Tartósan „bal felé” billenhet az amerikai politika centruma – Az önmagához hű Obama

Második elnökségének nyitányán Barack Obama a kommentátorok és elemzők egybehangzó véleménye szerint évtizedek óta a legprogresszívabb elnöki beiktatási beszédet mondta el, majd az Unió helyzetéről szóló üzenetében konkrét kormányprogramként is megfogalmazta ezt. Első győzelme előtt, 2008-ban a „mi vagyunk a változás” és „igen, megtehetjük” jelszavakkal hozta lázba (és vitte a Fehér Házba) Amerika demokrata táborát Obama, majd mintha fokozatosan eltűnt, de legalábbis elhomályosodott volna első elnöksége alatt. Elfogadtatta ugyan az egészségügyi reformot, amit, kezdve Trumannal, egyik demokrata elődjének sem sikerült véghezvinni, vagyis a biztosítást kiterjesztette a nélkülözőkre is. Ám a 2010-es időközi választások republikánus előretörése lényegében politikai holtpontra juttatta, meddő alkudozásokba kellett bocsátkoznia a minden változtatásnak (és nem mellékesen: személyének!) elvből ellenálló jobboldallal. S mivel még saját térfelén is felrótták neki, hogy a kellő mértékű gazdaságserkentés helyett túlságosan az egészségügyi reformra összpontosított, az elmaradó fellendülés láttán a 2012-es elnökválasztás előtt egy évvel a republikánusok szinte biztosra vették vereségét, hiszen a kilenc százalék feletti munkanélküliség hagyományosan ezzel jár a Fehér Ház lakója számára. Ehhez képest magabiztosan, sőt fölényesen, több milliós szavazatelőnnyel és tetemes elektori többséggel nyert, azokat igazolva, akik szerint alighanem „új koalíció” alakult ki, amely több évtized – és a Clinton-intermezzo – után tartósan „bal felé” billentheti az amerikai politika centrumát.

Mindenesetre az „új Obama” nemcsak azért tűnik szinte felszabadultnak, mert újraválasztották, ami a demokratáknál Franklin Roosevelt óta csak Bill Clintonnak sikerült, hanem azért is, mert láthatóan számol a novemberi győzelmét biztosító új többséggel – no meg azzal, hogy az ellentábor, amennyiben képtelen a megújulásra és politikai irányváltásra, vészesen sodródik a tartós kisebbségi lét, sőt némely elemzők szerint akár az irrelevancia felé. A republikánusok már most is az idősödő fehér férfiak pártjának hatnak, amely nem tud lépést tartani a demográfiai változásokkal. Amerika ciklusról ciklusra „színesedik”, leggyorsabban a latin-amerikai származásúak, az ázsiaiak aránya nő, az évszázad derekára a fehérek már kisebbségben lesznek, s ehhez társul a konzervatívok rideg szociálpolitikája (bevándorlás-, abortusz- és másság-ellenesség, az állami jóléti támogatások elleni hadakozás), amely elidegeníti tőlük a fiatalokat, az egyedülálló nőket is. A novemberi választások exit polljai nemcsak demográfiailag, hanem politikailag is balra tartó trendről árulkodnak (Obama nagyjából annyit, történetesen negyven százalékot kapott a fehérektől, mint amennyivel 2004-ben Kerry vesztett, ám ezt immár jócskán ellensúlyozta a többi csoportnál). Csakis ennek a kibontakozó trendnek köszönhető, hogy borult a tradíció, az elnök mégsem bukott bele a számára kedvezőtlen gazdasági helyzetbe. S ez bátorította fel Obamát, aki mintegy visszatalált múltjához, avagy Polonius szavaival, hű lehetett végre önmagához. Ahhoz a chicagói szegénynegyedekben kezdő szociális munkáshoz, akinek progresszív nézetei már elnökjelöltsége bejelentése óta nyugtalanítják, avagy inkább bőszítik a jobboldalt. Utóbbi ultrakonzervatív hangadói csak a „kenyai marxista” néven emlegették őt, s európai szocialistának bélyegezték, aki az amerikai modellt akarja lecserélni az európai szociáldemokratára.

S most az őszi vesztesek döbbenten láthatták a saját mumusokat diadalmaskodni, anti-Reaganként lezárni az 1980 óta tartó konzervatív, államellenes korszakot, nyíltan konfrontálni a Mr. Konzervatív (akkor a roosevelti érát lezárni óhajtó) jelszavával, mi szerint a kormányzat (vagyis az állam) a probléma maga. Obama sem beszél nagyobb államról, ám annál nyomatékosabban hatékonyabbról. S vele természetesen arról az (Amerikában persze jóval a nyugat-európai szint alatti) újraelosztásról, amelyet Reagan (és a hetvenes évek kaliforniai adóellenes lázadása óta) a jobboldal sikeresen támadott. Jelképesnek is tekinthető az új helyzetre a szilveszteri alku, amelyben a republikánusok egy része – újbóli recessziótól és a nekik ezt meg nem bocsátó Big Businesstől tartva – kénytelen volt együtt szavazni a demokratákkal. Ezzel azonban képviselőházi többségük kisebbségbe került, s meg kellett szegniük a minden adóemelést elvető fogadalmukat. S mivel csak a leggazdagabbak adóját voltak kénytelenek emelni, ez egyúttal kifejezte az ország szegényebb felének újraelosztási igényét és politikai nyomását, melynek oly jelentős része volt Obama győzelmében. A „99 százalék” nevében a Wall Street-foglaló radikális mozgalom csupán a jéghegy csúcsa volt, az amerikai társadalom többsége megelégelte a vagyoni mérleg túlzott elbillenését a gazdagok javára, vagyis azt az egyenlőtlenséget, amely a konzervatív korszakban csak fokozódott. Éppen a Fed, a központi bank clevelandi elemzői mutatták ki, hogy amíg 1973-ig a dolgozók jövedelme a termelékenységgel arányosan növekedett, 1974–95 között már csekély mértékben lemaradt tőle, s azóta a lemaradás még nagyobb. Egy munkásnak ez közel hatezer dollár veszteséget okozott az éves jövedelemben, miközben persze a tehetősebbek jövedelme irdatlanul megnövekedett. Nem véletlen tehát, hogy februári elnöki üzenetében Obama hangsúllyal szólt az egyenlőtlenség csökkentésének állami feladatáról. Kiemelte a minimálbér növelését, de nem feledkezett meg az infrastruktúra fejlesztéséről sem. Az új koalíció térnyerésére gondolva mindezt meg is tehette.

Bízvást mosolyoghatott a neki ezért persze nem tapsoló (amerikai szólás szerint a „kezükön ülő”) republikánusokon. Zavaruk többről árulkodott, mint csupán egy elnökválasztás elvesztéséről. Már az is sokat mond a formálódó új Amerikáról, hogy a fekete elnök kongresszusi üzenetére egy második generációs kubai emigráns szenátor (a latinok felé nyitás várományosa) válaszolt a tévében. A konzervatívok, akik a Teapárt radikálisainak nyomására jócskán jobbra mentek az előző években (és addig biztosnak tűnő szenátusi mandátumokat is vesztettek az ultra jelöltek jóvoltából) érthetően megbolydultak attól, hogy csodafegyvereik az adó- és államellenesség, a Kulturkampf dárdái, melyekkel három évtizeden át defenzívába kényszerítették a progresszíveket, most hatástalannak bizonyultak. Sőt, bumeránggá váltak (Obama például annak tudatában említhette egy sorban Senaca Falls, Selma és Stonewall nevét, vagyis a női, a fekete és a meleg egyenjogúsági küzdelem szimbolikus csatáit, hogy immár az utóbbiban is többségre támaszkodhat – ami a fiatal nemzedékeket illeti, jelentős többségre). Egy demokrata agytröszt elnöke szerint a liberálisok (ezt Amerikában a baloldaliakra értik) kiszabadultak a konzervatív ideológiai fogházból, és börtönőreik most fel vannak háborodva. Ezért sorolhatta az elnöki üzenet azokat a tabutémákat, amelyeket a konzervatív korszakban a demokraták még forró kásaként kerülgettek: a minimálbér emelését, a bevándorlási reformot, amely több millió illegális bennlevőt legalizál, a „mérsékelt” juttatási reformot, a fegyvertartás korlátozását, továbbá még – horribile dictu! – adóemelést is megpendíthetett. Tehette ezt úgy, hogy a beszéd fogadtatását követő kutatások csak megerősíthették a Fehér Házat a már ismert többségi támogatásról. Az elnököt hallgató „ingadozó szavazói csoport” éppen e témákban helyeselt leginkább Obamának (de még a republikánus beállítottságúak hetven százaléka is egyetértett a minimálbér emelésével). S ezek a témák még inkább tetszenek azoknak az említett társadalmi csoportoknak, amelyek az új koalíció ígéretét jelentik.

Ezért vélik amerikai publicisták, hogy noha Obama Kennedytől idézett, ám valójában ő maga Lyndon Johnsont és annak Nagy Társadalom nevű szociális reformprogramját elevenítette fel. (Azt a programot, melyet elsodort Amerika belesüllyedése az indokínai mocsárba, hiszen a roosevelti reformörökséget továbbfejleszteni akaró Johnson tévedett, amikor azt hitte, egyszerre folytathat háborút Vietnam és a szegénység ellen). Obama mintegy ott folytatta, ahol Johnsonnak abba kellett hagynia, s amivel a konzervatív korszakban Clinton már nem mert próbálkozni. Csakhogy az ifjabbik Bush újabb felelőtlen adócsökkentésével (és a pénzügyi válsággal) ezúttal a republikánusok vitték mocsárba Amerikát. Az adóellenes lázadásnak hajdan megnyert „Közép-Amerika” (ez kb. a társadalom kétharmada) alól kicsúszott a talaj, a társadalom ráébredt az állam fontosságára. Így aztán Obama már szónokolhatott a közösségi felelősségről, ami az amerikaiakat összetartja, és elősegítheti az alul ijesztően „eresztő” középosztályi lét újbóli megszilárdítását. S ez már nemcsak a legszegényebbek segítéséről szól. Aligha véletlen, hogy az állami juttatásokat általában megkurtítani hirdető konzervatívok most, mint macska a forró kását, kerülgetik a konkrét programok megemlítését. Ugyanakkor a demokraták pártjának az első ciklusban mind többet zúgolódó progresszívabb szárnya sem talált semmit, ami kimaradt volna Obama mostani elnöki üzenetéből.

Kérdés persze, hogy a Kongresszusban mindebből mit tud elfogadtatni az elnök. A Kongresszus képviselőházát továbbra is a republikánusok ellenőrzik, s közülük kevesen mutatnak hajlandóságot a kompromisszumra. (Hiába kaptak tavaly ősszel a demokraták országosan majd’ másfél millió szavazattal többet: a 2010-es népszámlálás utáni körzetkiigazítást egy sor állam republikánus helyi vezetése a hírhedt gerrymanderinggel úgy alakította, hogy bebetonozza a párt jelöltjeit, biztosítva ezzel alsóházi többségük megőrzését a washingtoni törvényhozásban). Alkuhoz olyan vészhelyzet kell, mint amilyen a múlt év végi volt. S ha valaki, Obama még első ciklusában megtanulhatta, miként használja zsarolásra a jobboldal ezt a képviselőházi többséget (és obstrukcióra szenátusi kisebbségét). Az elnök azonban láthatóan feladta első ciklusának naiv próbálkozásait a „nagy alkut” illetően. Most – a választói képlet további, neki előnyös változásaira számítva – fordított a helyzeten, ő kezdte az erőpróbát. Beiktatási és kongresszusi beszédében a törvényhozás „feje felett” szólt a szavazókhoz, ha úgy tetszik, most ő óhajtja kényszerpályára terelni a konzervatívokat. Miközben tudja, alig másfél hatékony éve van, aztán fokozatosan „béna kacsává” válik, addig kell tehát elérnie, amit lehet. A másik célja pedig láthatóan a 2014. őszi időközi választás: a demokrata szavazótábor mozgósításával (az említett technikai akadályok ellenére) ezen hódítaná vissza pártjának a képviselőházi többséget. Persze a csak kongresszusi választásokon jóval alacsonyabb a részvétel, mint amikor az elnökről is döntenek. Amennyiben azonban Obama progresszív programja sikerrel növelné az aktivitást, akár be is következhet a demokrata áttörés. Vagy ha úgy tetszik, a visszatérés az 1994-es „konzervatív forradalom” előtti időkhöz. Ez egyúttal kedvezővé tehetné a terepet Obama demokrata utódja számára. Ha az „első” Obama azt ajánlgatta (hasztalanul) a republikánusoknak, hogy „találkozzunk félúton”, a „második” Obama most maga „zsarol”: alkudjunk meg, vagy ti fizetitek meg a hajthatatlanság politikai árát. 2012 ősze már ízelítőt adott ebből, s a bölcsebb republikánusok tartanak is a kérlelhetetlen elutasítás „teapárti” politikájának hosszabb távú következményeitől, s keresik a rugalmasabb politikusokat. Hiszen az elnök egyértelművé tette: ha a balra mozdult többség nemcsak hallani akarja, de meg is akarja kapni e számára vonzó programokat, akkor ismét demokrata többséget kell választania mindkét házba.

Elnöksége 2009-es nyitányán Obama feltűnést keltően fejtegette, hogy ő nem úgy akar sikeres lenni, mint Clinton elnök volt (aki zokon is vette ezt), hanem Reaganhez hasonló korszakváltóként szeretne működni. Márpedig ha sikerülne neki ez a mozgósítás, a demográfiai és politikai trendek kihasználása, s netán a jövő őszi kongresszusi fordítás is, akkor valóban igazolja majd legendás 2008-as jelszavát: „mi vagyunk a változás”. S akkor nemcsak bőrszíne teszi történelmi elnökké.

Avar János

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá