A hallgatás. Nemeskürty István (1925–2015)

Aki elment közülünk tavaly októberben, a magyar filmkultúra, tágabban az egész hazai művelődéstörténet nagy alakja volt. Ehhez képest meglehetősen mély hallgatás övezte távozását, búcsúztatását. Rövid nekrológok – még az ilyenkor szokásos, bővebb gyors elemzések sem születtek meg. Nem hiányolom a tábornoki gyászpompát, sem az ilyen-olyan oldali túl- vagy lebecsülést, de mintha most a „halottról jót vagy semmit” elve lépett volna működésbe. A család vagy kifejezetten az ő kívánságára, szűk körben helyezték el a hamvait tartalmazó urnát egy belvárosi katolikus templomban. Ennél azért nagyobb figyelmet érdemelt volna – a szellemi búcsúztatás igazából nem történt meg.

Ha az utóbbi időben kiejtették a nevét, néhányan csodálkozva rákérdeztek: még él? Rosszabb esetben a koronaúsztatást és a millenniumi kormánybiztosságot említették rosszallóan a magukat tájékozottnak képzelők. A többi néma csend. Hogy volt, azaz van itt egy megkerülhetetlen életmű, az már nem érdekes. Csak ami kiverte a biztosítékot bizonyos körökben. Ki nem mondva, le nem írva megfogalmazódott egy értékítélet: nem kellett volna. Nem kellett volna lerombolni egy mítoszt, amely övezte.

Vagy erről most nem szabad vagy nem lehet beszélni? Igenis, most kell beszélni, mert most van ideje a végső tisztázásnak, mert aztán a hallgatás, a süket csend eltünteti az emlékeket, a tudást, és az életmű nyomtatott részét könyvtárak hátsó polcára, pormacskák közé száműzi. A stúdióvezetői-produceri tevékenységről nem is szólva.

A gondolkodás nagykorúsága

Ha címszavakat keresünk Nemeskürty István munkásságának jellemzésére, csak le kell írnunk legfontosabb könyveinek címét.

A filmművészet nagykorúsága

Ez történt Mohács után

Requiem egy hadseregért

Mindegyikből másképp lett szenzáció vagy botrány. A filmtörténeti kézikönyvvé váló kötet 1966-os megjelenése óta megkerülhetetlen alapmű. Ötven éve, hogy megjelent, de ahogy az akkori modernség, a filmművészet forradalma nem vált túlhaladottá, ugyanúgy a rendezői portrék sorát tartalmazó szakmunka sem poros nyomtatvány. Kritikusi szlogen, filmtörténészi jelző vált a „nagykorúság” fogalmából. Ha kimondtuk, leírtuk, használtuk, öntudatlanul tisztelegtünk a szerző előtt. S akkor még nem szóltunk a nem kevésbé fontos magyar filmtörténeti „dolgozatairól”. Lényegében folyamatosan feltérképezte a mozi hazai évszázadának, pontosítsunk, első hat-hét évtizedének krónikáját (A mozgóképtől a filmművészetig, A Meseautó utasai, A képpé varázsolt idő).

Ha akkor, a hatvanas évek csúcsán, a filmművészeti fellendülés taraján nem publikál többet, vagy csak további mozgóképpel foglalkozó műveket tesz közzé, akkor is a szakma megkerülhetetlen alakja maradt volna. Ám ő nem nyugodott. Irodalomtörténeti kutatásai során (merthogy közben az is volt, a magyar középkor literatúrájának tudósa) szembetalálta magát egy történelemhamisítással. Volt-e vész Mohácsnál? Tényleg akkor omlott össze a középkori magyar állam, veszett el a nemzeti függetlenség és önállóság? A válasza pedig az, hogy nem. Hogy az 1526-os csatavesztés után még legalább másfél évtizedig lett volna lehetőségünk, hogy felkészüljünk a török fenyegetésre, az ország védelmére. A tényeket ismerjük: a magyar átok, a nemzeti széthúzás okozta vesztünket. „Önfia vágta sebét.” Lett is botrány mindebből. A történészek megsértődtek. Jött valaki, aki nem volt szakmabeli. Kutatásai és érvelése meggyőzhettek arról, mennyire igaza van. S akadt még egy, a történész szakma számára megbocsáthatatlan vétke. Nemeskürty tudott írni, mi több, nagyon jól írt. Közérthetően, olvasmányosan, érdekesen. Történelem szakos egyetemi hallgatóként felüdülés számba ment őt olvasni. Ráébredtünk, hogy a szakirodalom nemcsak unalmas, száraz adathalmaz lehet. Hosszú vita keletkezett belőle, a hatvanas évek második felének, pezsgő szellemi életének egyik ígéretes jele.

Ám mintha Nemeskürtynek ez nem lett volna elég. A történész-körök darázsfészkének felpiszkálása után évekkel később a politikai körök haragját is magára vonta. A második magyar hadsereg második világháborús pusztulása tabutéma volt a Kádár-korszakban. Messze volt még Sára Sándor tényfeltáró dokumentumfilm sorozata, mely nem utolsó sorban épp ennek a könyvnek, a Requiemnek az utóhatásaként született meg. Nemeskürty egy pusztuláskrónikát vetett papírra. Csak a tényeket írta le, de a pontosságra törekvő szűkszavúsága igyekezett letörölni rólunk a „fasiszta nemzet” vádját. Ez volt ennek a zsebben elférő vékony kötetnek az igazi üzenete.

A nem-producer

Amikor a filmgyárban a nyolcvanas évek elején egyes stúdióvezetők elkezdték producernek tituláltatni magukat, Nemeskürty dacból sem tette meg ezt. Hiszen az állam pénzét költöm a filmekre, nem a magamét – mondta, és rendületlenül folytatta stúdióvezetői tevékenységét. Csakhogy amikor 1985 elején meglátta a MAFILM újságjában a nevét azoknak a listáján, akik abban az évben mennek majd nyugdíjba, megsértődött – jogosan – és elfogadta az akkori nevén Magyar Filmtudományi Intézet vezetői megbízására szóló felkérést. Otthagyta a filmgyárat, ahol több mint két és fél évtizeden át, több száz film mai értelemben vett menedzsere volt, anélkül, hogy tudta volna ezt. Ámbár lehet, hogy tudta, csak nem mondta. Ha kérdezték, ha erről faggatták, a szolgálatról beszélt, a kultúra iránti kötelességteljesítésről. A tehetség iránti elkötelezettségről. Úgy gondolta, nem azért kapta a hatalmat, hogy visszaéljen vele, hanem, hogy használja, leggyakrabban a fiatal tehetségek támogatására. Volt olyan időszak, amikor minden ifjú elsőfilmes nála kezdte a pályafutását. Aztán szakítottak vele, mert az önállóságkeresés második lépése a tekintélytagadás, a ránk nehezedő apa-kép elhagyása. Nemcsak pályakezdőket indított, de az elakadókat, a kudarcos bemutatkozókat is segítette. Legendás történet immár, hogyan ismertette meg egymással, az első filmjével megbukó Jancsó Miklóst és a hivatalos irodalmi körökből kiátkozott Hernádi Gyulát. Ebből a munkakapcsolatból lett a magyar filmtörténet legsikeresebb írói-rendezői alkotó párosa. Az általa vezetett Budapest Stúdióban forgatták a Szegénylegényeket, ahol nem sokkal korábban a teljesen más történelemszemléletű Kőszívű ember fiai készült. Sokan nem értették ezt, ellentmondást véltek felfedezni a romantikus képeskönyv és a mítoszromboló új filmnyelven megszólaló alkotás között.

Talán éppen ez volt a titka. A hallgattassék meg a másik fél alapelve. Mindenki mondhassa el a maga vélt igazát, stúdióvezetői hitvallása. Ezt a módszert követte mindvégig, amíg szeretett műhelye élén állt, amelytől nagyon nehezen vált meg. Ami utána jött, vezetői munkálkodásának további színterei (Filmintézet, Magyar Televízió, Millenniumi kormánybiztosság) már nem aratott osztatlan sikert és elismerést tisztelői körében.

A Nemeskürty-titok

Ha stúdióvezetőként vonult volna vissza, egyöntetű ünneplésben lett volna része. Filmintézeti éveinek krónikája, nem beszélve későbbi tevékenységéről, már erősen megosztotta a róla alkotott véleményeket, s nemcsak politikai törésvonalak mentén.

Némi magyarázatot nyújt erre egy életrajzi történet, amely vele esett meg, s amelyet a filmgyárban meséltek róla, jóindulatú folyosói pletykaként. Köztudott volt, hogy a második világháború végén fiatal tisztként esett amerikai fogságba. Utászhadnagyként vagy főhadnagyként fogolytársaival helyrehoztak valahol Ausztriában, avagy Németországban egy megrongálódott hidat. Az amerikai parancsnok emiatt hazaengedte volna a legénységet, csak a tisztjüket nem. Azok viszont nem voltak hajlandók otthagyni őt. A sztori csattanója szerint végül őt is szabadon bocsátották.

Igaz vagy nem? Ki tudja, ma már?

Se non é vero, é ben trovato. Ha nem igaz is, akkor is találó.

Nemeskürty István, amíg egy kis csapatot irányított, nem tudott hibázni. Hívei, közvetlen filmgyári munkatársai tűzbe mentek volna érte. Amíg szeretett stúdióját vezette, szinte minden arannyá vált a keze alatt. Amikor azonban nagyobb léptékű feladat kísértette meg, s ő bátran – és mondhatni katonásan – belevágott, már nem tudott felmutatni a korábbiakhoz hasonló eredményeket. Arról most ne is beszéljünk, mert messzire vezető, hosszas elemzést igényelne, hogyan változott meg a kor, amelyben, ugyancsak hosszan, élnie adatott. Mintha a történelem, melynek oly hatásos búvára volt, szaladt volna ki alóla, mintha az idő fordított volna hátat neki. Utolsó találkozásaink egyikén, mikor egy könyvemmel ajándékoztam meg, azt kérdezte: „mondd fiam, van még irodalmi élet?” Mit felelhettem volna erre? Akkor már évek óta kilépett a mindennapi életből, valahová olyan helyre, ahol már csak kedves szellemalakjaival, például a költő és katona Balassi Bálinttal találkozhatott és társaloghatott.

Nemeskürty Istvánban egy író veszett el – mondják sokan, tegnapi és mai olvasói.

Nem igaz. Nem veszett el. Tessék felütni bármelyik könyvét, és nem fogják tudni letenni.

Kell ennél több a halhatatlansághoz?

Kelecsényi László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá