A BÚVÓPATAK JELENSÉG A MAGYAR FOTÓKULTÚRÁBAN – 3. Károlyi Árpád: Sorakozó

Búvópatak jelenségnek neveztem az Új Egyenlítő 2015. áprilisi számában, hogy Magyarországon a két világháború közötti korszakban fel- felcsillantak a fotográfiai modernizáció egyes jelei, ezek azonban vagy nem keltettek elegendő figyelmet, vagy – és ez a súlyosabb örökség – nem váltak tartósan látható patakká, folyóvá pedig még kevésbé. Ennek következő példája a 2016. évi januári számban jelent meg, a harmadik itt szolgál az érdeklődők számára. Bár ezek a kis közlemények fényképeket idéznek meg, e lap olvasói nyilván látják; legalább annyira társadalomrajz bontakozik ki belőlük, mint amennyire egy-egy valaha létezett fotográfiai pillanatkép.

Az ezerkilencszázhúszas‒harmincas évek fordulójától a széplelkű amatőr fotográfusok és nézők körében Európa-szerte nagy sikert arattak az úgynevezett magyaros képek, amelyek a népéletből (értsd: a „romlatlan” falusi, paraszti környezetből) vett témákat jelenítettek meg tükörfényes, brómezüst papíron. Ennek szimptomatikus jeleként értékelhető, hogy a frissen indult, tudatosan nemzetközi profilt vállaló bécsi Die Galerie 1933 áprilisában közreadta a két világháború közötti magyar fényképezés egyik emblematikus képét. A Vadas Ernő-féle Libák itt kezdte meg a későbbiekben világsikerre vezető útját.[1]

   A hasonló hangvételű hazai képek áradatában 1933 májusában a Fotóművészeti Hírek 5. számában megjelent egy ezektől elütő témájú és megfogalmazású felvétel. Szerzője Károlyi Árpád [többek megnyugtatására: nem Károlyi Mihály rokona…] volt, a címe: Sorakozó. Károlyi 1896. december 18-án született Kunszentmártonban és 1953. október 10-én hunyt el Budapesten. „Civilben” tisztviselő volt. Az amatőr fotográfusról ismert, hogy 1931. október 8-án vette fel budapesti, ún. rendes tagként a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének (MAOSz) választmánya.[2] 1932-ben már három képe szerepelt a szövetség országos művészi fényképkiállításán. Ennek a bemutatónak az volt az érdekessége, hogy a kiállított képek megvásárolhatók voltak. Az árak – utólag már csak azt lehet mondani, hogy remélhetőleg a tényleges minőség alapján – valamelyest tájékoztatást nyújtanak a szövetségen belüli „erősorrend”-ről is.  A legdrágább képeket 50.- pengőért kínálták. Ezek készítői az akkori fotóélet vezető személyiségei voltak (természetesen azok közül, akik itt egyáltalán kiállítottak). Az kiállítók között az akkori magyarországi szokásoknak megfelelően szerepeltek amatőrök és hivatásos fényképészek is. Az „50 pengős” képek készítői: Dulovits Jenő, Hegyei Tibor (közelebbről: az ő egyik felvétele), dr. Kunszt János, Pécsi József, Rónai Dénes, – utóbbi kettő befutott belvárosi fényképészként dolgozott; Pécsi Józsefnek a Dorottya utcában, Rónai Dénesnek a Váci utcában volt jól menő műterme. 40.- pengőre értékelték Bohus Endre és Boronkay Kálmán felvételeit. Károlyi három képét 20–20.- pengőért adták – ennél alacsonyabb áru kép nem volt.[3] A MAOSz életkor szerinti úgynevezett második generációjához számító Károlyi Árpád tehát ekkor nem tartozott a szövetség élvonalába.

   A Sorakozó feltehetőleg az 1933-ban Gödöllőn megrendezett IV. cserkész villágtalálkozó – akkor kedvelt terminológiával – jamboree – felkészülési sodrásában keletkezett. – Ismeretes, hogy a rendezési jog 1931. évi elnyerése után 1933 első fele már a közvetlen előkészületek lázát idézte elő Magyarországon.

   A Sorakozó láttán a fotótörténetben jártas nézőkben déjà vu érzet keletkezhet. Nem ok nélkül. Az orosz/szovjet avantgárd legjelentősebb fotográfusa, Alekszander Rodcsenko (1891‒1956) képe, amely a nyugati szakirodalomban Pionír trombitával címen vált hírnevessé, 1930-ban készült. Nálunk még szakmai körökben is kevéssé ismert az eredeti címe: Пионер из лагеря »третьего рещающего«. Ebből a Pionír a táborból még könnyen fordítható. Az első olvasásra titokzatosnak tűnő, eredetileg is idézőjelbe tett alcím arra utal, hogy ez a kép a „harmadik döntő” [évből] származik; ami közelebbről az első szovjet ötéves terv harmadik évét jelentette, vagyis 1930-at.[4] Az alcím tehát támpontot nyújt a kép keletkezésének datálásához is. Ez a felvétel annak idején egy Moszkva környéki pionírtáborban készült.

   ‒ Most lehetne élni azzal a felvetéssel, hogy Rodcsenko nagy bizonyossággal ismerhette az akkor Németországban élő Moholy-Nagy László erős alulnézetből készült portré-felvételét, amelyet a moszkvai Фотограф (Fotográf) közölt 1929 végén, amikor ízelítőt adott a Das deutsche Lichtbild 1930 kötetből.[5] (Nincs elírás, az 1927-től évente kiadott német album ekkor a címben szereplő dátumot megelőző évben jelent meg.[6]) – A Fotográf itt látható, két Moholy-Nagy felvételt hordozó képoldala most kap először publicitást Magyarországon. Az összevetést Rodcsenko általános fotográfiai lejáratására azonban 1928-ban már „eljátszotta” a szovjet fotóélet hivatalos orgánuma, a Советское фото (Szovjetszkoje fotó) [figyelem: szláv helyesírás – a lap címében csak az első szó nagy kezdőbetűs!]. Ez plágium vádjával három nyugati eredetű fotográfia mellé állította Rodcsenko képeit,[7] ezt a felvetést az orosz/szovjet – ekkor már inkább szovjetnek nevezhető – alkotó öntudatosan nyomban vissza is utasította.[8] – Tény, hogy Rodcsenko avantgárdizmusból nem szorult importra. Ha valaki még emlékszik a Műcsarnokban 1987–1988 fordulóján Művészet és forradalom. Orosz-szovjet művészet 1910–1932 címmel rendezett kiállításról a képzőművész Rodcsenkóra, és/vagy legutóbb a Magyar Nemzeti Galériában látta a Művészet és forradalom. Orosz avantgárd az 1910–1920-as évekből kiállításon az ő 1919-ből származó Absztrakt kompozícióját, az tudja, hogy a képzőművészet felől érkezett fotográfus Rodcsenko a húszas években csak önmagát folytatta – ezúttal fotónyelven –, már ameddig tehette. 1929-ben a stuttgarti FIFO (Film und Foto) tárlaton még ő vitte az orosz/szovjet avantgárd fotográfusok metaforikus értelemben vett zászlaját, aztán 1932 januárjában a Пролетарское фото (Proletárszkoje fotó) az úttörők lapjából (Пионерская правда) is idézte Rodcsenko és az Október Csoport munkásságának elítélését, amelyhez éppen a trombitás fényképet hívták tetemre, mint formalizmus elrettentő példáját.[9] – Ez a laprészlet magyar sajtóorgánumban most látható először. A támadássorozat, amely akkor érte el csúcspontját, gyakorlatilag véget vetett mind Rodcsenko, mind az Október Csoport által folytatott modernizációs útkeresésének. – Akit ez a kérdéskör közelebbről érdekel, jó forrást találhat egy a közelmúltban megjelent feldogozásban. Aleksandr Lavrentiev: Rodtchenko et Le Groupe Octobre, Paris, Éditions Hazan, 2006. Ez a munka gazdagabban szól a címről, mint a magyar nyelven két kiadást is megért Karaginov-féle Rodcsenko monográfia a hetvenes évekből (Corvina), amely fotográfiai szempontból vérszegényebb, és gyengébb nyomdai kivitelű is volt, mint a francia nyelvű kötet.

   Károlyi Árpád, akinek sorakozó hőse az alulnézet erőteljességét (szakmaibban: szögét) tekintve nyilvánvalóan elmarad Rodcsenkó pionírjától, s ezért hatásában kevésbé „ütős” is, de a felfogásbeli rokonság kétségtelen, képének készítésekor nagy bizonyossággal mitsem tudott a fentiekről.

   Ezt az ő felvételének további sorsa támasztja alá. 1933 augusztusában ugyanis Pfadfinders Ruf (Cserkész hívás) címmel közreadta a bécsi Die Galerie is. Ez már széleskörű külföldi nyilvánosságot jelentett, hiszen az elegáns kivitelű lapnak a német nyelvű kiadása mellett volt angol, olasz és „északi” változata is. Az osztrák lap jóvoltából megismerhetjük a kép elkészültének technikai adatait is. A fényképezőgép objektíve 1:3,5-ös fényerejű Zeiss Tessar volt; fókusz 13,5 cm; blende 3,5. A szerző a felvétel készítésekor egy Agfa 3-as szűrőt használt, a megvilágítási idő 1/50 másodperc volt. Felvételi nyersanyag: Gevaert Super Chromosa. A negatívhívás 1:100-hoz hígítású Rodinalban, a nagyítás 18×13 centiméteres  ezüstbromid Kodak Nikko papírra történt.[10] Ezen adatok által a két világháború közötti magyar fotográfiai gyakorlat műhelyében is vagyunk. Sajátosságként említem meg, hogy a kortárs hazai szakirodalom – valószínűleg féltékenység okán – általában tartózkodott az ehhez hasonló információk közreadásától, Bécsben azonban ez volt az úzus – alkalmazkodni kellett (a mai fotótörténet-kutatás nagy örömére).

   A nemzetközi pályafutás ezzel még nem ért véget. 1933. november 14-én nyílt meg ugyanis a budapesti Vigadó termeiben a MAOSz III. nemzetközi művészi fényképkiállítása. A tárlat magyar szakmai szempontból felfelé ívelő időszakban jött létre.

   Ez a kiállítás-típus 1910-ben jelent meg először nálunk. A folytatást elodázta az első világháború, az 1918-ban és 1919-ben bekövetkezett forradalmak, majd Trianon traumája és a húszas évek első felének inflációja. A II. budapesti nemzetközi kiállítás 1927 őszén már a sok tekintetben az időközben kialakult kedvezőbb körülményeknek köszönhette létrejöttét. Ismeretes: az értékét vesztett koronát 1926 végén külföldi segítséggel felváltotta az akkor stabil pengő, 1927 elején megszűnt a világháború következményeként Magyarországot sokáig szorító ún. „állandó” katonai ellenőrzés, áprilisban egy római Bethlen-látogatás során a magyar-olasz barátsági szerződés megkötése jelezte a korábbi nemzetközi elszigeteltségből való kitörést. Ezt a budapesti nemzetközi tárlatot külföldi szaklapokban való magyar kép-megjelenések (Camera ‒ Luzern, 1924;[11] Allgemeine photographische Zeitung ‒ Bécs, 1925;[12] UHU ‒ Berlin, 1925[13] ‒ és a sor folytatható lenne), valamint nemzetközi fényképkiállításokon, szalonon történt sikeres magyar részvételek előzték meg (Torino, Tallin, Párizs, Ottava, 1926).[14] A II. nemzetközi művészi fényképkiállítás 1927. évi budapesti megrendezése Magyarország számára a szakmai eredményeken túl a külpolitikai „szalonképessé válás”-hoz is hozzájárult.

   Az 1933. évi budapesti nemzetközi művészi kiállításon Károlyinak három felvétele volt látható.    A Boldog pillanat című felvétele ezüstérmet nyert. Ez azonban nem kapott publicitást a hazai szaksajtóban – sem korábban, sem később. A másik képe, a Kanyarodó szintén nem, s ezek a felvételek más tárlatokon sem szerepeltek.

   A harmadik fénykép, a Sorakozó megítélésekor a kiállítás fiatal kritikusa, Boróczi Rezső (1902–1939) a MAOSz hivatalos lapjában, a Fotóművészeti Hírekben különös módon fejezte ki elismerését. „Károlyi Árpád. Hisszük, hogy fotográfiái nem üstökösök, melyek káprázatos ragyogással feltűnnek, hogy aztán a parabola másik szárnyán a végtelenségbe vesszenek, mert mindhárom művében erő van, melyeknek helyt kell állnia az első nagy győzelemért. A »Sorakozó« című képe élettől duzzadó, pszichikailag is kitűnően megformált alkotás. Jó a kép kivágása, derűs tónusa.”[15] Boróczi hosszabb távra látnoknak bizonyult. Személyiségéből következően pozitív közelítésben írta meg azt sejtését, hogy Károlyi jó teljesítményei eseti kiugrást képeznek, s nem válnak hosszú távon is érvényesülő teljesítménnyé. A Boróczinál valamivel idősebb pályatárs, a kitűnő pedagógiai érzékkel is rendelkező Haller Frigyes Gusztáv (1898–1954) pár évvel a kritikus halála után írott méltatásában így vélekedett róla: „…talán egyetlen hibája az volt, hogy a kritikus feladatát inkább a buzdításban, semmint a hibák őszinte feltártásában látta.”[16]

   Boróczi anno a Sorakozó jó kivágását dicsérte, ma inkább a bátor felvételi nézőpont- választást emelhetnénk ki – az erőteljes kivágás természetesen rásegített a hatás megnövelésére.

   Károlyi Árpád ezt követően – igazolva Boróczi „becsomagoltan” megfogalmazott sejtését – eltűnt a kiállító fotográfusok sorából. A fotográfiai szakmai közéletben neve egyszer még felbukkant: 1935. május 4-én „a Szent Gellért-szálló zenetermében” a MAOSz 30 fős választmányának tagjává választották.[17] (Azt egyelőre nem tudom, hogy ennek az ő szervezeti aktivitása, vagy további alkotómunkája volt az alapja.) De: új képe többé nem jelent meg a hazai szaksajtóban.

   A Fotóművészeti Hírek helyébe 1938-ban lépett Fotóművészet című folyóirat 1941 áprilisában Ébresztő címmel borítón hozta Károlyi régi Sorakozóját. Dr. Rehák Tibor (1897–1968) a két világháború közötti magyar amatőr fotóélet egyik prominens képviselője („civilben” mint törvényszéki tanácselnök ment nyugdíjba) szerkesztőbizottsági tagként ekkor így méltatta: „»Ébresztő«.  Az alulról való fényképezés és az erős képkivágás folytán nem a kürt, hanem az emberi cselekvés van hangsúlyozva.”[18] Ez is azt jelzi, hogy a pályatársak érzékelték Károlyi képének erejét.

   Ha a fentieket végiggondoljuk, látható az általam fentebb állítottak realitása, igazsága. A Sorakozó, Károlyi Árpád alapvető, a fotográfiai formanyelvi modernizáció érintését hordozó munkája Rodcsenko Pionír trombitával című képétől függetlenül, azt nem ismerve keletkezhetett. E tárgyban a tájékozatlanság a magyar kortársakat tekintve is biztosan igaz volt. Ellenkező esetben sem a szerző, sem a magyar fotográfiai elit, sem a bécsi Die Galerie szerkesztősége – nem is beszélve a Fotóművészet 1941. tavaszi számának összeállítóiról, akik pontosan tisztában voltak Magyarország és a Szovjetunió akkori hivatalos viszonyával –, nyilván nem vállalták volna azt a kockázatot, hogy egy szovjet szerző képével rokon munkát tárjanak a magyar és a nemzetközi szakma, valamint a fényképkedvelő közönség elé. – Még ha Rodcsenko munkássága odahaza egy időben nemkívánatossá minősült is. A két fotókultúra a köztudott általános politikai/ideológia szembenállás folytán a földrajzi közelség ellenére alapvetően egymástól elszigelten élt, és a maga módján virágzott.

   Károlyi Sorakozója akkor korszerűnek minősülő erényeivel, és a szerző későbbi „eltűnésével” együtt, mások alkotómunkáját meg nem érintve a búvópatak jelenségek egyikeként értékelhető.

Albertini Béla

                                    

 

[1]A Libák megjelent a párizsi VU című népszerű képes újságban is – 1933/288. (szept. 20.) 1479. Ez kis szépséghibával történt: a kép szerzője „Rapho”-ként volt megjelölve. Igaz, ez sem nélkülözte a magyar vonatkozást: a Rapho képügynökséget, amely Vadas képét eljuttatta a VU számára Charles Radó, vagyis egy magyar kivándorló, Radó Károly (1899–1970) hozta létre abban az évben Párizsban. – Ez a hiba átment a VU-ről készült monográfiába is: Michel FRIZOT, Céderic de VEIGY, Vu. The Story of a Magazine, London, Thames&Hudson, 2009.[236.] – Az eredeti francia nyelvű kiadás: Paris, Éditions de La Martimière, 2009.

[2] DÓZSA Dezső, Egyesületi hírek, Fotóművészeti Hírek, 1931/11. (nov.) 259.

[3] A Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége országos művészi fényképkiállítása 1932. Katalógus. Október hó 1-től október hó 12-ig, Budapest, MAOSZ, 1932. 8. – A KSH jóvoltából pontosan tudjuk, hogy Károlyi egy képének eladása 1932 októberében mennyit hozhatott (valóságosan, vagy vásárlás híján csak potenciálisan, ezt nem tudjuk) a „konyhára”.  20 pengőért ekkor a budapesti nyílt piacokon többek között a következők árucikkek voltak megvásárolhatók: 6,28 kg vesepecsenye; 8,32 kg szeletelt borjúcomb; 9,70 kg sertéskaraj; 10,6 db sütnivaló csirke; 250 db tojás; 58,82 liter „teljes” (tehát fölözetlen) tej; 39,2 kg fehér kenyér; 15,5 kg nemes „I. rendű” alma; 7,00 kg édes nemes paprika. A számítás forrása: Budapest székesfőváros statisztikai és közigazgatási évkönyve: XXI. évf.,: 1933., szerk. Dr. ILLYEFALVI Lajos, Bp., Budapest Főváros Statisztikai Hivatala, 1933. 503. –   Az minden bizonnyal elmondható, hogy annak idején a jó fényképeknek volt piaci értéke (is).

[4] Az első ötéves terv hivatalosan 1928 októberében indult, bár csak 1930 tavaszán terjesztették elfogadásra a 16. pártkonferencia elé. – FRONT Márta, KRAUSZ Tamás, NIEDERHAUSER Emil, SZVÁK Gyula, Oroszország története: Egyetemi tankönyv, második, jav. kiad., Bp., Pannonica Kiadó, 2001. 652.; Mihail HELLER, Alekszandr NYEKRICS, Orosz történelem II. köt. A Szovjetunió története, Bp., Osiris Kiadó, 1996. 580. – Rodcsenko – nyilván igazodva a hivatalos verzióhoz – 1930-at tartotta a „harmadik” évnek.

[5] Фотограф (Fotograf), 1929/9‒10. 2. műmellékleti oldal. A jelentős szakmai erényekkel rendelkezett folyóirat az egykori orosz polgári fotókultúra orgánuma volt, amely egy ideig még a sztálinista művészetpolitika idején is tovább tudott élni, aztán az évtizedfordulón bekövetkezett radikális balratolódás a végzetét okozta.

[6] A svájci Camera már 1929 végén közölt recenziót a német albumról – Das Deutsche Lichtbild, 1929/6. (dec.) 96.

[7] Наши и за-граница, Советское фото (Szovjetszkoje foto), 1928/4. [176.]

[8] Ez utóbbi egy német kiadású forráskiadványból lefordítva magyar nyelven is megjelent – Fotóelméleti szöveggyűjtemény, összeáll. BÁN András, BEKE László, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1997. 104‒105.

[9] К сведению свободных художников, Пролетарское фото, 1932/jan. 13.

[10] Technische Daten, Die Galerie, 1933/6. (aug.) 41.

[11] Stolz Róbert és Vydareny Iván…, Fotóművészeti Hírek, 1924/ 6. (szept.) 42.

[12] Például: az 1925/ 4. (ápr.) 1., 2., 4., 5., 6., 7. tábla képei a bécsi lapban

[13] Angelo fotomontázsa a berlini UHU magazinban – 1925/6. (márc.)  61.

[14] Turin–Reval–Párizs–Ottawa, Fotóművészeti Hírek, 1926/2. (máj.)  [13.]

[15] BORÓCZI Rezső, A III. nemzetközi művészi fényképkiállítás, Fotóművészeti Hírek, 1933/11‒12. (nov.‒dec.)

225.

[16] HALLER Frigyes Gusztáv, Boróczi Rezső (1902–1939), Fotóművészet, 1944/8. (aug.) 5.

[17] BORÓCZI Rezső, Egyesületi Hírek, Fotóművészeti Hírek, 1935/5. (máj.) 130.

[18] R[EHÁK] T[ibor]dr., Képeinkről, Fotóművészet, 1941/4. (ápr.) 21.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá