Moravia ürügyén ’56-ról

A prizma fénysugarakat felbontó és vonalvezetésük irányát megváltoztató átlátszó test. Akkor alkalmazzuk, ha valamilyen jelenést, netán villanásnyi jelenséget úgy kívánunk szemlélni, hogy kiemelhessük egyik vagy másik oldalát, esetleg számunkra tetszetősebb optikába helyezzük. Ilyen műveleteknél azonban mindig számolnunk kell az eredeti látvány torzulásával, a prizma megtévesztő hatásfokával.

1956 történelmileg villanásnyi jelenését is különféle prizmáknak vetették már alá. Göncz Árpáddal szólva, mindenkinek megvan a maga 1956-ja. Olyan történelmi pillanat volt ez, amelyben akkor sokan és sokféleképp látták a fénysugarakat. Mindmáig nincs a realitásoknak megfelelő, konszenzusos képünk a történtekről. Csupán fénytörések vannak. De hogyan is lehetne összeegyeztetni például Wittner Mária emlékeit és felfogását a Horn Gyula családja által megélt nem kevésbé tragikus élményekkel? Vagy a mártír Nagy Imre megcsonkított családjának tragédiáját az ’56-ot követő időkben így vagy úgy boldogulást lelő homo kádáricusok „legvidámabb barakkjával”?

’56-ról és az utána történtekről nehéz lesz egyezségre jutni, de előbb-utóbb majd eljön az ideje. Épp erről gondolkodtam 2013-ban, ’56 őszének 67.-ik évfordulóján és ekkor bukkant föl bennem egy emlék, amit most – a polémia szándékával – megosztok Önökkel.

1974 tavasza lehetett. Az Írószövetség vendégeként Alberto Moravia élettársával Dacia Marainivel Bugacon járt, a kecskeméti Forrás szerkesztősége kalauzolt őket, mert állítólag egy magyar fajlovat akartak vásárolni. Csakhogy a ló vétele, szakszerű elszállíttatása költségesnek találtatott, ezért dugába dőlt az ügylet.

Moravia és Maraini megszemlélték a lovakat, megtekintették a szokásos ostorcsattogtató bemutatót, aztán lemondtak a vásárlásról. Ennek ellenére leültünk némi poharazgatásra a bugaci pusztákat ellenőrző kiskunfélegyházi Lenin Tsz – mi más lett volna a neve? – kietlen helyiségébe, és társalgásba elegyedtünk. Magyarországról folyt a beszéd. Moravia könnyedén úgy gombolyította a társalgás fonalát, hogy ha akarjuk, akkor kényesebb kérdések is terítékre kerülhessenek. Kezdte azzal, hogy hazánkat, már ami a forradalmak és ellenforradalmak műfaját illeti, világrekordernek nevezte. Jól emlékszem, ennek kapcsán 1848, meg ’56 került szóba, de utóbbiról – mi szerint az forradalom vagy ellenforradalom lett volna – Moravia nem nyilvánított véleményt. A helyzet ezzel együtt számunkra több mint érdekes volt. A Forrás szerkesztőségéből jelen lévő és a folyóirat egyik legjegyzettebb szerzőjeként ismert Buda Ferenc például jócskán kivette részét a forradalomból, meg is hurcolták érte. Pozsgay Imre, a párt megyei ideológiai titkára azonban pártfogásába vette, s népes családjával együtt Kecskemétre hívta, ott lett a Forrás állandó munkatársa. Majd miután Pozsgay országos vezető lett továbbra is támogatta a költőt, integrálni óhajtotta az MSZMP általa irányított népi-nemzeti szárnyának kulturális politikájába. De Buda sem szólt egy szót sem.

Nem tudhatom, mit tudott Moravia ’56-ról, s milyen információkkal érkezett közénk. Jómagam Pozsgay munkatársa voltam akkoriban, s csak azt észleltem, hogy hallgatásával nem a nyulat akarja kiugrasztani a bokorból az író, azaz nem provokálni akar, hanem azt teszteli, hogy akarunk-e erről egyáltalán beszélni. Hiszen 1974-ben már és még javában üzemelt a puha diktatúra, a Nyugat pedig tapsolt neki. Korántsem volt rendszer- és kormányváltó hangulat, mindenki szabadulni igyekezett a múlt terhétől, a prizma lágy színeket bontott, amikor ’56 került a lencséje elé. Feszültségeket akart akkoriban oldani mindenki, és persze előre, a jövőbe nézni.

Moravia baloldali értelmiségi, korának egyik legnépszerűbb és legolvasottabb írója volt hazájában és nálunk is. A II. világháború háború végén a fasizmus veresége után ő is, mint annyi más jeles értelmiségi és művész az olasz kommunista párt (OKP) holdudvarába, a kommunista ideológia vonzásába került. Támogatta a pártot és politikáját. Álláspontjait többnyire osztotta, bár művészi hite nem sok közösséget mutatott (szinte semmit) a szocreál dogmatikájával. Többre becsülte az egzisztencializmust, a modern irányzatokat, és főként azzal is különbözött sok kortársától, hogy nem lett militáns pártember. Ám a kommunizmust és a radikalizmust érdeklődve figyelte, olyannyira, hogy az Egyesült Államok római nagykövete, Clair Booth Luce asszony afféle III/3-as típusú jelentéseket küldözgetett róla (de nem csak Moraviáról) Washingtonba, sőt titkosszolgálati módszerekkel üldözte is őket. Moravia mégsem nem zavartatta magát. Mint ahogy az sem izgatta különösebben, ha a kommunista vezetők erotikus novelláiért dorongolták le őt, szóvá téve az egzisztencializmusnak hódoló attitűdjét. Az írót a valóság teljes birtokba vétele ösztökélte, az kötötte le a fantáziáját. Érdekelte a Szovjetunió, a szocializmus, de Amerika szintén érdekelte, és persze az erotika, a pszicho-analitika, és az emberi jellem megfejtéséhez vezető más pszichológiai kulcsok is. Több kontinenst bejárt, mindenütt az emberi sorsokat keresve. Alighanem Bugacon is ezzel próbálkozott volna, amikor ’56-ot hozta szóba. Tudjuk, hogy ’56-ban közvetlenül nem exponálta magát a korabeli – nélküle is igen beszédes és hangos vitákban – ám ez nem feltétlenül jelentett gyáva elnéző, hogy ne mondjuk cinkos hallgatást, miként a zsigereikben antikommunista ellenfelei vagy kritikusai állítják. (Például Enzo Bettiza). Sokkal inkább kétkedő, töprengő, gondolkodó magatartásának tulajdonítható visszafogottsága. Az sem lehetetlen, hogy észlelte és figyelembe vette a baloldal egészének megdöbbenését, jóvátehetetlen megosztottságát. Carlo Tognoli (az 1980-as években Milánó szocialista polgármestere volt) 2006-ban, ’56 ötvenedik évfordulóján rendezett nemzetközi konferencián, Milánóban arról beszélt, hogy az OKP tagságának egy harmada, a szocialista párt (az OSZP) tagságának pedig két harmada nem értett egyet a szovjet csapatok magyarországi beavatkozásával, elutasítva Moszkva politikai döntését. Viszont a kommunista párttagok két harmada és a szocialisták egy harmada egyetértett mindezzel. A baloldal vezetőinek, s a rájuk figyelő értelmiségieknek tehát – ha pártjuk politikáját akceptálták – ezzel az óriási véleményhullámzásával kellett szembesülniük. Az említett milánói konferencia egyik hozzászólója arról beszélt, hogy 15 éves korában ’56 őszén iskolájából jövet társaival tüntetést rögtönöztek a magyar ügy mellett – de a milánói – feltehetően kommunista – munkások szétzavarták őket. Ilyen és ehhez hasonló, illetve ezzel ellentétes epizódok Itáliában akkoriban bőven megestek. (Az OKP-nak, több mint két millió, az OSZP-nek legalább hatszáz ezer tagja volt, és a két munkáspárt által irányított szakszervezetek 5-6 millió tagot regisztráltak, vagyis e számokhoz kell mérni a kétharmadot és az egyharmadot.) A kommunista vezető Togliatti, és a szocialista vezető Nenni egyaránt a mögöttük szilárdan felsorakozó kétharmadra hagyatkoztak, nem akarván kockáztatni pártjaik szakadását. Úgy döntöttek, hogy egyben tartják a saját pártjukat, a kommunista és szocialista párt összefogását viszont feláldozzák, szövetségre lépésüket nem akarják, inkább a történelemre, s az időre bízzák, ítélje meg az a döntéseiket.

A történelem persze ment a maga útján. A szocialisták később kormányra kerültek, de a kormányzati posztok birtokában, valamint megváltozott társadalmi–politikai viszonyaik miatt a korrupció szövevényes hálójába kerültek, komoly presztízs-veszteségeket, pártszakadásokat szenvedve el. A kommunisták demokratikus irányváltásuk következtében – az ellenzék vezető erejévé, a politikai rendszer megkerülhetetlen szereplőjévé váltak. A folyamatot még Togliatti indította el 1944-ben. Hazatérve a Szovjetunióból egy darabig, még ’56-után is mereven támogatta a szovjet politikai irányvonalat, amiért is nem egyszer kijutott neki a „Togliattovics” csúfnév. De ezt követően vitathatatlan érdemeket szerzett azzal, hogy pártja a demokrácia oszlopa lett Itáliában. Része volt ebben a Moravia típusú alkotó értelmiség szabadságszerető felfogásának, kritikai szellemiségének, a pártot befolyásoló magatartásának. Mindezt azért szükséges újra és újra kifejteni, mert Budapestről ma divatos fénytörés Togliattit, Napolitanót vagy Moraviát ’56 kizárólag a mai jobboldal prizmáján keresztül nézni, ami enyhén szólva nem a legtárgyilagosabb optika.

Vannak, akik szerint Togliatti „Sztálin legjobb olasz tanítványa”, Giancarlo Lehner és Francesco Bigazzi 2007-es Mondadorinál megjelent könyvük („Olasz kommunisták tragédiája, Az OKP áldozatai a Szovjetunióban”) alapján pedig nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Togliatti Gulag-asszisztens. Mi több az OKP feloszlásáig (1991-ig), sőt az új nevek – PdS és DS (azaz a Baloldal Demokratikus Pártja, illetve Demokratikus Baloldal) – alatt is gyakorlatilag a togliattiánusok (értsd a sztálinista antidemokraták) temploma maradt mindig. Ezzel szemben tény, hogy Sztálin rendőrsége sógorából próbálta meg kiverni a Togliattira nézve terhelő vallomást, hogy alkalmasint ő is a Gulágon végezze. Továbbá az olasz vezető pártjának ’56 decemberi kongresszusán mintegy „mellékes” érvként felvetette, hogy egy olasz neofasiszta politikus büszkén verte a mellét, hogy ő bizony fegyvereket küldött a magyar forradalmároknak. Az illető Mirko Tremaglia volt, és ha a forradalmárok tudják, hogy ki ő, egy részük nyilván el sem fogadja a fegyvert, miközben más forradalmárok meg mit sem törődve ezzel, örömmel elfogadják – mert mindenkinek „megvolt a maga ’56-ja” – itthon és külföldön is.

Érdemes volna tehát mindinkább visszahelyezni jogaiba azt az üdvös szokást, hogy a történelmi tények kiforgatását és megmásítását minden józan, értelmes ember kellő fenntartással fogadja, jöjjön az bármelyik politikai oldalról is. Az elhallgatás és a torzítás között kell, hogy legyen egy harmadik út.

Pankovits József

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá