Kirekesztők és befogadók – Új Egyenlítő-beszélgetés Szelényi Iván akadémikussal

Szelényi Iván Széchenyi-díjas szociológus nagy nemzetközi tudományos karrierrel a poggyászában – jeles angliai, ausztráliai, amerikai egyetemeken tanított, tanszékeket alapított és vezetett – nemrég hazatért Magyarországra, melyet negyven éve, 1975-ben politikai okból kellett elhagynia. Legutóbbi „állomáshelye” az Egyesült Arab Emírségek fővárosa, Abu-Dzabi volt, ahol karalapító dékánként megszervezte a társadalomtudományok egyetemi oktatását.

Új Egyenlítő: Nemzetközi migrációs konferencián tartott nemrég előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Nem tudtam, hogy ezzel a kérdéssel is foglalkozik, de minthogy ez ma kikerülhetetlen téma, nagyon érdekelne a véleménye róla.

Szelényi Iván: Nem tartom magam a téma szakértőjének, de Abu-Dzabiban az egyetemen eltöltött négy év során fölfigyeltem egy különös migrációs jelenségre, arra, hogy az ország lakosságának 90 százaléka nem helyben lakó, hanem vendégmunkás.

90 százaléka?

Igen. Ők működtetik az országot, a tízszázaléknyi őslakos pedig úgy él, mint a hercegek. Nagy házakban laknak, s a családoknak átlagosan két háztartási alkalmazottjuk van. A vendégmunkások azonban nagyon rövid pórázon vannak tartva, mindössze három éves vízumot kapnak, hozzá munkavállalási engedélyt, de a családot nem hozhatják magukkal, ingatlant nem vehetnek. Nyugdíjjogosultságot nem szerezhetnek, munkanélküli segélyt nem kapnak, ha valaki elveszti a munkáját, hazaküldik. Mielőtt nagyon meglepődik, megjegyzem, ez nem példa nélküli gyakorlat, ugyanezt csinálta például Nyugat-Németország és Svédország is az ötvenes-hatvanas években. Aztán ez idővel erkölcsileg is, gazdaságilag is tarthatatlannak bizonyult, s később jóval liberálisabb bevándorlás-politika honosodott meg Nyugat-Európában. Egyébként a közel-keleti gazdag öböl-országok mind ezt a vendégmunkás-gyakorlatot folytatják. Ami egy rendkívül megosztott társadalmat hoz létre, amely hosszú távon minden bizonnyal fönntarthatatlan. Van a kivételezett helyzetű őslakosság – az számít őslakosnak, aki 1920-as évekig vissza tudja vezetni a családfáját. (Akkor találták meg itt az olajat, mely minden gazdagság forrása.) Van még egy transznacionális értelmiségi réteg is – nagyon jól megfizetve –, az ő feladatuk a tudástőke ide hozatala, és a társadalom fölkészítése az olaj utáni időkre. A többiek ideiglenesen itt tartózkodó vendégmunkások, akik elsősorban Dél-Ázsia országaiból jönnek, mert otthon még rosszabb. Az ő sorsuk keltette fel az érdeklődésemet. Minthogy azonban az EAE a szó szoros értelmében rendőrállam, Abu-Dzabiban a migránsokat nem lehet csak úgy meginterjúvolni, mert esetleg elvisz a rendőr. Még a hagyományos péntek déli vallási beszédeket is cenzúrázzák – a hatalom számára nem mindegy, mit mondanak a papok.

Ezek szerint az se mindegy, mit mondanak a vendégmunkások.

Nem, de nem is merik elmondani az igazat, mert itt még így is jobb nekik, mint otthon, és nem akarják kockáztatni a kiutasításukat. Ezért találtam ki, hogy átmegyek Pakisztánba, s azokat kérdezem meg, akik vízumuk lejárta után visszatértek hazájukba. Az erről szóló könyvemen dolgozom most, a konferencián pedig a bevándorlási rendszerekről beszéltem, a kirekesztő és a befogadó típusú országokról.

Nyilvánvalóan az EAE az előbbi körbe tartozik, ennek mozgatórugóit érteni vélem: de ha az országban mindent a vendégmunkások működtetnek, mit csinálnak a helybeliek?

A tíz százaléknyi emiráti közül a férfiak többnyire rendőrök, katonák, a nők pedig különféle szakértelmiségi munkakörökben dolgoznak. Nekik ez a rendszer előnyös, olyan privilégiumokat élveznek, amiket nem akarnak megosztani másokkal. Közben tele vannak – jogos – szorongással, hogy elveszítik nyelvüket, kultúrájukat. Tíz éve még a lakosság húsz százalékát tette ki a helybeli lakosság, ma már csak tíz százalékot, s tíz év múlva alighanem csak ötszázaléknyi lesz az őslakosok aránya. A folyamat megfordíthatatlan. Gondolja meg, az őslakos család gyermekét egy vendégmunkás dajka fogja fölnevelni, mondjuk, egy filippinó asszony, aki hozza saját kultúráját, és nem tud se angolul, se arabul.

Gondolom, az ország kultúrája lassan fölhígul, eltűnik, s kohéziót már csak a privilégiumok jelentenek majd. De ezt nyilván a helyiek is látják…

Az Egyesült Arab Emirségeket Zayed sejk alapította, aki még hagyományos törzsi uralkodó volt, de messzire látó, okos ember, aki tudta, hogy az olajkincs előbb-utóbb elfogy, s föl kell készülni az olaj utáni korszakra. Több mint harminc éves uralkodása alatt egyetemeket alapított, szerte a világból tudósokat hívott az országába – nagyon jól megfizetve őket –, mert elfogadta, hogy az olaj után tudásalapú társadalomnak kell jönnie. Hogy az Emirségek majd a Közel-Kelet Szingapúrja lehessen, vagyis a pénzügyi, kereskedelmi élet központja. Ma az őslakosság többsége első generációs városlakó. Ismertem olyan pénzügyi szakembert, aki még maga is sivatagi sátorban született. S bár a legkorszerűbb tudásért jöttek az egyetemre, az egy óra 15 perces órákat képtelenek voltak végigülni. Az elképzelésük azonban egyértelmű: új kultúrát akarnak építeni, ezért kérték föl a New York-i Egyetemet is, hogy alakítson ki egy Campust – ezen belül a társadalomtudományi kar fölépítése volt az én feladatom. De építik a saját Guggenheim múzeumukat, a saját Louvre-jukat, operaházukat stb. A nyugatiakon kívül is nagyon sok tudós és szakértő dolgozik náluk, különösen sok az indiai számítógépes szakember, s vannak ausztrálok, egyiptomiak, szíriaiak, libanoniak stb. Az arabokat – különös módon – igyekszenek távol tartani, de ez nem új jelenség, még az angol uralom alatt kezdődött. Megközelítőleg ezerre tehető a magyar mérnökök, orvosok, tudósok száma is az országban.

Igen, láthatólag Katar is új kultúrát épít. Elnyerte a 2022-es futball világbajnokság rendezési jogát – egy olyan ország, ahol a futballnak sem múltja nincs, se jövője.

Katarban most fontolgatják is, hogy a három éves vízumot meg kéne hosszabbítani, közeleg a futball vébé, s megijedtek, hogy bajok lesznek a stadionépítő mérnökökkel, ha nagy a fluktuáció. Azt tervezik, hogy az amerikai zöld kártyához hasonló állandó tartózkodási engedélyt adnak ki. A saját – kirekesztő – felfogásuk szerint logikus, hogy nem adnak bevándorlási engedélyt, hiszen az út az állampolgárság felé. Én is úgy mentem Amerikába, hogy volt állásom, ajánlásom, egyből kaptam zöld kártyát, öt év múlva pedig állampolgárságot. Egyébként amerikai állampolgárságot lottón is lehet nyerni, ami a világ minden országára érvényes. Van egy kvóta, hogy melyik országból hány ember nyerhet – természetesen ez a szám nagyon kicsi. Az Egyesült Államokba Közép- és Dél-Amerikából nagy az illegális bevándorlás a zöld határon át, és sokan vannak olyanok is, akik látogató vízummal érkeznek, s ott maradnak. Ezeket az illegális ott tartózkodásokat időnként egy-egy amnesztiával törvényesítik. Az USA tíz év alatt egy millió bevándorlót fogadott be. A mostani migrációs hullám szereplői közül eddig 1800 főt. Ez nem mondható nagyvonalú gesztusnak, különösen, ha hozzávesszük, hogy az új, tömeges migrációt is kiváltó krízis előidézésében az Egyesült Államoknak nagy felelőssége van. Maga az eljárás azonban professzionális. Az amerikai követségeken lehet menedékjogot kérni – elsősorban Libanonban –, de az eljárás két évig is eltart. Hogy mi tart két évig, azt ne kérdezze. Akik viszont megkapják az engedélyt, azokat repülővel vándoroltatják be az országba. Keveset fogadnak be, százezrek helyett ezreket, de azt kétségkívül kulturáltan intézik. Ezt megtanulhatta volna tőlük Európa, így kiiktathatta volna a fekete-kereskedelmet. Ezt a hatalmas üzletágat viszonylag könnyen ki lehetett volna iktatni, ha azok az országok, amelyek igénylik a bevándorlókat, a menekülttáborokba telepítenek konzulátusokat, s ott folytatják le a szükséges eljárásokat. Akiket pedig befogadnak, azokat a táborokból repülővel elszállítják a befogadó országba, elkerülve a hosszú fáradságos, megpróbáltatásokkal és konfliktusokkal teli utat. Elejét véve annak is, hogy valakiket vissza kelljen toloncolni.

S talán annak is, hogy esetleg terrorista szándékú elemek bújjanak meg a menekültek között.

Nem tudhatjuk, hány ilyen ember érkezhetett a migráns tömegekkel. Nem zárható ki természetesen, de általában azt mondhatjuk, hogy inkább a már itt letelepedettek radikalizálódnak valamiért. Amiben benne lehet a második generáció lázadása az integrálódni igyekvő apák magatartása ellen, s a kirekesztő társadalmi közeg elleni lázadás is. Belgiumban százával lehetnek, akik adott esetben radikalizálhatók, leginkább Brüsszel iszlám nyomornegyedeiben.

Európa vezető politikusainak és közgazdászainak egy része szerint nélkülözhetetlen szükség van a bevándorlókra – de vannak – főleg a politikai szélsőjobboldalon – akik aggódnak, hogy a közel-keleti menekütek beilleszkedése az európai társadalmakba nem problémamentes.

Az nyilvánvaló, hogy a Közel-Keletről, Afrikából elűzötteknek vagy elvágyódóknak csak a krémje jön. A többiek nem tudják megfizetni a nemzetközi – köztük magyar, bolgár, szerb, macedón stb. – embercsempészek szállítási árait. Egy német statisztika szerint – mely ugyan csak a szíriai menekültekre terjed ki – a beérkezők húsz százalékának felsőfokú, húsz százalékának pedig középfokú végzettsége van. A Magyar Tudományos Akadémia is készített statisztikákat, melyek a rendőrség adatbázisára épülnek, igaz, a beérkező 400 ezerből az csak 130 ezer főre terjed ki. És igaz az is, hogy sajnos a rendőrök fontos dolgokat nem kérdeztek meg, például az iskolai végzettséget, vagy azt, hogy hagytak-e otthon családot. Mindenesetre mi is kihagytunk egy fontos lehetőséget, hogy például hagytuk a szíriai orvosokat továbbmenni Németországba, s nem próbáltuk meg őket itt tartani jó ajánlatokkal. Nem sokan akartak volna maradni, de talán néhányan igen. S ha nem is sokkal, de valamennyivel enyhíthettük volna az egyre növekvő orvoshiányt.

A kormánypropagandából egyértelmű, hogy mintha féltené Magyarország kultúráját, identitását, s az emberek munkahelyeit.

Az minden alapot nélkülöző mítosz, hogy a bevándorlók elveszik az itthoniak munkáját. Nemcsak súlyos orvoshiány van nálunk, más fontos szakmákban is jelentős a munkaerőhiány, elég, ha csak arra a fél millió magyarra s,közöttük sok fiatal szakemberre gondolunk, aki Nyugatra ment munkát vállalni. Egy részük, persze visszajön majd, de ez aligha lesz több a kimentek felénél vagy egyharmadánál. Ami pedig önazonosságunk veszélyét illeti: a jelenleg Magyarországon élő közel tíz millió ember 3,5 százaléka született Magyarországon kívül. Ezek többsége is erdélyi magyar. A veszély tehát nem létezik. A másik legnagyobb bevándorló népesség a kínai, számuk legfeljebb néhány tízezerre tehető. Kimondhatjuk minden propaganda ellenére, hogy Magyarországnak is szüksége van bevándorlókra, főleg fiatalokra. A demográfiai helyzetünk több mint aggasztó. Folyamatosan nő a nyugdíjasok aránya, és csökken a munkáskezeké. Egy ideig az utánpótlást úgymond – részben – biztosították a határon túlról érkezett magyarok, de ez hosszú távon nem megoldás.

Én is elfogadom, hogy az országnak szüksége van bevándorlókra, miként azt is, hogy termőföldjeinknek szükségük van vízre. De nem belvízre és nem árvízre. Azt hiszem, itt a mennyiség tényleg átcsap minőségbe, s ami normális tempóban és szabályozottan jó, az özönszerűen, kontroll nélkül érkezve, nem jó, mert kezelhetetlen.

A kezelhetetlenség fő oka az országok fölkészületlensége, amit részben ment az, hogy rendkívüli jelenséggel találták szemben magukat. S bár a szememben téves a magyar kormány bevándorlás-politikája, de súlyos hibákat követett el az ENSZ és az EU, amikor nem próbálták meg a mintegy négy million, török, libanoni és jordán menekülttáborokban nyomorúságos körülmények között évek óta élők meneültkérelmeit elbírálni. A magyar kormány nagyon korán politikai üggyé tette a menekültkérdést, és nagyon sajnálatos, hogy politikai érdekből a félelemkeltés eszközéhez nyúlt. Még nem is jöttek tömegesen a migránsok, amikor már kint voltak az óriás plakátok (ékes magyar nyelven), hogy ne vedd el a munkánkat stb. Az azonban számomra fölfoghatatlan, hogy az európai és világszervezetek miért nem ismerték fel korábban, és miért késlekedtek a problémák kezelésével. Hiszen az olaszok már régóta és sokat szenvedtek a migránsok megújuló rohamaitól, aztán pedig a görögök, akik még az olaszoknál is kiszolgáltatottabbak voltak a határaikon. A válságot követő gazdasági megszorítási kötelezettségeik miatt főleg a hadi potenciáljukat építették le – egyébként én is ezt tettem volna, ha görög miniszterelnök vagyok –, így védtelenné váltak a valószinűleg egyébként is védhetetlen határaik. Leginkább Libanonban lehetett volna megállítani az áradatot, és Egyiptomban kellett volna ezt tenni, de ezekben az országokban emberjogi szervezetek nagyon kevéssé tudnak működni, amint arra az ENSZ egy menekültügyi tisztveselője – akitől kérdeztem, miért nem léptek ezekben az országokban – engem emlékeztetett. A Human Rights Watch még a legiberálisabb közel-keleti országban, az EAE-ban is csak alig-alig tud működni. A világnak ehhez a részéhez képest a kádárista Magyarország emberjogi paradicsom volt.

Végül is mi a legfőbb kiváltó oka a tömeges migrációnak? Háborúk eddig is voltak, mint ahogy éhínség, szegénység is volt, és van is.

Sok tényezős jelenségről van szó, de a tömeges migráció fő kiváltó okai a térségben kitört polgárháborúk, melyek nagyon nehezen számolhatók föl, hiszen nemcsak a harcoló felek érdekei eltérőek, hanem a térségben érdekelt nagyhatalmaké is. Mások az oroszok, mások a törökök, megint mások Irán vagy az Egyesült Államok, Szaudi Arábia érdekei. De ebbe most ne bonyolódjunk bele. Elég legyen annyi, hogy a Nyugat és főként Szaudi Arábia kezdetben támogatta az Aszad ellen fellépő szunnita radikálisokat, aztán amikor az „Iszlám Állam” nevű szervezet megerősödött, akkor rájött, hogy nem ilyen lovat akart. Az Iszlám Állam ideológiája a vahhabizmus, mely ugyan csak egy az iszlám irányzatok között, igaz, a legradikálisabb. A világ legnagyobb iszlám népessége ugyanakkor Indonéziában él, ahol mérsékelt, toleráns iszlám vallás uralkodik, sőt angol és arab nyelvű adók segítségével a béke vallásaként hirdetik az iszlámot. Joggal, hiszen a most forrongó térségekben is évszázadokon át békében éltek egymás mellett muszlimok, zsidók, keresztények, sőt a nem muszlim vallások még jótékonyan fékezték is a síita-szunnita ellentéteket.

Naiv kérdés, de megkerülhetetlen: mi a megoldás? Van megoldás?

A közel-keleti háborúságok megállítására még látok némi esélyt, főleg amíg Obama az USA elnöke. Bár Obama hatalma erősen korlátozott, hiszen a képviselőházban kezdettől republikánus többség volt, s most már a szenátusban is. Szinte végig gúzsba kötve kellett táncolnia, így különösen nagy teljesítmény a kubai és az iráni megegyezés tető alá hozása. Talán össze lehetne hozni egy török-szaudi-amerikai megegyezést Iránnal és az oroszokkal. Jimmy Carter írt erről egy jó és érdekes cikket a New York Times-ban. Az ő javaslata dióhéjban az, hogy Aszad eltávolítása kerüljön le a napirendről – legalábbis egyelőre – az Aszad elleni felkelők és az Aszadhoz hű erők is forduljanak az Iszlám Állam ellen, a törökök hagyják békén a kurdokat, hogy azok is harcolhassanak az Iszlám Állam ellen. Ami persze azzal járna, hogy Törökországnak (is) bele kellene törődnie, hogy előbb-utóbb létrejöhet majd egy mérsékelt szunnita állam és egy független Kurdisztán. Aszadnak is tudomásul kellene vennie, hogy egy kis Szíria vezetője lesz, és az sem sokáig. Carter okosan befejezési stratégiában gondolkodik, ami természetesen sokkal nehezebb, mint egy elkezdési stratégia, amivel ifjabb Bush belevágott a felelőtlen iraki kalandba. A Carter féle terv akár működhetne is, bár túl sok az eltérő érdek – orosz, török, amerikai, iráni, szaudi stb. –, amelyek mind akadályai a megegyezésnek. Carter Szíriában tíz hónapnyi alkotmányozási intervallummal számol, ezt követnék a választások, a kérdés legfeljebb az, hogy ezen Aszad indulhatna e vagy sem. Mindenesetre az oroszok is úgy vélekednek, hogy ezt a kérdést a szíriaiaknak kell eldönteniük.

Aszad szerepén elég nehéz eligazodni.

Aszad iszonyú elnyomó rendszert épített ki, ennek ellenére van legitimitása az általa ellenőrzött területen, Damaszkuszban ma már legalább tíz millió ember él, akik mintegy Aszad alá menekültek a polgárháború elől. Egyébként nem ő volt kijelölve az utódlásra, hanem a bátyja, aki balesetben elhunyt 1994-ben. Bassár addig Angliában élt, szemészorvosként dolgozott, s amikor hazatért, mindenki azt hitte, nyugatos reformerként fog fellépni. Ez nem következett be, ellenkezőleg: az arab tavasztól fellelkesült tüntető, fegyvertelen tömegbe lövetett. Aztán belekóstolva a hatalomba, egyre inkább önkényúrként viselkedett. Carter is keményfejű emberként jellemezte, akivel nem lesz könnyű zöldágra vergődni.

Aszadnál csak a Nyugaton nehezebb eligazodni. Úgy váltogatja az elveit és a szövetségeseit, mint más a fehérneműjét.

Kétségtelen, az „arab tavasz”-t a Nyugat erősen félreértette. Akkor már ebben a térségben dolgoztam, én nem értettem félre. Amikor egy barátom könyvet írt a témáról, s megküldte a kéziratát, melyben lelkesen a demokrácia hajnalának, a civil társadalom eljövetelének nevezte a folyamatot, kértem, ne siesse el a könyv kiadását, várjuk meg, kikre szavaznak majd a szabad választásokon. Nem hallgatott rám. Én sejtettem, hogy a Muszlim Testvériség fogja megnyerni a választásokat. Így is lett, aztán majdnem olyan demokratikus volt, amennyire az adott körülmények között lehetett. Hogy a megbuktatásukban volt-e szerepe a CIA-nak, azt nem tudom, de nem lennék meglepve, ha a válasz igen lenne. Kezdetben az öbölmonarchiák is támogatták a Muszlim Testvériséget, de amikor azok megnyerték a választásokat, megijedtek tőle, nem akarták a politikai iszlám megerősödését. Megkapták helyette az Iszlám Államot, mely kétségkívül a legszélsőségesebb iszlám radikalizmust hirdeti.

Nagyon keveset tudunk az Iszlám Államról, céljairól, természetéről, valódi motívumairól. Amit a hétköznapi ember tud az propaganda vagy ellenpropaganda. Ahogy a terrorállam működését, az öngyilkos merénylők lelkivilágát sem vagyok képes fölfogni.

Riaz Hassan professzor – az ausztráliai Flinders Egyetemen volt kollégám – foglalkozott az öngyilkos merényletekkel, 1980 óta gyűjti róluk az adatokat. Az élet mint fegyver címmel írta meg kutatásai eredményeit. Kimutatja, hogy az élet nagyon is hatékony fegyver. Értelemszerűen nem könnyű ezt a témát kutatni – hiszen a merénylők előbb rejtőzködnek, aztán meghalnak –, de sokan előre videót készítettek, melyekben elmondják, mit akarnak, és miért csinálják. Riaz Hassan megfigyelései és következtetései ugyancsak meglepőek: először is az, hogy az öngyilkos merénylők gyakran jönnek jó családból, maguk is iskolázottak, s nem a kilátástalan nyomor, nem is a pénz hajtja őket elsősorban. Másodszor: vallásilag nem igazán elkötelezettek, tehát nem is a vallás a fő motívum.

Akkor mégis, mi?

Hassan szerint valaki akkor szánja rá ilyesmire magát, ha szembekerül egy hatalmas erővel, ami ellene van, de ő nem tud neki kárt okozni. Ilyen erő leggyakrabban az amerikai katonai erő, ennek megjelenése váltott ki legtöbbször öngyilkos merényletet. S bármilyen morbid megállapítás, az öngyilkosság roppant észszerű és hatékony eszköz. S ellene védekezni, szinte lehetetlen. Hassan konklúziója is ebből fakad: kerülni kell a katonai megoldásokat.

Hogy hatékony elhiszem, de hogy ésszerű is lenne… hiszen sokszor vannak ártatlan civil áldozatai az ilyen merényleteknek.

Ez az öngyilkos merényletre készülők számára is problémát jelentett, úgy oldották föl, ahogy a tábornokok: a háborúban elkerülhetetlen a civil áldozat – és ez is háború. Ami pedig az Iszlám Államot illeti: a radikalizmus természete szerint maga is eszkalálódik, s a vége az, hogy önmagát is felszámolja. Az Iszlám Államnak is meg kell tapasztalnia, hogy kezdenek elfordulni tőle a hívei. Kezdetben úgy látták, hogy megvédi őket, s hogy az IÁ tiszta, nem korrupt. Ezt ma már egyre kevesebben látják így. Fogynak az anyagi forrásaik, és egyre több pénzt sajtolnak ki a saját híveikből. Ha elfogy a pénz, elfogy a támogatás. Az IÁ már nemcsak mások sírját ássa, hanem a sajátját is. Már az is látható, hogy Líbiában kezdenek maguknak egy menekülő útvonalat kialakítani – ez gyengülésük biztos jele.

Professzor úr, az elején utalt arra, a pakisztáni vendégmunkáskérdés és a migráció inkább kirándulás tudományos munkásságában. Mivel folytatja, ha „hazatér” a kirándulásról?

Ha a pakisztáni könyvem befejeztem, visszatérek a ‘90-es évek elejére, a posztkommunista kapitalizmusok vizsgálatához. Mert amiként nem lehet egyféle kapitalizmusról beszélni – gondoljon csak a skandináv és a mediterrán országok kapitalizmusaira –, úgy a posztkommunista kapitalizmusok sem egyformák. Sokféle szocializmus volt – nagy leegyszerűsítés lenne a kádárizmust a rákosizmussal egy kalap alá venni, de más volt a kínai, a jugoszláv, a román, az orosz szocializmus, s az utóbbi is más volt, mondjuk, Hruscsov és Brezsnyev idején –, és ahogy ezek különböztek, ugyanúgy sokféle út vezet a szocializmusokból kifelé a kapitalizmusba. A nyolcvanas évek végén kilencvenes évek elején különféle irányokba indultak el ezek a rendszerek, Jelcin például nagyon rövid ideig megkísérelte a liberális demokrácia útját követni. Aztán jött Putyin, aki újra megerősítette az államhatalmat, letörte az oligarchákat, akik – ugyebár – arról ismerszenek meg, hogy a sok pénz mellé a politikai hatalmat is igyekeznek megszerezni. Putyin rendszere tradicionális konzervatív rendszer, ő maga inkább cári jelenség, mint kommunista diktátor. A mai kínai elnök, Hszi Csin-ping is hasonló utat jár, Mao óta nem volt olyan erős a központi államhatalom Kínában, mint a mostani. Orbán Viktor is erős központi hatalmi rendszer kiépítésén dolgozik. Az ellenzék azonban erősen téved, amikor kádárizmussal vádolja, Orbánnak ahhoz semmi köze. Ha magyar példát keresünk, inkább van köze Tisza István vagy Horthy rendszeréhez. (Aligha véletlen, hogy a szimbolikus térben milyen hagyományokhoz nyúl vissza, milyen szobrokat állít.) De inkább keressünk időben közelebbi mintát: ez leginkább a putyinizmus szóval jellemezhető. Különös tendenciaváltásnak vagyunk tanúi: ahogy a 90-es évek elején a posztkommunizmusok széttartottak, most mintha inkább egységesednének. A putyinizmusnak megfelelő figurák a régióban mindenütt ott vannak Kaczyinskitől Zemanon át, Boriszovig – Putyin és Orbán abban különbözik tőlük, hogy ők tudnak nagy többséggel választásokat nyerni. Putyint megerősítette a Krím visszavétele, Orbánt a migrációs politikája. De van egy általánosabb titka is e politika népszerűsödésének. Törékeny, bizonytalan világunkban az emberek vágynak a biztonságra, s ennek érzetét a putyinizmus megadja, sőt rá is segít, hogy ez a vágy minél erősebb legyen.

 

Szále László

A szerző az Új Egyenlítő munkatársa

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá