Német választások: vihar előtti csend

Németországban szeptember 22-én tartanak parlamenti választást. A német választók döntésének jelentősége messze túlmutat a berlini szövetségi parlament és kormány összetételének meghatározásán. Az eredményt legalább ilyen izgatottan várják a nemzetközi tőkepiacok, a brüsszeli uniós intézmények eurokratái, az euró-zóna bajba jutott országainak politikusai és polgárai, valamint a német gazdasággal szorosabb kapcsolatban álló államok, köztük az USA, Kína és persze Magyarország döntéshozói is.

Németországban ebből a feszült külső figyelemből vajmi keveset érezni. A német pártok – persze különböző okokból – „hideg” kampányt folytatnak. A kormánypártok nem különösen érdekeltek abban, hogy a kellemetlen kérdések különösebb proteszthatást váltsanak ki. Az ellenzéki pártok is inkább „saját” szavazóikra és fellegváraikra fókuszálnak. A szocdemek egyedül eddig kétmillió háztartásba kopogtattak be, míg mások az új média által célozzák meg szavazóikat.

Tájkép csata előtt

A német kampányt – egy jóléti országra jellemző módon – a szociális témák határozzák meg. A választás előtti pártpolitikai tájkép felettébb színes: a kormányzó kereszténydemokrata CDU Angela Merkel kancellárra építi kampányát. A németek széles körében népszerű kancellár higgadt stílusával és a gazdasági kérdések eddigi sikeres kezelésével vívott ki tekintélyt magának. Németország a válság közepette is stabil országnak számít, a CDU ezt az eredményt akarja megőrizni. A CDU bajor testvérpártja, a keresztény-szociális CSU a szeptember 15-i bajor tartományi választásra összpontosít, amit sokan az országos választások főpróbájának is tartanak. Seehofer CSU-elnök több „szokatlan” javaslattal hívta fel magára a figyelmet, amelyek közül a külföldi autósokra kivetni javasolt autópályadíj váltott ki nagyobb hullámot.

A fő kihívó szerepében továbbra is a szociáldemokrata párt (SPD) állt, amely még mindig nem tudta kiheverni a Gerhard Schröder kancellársága (1998–2005) idején hozott szociális reformok ódiumát, illetve a 2005–2009 közötti nagykoalíció politikailag hálátlan „junior” partneri szerepe által okozott kompetenciaveszteséget. A párt élén álló „trojka” tagjai (Sigmar Gabriel pártelnök, Frank-Walter Steinmeier frakcióvezető és Peer Steinbrück kancellár-jelölt) között honoló látszatbéke nem sok jót sejtet. Hasonlóra ugyanis már volt példa az SPD életében, amikor az 1990-es évek közepén Rudolf Scharping volt a kancellárjelölt, Oscar Lafontaine képviselte a párt bal-, míg Gerhard Schröder a vállalkozóbarát jobbszárnyát.

A két nagy párt (CDU és SPD) támogatottsága az elmúlt négy évben alig változott. A CDU 40-45, az SPD 20-25% körül hullámzik, amiből egyenesen következik, hogy egyedül egyik néppárt sem tudna kormányt alakítani. A kisebb pártokra ebből adódóan nagy figyelem irányul, ami felértékeli őket. A piacbarát liberális FDP-t nemcsak belső viták és botrányok tépázták meg, de a szavazók őket, és nem a CDU-t teszik a szigorú költségvetési politikáért felelőssé. Az FDP az elmúlt 4 évben több tartományi parlamentből is kiesett és sokáig úgy tűnt, országos szinten is elvérzik az 5% bejutási küszöbön, ám a koalíciós partnerek kérdése váratlanul új szelet hozott a liberális párt vitorláiba. A legújabb közvélemény-kutatások már a bejutási küszöb fölött mérik őket.

A koalíciós találgatások kedveztek a Zöldeknek is. Annak ellenére, hogy a Zöldek (tartományi és országos szinten) hagyományosan a szocdemekkel kormányoznak, ez még messze nem zárja ki a német politikai közbeszéd egyik kedvenc gumicsontjának számító kérdés körüli találgatásokat, hogy a Zöldek vajon adott esetben nem kormányoznának-e a CDU-val is? A pártok színei alapján többen egy, a (fekete–sárga–zöld) jamaicai zászlóra emlékeztető CDU–FDP–Zöldek kormányt sem tartanak kizártnak, ám ennek most (is) kicsi a valószínűsége. A találgatások persze nem légből kapottak, mert a hajdani lázadó 1968-asokból mára jól fizetett köztisztviselők vagy vállalkozók lettek, akik hűek maradtak ugyan hajdani értékeikhez, ám középosztálybeli adózókként már jóléti és materiális szempontok is felkerültek a fontossági listájukra. A Zöldek legnagyobb sikerüket 2011 márciusában érték el, amikor Baden-Württemberg tartományban a CDU mögött (és kicsivel az SPD előtt), második politikai erővé váltak, és az NSZK történetében első alkalommal adtak Winfried Kretschmann személyében zöld párti tartományi miniszterelnököt.

A Zöldekre leselkedő legnagyobb veszélyt a fiatal szavazók és az alternatív témák elszipkázásával a Kalózpárt (Die Piraten) jelentette. A 2009-es európai parlamenti választás után a német kalózok több (pl. a berlini, vagy a Saar-vidéki) német tartományi parlamentbe is bejutottak, ám a kezdeti lendület (új témák és karizmatikus politikusok híján) kifulladt. 2013 szeptemberére az amerikai lehallgatási ügyből sem tudtak politikai tőkét kovácsolni.

A bejutásra esélyes pártok között kell még említeni a Baloldali Pártot (Die Linke), amely a keletnémet állampárt utódpártjából (PDS) és Oscar Lafontaine, volt SPD-elnök által Nyugat-Németországban alapított kisebb baloldali párt (WASG) fúziójából alakult. Ez a párt azonban leginkább regionális pártként határozható meg, a volt NDK területén a 2-3. legerősebb politikai erőnek számít ugyan, ám a volt NSZK területén már nem ennyire sikeres. Követeléseik (pl. garantált havi 1500 euró, vagy óránként 10 euró minimálbér) a német társadalom valós szociális kérdéseit feszegetik ugyan, ám kevesen hisznek az általuk kínált megoldások kivitelezhetőségében.

Németországban is próbálkoznak új pártok, melyek közül a „Szövetség Németországért” (AfD) volt a legígéretesebb. Fő témájuk az euró stabilitásának megőrzése és az ezért nyújtott német támogatás korlátozása, ám mivel ezen a választáson nem az euró és az euró-zóna válsága a fő téma, ezért az AfD csillaga sem emelkedett magasra.

Ezen első rövid áttekintés után dolgozatunk további részében először a választás európai és nemzetközi vetületét vizsgáljuk, majd figyelmünket a Németországon belüli fontosabb folyamatok felé fordítjuk. A harmadik nagyobb részben az induló pártok kampánystratégáját azzal a nem titkolt szándékkal elemezzük, hogy ezek közül melyiknek az átvételére számíthatunk a 2014. tavaszi országgyűlési választáson.

A választás tétje Európa számára

Németország az EU és az euró-zóna legnagyobb gazdasága, 82 millió lakosával pedig a legnépesebb tagállam. Az európai integrációt sokáig az 1963-as Elysée-szerződésre épülő német–francia együttműködés vitte előre, amelyben ennek a két meghatározó európai szárazföldi hatalomnak sikerült az évszázados „zéró összegű játszmát” egy „win-win situation-né” alakítani. A két ország és a hozzájuk gazdaságilag kötődő régiók együttműködése 1945 után évtizedekig garantálta az európai békét, a gazdasági növekedést és a szociális piacgazdaság modelljére épülő, széles társadalmi jólétet.

Ez a modell nagyjából az euró bevezetéséig működött, amire a német gazdaság a szociáldemokrata-zöld kormányzás idején a versenyképességet javító, komoly reformokkal készült fel, míg Franciaországban (és az euró-zóna periférikus országaiban) ezeket a szükséges reformokat a szervezett érdekcsoportok tiltakozása megakadályozta.

A hagyományos német hatékonyság és precizitás mellett a (máig Peter Harz és Walter Riester miniszterek nevével fémjelzett) szerkezeti reformok is hozzájárultak ahhoz, hogy a német gazdaság rendre exporttöbbletet érjen el az euró-zóna más nagyobb országaival szemben (is), amelynek nagy részét már a szolgáltató-szektor (bankok, biztosítók, telekommunikációs cégek és a kereskedelem) adja.

2012-ben az exporttöbblet a német GDP 6,4%-ának felelt meg, amit már az Európai Bizottság (EB) sem nézhet jó szemmel, hiszen ami a németeknél többletként jelentkezik, az a (bajba jutott) görögöknél, spanyoloknál, olaszoknál és franciáknál importtöbbletként (azaz hiányként).

Az uniós irányelvek szerint egy tagország sem mutathat fel tartósan a GDP-hez viszonyított 6% feletti exporttöbbletet. A bajba jutott országok esetében az EB egy furcsa folyamatra is rámutat: azokat (27 százalékban német) adófizetői pénzből mentik meg, ám a támogatás nagy részéből pont a német exportot és a német bankoktól korábban felvett hitelek törlesztését finanszírozzák (így adtak el korábban pl. német tankokat Görögországnak, amely ezekért a mentőcsomagból kapott pénzből törleszt). Persze ez igaz más országokra is, az említett görög példát kiegészíthetjük francia vadászgépekkel és brit hadihajókkal is. Ezzel „kicsiben” az tárul elénk, amit Kína és az USA között is láthatunk, nevezetesen, hogy a kínaiak amerikai állampapír vásárlásaikkal saját termékeik amerikai felvevőpiacát finanszírozzák.

Ezt a kitérőt annak bemutatására tartottuk szükségesnek, hogy az euró és az euró-zóna milyen fontos Németország számára. A németek már eddig is kb. 240 milliárd eurónyi kötelezettséget vállaltak az euró megmentése érdekében és mindenki tudja, hogy még további áldozatokat is kell vállalniuk.

A német politika sok szereplőtől kért és kapott önmérsékletet, ám mindenki érzi és látja, hogy mindez csak a vihar előtti csend. Nézzük a legfontosabb szereplőket: Washingtonban az amerikai jegybank szerepét ellátó FED kilátásba helyezte, hogy csökkenti a havi 85 milliárd (!!!) dollárnyi forrásélénkítést. Azt már nem teszik hozzá, hogy akkor fognak tudni érdemben kevesebb új pénzt nyomtatni, ha az európaiak átveszik a „nagyvonalú” pénzkibocsátó szerepét, és az Európai Központi Bank kezd nyakló nélküli pénzkibocsátásba (ezt hívják közkeletű néven euró-kötvénynek), ami idővel biztosan megtalálná az útját a tengerentúli állampapírok és tőkepiacok felé.

Az euró-kötvények ötlete az euró-zóna bajba jutott országainak is tetszik, hiszen „visszatérhetnének” az euró bevezetése előtti, „megszokott” technikájukhoz: a korábbi adósságokat új adósságból fizetik ki, ami inflációt gerjeszt. Az infláció pedig idővel felemészti az adósságot, legfeljebb idővel ismét levágnak egy-két nullát a bankjegyekről. Persze ami elképzelhető volt a frank pezeta és líra bankjegyekkel, már kevéssé (lenne) kivitelezhető az euróval.

Rómában, Madridban és Párizsban azért is várják izgatottan a szeptemberi német választás eredményét, mert számukra egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és milyen tempóban indul az euró-kötvények kibocsátása. A bajba jutott nagy déli országok ugyanis nem a szociális rendszer német mintájú reformjára (pl. 67 éves nyugdíjkorhatárra, befagyasztott fizetésekre és a szerződéses munkaviszony elterjedésére) vágynak, hanem az elért életszínvonal („vívmányok”) lehető legkisebb fájdalom melletti megőrzésére. Elvégre senki sem szeretne a görögök sorsára jutni.

Ameddig az euró-zóna peremén gondolatban már régen elköltötték a még ki sem nyomtatott euró milliárdokat, addig az euró-zóna északi országaiban pont emiatt kezdenek aggódni. Az euró-kötvények fedezetét ugyanis arányosan nekik (a németeknek 27 százalékban) kéne végső sorban állniuk, így ha nem jön be a „déliek” keresletélénkítő ötlete, és a görög, ciprusi, portugál vagy ír mentőcsomagok modellje hirtelen Olasz- vagy Spanyolországra is érvényes lenne, úgy a sokadik mentőcsomag az ő fegyelmezett költségvetésüket további súlyos euró tízmilliárdokkal terhelné meg. Szlovákiára már eddig is kb. 5,5 milliárd eurónyi kötelezettség jut, ami az euró-kötvények hirtelen és tempós kibocsátásával könnyen megduplázódhat.

Az euró-zóna négy megmaradt AAA hitelminősítésű országának (Németország, Hollandia, Finnország és Luxemburg) pénzügyminiszterei nem véletlenül írtak közös levelet, amelyben csak a régi kötelezettségekre tartják megengedhetőnek az euró-kötvények kibocsátását. Mint azt fentebb már vázoltuk, ezek a régi kötelezettségek jellemzően pont ezen tőkeerős és exportorientált északi országokkal szemben állnak fenn, így az északiak igazából az euró-kötvényekkel leginkább saját korábbi kintlévőségeiket szeretnék bebiztosítani.

A vita pikantériája abban rejlik, hogy Angela Merkel szigorú takarékossági politikájának eddigi legfőbb támogatója, Nicolas Sarkozy helyére a francia választók a keresletélénkítő politika elkötelezettjét, Francois Hollande-t választották. A korábbi példás német-francia együttműködés 2012 óta így csak döcög. Hollande szocialista kormánya a „déliek” vezetőjeként lép fel, pártcsaládoktól függetlenül egyesítve a jobboldali spanyol és a baloldali olasz kormányfőt, valamint a többi bajba jutott ország vezetőjét. A franciák által felvetett közös uniós „gazdasági kormányzás” gondolata igazából az euró-kötvények tempós bevezetését célozza, amit a Brüsszel abban a reményben támogat, hogy az EB (és talán az EP is) idővel több gazdasági jogosítványt kap.

Látva a kontinens politikusainak civakodását, a britek szokás szerint csak hátradőlnek és nevetnek. Számukra mindegy, hogy az euró-zónán belül melyik álláspont kerekedik felül, csak a londoni City tőkevonzó képessége ne sérüljön. A CDU persze annyiban lenne kellemetlenebb partner számukra, hogy a „déliek” (felpuhított) gazdaságélénkítő elképzeléseinek támogatásáért cserében egy szigorúbb tőkepiaci szabályozás támogatását kérnék, amit London csak egyre nehezebben tudna megakadályozni.

Amint meglesz a német választási eredmény, várható hogy a jelenlegi csendet legalább a fent jelzett irányokból, a fent azonosított témákban először finom, majd egyre viharosabb üzenetváltások követik majd.

Miután megvizsgáltuk a választás Európa-politikai vetületét, most fordítsuk figyelmünket a választás belföldi vonatkozású témáira.

Miről vitatkoznak a németek?

Németország a válság idején is viszonylag jól teljesít. Az exporttöbbletről már szóltunk, amit a minőségi német termékek iránti (főként kínai és amerikai) kereslet is táplál. A gazdaság egy százalék körüli mértékben növekszik, az állampapírok kamatai alacsonyak, az ország AAA hitelminősítése nincsen veszélyben. A munkanélküliség egy számjegyű, a pályakezdő fiatalok általában találnak munkát.

Ami a makroszámok szintjén impozáns, az már „alulnézetből” korántsem ennyire rózsás. Kritikusok nem győzik hangsúlyozni, hogy kb. 8 millió német keres óránként kevesebbet 8,50 eurónál. Közel 1,7 millió, egyébként munkaviszonyban álló embernek kell szociális segélyt is adni (working poor), mert nem tudnak jövedelmükből megélni. Főállású munkaviszonyokat szerveznek ki külső cégekhez, aminek következtében rohamosan növekszik az ún. „nem tipikus foglalkoztatás” (kölcsönmunka, teljesítménybérezés, látszatvállalkozások, stb.). Egyes szakmákban 10 éve (!!!) nem volt reálbér-emelés, a bérek növekedése jó esetben is csak az inflációt követi. Az évtizedekig megbízható munkáltatónak számító nagy cégek sorra viszik el gyáraikat az euró-zónán kívülre (pl. Kecskemétre), vagy bocsátják el ezrével a dolgozóikat. Ezek és sok más intézkedés eredményeként Németországban csökkent az egy egységre számított bérköltség, ami növelte a versenyképességet. A belföldön kieső jövedelemből fakadó keresletcsökkentést az export kiváltotta, így a német cégek összességében nem panaszkodhatnak csökkenő keresletről.

Az SPD és a Baloldal ezeket a folyamatokat helyezte kampánya középpontjába. Az „Ostalgie” (az NDK biztos munkaviszonyra épülő, szerény, ám kiszámítható jóléti rendszere iránt érzett nosztalgia, ami nálunk a „frizsider-szocializmus név alatt is ismert) mellett megjelent a „Westalgie” jelenség is, amit a korábbi NSZK társadalmi-gazdasági modellje iránti nosztalgiának tekinthetünk. Ők ugyanis azt szokták meg, hogy egy főállású, 8 órás munkaviszonyból tudnak tisztességesen megélni, ami mára sokaknak már nem adatik meg. Persze az átlag német még mindig messze jobban él, mint francia, olasz, vagy pláne görög, esetleg magyar kortársa. Magukhoz képest élnek rosszabbul, és a kilátásaik is romlanak.

Az SPD ezért a „társadalmi igazságosság” kérdésével kampányolt. Az alsó és felső munkavállalói rétegek jövedelme között kinyíló olló sokakat bosszant, hiszen a nagy cégek menedzserei gyakran pont a hatékonyságnövelő elbocsátások és telephely áthelyezések miatt kapnak mesés bónuszokat.

Mint azt fentebb láttuk, sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon tisztességesen meg tudnak-e élni a rendszeres jövedelmükből, és milyen nyugdíjuk lesz majd. Egy, a némethez hasonló öregedő társadalomban persze a nyugdíjak vásárlóereje is kampánytéma. A nagy pártok havi 850 euró minimális nyugdíjat ígérnek mindenkinek, aki legalább 40 évet dolgozott és fizetett járulékokat. Az idősek kapcsán sok szó esik az ápolásra szoruló öregekről, akiknek a száma növekszik. Létezik ugyan egy ápolási biztosítás (Pflege), ami járadékot fizet, de több százezer idős ember nyugdíja és ez a támogatás sem elég a költségek fedezésére. Az idősek ápolásához több intézményre és ápolóra lenne szükség, ezt a követelést minden párt ennek megfelelően zászlajára is tűzte.

Az idősek ellátása mellett a bölcsődei és óvodai férőhelyek számának bővítése is kiemelt témának számít. Egyetlen ilyen hely havonta kb. 1000 euró támogatást igényel, ezért a bajor CSU javaslata minden olyan családnak, amely az iskolás korig otthon látná el gyermekét, havi 100–200 eurót juttatna. A gúnyosan csak „otthon maradási prémiumnak” (Herdpräme) nevezett tervet többen vitatják, mint támogatják.

A németek sokat vitatkoztak az energiáról is. A 2011. márciusi fukushimai atombaleset után Merkel kancellár immáron „véglegesen” keresztülvitte a német atomerőművek fokozatos leállításának tervét. Azt már kevesebben mondják, hogy a kieső német atomerőműi kapacitást olcsó francia importárammal pótolják, ami szintén atomerőművekből származik.

Németországban az alternatív energia előállítására és forgalmazására külön iparág épült ki, amit a politika protekcionista intézkedésekkel támogatott. 2013 januárjától a német áramfogyasztók kb. 20 százalékkal fizetnek többet az áramért, és ezt a többletet a megújuló energia fejlesztésére kell fordítani. Itt a körül megy a vita, hogy északon (pl. az Északi-tengeren) létesítsenek-e szélerőműveket, majd az áramot új távvezetékeken továbbítsák-e a déli ipari központok felé, avagy építsenek-e inkább az ipari központok közelében megújuló energiára épülő kapacitásokat, pl. napelem-farmokat.

Az ilyen, és ehhez hasonló témák számíthatnak a legnagyobb érdeklődésre. Ezek mellett a külpolitika és az euró-zóna megmentésének kérdése eltörpül. Végezetül nézzük meg, hogy a német kampány milyen tanulságokkal szolgál a 2014-es országgyűlési választásokra.

Tanulságok 2014-re

Várakozásunk szerint a német kampány több eleme köszön majd vissza a 2014-es magyar választásokon, hiszen a jövőre esélyes két magyar gyűjtőpárt helyzete nagyban azonos a két nagy német pártéval.

A CDU kormányzati pozícióból kér újabb négy évre választói felhatalmazást. A válságkezelés eredményessége viszonylagos, hiszen a német gazdaság más – nagy(obb) bajba jutott – országokhoz képest teljesít jobban. A valóban kedvező makroszámokból a dolgozók és a nyugdíjasok csak áttételesen húznak hasznot. Ezekből adódóan a német gazdaság és lakosság csak óvatosan optimista, ezért a CDU is csak óvatos sikerpropagandát folytat. A még hátralévő feladatokra helyezik a hangsúlyt, a kancellár által kínált kiszámíthatóságot és a válságkezelésben szerzett szakértelmet állítják kampányuk középpontjába.

A fő kihívó szocdemek az elmúlt 10 évben szavazóik felét (kb. 10 millió voksot) veszítették el. Ők úgy számolnak, hogy ha az elpártolt szavazók felét vissza tudják hódítani, már jó esélyük van a nyerésre. Ezért (Obama 2012-es kampányához hasonlóan) a „kopogtatás” (door to door canvassing) módszeréhez nyúltak, és több mint kétmillió ajtón kopogtattak. Az SPD egy árnyékkormányt is felállított, ám ez inkább a párton belül erősnek számító politikusokból (pl. szakszervezeti vezetőkből) áll, akik “kifelé” már nem annyira meggyőzőek.

A kisebb pártok a koalíciós kérdés mentén próbálnak pontokat szerezni. Ők a hangsúlyt arra fektetik, ami közös saját és a nagy pártok programjaiban. Nem zárják ki határozottan az együttműködést a hozzájuk közel álló nagy párttal, ezért ők inkább szakpolitikai kérdésekről beszélnek.

A szeptemberi német választás eredménye után a viszonylagos csendet várhatóan több irányból érkező vihar váltja majd fel. Az euró-zóna stabilizálása, az EU további sorsa mellett napirendre kerül a demokratikus német társadalmi modell gazdasági alapjainak megújítása is. A német szavazók szeptember 22-én döntenek, de a dolgozatunkban vázolt kérdésekre az új berlini kormánynak csak az után kell érdemi választ adnia. Azt már csak remélhetjük, hogy a tornyosuló felhőkből nem orkán, hanem csak egy kisebb vihar kerekedik.

Kiszelly Zoltán

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá