A „lökhajtásos” úszó

A magyar sportolók számára az 1956-os Melbourne-i olimpia egyedülállóan emlékezetes esemény volt. A XVI. nyári olimpiai játékok november 22-én kezdődtek, s amikor sportolóink október 30-án elindultak, még nem tudták, hogy a forradalom és szabadságharc néhány nap múlva elbukik.[1] A független, szabad Magyarországot szerették volna képviselni, de mire a versenyek elkezdődtek, hazájuk orosz tankok által megszállt néma és elkeseredett ország volt. Versenyzőink Melboure-ben teljes bizonytalanságban éltek, és nem tudták, mire jönnek majd haza a november 8-i záróünnepség után. Az olimpiai csapat tagja volt az aranyéremre is esélyes úszó Tumpeck (akkoriban Tumpek) György. Vele beszélgetünk életéről, benne 56-os emlékeiről.

Mikor, milyen körülmények között került kapcsolatba az úszással?

A történetem egyszerű. Nyáron szüleim kicsaptak egy víkendházba a dunakeszi Műhelytelepnél, a szüneteket ott töltöttem el. Télen vagy ősszel kikaparták a sódert a Dunából, de ezt én nem tudtam. Bementem nyakig – akkor még nem tudtam úszni – és egyszer csak nem volt alattam talaj. Ahogy visszaemlékszem, dobáltam a kezemet, és kiabáltam, hogy „segítség, segítség!”, de nem hallotta senki. Így aztán fogtam magam, és kiúsztam. Kutyaúszásban. Az az érdekes, hogy három-négy hétre rá már simán beúsztam a Duna közepére is. Jöttek fel a vontatóhajók sleppekkel, mindegyik húzott maga után egy csónakot, azt elkaptuk, s fölmásztunk a sleppre. Onnan már fejest ugráltunk vízbe, amikor jött a fuvart kísérő hajós, hogy elkergessen. Nagyon szerettem futni is. Néha valósággal az életemért futottam. Mert az a gyümölcs, ami otthon volt a kertben, az sose volt elég jó. A szomszéd kertben lévő, az volt az igazi. Platinaszőke hajjal már messziről megismertek, és megkergettek. Igen gyorslábú srác voltam, óriási kerülőkkel mentem haza, és boldog voltam, hogy győztem. Beléptem a szobába, ott ült két paraszt bácsi: „Ő volt az, ő volt az!” – mondták, így lebuktam. A fater megunta a csínytevéseimet, egyszer a hóna alá kapott, levitt az uszodába. Ott aztán fogódzkodás a korlátba, krall[2] lábtempó – így kezdődött el.

Mi indította végül az élsport felé? Ki fedezte fel, volt-e példaképe, kedvenc edzője?

Nem is tudom, hogy ki fedezett fel. A Lehel út sarkán, laktunk, a Ferdinánd hídnál – és mindig mentünk le a Dunához. Akkor még a Manci híd[3] volt a Margit-szigetre, és mindig belógtunk a Palatinusra – a kerítés nem számított. Tulajdonképpen úgy kezdtem el komolyabban úszni, hogy meglátott egy MTK-s pólókapus. Nagydarab, testes kapus volt, sajnos, a nevét már nem tudom, csak azt, hogy Lapajnak[4] hívták. Ő látta, ahogy ficánkolunk a Sportuszodában. Kérdezte, „Öcsi, miért nem mész oda a Sárosihoz,[5] hogy vegyen fel?” Mondtam, biztosan nem vesz fel, mert nem volt valami jó hírem. Verekedős gyerek voltam. Hárman-négyen egy bandát alkottunk, és belekötöttünk srácokba. Mindig engem küldtek oda szemtelenkedni. Amikor az illető megsokallta, és meg akart agyalni, mindig elégtételt vettem – villámgyors gyerek voltam –, mielőtt meg tudott volna verni. De ez a Lapaj addig rágta a fülemet, amíg odaosontam egyszer Sárosihoz – a BVSC-nek volt az edzője Székely Évával[6] együtt. Amikor mondtam neki, hogy „Mester, nem foglalkozna velem?”, rám nézett, és azt mondta, „Csibészekkel nem foglalkozom!”. Erre fejembe szállt a vér, és azt mondtam neki: „Ide figyeljen, Sárosi! Ha elkezd velem foglalkozni, és bármiféle kifogás merül fel ellenem, akkor igaza volt, elfogadom.” Így kerültem 1949-ben Sárosi kezébe, aki beosztott Székely Éva mellé. Éva a belemet kihajtotta, mert ő edzésben volt, én meg még kezdő tanuló voltam. A büntetés az volt, hogy Sárosi kiosztott nekem ezer pillangót. Valamennyire már tudtam pillangózni, de az még az ortodox mell-lábtempós pillangó volt. Hat-hétszáz méterig keményen álltam a sarat, de akkor belém bújt az ördög, hogy nekem ebből elég. Hanyatt vágtam magam, óriási prüszkölést csináltam, fuldokoltam, mintha a tüdőmbe ment volna a víz, pedig nem úgy volt. Először megették, aztán amikor a második kör büntetés volt, leültek és lestek, hogy mikor fogom újra eljátszani a halottat. Elszégyelltem magam, és többet nem csináltam ezt a vircsaftot. Éva született stréber volt, mindig kiszúrta, ha olykor nem nagyon tetszett nekem a kemény meló. Amikor vége volt az edzésnek, és jött ki a vízből, azt mondta a Sárosinak, hogy „Nem kellene még valamit úszni?” Na erre felrobbantam, mert nekem vele kellett melóznom, és mondtam neki valami igen gorombát, amit az örömlányoknak szoktak mondani. Huszonöt évvel ezelőtt a Parlamentben találkoztunk egy fogadáson, és a feleségemnek elmondta: „Tudja kedves Gyuri néni (sic!), hogy miket mondott nekem a maga kedves férje?” És nevetve elmesélte neki, hogy mit mondtam. Szerencsére nem vette a szívére. Ő is poénnak szánta, hogy jól kiszúr velem, hát sikerült is.

Hogy „kötött ki” a pillangónál?

Én minden voltam. Először mellen úsztam, aztán háton. Jól ment a hát, de egyik napról a másikra valahogy elfelejtettem háton úszni. Visszaestem. Akkor a gyorssal próbálkoztam, az nagyon jól ment, úgyhogy már ’49-ben – ami nagy dolog volt – 100 gyorson, a Budapest-bajnokságon egy percen belül úsztam. Akkor Szilárd Zoltán[7] meg Kádas Géza,[8] akik nagymenők voltak, olyan 59,5 körül úsztak. Kádas Géza például olimpiai döntős volt, Szilárd Zoltán is benne volt a legjobb nyolcban. 1951-ben – közben elkezdtem pillangózni, és gyakoroltuk a vegyesúszást is – hogy, hogy nem úsztam egy 33 1/3-ot a fedett uszodában. Nagyon jól ment, így beneveztek engem 100 pillangóra. Akkor egy többszörös magyar bajnok volt az egyeduralkodó ezen a távon, Németh Sándornak[9] hívták, a Csepelben úszott. 33 1/3-os uszoda, nagyrajt, nagyforduló, ott voltam a nyakán, és a végén elvertem a magyar bajnokot. Attól a pillanattól kezdve engem kineveztek pillangóúszónak.

Melyik csapatban versenyzett?

Én is a Csepelben. Csepelen dolgoztam a varrógépgyárban, de nagyon messze volt nekem. A Ferdinánd-hídnál laktam, és minden nap hatra kellett mennem dolgozni Csepelre, pedig már akkor kezdtek ismerni a sportban. Akkor még körbe ment a HÉV, nem volt meg a gyorsvasút – és bizony télen lefagyott a kezünk, mert sokszor volt, hogy nem fértünk fel a HÉV-re, hanem lógtunk a lépcsőn. Akkor kaptam egy ajánlatott a MÁVAG Mozdonygyár úszószakosztályától. Megbeszéltem, hogy átigazolok oda, ez volt ’50-ben, és az úszás mellett inas lettem. Szerszámkészítőnek készültem, nagyon jó kezem volt; jól dolgoztam, sok műszerészi munkát rám bíztak. Ott kaptam kétórás munkaidő-kedvezményt. Így délután korábban végeztem, és mehettem az edzésekre. Hogy, hogy nem, olyan jól ment az úszás – a gyors meg a pillangó – hogy ’52-ben bekerültem a helsinki olimpiára utazó keretbe. El volt készítve a formaruhám, meg a többi, mindent megcsináltak, mégis lemaradtam, mert nem tudtam tartani a számat.

Mi történt? Politikai vagy személyes ügy volt?

Politikai volt, de én akkor nem tudtam, hogy az. Moszkvában voltunk kint, és az oroszoknak nagyon csípte a szemét, hogy megvertem őket. Ehhez még vissza kell mennem egy kicsit az időben; volt két csodálatos úszójuk, az egyiket Leonyid Meskovnak[10], a másikat Usakovnak[11] hívták. Meskov pillangós volt, vele ’49-ben találkoztam először Berlinben. Akkor jól megagyalt, de hát én még siheder voltam, ő pedig háborút is megjárt Szovjetunió Hőse. Usakov szintén megvert, ő gyorsúszásban. Akkor még csak azt tudtam, hogy gyorsan ússzak, és ameddig bírok. Ez sokáig nagyon jól ment, míg rájöttem arra, hogy gyorsan elfáradok, és akkor a végén kapom a ruhát. Amikor hazajöttünk Moszkvából – nagyon jól ment az úszás az egész csapatnak – bekísértek minket a Pártközpontba. Egyik oldalon voltak a kommunista fejesek, a másik oldalon mi. És a magyar edzők eszeveszetten dicsérni kezdték az oroszokat, hogy milyen jól úsztak. Engem meg penész megevett, mert akkor már, amiben elindultam gyorson meg pillangón, megvertem az oroszokat. Még Meskovot is! Fölszaladt a pumpa, szót kértem, és megkérdeztem, hogy „Hogy lehet, hogy mi úsztuk a rekordokat, és mi a szovjeteket imádjuk és himnuszokat zengünk róluk?” Megdermedt a levegő körülöttem, mondtam is magamban, na, ezt nagyon eltoltam. Ez a Rákosi-korszak volt. Ennek köszönhettem, hogy tulajdonképpen az utolsó pillanatban kizártak a keretből, és nem mehettem ’52-ben Helsinkibe. Volt még egy „jutalmam.” Együtt úsztunk egy Garai[12] nevezetű pillangóssal, aki később Gyenge Valinak[13] lett a férje. Borzalmasan el voltam keseredve, és bánatunkban lementünk a Balatonra, Siófokra, hogy kitomboljuk magunkat. Pénzünk volt, úgy-ahogy, de hát minden pénzbe kerül: magánszobát béreltünk a Víztoronynál, és onnan mentünk le a strandra. Ott zsugáztunk meg fociztunk, így némi plusz pénzhez jutottunk, de az is elfogyott. Nem tudták, hogy hol vagyunk, kerestettek. Már nem volt egy fillérünk sem, és Garai „Tacsi” – így hívták a gúnynevén – hazatelefonált, és küldtek le pénzt. Amikor hazajöttünk, kiderült, hogy ki kell menni Varsóba – volt egy utánpótlás jamboree –, ahol nekem versenyeznem kellett olyan képességű lengyel srácokkal, akiket öt-tíz méterekkel vertem meg. Akkor már olyan állapotban voltam az úszásban, hogy egy olimpiai döntő simán belefért volna, és akkor nekem „kutyaütőkkel” kell versenyeznem Varsóban. Ez nagy bosszú volt. Mert ha azt nézzük, hogy ’52-ben nem vittek ki, bár jó eredményt értem el, akkor tulajdonképpen egy lúzer vagyok, mert így egy olimpiám elúszott. Marad ’56, Melbourne, mert a harmadik már kevés úszónak fér bele.

Delfinkirályként emlegették az ’50-es évek első felében. Hogy született ez a név?

1952-ben a nemzetközi Úszószövetségnek kijött egy olyan határozata, hogy pillangónál a lábak függőleges mozgását engedélyezik, tehát nem a régi, ortodox mell-lábtempót kell csinálni, hanem ezt az úgynevezett delfinmozgást. Olvastam az újságban, és amikor az uszodába lementem, mondtam a Jáki Istvánnak, aki Sárosi után az edzőm lett már a Honvédban, hogy én ezt az úszást tudom. Mondta, ne hülyéskedjek. Erre mondtam, hogy én láttam Fejér Zsoltot, aki szerencsétlen a magyar bajnokságon úgy úszott, hogy szinte delfinezett. Nem tudta csinálni az ortodox lábtempót, és mindig kizárták.[14] Utána elmentem a kismedencébe, a fedettbe, s próbálgattam a delfinezést. Amikor kijött az új szabály, akkor mondtam Jákinak, hogy én ezt már tudom. Azt mondta, ússzak egy hosszt. 33 méteren két másodperccel lett jobb lett az időm, mint a régi úszásmódban. Onnantól kezdve gyorsban úsztam és pillangóban, de inkább a pillangót forszírozták. És jöttek a rekordok, a fedettben úsztam, azt hiszem, 1.04.03-at – akkor ez nagy idő volt – Meskov világrekordja volt 1.03. valamennyi. Majdnem három-négyhetente tudtam hozni egy-egy magyar rekordot, és egyre közeledtem a világrekordhoz. Aztán ’52-ben[15] fedett bajnokság volt – akkoriban volt a felajánlások ideje, mindenkinek fel kellett valamit ajánlani Sztálin elvtárs 73. születésnapjára. Az volt a szokás, hogy a tiszteletdíjakat egy hosszú asztalra kitették, ott volt, hogy ki mit nyert, s mi az ábra. Na, hát az én tiszteletdíjam a pillangóra Sztálin elvtársnak a feje (torzója) volt bronzból! Mondtam magamban valami cifrát, hogy kinek kell ez, mert nekem nem. Megnyertem a versenyt, lementem az öltözőbe, felöltöztem és hazamentem, nem vettem át a tiszteletdíjat. Ez se volt jó pont nekem, nagyon ferde szemmel néztek is rám sokáig. Több ilyen problémám is akadt.

De nagyon komolyan melóztam, és jól ment az úszás. ’54-ben megnyertem a főiskolai világbajnokságot Budapesten. Ennek is volt egy előzménye. Nagyon szerettem síelni; láttam egyszer moziban síelőket, és borzasztóan megtetszett. Édesanyám tudott jól varrni, egy pantallót átalakított sínadrággá, a Teleki téren vettem egy sícipőt, meg szereztem egy vacak sílécet, mondván, felmegyek a Szabadság-hegyre, és majd megtanulok síelni. De olyan időt fogtam ki, hogy még a kutyát se engedték ki. Én azonban fent voltam a hegy tetején. Úgy kezdődött, hogy itt felszálltam a lécre, ott leborultam. De végül azért úgy-ahogy megtanultam jól síelni – egyedül. A válogatottal fölmentünk Dobogókőre, ott volt Gyarmati Dezső, meg két-három srác, akik nagyon jól síeltek. Dobogókőn van egy hosszú, meredek lejtő, ott versenyeztünk. Igen ám, de este ólmos eső esett, és ráfagyott a hóra. Alattam ez beszakadt, orral beleálltam a hóba, és elkezdtem előre szaltózni. Vagy 25 métert bukdácsoltam meg hemperegtem lefele. Aztán ott feküdtem a havon, s mondom: „jaj Istenem”. Éreztem, hogy kezem-lábam mozog, de a jobb vállamnál a karom nem megy. Fölmentem vissza a hegyre, beültettek egy kocsiba, hazahoztak. Akkor már a Honvéd versenyzője voltam, a Honvéd uszodájában kellett dolgozni, mert akkor már katona voltam.

Sportolóként, mint Puskásék?

Igen. A sportszázadban együtt voltunk Puskásékkal.[16] Sok csibészségre megtanítottak engem, igaz, nem volt nehéz dolguk!

Mi történt a vállával?

Bevittek a Sportkórházba, ott volt egy híres sebészprofesszor, aki a labdarúgókat gyógyítgatta, s műtötte, ha kellett. dr. Kreisz[17] megnézett, mondta, csináljunk egy röntgent, majd adott egy vagy két érzéstelenítő injekciót a vállamba. Ültem az előtérben, már egész jól éreztem magam, s azon spekuláltam, hogy lelépek, de aztán bevittek. „Fiam, üljön le!” – valami hokedli volt ott, és amikor leültem, beletérdelt a hátamba. Azt hittem, nyomban bepisilek, de „én vagyok a hős” jeligével meg se szólaltam. Minthogy semmiképp sem akartam ott maradni a kórházban, mentő hozott-vitt kétnaponként. Kaptam két gyűrűt, amivel összehúzták – nyújtották – vállamat. Emiatt nem tudtam aludni, csak úgy, hogy befeküdtem a fürdőkádba, mert annak az alja homorú volt. Egész jól éreztem ott magamat, csak a kiszállással volt néha problémám. Ez nem sokkal a világbajnokság előtt történt: januárban sérültem meg, és augusztusban a bajnokság. Ez után – még ’54-ben – mentem Torinóba, az Európa-bajnokságra is. Először, amikor elkezdtem úszni, úgy úsztam, mint a sánta kutya, mert nem mozgott a vállam. Mondták, hogy ebből se lesz már semmi, de hát én kemény fickó voltam, nem hagytam magamat! Kidolgoztam Jákival egy elméletet. Rájöttem, én milyen hülye vagyok, hogy felvezetem a többit, és a finisben meg elvernek. A főiskolai világbajnokságot úgy is nyertem meg, hogy a rajt után elkezdtem komótosan úszni, a többi meg hozzám igazodott, nem vették fel a megfelelő ritmust. A múltkor láttam a lóversenyen is egy ilyen esetet! 150-ig együtt úsztam a többivel, aztán begyújtottam a rakétát! Sprinter voltam, 50 méter alatt öt méter előnyt szereztem és győztem. Na, hát ez nagyon megtetszett, nagy heuréka volt meg ünneplés, és készültünk az olimpiára! Az olimpia előtt fent laktunk a Szabadság-hegyen, a Vörös Csillag szállodában. Volt annak egy nagy kertje, ott számháborúztunk meg minden nyavalyát csináltunk. Közben lent a városban kitört a forradalom!

Ott fent a Vörös Csillagban mit éreztek a lenti történésekből? S hogy zajlott a kiutazás?

Kiutazás előtt közvetlenül kimenőt kaptunk, hogy mindenki menjen le a holmijáért, és kaptunk egy csomagot, hogy vigyük le a családtagoknak. A Fogaskerekű akkor már nem járt, így gyalog mentünk le a hegyről, aztán a Margit-hídon át Pestre. Már nagy tumultusok voltak, mindenütt tömeg. A feleségem szülei a Baross utcában laktak, a házukban pedig egy nagy talponálló étterem volt. Amikor odaértem, egy orosz harckocsi bent állt a Baross utcában, az ágyút pedig pontosan arra a házra irányította, ahová be akartam menni.  Előtte volt egy tér, ott volt már két kiégett nyitott harckocsi, odáig el tudtam menni, de a Baross utcát végig látták. Hogy tudok én átmenni a sarokra, a másik oldalra? Hátramentem, aztán nekifutásból! Mire észhez kaptak, már árkon-bokron túl voltam, bejutottam a házba. Fiatal srácok védték a házat. Akkor már volt némi katonai kiképzésünk – ’50-ben vonultam be – és láttam, nem tudták betárazni a géppisztolyt, azt a „dobtárasat”. Megmutattam nekik, aztán ahogy jöttem, ugyanúgy mentem haza. Akkor már a Lenin [ma Erzsébet]körúton laktam: onnan mentem a Margit hídon át. Amikor a Május 1. mozinál[18] jártam, hallottam két lövést. Körülnéztem, láttam, hogy előttem porzik a föld. Civilben voltam, de valami idétlen srác azért lövöldözött. Vagy megismert, vagy nem, ezt nem tudom. Amúgy egyenruhában kellett nekünk járnunk. Aztán visszamentünk a Vörös Csillagba. Mivel a csapat szállítására szerződött Air France gépei a forradalom miatt nem mertek leszállni, így másnap buszokkal indultunk Pozsony érintésével Prágába. De ott sem tudtam tartani a szám, pár szlovákiai magyar sráccal beszélgettünk, és elmeséltem, hogy miket láttam. Ők pedig továbbadták. Nekem meg visszajutott a fülembe, hogy jobb lesz, ha befogom a számat, mert megint itt felejtenek. Na, akkor megtanultam, hogy néha jobb csöndben lenni. Csehszlovákiából Nymburkba kerültünk, ahol jóformán elzártak minket a külvilágtól, így nem tudtuk, hogy mi történik közben Magyarországon. Aztán hosszú utazás következett – Isztambulon és Szingapúron át – amely biztosan kihatással volt a csapat későbbi teljesítményére.

Amikor kiértek, hogyan fogadták önöket?

Hatalmas élmény volt, amikor kiértünk a tengerentúlra. Ausztráliában magyar küldöttség fogadott bennünket, az ott élő magyarok, magyaros ruhában. Ölelgettek, nagyon aranyosak voltak. És jött a verseny…

2016 júniusában nyílt meg egy kiállítás a Néprajzi Múzeumban, amelyen megtekinthető az Ön olimpiai egyenruhájáról kivágott, gyászszalagos Kossuth-címer. Kinek az ötlete volt a fekete szalag?

Az egyenruhára még hivatalosan kaptuk meg a Kossuth-címert, mely 1957 májusáig hivatalos állami szimbólum volt. Az olimpiai faluban is a Kossuth címeres zászló lobogott. A megnyitó ünnepségen többen – mivel csak érkezésünk után nem sokkal értesültek a forradalom bukásáról és az üldöztetésekről, a halottak számról – fekete gyászszalagot is tűztünk a címerre. Nem mert nekünk ott szólni senki. Itt van a falamon, illetve most csak a szög, mert a fiam lekapta, amikor mondák, hogy ha van valamilyen ereklye, akkor adjuk oda [a Néprajzi Múzeumnak]. Ő tudta, én nem tudtam.

Az önmagában csoda, hogy megmaradt. Az ilyesmiket nem volt tanácsos őrizgetni.

Én bizony hazahoztam, csináltam egy keretet, és feltettem a falra. Miután a fiam elvitte, egyszer csak kapom a telefont, hogy én is menjek el a kiállításra. Mondtam a fiamnak, hogy „na, ezt jól elintézted nekem”, mert akkor épp nemrég jöttem ki a kórházból. Na, de vissza az olimpiához, mert az a rész még kimaradt!

Eljött a döntő napja, mindenki lótott-futott, mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, mi csak az edzőkkel tartottuk a kapcsolatot. Levittek az uszodába minket, jött a 200 pillangó. Én a hetedik vagy nyolcadik futamban úsztam, hosszú verseny volt, és nagyon meleg. Leúsztam a 200 pillangót olimpiai csúccsal, és mondták – jártak a buszok ingajáratban a tábor meg az uszoda között –, hogy menjek haza és pihenjek. Én meg hülye fejjel belementem. Így nem láttam a többieket úszni.[19] Volt ott egy japán, Isimoto, és egy amerikai, Yorzyk. Őket nem láttam, még az edzésüket sem, azok meg szorgalmasan úszták a résztávokat, én meg nem tudtam, hogy mire képesek. Én a kettes pályán úsztam, a japán a nyolcason, Yorzyk az ötösön. Eljött a nagy pillanat, és agyamban volt az a gondolat, hogy Budapesten a főiskolai világbajnokságot, majd az Európa-bajnokságot is úgy nyertem meg, hogy „utaztam”, mentem velük, és a végén lefiniseltem őket. Ez volt az agyamban. Nekem senki nem mondott semmit, hogy mire figyelj, hogy csináld. Semmit!

Ez megszokott volt akkoriban?

Sárosi el volt foglalva a többiekkel, Székely Évával, Gyenge Valival, az ő garnitúrájával. És mire észhez tértem, Yorzyk meg a japán elúsztak tőlem vagy négy méterrel. 150-nél beindítottam a nagy rohamomat, de rövid volt a pálya. Isimotót még utolértem, és szerintem egy paraszthajszállal meg is vertem, a Yorzyk meg két méterrel előbb ért a célba, tehát győzött, én voltam a második, a japán a harmadik. A japánok óvtak, magyar részről nem volt senki, aki óvjon, így ő lett a második, én a harmadik. Akkor még nem voltak ezek a modern falérintéses benyúlások, lenyomta a stoppert, és hátraugrott, nehogy vizes legyen. Szóval engem hoztak ki harmadiknak a végén. Akkor már nagyon nem volt kedvem úszni, törtem a fejem, hogy mit csináljak.

Milyen volt kint a csapat hangulata? Szokták egyfajta „utó-forradalomként” is emlegetni az olimpiát, elég csak a híres vízilabdameccsre gondolni, amely Melbourne-i vérfürdő néven került a köztudatba.

Nagyon kemény meccs volt a szovjet-magyar! A vízilabda ilyen, adok-kapok, nem kímélték egymást. Annak idején, még a MÁVAG-ban én is vízilabdáztam, nagyon fájt a többieknek, ha elmentem mellettük, mert kemény volt a könyököm, gyors voltam, bunyós is, szóval fájt nekik. És ugyanúgy fájt a magyaroknak meg az oroszoknak is. Nagy bunyó volt, és fölszakadt Zádor Ervin szeme. A közönség meglátta vért – akkor elég nagy volt az oroszellenesség – lett nagy fölháborodás, ordibálás, minden. Akkor Gyarmati Dezsőék[20] mondták Ervinnek, hogy „le ne töröld a vért az arcodról!” Ez így volt! Folyt a vízzel kevert vér, nem engedték, hogy letörölje, a közönség meg őrjöngött: „Gyilkosok! Megölik!”

Ezek szerint kint volt a meccsen? Mi történt utána, lett „folytatása” a történteknek?

Igen, mindent a saját szememmel láttam. Nekünk örök ellenfelünk, a pólósoknak még inkább örök ellenfelük voltak az oroszok, és hát az sorsdöntő meccs volt. Aztán Gyarmatiék átmentek[21] az Egyesült Államokba ahol megszervezték nekik a Hungarian Freedom Tourt, amelynek fő célja a szovjet propaganda ellensúlyozása volt.[22] A csapatot Amerikában mindenhol ünnepelték, millió ajándékot kaptak, pénzt is. Aztán volt, aki hazajött, volt, aki nem.

Sokan véglegesen kint maradtak. Önnek nem fordult ez meg a fejében?

Sokat gondolkoztam, mit csináljak. Mint minden menő sportolónak, nekem is voltak kapcsolataim Bécsben – csempészek. Telefonáltam nekik – akkor még volt pénzem –, és megkértem az egyik machinert, hogy jöjjön be a feleségemért és a gyerekért, tegyék őket repülőre, és majd elszámolunk. El is kezdtek szervezkedni, csakhogy jött a hír, hogy a feleségem nem akar kijönni. Na, most mit csináljak? Családszerető voltam, mondtam, megyek haza! Hazafelé jövet hallottuk a szörnyűbbnél szörnyűbb híreket. Először Milánóban szálltunk le, aztán Belgrádtól vonattal jöttünk. Akkor kaptam egy nagyon rossz hírt a feleségemmel kapcsolatban. Meg is bántam, hogy hazajöttem, mert válás lett a vége, ugyanis összeszedett egy vízilabdást. Ha én ezt tudom… amúgy is egy csomó pénzembe került, mert ki kellett fizetnem a csempészeket, ők becsületesen bejöttek, a maguk részéről teljesítették a feladatot.

Itthon hogyan fogadták a csapatot?

Amikor leszálltunk a vonatról, néha úgy néztek ránk, mint a kutya a lábtörlőre. Nem volt nagy fogadás. Inkább a hivatalosságok részéről volt ez.

Hogy alakult a pályafutása az olimpia után?

Még egy darabig úsztam, akkor épült fel a Honvéd új uszodája a Dózsa György úton, és közben edzősködtem. Akkor már sok bajom volt a derekammal. Fedett sátorban edzettünk a Dózsa György úton, és sok volt a nedvesség, meg hideg is volt, azt megsínylette, lumbágós lettem. Állandóan jártam a Honvéd Kórházba injekciós kúrára, volt, hogy tízet-tizenötöt is kaptam a hátamba. Végül egy idősebb műugró gyógyított meg. Amikor látta, hogy vonszolom magam, mondta „ide figyelj, fiam! Van neked telked?” Mondtam van, Szigetszentmiklóson. „És kapálni szoktál?” „Ha nagyon muszáj.” „Na, akkor adok egy tanácsot: ha fáj a derekad, menj le a kertbe, és addig kapálj, ameddig bírsz, rendbe fogsz jönni!” Igaza volt! Ma is kapálok, ások, gürizek, semmi baja nincs a derekamnak. Azelőtt meg majdnem négykézláb mentem. Aztán a Honvédnak lettem a vezetőedzője, de a problémám az volt, hogy mindig mellettem volt egy vagy két segédedző. Jöttek szépen az eredmények, csak azzal lett tele a hócipőm, hogy ha valami probléma volt, mindig az én nótámat húzták el. Sok gyereket neveltem, nagyon jókat. Nemrég számoltam, edzői pályafutásom alatt 52 magyar bajnokot és rekordert neveltem ki. Például 100 gyorson egy 17 éves fiú nyerte meg a magyar bajnokságot, Kiricsi János,[23] a Testnevelési Főiskolán most magas beosztásban van. De nem volt iskolám. Amit a hadseregnél tanultunk a sporttisztin, az csak arra szólt. Írtam egy kérvényt a Honvédelmi Minisztériumba, engedélyezzék – akkor ez így ment –, hogy beiratkozzak a Testnevelési Főiskolára. Először nemleges választ kaptam, de addig erőszakoskodtam, amíg végül megkaptam az engedélyt. Igen ám, de nem voltak meg az iskoláim! Négy elemim, hat polgárim volt, ami után jöhetett volna a gimnázium, de akkor az már nem fért bele. Fölvettek a TF-re, de amit ott a többiek tudtak, azt én nem tudtam. Az élettan, anatómia, és a többi, ami vele jár. Nekem minden új volt, és bizony nagyon nehezen ment, mert akkor már edző voltam. Reggel 6-ra mentem, este 5-re végeztem, és még tanulni is kellett. Jöttek a szigorlatok. Bifláztam, magoltam, ami nem jó dolog, mert nagyon sok időt pazarol el az ember, amíg besulykolja az anyagot. De hogy, hogy nem, az élettan nekem, anélkül, hogy különösebben tanultam volna, piszkosul ment. Emlékszem, Tichy Lajossal[24] együtt mentem be vizsgázni, ő kapott valami ízületet, valahogy elmakogta, aztán jöttem én. Az elsőt és a harmadikat nagyon jól tudtam, a másodikról fogalmam nem volt: a cukorbetegséggel kapcsolatban a Langerhans-szigetek[25] élettanát kaptam meg, de azt se tudtam, eszik-e vagy isszák. Gondoltam józan paraszti ésszel, majd csak megoldom a dolgot. Rám nézett a tanár, mondta, hogy „ez nem megy”, mire mondtam, hogy „hát nem.” Az volt a szerencsém, hogy az elsőt és a harmadikat nagyon jól tudtam, és csak ennél bicskáztam be, mert a Langerhans-szigetek csak pár sor volt a könyvben, és mindig lapoztam, hogy „ezt úgy se kapom.” De sikerült! Aztán jött az első óra a következő félévben, persze kit hívott ki, hogy mi van a Langerhans-szigetekkel? De mondtam, oké vagyok: amikor hazamentem, az volt az első dolgom, hogy megtanultam! Ő se felejtette el, de utána már nem volt vele probléma.

Mikor és miért vonult vissza?

Mondtam, hogy egyre inkább elegem lett az akadékoskodásokból, gondoltam egyet: leszerelek. 1957-ben, persze nem lehetett csak úgy leszerelni, de akkor éppen megrándult a derekam, s bent feküdtem a kórházban. Írtam egy kérvényt, hogy egészségi állapotomra való tekintettel stb. engedélyezzék, hogy leszereljek. És hogy, hogy nem, megkaptam az obsitot. Addig katona voltam, őrnagy. Az is egy érdekes történet volt, hogy kimentem versenyre Moszkvába, mint őrmester, és itthon már úgy fogadtak, mint hadnagyot. Gyors karrier! De aztán ez szépen lelassult. Na, így hagytam abba az egészet. Azért lejártam az uszodába, úszattam a Kiricsiéket, még versenyeztem is velük. Az ’58-as EB-n már nem akartam úszni, csak úgy tessék-lássék. 200-on nyolcadiknak jöttem be, a váltót is becsületből úsztam. Azt behoztam másodiknak, igaz, elsőnek akartam, de a váltó nem rajtam múlott egyedül. Aztán már csak edzősködtem. Persze, bementem a vízbe velük fogót játszani, és látták, hogy ez a pasi még mindig nagyon jó. Az akkori német válogatottakat, meg a franciákat is elvertük, mert behoztam a váltó hátrányát, sőt, még előnyre is váltottam. Akkor akasztottam végleg szögre a nadrágot. Igaz, másnap eltörtem a csuklómat. Én profi vagyok az ilyenben. A bokámat is kificamítottam az olimpiai döntő előtti napon Melbourne-ben! Nem szóltam senkinek, nem is nagyon lett volna kinek. Aztán volt ugye a kulcscsontom [1955], a csuklóm is háromszor tört el. Egyszer kiszorítóztunk vízilabdázókkal, és belenyúltam egy lövésbe. Ez 12 hét gipsz volt. Aztán volt egy másik, fáramászás közben, itt a kertben, akkor már nyugállományban voltam: ma is látszik a helye. Aztán sokáig szerettem volna elmenni szabadságra, de az úszóedző ideje már csak olyan, hogy se szombat, se vasárnap, mindig van valami! Hát így volt!

Keretbe

Tumpeck György 1929. január 27-én született Budapesten. 1949-re az országos, majd az európai élvonalba jutott, elsősorban fő úszásnemében, az ekkoriban önállósuló pillangóban. 1952-bekizárták az utazó olimpiai keretből, de aztán sorra jöttek a magyar, Európa- és világcsúcsok; „Tumpek György, a Bp. Honvéd versenyzője 1953. május 31-én 33 és 1/3-os uszodában 1:04,3 másodperccel felállította a 100 méteres alapvilágcsúcsot, amelyet még öt követett. 1954. december 21-én 1:02-ig jutott (…) – írta erről a Népszava 1983-ban. Bár egy sérülés sokáig hátráltatta, az 1954. július 31. és augusztus 8. között Budapesten lezajlott XII. Nyári Főiskolai Világbajnokságon 100 és 200 méter pillangón is az első helyen végzett. Emellett tagja volt a szintén aranyérmes 4×100-as vegyesváltó csapatnak is. Ugyanezen évben, a torinói Európa-bajnokságon 200 méteren 2.32,2-es idővel aranyérmet nyert. „Az utolsó 50 méteren Tumpek úgy tört előre, mintha rakéta hajtotta volna. »Lökhajtásos úszás ez« – jutott eszembe, amikor Tumpek úszását közvetítettem.” – tudósított Torinóból Szepesi György. Itt a magyar csapat 9 arany, 6 ezüst és 3 bronzéremmel az éremtáblázat élén végzett. 1956 őszén Tumpecknek stabil helye lett az olimpiai csapatban, és ezúttal el is jutott Melbourne-be. Ahol a magyar csapat a körülmények ellenére 9 arany-, 10 ezüst, és 7 bronzéremmel az éremtáblázat 4. helyén végzett.

Tumpeck György itt is 200 méter pillangón úszott (ami ekkor szerepelt először önálló úszásnemként olimpián), és végül december 1-jén, kificamodott bokával, 2.19,9-es idővel bronzérmet szerzett az olimpiai csúcsot (2.19,3) úszó amerikai William Yorzyk és a japán Isimotó Takasi (2.19,8) mögött. Az eredményt azóta is többen vitatják; eredetileg Isimotót hozták ki harmadiknak, de mivel a japánok óvást emeltek, megváltoztatták az eredményt, ami ellen magyar részről senki sem tiltakozott. „Az ausztrálok letarolták a gyorsúszószámokat, és összesen nyolc aranyérmet nyertek. Az USA-nak csak három bajnokság maradt, míg a magyaroknak mindössze egy ezüst – (Székely Éva), és egy bronzérem (Tumpek György) jutott.” – írta erről az Új Szó 1988-as visszatekintésében.

Tumpeck György aktív sportpályafutását 1958-ban zárta le. Már 1957-től edzősködött, s közben elvégezte a Testnevelési Főiskolát. 1977-ig a Honvéd, majd 1987-ig a Ferencváros utánpótlás-edzőjeként dolgozott.

[1] Az olimpia-élsport-politika kérdéskörrel kapcsolatban bővebben lásd: RÓZSA András: Olimpiai dimenziók Korunk 1992/5. 4–14. o.

[2] Krall: A ma általános gyorsúszó testmozgás elnevezése; eredete az angol „crawl” szóra vezethető vissza; ez a szó a hernyó testének hullámzó mozgását jelzi.

[3] Ideiglenes híd a Margit-szigetre 1946 és 1948 között.

[4] Adler (Antal) Róbert (1921–1995), úszó, olimpiai bajnok vízilabdázó. Kozák Péter (szerk.): Ki kicsoda a magyar sportéletben? I. (A–H). Szekszárd, Babits Kiadó, 1994. 42. o.

[5] Sárosi Imre (1908–2006) úszó, úszóedző. 1922 és 1941 között tartó sportolói pályafutása alatt jelentősebb eredményeket nem ért el, edzőként azonban múlhatatlan érdemeket szerzett. 1930 és 1963 között volt az FTC, az UTE, majd a BVSC edzője és szövetségi kapitány is volt. Magyar Nagylexikon (szerkesztőbizottság elnöke: Glatz Ferenc) XV. Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2002. 815. o.

[6] Székely Éva (1927) olimpiai bajnok úszónő. Helsinkiben 200 méter mellen nyert, Melbourne-ben ezüstérmes lett. Magyar Nagylexikon XVI. (2003.) 573. o.

[7] Kádas Géza (1926–1979) olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok úszó. Magyar Életrajzi Lexikon Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 434. o.

[8] Szilárd Zoltán (1930– ?) ifjúsági versenyzőként részt vett a londoni olimpián (100 méter gyors), Helsinkibe azonban politikai nézetei miatt nem engedték ki. http://www.sports-reference.com/olympics/athletes/sz/zoltan-szilard-1.html (2016. augusztus 25.)

[9] Németh Sándor (1925–1993) úszó, Európa-bajnoki ezüstérmes (1947) és aranyérmes (1949). Tumpek első ízben 1949. december 10-én, a Budapest-bajnokságon győzte le Némethet. MTI Sportkiadás 1949. december 10. 21. 20 p. /library.hungaricana.hu/ (2016. augusztus 25.)

[10] Leonyid Meskov (1916–1986) szovjet (orosz) úszó, 120 rekord felállítója. Helsinkiben a szovjet úszóválogatott tagja volt. http://encyclopedia2.thefreedictionary.com/Leonid+Meshkov és http://www.sports-reference.com/olympics/athletes/me/leonid-meshkov-1.html (2016. augusztus 25.)

[11] Vitalij Usakov (1920–1987), szovjet (orosz) úszó, vízilabdázó. 1940 és 1950 között Meskovval együtt tartották a 200 méteres gyorsúszás rekordját. Usakov tagja volt az 1952-es olimpián hetedik helyezett vízilabdacsapatnak is. http://www.sports-reference.com/olympics/athletes/us/vitaly-ushakov-1.html (2016. augusztus 25.)

[12] Garai (Garay) János, a háromszoros olimpiai bajnok vívó, Garay János (1889-1945) fia.

[13] Gyenge Valéria (1933) olimpiai (1952), Európa- és világbajnok úszónő. A melbourne-i olimpia után Kanadában telepedett le.  Magyar Nagylexikon VIII. (1999.)  927. o.

[14]Fejér Zsolt (1935 – ?) 1948 és 1952 között elért eredményeit „szabálytalan” lábmunkája miatt semmisítették meg. 1955-ben Európa-bajnoki bronzérmes lett 200 méter pillangón.

[15] A versenyt szeptember 5-7. és 14-15. között tartották. Sztálin születésnapja [1878.] december 18. volt.

[16] Puskás Ferencet emiatt emlegették száguldó őrnagyként.

[17] dr. Kreisz László, sebész főorvos, többek között az Aranycsapat orvosa is volt.

[18] Ma Atrium Filmszínház, Margit körút 55.

[19] A japán úszók már az 1955 augusztusában tartott varsói Világifjúsági Találkozón készültek a magyar úszóra; A japánok edzője Tumpek minden úszómozdulatát filmszalagra vette, majd magyarázatként szerényen megjegyezte: Tanulni jöttünk Varsóba.” Népszava 1955. augusztus 2. 6. o.

[20] Gyarmati Dezső (1927–2013) olimpiai bajnok (1952, 1956) vízilabdázó. Melbourne után az USA-ba ment, ahonnan 1958-ban tért haza. Két év eltiltás után 1964-ig a válogatott tagja volt, majd edző lett. Magyar Nagylexikon VIII. (1999.) 921. o. Bővebben: Gyarmati Dezső: Aranykor, Hérodotosz, Budapest, 2001.

[21] A pólósok közül akkor Gyarmati Dezső és Zádor Ervin nem tértek vissza, Bolvári Antal hazatért, de később egy időre elhagyta az országot.

[22] Állambiztonság… 11. o.

[23] Kiricsi János (1945) országos bajnok úszó, edző, tanár. Semmelweis Egyetemi újság 2006/2. http://ujsag.semmelweis.hu/se200602/20060207.html (2016. augusztus 23.)

[24] Tichy Lajos (1935–1999) labdarúgó, a BVSC, majd a Kispest-Honvéd játékosa, 1955 és 1971 között a válogatott tagja. Magyar Nagylexikon XVII. (2003.) 456. o.

[25] A hasnyálmirigyben található sejtcsoportok, szerepük az inzulintermelésben és az anyagcserében is jelentős. http://www.agr.unideb.hu/ebook/allatelettan/a_hasnylmirigy_bels_elvlaszts_sejtjei_szigetszerv_langerhansszigetek.html (2016. augusztus 25.)

György Sándor

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá