A BÚVÓPATAK JELENSÉG, 2.

Edward Steichen inkognitóban Budapesten

A két világháború között a magyar fotókultúrában búvópatak jelenségként felvillantak a modernizáció jelei is – ez az állítás az Új Egyenlítő áprilisi számában kapott először teret. Ehhez most újabb adalék járul.

 

A Színházi Élet 1928/8. számában (február 19‒25.) egy portré töltötte be a 79. oldalt. Aláírás: „Gloria Swanson”. (1. ábra) Ezen kívül más információ nem járult a képhez.

„Színházi Élet: illusztrált színházi és művészeti hetilap, fel. szerk. Incze Sándor, Budapest, Phöbus, 1912‒1938” – mondja a megjelenés fórumáról az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa. Indokolt a könyvtári forráshoz fordulni, mert nagyon kevesen élhetnek már, akik valaha a frissen megjelent lapot vehették a kezükbe.

Incze Sándor (Kolozsvár, 1889–New York, 1966) regényes hangvételű visszaemlékezésében elmondta, hogy bár jogi tanulmányaiban második próbálkozásra eljutott az alapvizsgáig,[1] de a családjából hozott, s egyre növekvő színházszeretete eltérítette a további tanulástól. A helyi színház körül és benne sündörögve Kolozsvárott már tizenkilenc évesen az „idősebb” Harsányi Zsolttal (Korompa, 1887–Budapest, 1943) létrehozott egy a színházzal foglalkozó lapot (Színházi Újság). Ennek sikerén felbuzdulva 1910-től ugyancsak Harsányival együttműködésben Budapesten folytatta a lapcsinálást (Színházi Hét – fel. szerk. Harsányi Zsolt; szerk. és laptulajdonos: Incze Sándor). Az igazi befutást aztán az ugyancsak közösen szerkesztett Színházi Élet hozta meg számukra (1912 decemberétől).[2]

A 22,5×15 cm méretű, az évtizedek során mintegy négy, négy és fél ív terjedelműre nőtt lap, amely a legújabb magyar sajtótörténetben az „Irodalmi folyóiratok”-ról szólva a leghosszabb ismertetést kapta, erősen vegyes profilú volt.[3] Tartalmát tekintve írásai és képei a színház világához kötődve főként a két nem közötti kapcsolatokra, azok „csiklandós” vonatkozásaira koncentrálódtak. A siker nem maradt el: a magazinszerű lap a legeredményesebb éveiben elérte a negyven ezres példányszámot. 1928-ban egy számának ára kereken 1.- pengő volt.[4]

Incze zseniális botcsinálta művelődésszociológusnak és pszichológusnak bizonyult: pontosan megérezte, hogy mire vágyott „az úri közönség” ebben az időszakban. Hogy a polgári nézők számára a színház már a 19. század második felében inkább az erotikum varázsa, mint a nagybetűs művelődési igény folytán volt fontos, arról igen érzékletes képet rajzolt Thomas Mann a Buddenbrooksban, amikor bemutatta az ifjú „konzul Peter Döhlmann” és a még kamasz Christian Buddenbrook lelkesedését a városi színház aktuális dívája iránt.[5] Ennek a viszonyulásnak a továbbélését értette meg, mérte fel jó szimattal Incze Sándor és Harsányi Zsolt a Színházi Élet szerkesztésekor, tartalmának kialakításakor.

Mondják a lap dicséreteként, hogy ott rendszeresen publikáltak olyan jeles írók is, mint Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Tényszerűen igaz, hogy nagyjaink a Színházi Életben közreadott rövid munkáikban sem teljesítettek rangjukon alul, de ilyenkor szokás megfeledkezni arról, hogy ők alapvetően színésznő-férjekként voltak a lap szerzői… (Arról nem is beszélve, hogy ennek folytán közvetlenül érdekeltek voltak a szaksajtó érdeklődésének, jóindulatának fenntartásában. Ha a Színházi Élet „elvből” nem is írt rosszat semmilyen színházi produktumról, szereplőről[6] – azért nem volt közömbös, hogy kiről, mennyit és hogyan ejtett szót.) – Az időnként itt vendégszereplő Heltai Jenő, Szép Ernő és Szomory Dezső életművük egésze révén még inkább beltagnak voltak tekinthetők a színházügy birodalmában.

Az utókor sajátos módon főként az „Intim Pista” rovat miatt szokott rosszallóan tekinteni erre az orgánumra; közismert, hogy maga a rovatcím pejoratív éllel vált a közbeszéd részévé. Eredetiben olvasva az e cím alatt megjelent szösszeneteket azonban látható, hogy a szerkesztők voltaképpen itt sem mentek túl azon a „kissé kényes” terrénumon, amelynek környékén a lap írásainak nagyobb része bolyongott. A több tízezres olvasótábor díjazta, hogy titkosnak, „intim”-nek csomagolva kapott meg olyan információkat, amelyek zöme valóságosan nem is volt színfal mögötti. Kommunikáció elméletből és még inkább gyakorlatból jeles, mondhatja a mai sajtó-svindliken edződött olvasó…

Fotográfiai szakmai téren történelmi távlatból nézve a lapot inkább elismerés illeti, mint kritika. Ez volt Angelo mester (Budapest, 1894‒Budapest, 1974) fényképeinek elsődleges fóruma. – Fotográfusi érdemei miatt Angelonak már fiatal korában kijárt a mester minősítés. A színházi fényképezés akkori koronázatlan királya a hírnévszerzést tekintve sem bízott semmit a véletlenre: nagyon kevés olyan felvétel jelent meg tőle, amelyikben nem lehet olvasni jellegzetes szignóját. Ő valóban mindent tudott arról, amit a színházi, illetőleg színész fényképezésről akkor tudni lehetett. Megemlítendő ugyanakkor, hogy a lapban Angelo „színházi jeleneteket” ábrázoló fényképei az ő műtermében készültek – ideális világítási körülmények között és gondosan megszervezett beállításban, gyakran a színészek, még inkább a színésznők óhajainak megfelelően.[7]

A Színházi Élet 1924 őszén két teljes oldalt szentelt a korszak egyik legjobb portréfotográfusa, Gaiduschek Erzsi (1875‒1956) bemutatásának, aki akkor jött haza két éves franciaországi, angliai, németországi szakmai tanulmányútjáról.[8]

Dolgozott a lapnak a későbbiekben Juan Gyenes néven nemzetközileg is híressé vált fotográfus (Reményi Gyenes János, Kaposvár, 1912‒Madrid, 1995), a hivatásos fényképészek közül Halmi Béla, Labori Miklós, Mészöly László, Vasadi Ottó és Diskai Sándor. Utóbbi (Budapest, 1874–Budapest, 1953) névírásának alakulása sajátos adalékot nyújt a magyar történelem politikai fordulataihoz: a fotográfus kezdetben saját kezűleg a Diskay nevet írta képeibe[9] ‒ tehát ilyenkor „megnemesedett” –, 1945 után aztán gyorsan „visszapolgárosodott” ‒ az ily módon írt név alatt is van eltemetve. A lapnak dolgozó fotográfusok közül a legjelentősebb karriert a Berlinbe történt távozása (1928) után világklasszissá vált Munkácsi Márton futotta be. Munkácsi egy időben nemcsak sportrovatot vezetett a Színházi Életben, és főként futballképekkel látta el a lapot, hanem az ő, és Paál Sándor budapesti fényképész javaslatára a szerkesztőség 1925 júliusától külön rovatot létesített az amatőr fotográfusok számára.[10] A rovat – amely képelemzéseket is nyújtott az amatőrök munkáiról és fototechnikai tanácsokkal is szolgált – rövid fennállása során az akkor még amatőrként pályázó Vadas Ernőtől (Nagykanizsa, 1899–Budapest, 1962) is adott közre képet – aki aztán rövidesen az egyik meghatározó jelentőségű fotóművésszé vált Magyarországon.[11]

Fotográfiai szempontból a Színházi Élet súlyos fogyatékosságát a papírminősége képezte. A lap legtöbb száma fatartalmú rotációs papíron látott napvilágot, ez a fényképek élvezhetőségét erősen rontotta. Egyik fotográfusa, Vasadi Ottó 1921-ben próbálta is mentegetni a megjelent képek minőségét mondván, hogy a háború után a „…klisések műhelyéből ezer békebeli szer hiányzik…”, hogy manapság nem jó a nyomdafesték, de még a felvételekhez használt fényképlemezek sem a régi színvonalúak.[12] Ez az indoklás a korabeli viszonyokat tekintve életszerűen hangzik. A valóság azonban inkább az, hogy Incze és társai a papírminőségen spóroltak. A jobb papírt (is) használó lapok már akkor is nézhetőbb fotográfiákat tudtak közreadni – miközben maguk a képkészítési feltételek azonosak voltak. Amikor az ország túljutott a gazdaságilag súlyos éveken és a Színházi Élet is tőkeerősebbé vált, a szerkesztőség egy-egy ív jobb minőségű papír beiktatásával javította a fényképek rajzának finomságát, tónusgazdagságát. Ez történt a megidézett 1928. évben is, de a képek többsége továbbra is gyatra kivitelben jelent meg.

Az sem szolgált a Színházi Élet javára, hogy „a fejlődés” jegyében monokróm színezett borítókkal kezdett megjelenni (négy színes oldal: borító első külső és belső; borító hátsó belső és külső). 1920-ban ez még viszonylag szolid módon történt, a következő évben azonban a szerkesztők „vérszemet kaptak”. A bordó, lila, kék, zöld és egyéb színekben pompázó sztárfotók látványa néha erősen megközelítette a giccshatárt. (Meg kell említeni, hogy hasonló megoldásokat a korabeli német lapokban is lehet látni, ami természetesen nem menti a nálunk történteket, legfeljebb adaléknak tekinthető a korszak általános vizuális kultúrájának megítéléséhez.) A „továbbfejlesztés” a későbbiekben azt jelentette, hogy a négy inkriminált oldal szereplőit természetesnek látszó – pontosabban mondva inkább erre törekvő – színekben kifestették. A harsány színvilág alapvetően szinkronban volt a lap belső tartalmával, a jó ízléssel viszont gyakran kevésbé.

A Gloria Swanson portré 1928. február végén történt magyarországi megjelenésének voltak nálunk előzményei. A dekoratív fátyol mögül igéző szemekkel egyenesen ránk néző amerikai filmsztár, a némafilmgyártás akkorra már nagy karriert befutott hősnője a hazai mozirajongók számára is jól ismert személyiség volt.

A Rádius Filmipari Rt. jóvoltából a magyar közönség 1923-ban láthatta a Végzetes győzelem című filmjét. 1924 nyarán Az aranykalitka a Tó moziban ment – a korszak filmpropagandáját jól jellemző beharangozással: „A főszerepben Gloria Swanson a legszebb amerikai filmművésznő”.[13] (A felsőfok használata ilyen témákban akkortájt a mindennapos kötelező gyakorlatok egyike volt – az idézett orgánumban, amely „A magyar moziszakma egyesült hetilapja” volt, különösképpen.) Az 1921-ben készült Anatol – főszerepben Wallace Ried és Gloria Swanson – nálunk 1924-ben futott.[14] A Montmartrei farkasok vetítése „Gloria Swanson legújabb szerepe, dráma 8 felvonásban” 1925. április 3-tól az Urániában és a Mozgókép-Otthonban indult, egy előzetes híradás az apacslányt játszó Swanson képét is hozta.[15] A korszak egyik legjelentősebb magyar filmkritikusa, Pánczél Lajos (Temesvár, 1897Budapest, 1971) a pesti bemutatóról szólva így értékelt: „Gloria Swanson kiforrott művészete hatásosan érvényesült Toinette érdekes szerepében, amely ugyancsak bőven ad alkalmat a váltakozó érzelmek kifejezésére. Pedig a népszerű színésznőnek ezúttal nehezebb feladatot kellett megoldania, hiszen a parfőmös, előkelő asszonyszerepek után most játszotta először az egészen más temperamentumot követelő apacsleány szerepet.”[16] A Férfivágyak – asszonysorsok történet New York életéből 7 felvonásban, főszerepben Gloria Swanson és Tom Moore 1925. szeptember 10-től ment a Royal-Apollóban, az Omniában és a Corsóban,[17] október 1-től Pünkösdi királynő, főszerepben Gloria Swanson – Omnia, Corso, Tivoli, október 29-től ugyanezen mozikban: Az idegen légió leánya.[18] Terjedelmi okokból a továbbiakban csak felsorolásra szorítkozom, a hazai bemutatók idejének megadásával: Zaza, 1925; Szókimondó asszonyság/Madame Sans-Gêne, 1926; Kékszakáll nyolcadik felesége, 1927 – valamennyi Gloria Swanson főszereplésével – és ez a sor még nem is teljes.

Divat a filmen” címmel 1924 őszén arról értesülhetett a magyar olvasó, hogy „Legnagyobb művésznője a filmtoilettnek Gloria Swanson. Egy szigorú amerikai lap »the beautilful clothes rack«-nek, a szép ruhafogasnak nevezi ezt a kissé hideg színésznőt, akitől azonban feltétlenül megtanulhatja minden asszony, hogyan hozhatja ki magából szépségének maximumát.”[19]

A Színházi Élet esetenként már a filmek készítésekor megragadta az alkalmat, hogy valamilyen információt közöljön a színésznőről. A Szókimondó asszonyság előkészületeiről 1924 decemberében tudósítva például egy interjú címében hírül adta: „Gloria Swanson nem élhet bubifrizura nélkül”[20] – A bubifrizura akkortájt Európában is a modernitás iránti érzéket demonstrálta. – 1925-ben a Színházi Élet pályázatot hirdetett: „Kinek van Budapesten a legszebb bubi-feje? címmel.[21]

1925 augusztusában a sztár sajátkezű (nyomtatott) aláírásával jelent egy „Első szerepem” című cikk. Ő ebben kissé apprehenzíve cáfolta „jóbarátainak” híresztelését, miszerint 36 éves lenne. „Chicagóban születtem 1898 márciusában – egy hónappal sem korábban” [kiemelés az eredeti szövegben – A. B.] – közölte kategorikusan.[22] – Csak zárójelben említem meg, hogy a mai források 1899-et jelzik születési éveként. Ha a Színházi Életben annak idején elírás történt, az láthatóan nem a fiatalítás érdekében esett meg. A cikk mellett két kép is szerepelt: az egyik a közismerten magyar származású Zukor Adolf, a Paramount igazgatója, a másik akkori férje, Henry de La Falaise márki társaságában mutatta a filmsztárt. (Akkor még nem lehetett tudni, hogy a márki csak a harmadik abban a „hatos fogatban” amelynek tagjai Gloria Swanson egész élete során eljutottak a férj-státusig. – A Kennedy-klán fejével a „státuson kívüli” kapcsolata annak idején közismert volt.)

A többször hivatkozott Mozi és Film 1925-ben mintegy karácsonyi ajándékként egy életrajzot is közreadott, hogy a mozilátogatók írásban is informáltak legyenek a filmcsillag pályafutásáról. Ezt érdemes eredetiben megismerni, mert jellegzetes képet ad a korabeli sztárolás gyakorlatáról. „Gloria Swanson, a Paramount sztárja Chicagóban, lllinoisban született, ugyanitt, majd később Porto-Ricóban nevelkedett. Atyja egy nagy kereskedelmi hajó kapitánya volt és Gloria kislány korában igen sok időt töltött apja hajóján. Még fiatal lány volt Gloria, midőn a Swanson család Chicagóban letelepedett és ahol Gloria saját kívánságára egy rajziskolába került. De e jövendő mozicsillag hamarosan elfáradt a perspektíva szabályainak tanulmányozásában és tanulmányait már egy rendes iskolában fejezte be. Miss Swanson chicagói tartózkodásának idején az ottani Essenay filmvállalat volt az ország legnagyobbjainak egyike. Egyszer, midőn Gloria a nagynénjével a műteremben tartózkodott, az egyik igazgató figyelme a gyönyörű lányra terelődött és megkérte, nem venne-e részt egy film felvételeiben. Miss Swanson főként kuriózumból elfogadta az ajánlatot. Miss Swansonnak nagyon megtetszett a filmpálya […] Gloria Swanson 156 centiméter magas, sötétbarna haja és barna szemei vannak. A szabadtéri sportok rajongója, különösen a lovaglást és úszást szereti.”[23] – Hogy ki volt a tényleges kezdeményező a pályára kerülést illetően, azt a mai források másképp tudják (maga az ifjú látogató), de ebben a szakmában a mítoszok éppúgy érdekesek, mint a valóság…

1925 októberében arról értesülhetett a magyar mozi kedvelő közönség, hogy a filmforgalmazási adatokból dolgozó Motion Picture News kimutatása szerint Gloria Swanson népszerűsége az utóbbi évben 26 %-ot emelkedett, ami akkor egyedülálló teljesítmény volt.[24]

A szóban forgó fotográfia tehát előzetesen „jól megmunkált” közegben kapott publicitást. A szerkesztőség csak egy dolgot mulasztott el: megnevezni a fotográfust és méltatni alkotását. Pedig az előbbiekből látható: ehhez minden fotográfiai szakmai feltétele meglett volna.

A fényképezés történetében kicsit is jártas néző ma meglepetten kiálthat fel: hiszen ez a Gloria Swanson kép Edward Steichen egyik emblematikus munkája; kevés olyan fotótörténeti alapmű létezik, amely ne idézné, mint a modernizáció egyik csúcspéldáját.

Edward Steichen (Luxembourg, 1879–West Redding/Connecticut, 1973) életmű kiállítása 2007–2008-ban volt látható Párizstól Lausanne-on és Reggio Emilián át Madridig. Az ez alkalomból megjelent 335 oldalas kötet német nyelvű változata, amely a hazai könyves forgalomban is elérhető volt – Edward Steichen: Ein Leben für die Fotografie, Ostfildern, Hatje Cantz, 2007 – közel háromszáz olyan könyvet, katalógust, tanulmányt vett száma, amelyek róla, illetve munkásságáról (annak valamely részletéről) szóltak. Ebből látható, hogy a jelen cikk keretében róla írva mire lehet – és inkább mire nem – vállalkozni. A mostani téma szempontjából, főként a két nagy háború közötti magyar fotókultúrára összpontosítva annyit célszerű kiemelni, hogy Steichen (akinek családja 1881-ben költözött Amerikába) grafikai tanulmányok után autodidakta alapon kezdett a 19. század végén fotografálni. A századelőn felvették a londoni [!] „Linked Ring” tagjai közé, és egyik alapítója volt New Yorkban a Photo-Secession csoportosulásnak. Mindkét szerveződés a festői – az úgynevezett piktorialista – fotográfia bázisa volt; Steichen sikeres alkotói munkássága ennek jegyében indult. Itt következik a lényegi mozzanat. Nemzetközi méretekben is kevesen voltak, akik a festői – némi leegyszerűsítéssel: a lágyrajzú, a festményeket, grafikákat utánzó – fotográfia bűvkörében kezdve, ott hírnevet szerezve az avantgárd művészeti tendenciák beköszönte nyomán tudtak fényképfelfogásukon változtatni. – Magyarországon is akadt ilyen kivétel, a Steichenhez közeli korú Pécsi József (1889–1956). Maga Steichen radikális léptékű módosításra volt képes, világnagysággá válásának ez volt az egyik kulcsa. Ez érvényesült portréfényképezésében is, ahol az alkotók az átlagosnál is nehezebben szakadtak ki a lágy rajz vonzásköréből. Az 1924-ben készült Gloria Swanson portré – a Steichen monográfia szerint a színésznő itt egy francia-algériai hősnő szerepében látható[25] –, pillanatmegragadása, éles rajza, szűk, a lényegre koncentráló kivágása révén az újítási készség egyik kiemelkedő példája. Ezért lett volna jelentősége annak, hogy legalább 1928-as magyarországi bemutatásakor fotográfiai szakmai szempontból is szó essen erről a nagyon fontos fényképről. Ez azonban nem történt meg. Tehát ismét a „búvópatak jelenség”: a fényképi modernizáció egyik jeles produktuma hazai fórumon is megjelent, ennek hozadékát hasznosítani viszont ismét hiányzott a nemzetközi rálátás (szellemi erő, bátorság?) A döntő ok ma már nyilván nem rekonstruálható.

Meg kell említeni egy másik modernizációs jelenséget, amely szintén egy Gloria Swanson képhez kötődik. Moholy-Nagy László (1895–1946) fotóelméleti alapműve, a Malerei Fotografie Film 1925-ben jelent meg első kiadásban (München, Albert Langen), de a munka élén olvasható, hogy a kötet összeállítása már 1924-ben megtörtént, a kiadás csak technikai okokból húzódott át a következő évre. Így voltaképpen 1924-es műről lehet beszélni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy idén júliusban éppen Moholy-Nagy születési évfordulót is ünnepeltünk.) Ebben a kötetben, amelynek összeállítása, mint láthattuk éppen abban az évben történt meg, amikor a Steichen kép készült, szintén található egy Gloria Swanson portré. (2. ábra) Ezt a Paramount fotót – amelynek készítője a Festészet fényképészet film könyvben nincs megnevezve – Moholy-Nagy mint a fotográfiai modernizáció egyik példáját interpretálta, mondván: „A portréfelvétel amerikai módja: a megvilágítás, az anyagok, faktúrák, kerek formák és hajlatok raffinált összehatása.” Kell-e mondani: ezt a képet sem vette észre a kortárs hazai fotográfiai „elit”, amely akkor még zömmel a festői fényképezés bűvkörében élt. A magyar fotókultúra „legnagyobb dicsőségére” Moholy-Nagy könyve 1978-ban [!] vált magyarul is olvashatóvá (Festészet fényképészet film – Bp., Corvina).[26]

Fölvetődhet a kérdés: keletkezéséhez képest vajon miért közel négy éves késéssel jelent meg Steichen Gloria Swanson portréja a Színházi Életben? Erre van reális magyarázat. Ezt a képet hozta a Vanity Fair 1928. évi februári száma.[27] Incze Sándor a húszas években két alkalommal is hosszabb-rövidebb ideig járt az Amerikai Egyesült Államokban. Valószínű, hogy akkor ismerte meg ezt az 1913 és 1936 között működő, fotográfiai szempontból is jelentős sajtóorgánumot.[28] A Színházi Élet egyik 1925. évi számában a címoldalon az alábbi képaláírás olvasható: „Molnár Ferenc képét közli legújabb számában a »Vanity Fair« Amerika legelőkelőbb színházi lapja.”[29] Ugyanabban a Színházi Élet számban, amely 1928-ban minden kommentár nélkül mutatta be a Gloria Swanson portrét, megjelent egy énekesnő képe is: „A szőke Carmen: Jeritza Mária (Photo Vanity Fair, Newyork [sic!])”[30]– Ezek elég árulkodó adatok a Budapesten megjelent Swanson-kép forrását illetően. A fentiekből következően megfogalmazódhat egy általánosabb érvényű kérdést is: vajon milyen külföldi lapok járhattak a két világháború között (is) magyarországi szerkesztőségekbe? Nem kétséges, ha volna válasz, sok szempontból tartalmasabb rálátásunk lehetne a magyar sajtótörténet egészére is.

Edward Steichen inkognitóban történt budapesti megjelenésének szerencsére van legújabb kori feloldása. Az olvasók közül valószínűleg sokan emlékeznek arra, hogy 2012-ben a Szépművészeti Múzeumnak volt egy kiállítása A fotóművészet születése. A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889–1929) címmel. E kiállításon – amelyen, mint a cím is jelezte, az átmenet jelentette a központi kérdést – fontos szerepet játszott Steichen Gloria Swanson képe (az ott bemutatott kópia, amelynek több változatát is őrzik különböző jeles intézményekben, a George Eastman House tulajdona volt). A kiállítás idején ez a portré nézett a Hősök terén megforduló járókelőkre a Szépművészeti Múzeum homlokzatáról, s ez látható nemcsak a kiállítás katalógusában, hanem annak hátsó borítólapján is.[31] Edward Steichen ezzel a képével most már rejtés nélkül is megérkezett Magyarországra. Jobb későn, mint soha!

Albertini Béla

 

[1] INCZE Sándor, Színházi életeim: Egy újságíró karrierregénye, szerk., előszó ÁBEL Péter, Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1987. 97.

[2] INCZE Sándor, i. m.114–116.

[3] KÓKAY György, BUZINKAY Géza, A magyar sajtó története I. A kezdetektől a fordulat évéig, Budapest, Ráció Kiadó, 2005. 217. – „ […] sikeres művészek sztárolása, színházi pletykák, színházi és filmriportok, csevegés jellegű kritikák, színdarab- és kottamellékletek, kevés szépirodalom, rejtvények, viccek, kártya-, autó-, recept- és lakberendezési rovat, mellettük Lelki klinika rovat az olvasói levelekre, s mindez gazdagon illusztrálva, […]” – Úgy tudom, jelenleg készülőben van egy a különböző sajtóorgánumokat nagyobb mélységben áttekintő történeti feldolgozás, amely bizonyára részletesebben kitér majd erre a lapra is.

[4]Ismeretes, hogy Magyarországon az első világháborút és a forradalmakat követő gazdasági válságból, inflációból kilábalva, nemzetközi kölcsön elnyerése nyomán 1927-ben jelent meg az új, értékálló pénz, a pengő. 1928 februárjában 1 pengőért a budapesti vásárcsarnokban kiskereskedelmi áron többek között a következő cikkek voltak (vagylagosan) megvásárolhatók: 33 dkg vesepecsenye, 42 dkg sertés oldalas, 46 dkg sertészsír, 37 dkg hízott liba, 7 db friss teatojás, 2,5 liter (teljes) tej, 2 kg fehér kenyér, 17 db péksütemény, 20 dkg teavaj, 27 dkg trappista sajt, 4 kg rózsa burgonya, 2 kg (közönséges) válogatott alma. – A számítás alapja: Budapest székesfőváros statisztikai és közigazgatási évkönyve: XVII. évfolyam: 1929, szerk. dr. ILLYEFALVI I. Lajos, Budapest, Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, 1929. 674‒688.

[5] Thomas MANN, Buddenbrooks: Verfall einer Familie, 54. Aufl., Frankfurt am Main, Fischer Verlag GmbH, 80–82.

[6] INCZE, i. m. 197‒199.

[7] Hogyan készül a Színházi Élet, Színházi Élet, 1922/16. (ápr. 16–22.) 22.

[8] Gaiduschek Erzsi, Színházi Élet, 1924/46. (nov. 16–nov. 22.) 48–49. A 49. teljes oldalon Biller Irén színésznő Gaiduschek-portréja volt látható. Gaiduschek Erzsiről bővebben: E. CSORBA Csilla, Magyar fotográfusnők, 2. kiad. Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2001. 258–259.

[9] Például: Színházi Élet, 1925/48. (nov. 30–dec. 6.) 65.

[10]Amatőr fényképész Ön? […] felkérjük olvasóinkat, hogy a nyár folyamán készített fényképeiket »Nyaralási fényképpályázat« jelzéssel küldjék be szerkesztőségünkbe. A legszebb fényképeket természetesen jutalmazzuk.”

Színházi Élet, 1925/27. (júl. 5–júl. 11.) 75. A fotórovat ötletgazdáiként maga Incze nevezte meg Munkácsi Mártont – „y”-nal írva a nevét –, és Paál Sándort. – INCZE Sándor, i. m. 206. Ugyancsak „y”-nal írta Munkácsi nevét az 1925-ben történteket 1981-ben felidéző újságíró is – ÁBEL Péter, Egy elfeledett fotórovat, Fotó, 1981/7. (júl.) 336.

[11] Az egyik nemzetközileg is legsikeresebb magyar fotográfusról a közelmúltban jelent meg monográfia – Vadas Ernő, 1899–1962, szerk. KELETI Éva, SZARKA Klára, Budapest, MÚOSZ, 2011. A Színházi Életben Hévízi táj címmel megjelent Vadas kép – 1925/34. (aug. 23–aug. 29.) 54. – még nem mutatta a később befutott fotográfus igazi erejét, s a gyenge nyomdatechnika miatt még a meglévő értékei sem érvényesültek eléggé.

[12] VASADI Ottó, Tessék kitalálni!: A Színházi Élet fotóriporterének panasza a Színházi Élet olvasóihoz, Színházi Élet, 1921/11. (márc. 13–márc. 19.) 16.

[13] Mozi és Film, 1924/29. (júl. 20.) 11.

[14] Mozi és Film, 1925/11. (márc. 15.) 24.

[15] Mozi és Film, 1925/13. (márc. 29.) 1.

[16] PÁNCZÉL Lajos, A montmartrei farkasok: (Humming Bird), Mozi és Film, 1925/14. (ápr. 5.) 8.

[17] Mozi és Film, 1925/36. (szept. 6.) 13.

[18] Mozi és Film, 1925/44. (nov. 1.) 19.

[19] MADELAINE [?], Divat a filmen, Színházi Élet, 1924/46. (nov. 16‒nov. 22.) 88.

[20] VÁRÓ Andor, Amerikai filmstarokkal [sic!] van tele egész Európa! Gloria Swanson nem élhet bubifrizura nélkül. Elkészült a »Madame Sans Gêne« filmváltozata. A Színházi Élet meginterjúvolta Carmel Myers filmszínésznőt, Gloria Swanson barátnőjét, Színházi Élet, 1924/49. (dec. 7‒dec. 18.) 46.

[21] Színházi Élet, 1925/18. 91.; 1925/19. 92.

[22] Gloria SWANSON, Első szerepem, Színházi Élet, 1925/34. (aug. 23‒aug. 29.) 66.

[23] Gloria Swanson, Mozi és Film, 1925/51‒52. (dec. 24.) 114.

[24] 26 % ennyivel emelkedett a Gloria Swanson filmek népszerűsége Amerikában, Színházi Élet, 1925/40. (okt. 4‒okt. 10.) 63.

[25] Edward Steichen: Ein Leben für die Fotografie, Todd BRANDOW, William A. EWING, u. a., Ostfildern, Hatje Cantz, 2007. 313.

[26] A fentebb idézett Gloria Swanson portré a magyar kiadás 93. oldalán található.

[27] A képpel részletesen foglalkozott a közelmúltban egy amerikai egyetemi dolgozat – Alisa REYNOLDS, Edward Steichen and Hollywood Glamour, University of Kentucky, 2014. http://uknowledge.uky.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1010&context=art_etds – Mivel itt nem egy puszta internetes információ – a melynek tudományos értéke gyakran vitatható – áll rendelkezésre, hanem egy elfogadott egyetemi disszertáció, a munka forrásként elfogadható.

[28] Clevland AMORY, Frederick BRADLEE, Vanity Fair: Selections From America’s Most Memorable Magazine: A Cavalcade of the 1920s and 1930s, New York, Viking Press, 1960.

[29] Színházi Élet, 1925/50. (dec. 13–dec. 19.) [1.] (címoldal)

[30] Színházi Élet, 1928/8. (febr. 19–25.) 21.

[31] A fotóművészet születése: A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889–1929), szerk. BAKI Péter, Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2012. 201.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá