A jó ügy tényleg győz

Radnóti Miklósné, Fanni kétkötetes Naplójának megjelenése nagy esemény, s egyben nagy élmény is.

A Naplónak nem elsősorban a tényközlései alapozzák meg az élményt. Meglepő módon éppen Radnóti és a Szegedi Fiatalok fejlődéstörténete sohasem volt megközelíthetetlen terület, s ezt Ortutay Gyula néhány éve kiadott Naplójának kötetei még a közelmúltban is teljesebbé tették.

A mai irodalomszemlélet kettős nyelvet használ: állandóan a művek elsődlegességéről, öntörvényűségéről beszél, amelyet elemeznie kell (amiben mellesleg rejtett dekonstruktivizmusa meg is akadályozza), miközben mi sem érdekli jobban, mint a politikával és más történeti mitológiákkal kapcsolatba hozható személyes sorsok, néha majdhogynem átmegy „voyeur”-be is, ami szerves része ugyan az irodalmi hagyományőrzésnek, más oldalról azonban annak önmagának is ellentmondó egyoldalúvá tétele.

E szemlélet számára nem hozott fundamentálisan új elemeket a Napló, lényegében mindenkinek eddig is ismernie kellett az alaptényeket (Radnóti életének már saját historiográfiája van, irodalmi és más művészi feldolgozásai is bőségesen akadnak).

Radnóti életének meghirdetett alaptörekvése volt, hogy személyisége a műveken keresztül valósuljon meg. Nagyszabású és egzisztenciálisan szabadon választott szembenézése a kiszorítással és a halállal olyan befejezett paradigmát teremtett, amely eleve leértékelte a személyes élet és életrajz fontosságát, amelynek hétköznapi megvalósulásáról a Napló részletesen tájékoztat is.

A Naplóban igazán érdekes és felemelő Fanni alakja.

A Napló a szerelem és a boldogság filozófiájának nagy fejezete, a költőfeleség, a női kreativitás áthatása a férfi kreativitásába.

Fanni Naplója egy sor időutazást tesz lehetővé, ráadásul ezek az időutazások 2015-ből egészen új perspektívákat is nyitnak meg. Megváltozott a helyzet: nem a békés utókor néz vissza az egykori tragédia felé sodródó értelmiség életére, de egy immár újabb tragédiák felé sodródó társadalom néz vissza a harmincas-negyvenes évekre, mint ahogy a harmincas-negyvenes évekből Fanni visszapillantott Proustra vagy Thomas Mannra, 1919-re vagy a zsidó emancipációra, Párizsra vagy avantgarde-ra.

Fanni hatalmas élmény 2015-ben, de 2015 is hatalmas realitás Fanni olvasása közben.

Amikor Fanni a Varázshegyet olvassa, egy történelmi ciklusnak van vége. A regény azzal végződik, hogy Hans Castorp rájön arra, nem maradhat fenn a Varázshegyen, le kell ereszkednie a városokba, hogy ott részt vegyen kora nagy küzdelmeiben, bárhogyan is álljanak akkor az esélyek. Amikor Fanni olvassa a Varázshegyet, éppen ennek a ciklusnak van már vége. Hans Castorp lement a városokba, de a legjobban tenné, ha ismét valami Varázshegyet keresne magának, éppen olyant, amire Fanninak és Radnótinak a legnagyobb mértékben szüksége lenne. És mi? Sokáig végleges, örök Varázshegyen érezhettük magunkat, de most már létünk alapján is közeledhetünk (igaz, megfelelő távolságból) Fanni akkori perspektívájához…

Tükör tükröz tükröt… a 2015-ben megjelenő Napló igazi tükörterem, amelynek alakjai között már magunkat is felfedezhetjük.

Egy másik lehetséges időutazás a prousti háttér. A két világháború közötti magyar értelmiséget e legjobban meghatározó szerző Fanni Naplója mögött is ott áll. Ha Bergson neve nem is, de Proust relevánsan jelen van, de talán ennél is többet mond, hogy Gyergyai neve minden lehetséges helyzetben említésre kerül.

Maga a Napló szabadon kezeli a mindig eltűnőben lévő idő problémáját. Előre emlékezik, előre dokumentál, ennél okosabbat és fontosabbat nem tehetne. Mindent leír, ami a szellemmel kapcsolatos, mindent, ami a szerelemmel és mindent, ami a szerző személyével. Fanni értékeléseivel messze menően egyet kell érteni, ez triviális. Diagnózisai, prognózisai, leleplezései, értékelései, nyelvi szenvedélye, emberismerete, pontos ítéletei, éles szeme azonban mindenképpen íróilag is nagy művé avatnák a Naplót.

Végül is minden ilyen hatalmas kézirat regényként marad meg az olvasó tudatában, megfelelő utólagosan elrendeződő időrenddel, hangsúlyokkal, fejünkben minden regénnyé rendeződik, s ha már nem Fanninál, itt válik lényegében proustivá is – még ha maga a szöveg egyáltalán nem is akarja imitálni.

Nem szeretnénk erősíteni ezt a metaforát, csak annyira konkretizálni, hogy ki lehessen mondani: ha regény, akkor egy témája van, a „történet kezdeté”-nek rögzítése, a zsidóüldözések magyarországi első korszakának megírása, a fokról fokra való kiszorítás drámájának rögzítése.

Fanni Naplója ma kevésbé szolgál Radnóti költészetének jobb értelmezésére vagy egyáltalán, annak mélyebb olvasói megértésére, mint a kiszorítottság és a kiszorítás hosszú távú folyamatának felmutatására. E két lehetséges funkció szembeállítása azért sem lehetséges, mert Radnóti költészete (hála Istennek) sohasem volt az irodalomelmélet elemzői indulatainak céltáblája, miközben a kiszorítás és kiszorítottság kimeríthetetlen emberi és erkölcsi, örök és kínzóan közeli dokumentum.

A Napló egyszerre emlékezés és dokumentáció, s mindkettő egyszerre: az emlékezet előreszalad, és visszahajolva építőkockákat épít saját lábai alá, a dokumentáció végzi a maga becsületes munkáját, s nem kell mindig arra gondolnia, hány évtized múltával fogja majd elővenni ezt vagy azt az építőkockát.

Feltehetően van összefüggés az emlékezés és dokumentáció kettőssége és egy másik kettősség, a nyitottság és a zártság kettőssége között, hiszen a Napló egyszerre igen nyitott (méretei miatt sem lehet más), ugyanakkor gondolatilag, érzületileg, szellemileg meglepően zárt is.

A Napló a „történet kezdete” gondolatkörén kívül még egy hatalmas huszadik századi alapjelenséget illusztrál és világít meg.

Fanni talán az eddigi legrészletesebb életleírását, anatómiáját írja le a két világháború közötti új értelmiségi osztálynak.

Egy Gyömrői Edittel foglalkozó korábbi tanulmányban próbálkoztunk ezzel a fogalommal, ami már részletesen is felhasználásra került a Marx-monográfiában.

Hipotetikusan visszavetítettem a hatvanas-hetvenes évek értelmiségi osztályának fogalmát a harmincas évekre, s ez azért volt lehetséges, mert ez a két osztály ebben a két korszakban éppen a neomarxizmus két korszakát testesítette meg.

Nem alkalmi megjegyzés, bár annak tűnhet: nincs, de nem is tudok elképzelni a Naplónál részletesebb, enciklopédikusabb összefoglalót a két világháború közötti baloldali új értelmiségi osztályról.

Fanni klasszikus képviselője ennek az osztálynak. Végig baloldali, de csak ritkán artikulálja nyíltan (leginkább akkor, amikor Radnóti szemére veti, hogy nem exponálja magát a társasági beszélgetések során, ha a baloldaliság kerül szóba). Nemcsak általában üt át a Napló szövegén egy baloldali, sőt, marxista kultúra, de Fanni mindennapi nyelvében, a jelenségekre adott reakcióiban is állandóan jelen vannak a (most irónia nélkül) „jól bevált” örökzöld marxista igazságok. Társadalomszemlélete, saját vívódása a burzsoázia osztályával végre egyszer arra irányítja a figyelmet, amit rendre nem ismernek fel, az új értelmiségi osztály átveszi a marxizmust a munkásosztálytól és a munkáspártoktól, s nemcsak a proletariátushoz való viszonya a fő problémája (beleértve az elkötelezettséget, lásd a minden jogosultsága miatt is elviselhetetlenül túl-elemzett kérdést József Attila és a párt viszonyáról), de a saját osztályához, a polgársághoz is.

Fanni ebből a szempontból minden további nélkül átléphetne a Befejezetlen mondat világába.

Világos történelemképpel rendelkezik, pontosan érzékeli az 1914 előtti és az 1918-19-es Magyarország maradványait. Nem veszi nagyon komolyan a hivatalos Magyarországot, mert tudja, hogy nem ott dőlnek el a dolgok, a dolgok mindig baloldalon dőlnek el és ott rendre nem jól. Habozás nélkül a kezdetektől legmagasabbra értékeli József Attilát.

De folytathatjuk a sort.

Az új osztály választása megoldása volt a zsidó identitás dilemmáinak is. Nem kellett megtagadniuk a zsidóságot ahhoz, hogy a jövő részeinek érezzék magukat.

Az új osztály ezen kívül is maga volt az egyre új közösségkeresés, távoli kultúrák, afrikai maszkok, szentendrei szerbek, kereszténység és zsidó misztika színesen és szabadon keveredtek ebben a baloldali alapozású, de univerzális kultúrában, amelyből egyébként a baloldali nacionalizmus sem hiányzott, a katalánok, a resistance francia nacionalizmusa, az emigrációban létrejövő új osztrák nemzet, vagy éppen Ignacio Silone anti-mussolinista olasz nacionalizmusa.

Az új osztály emancipativitása új szerelemfilozófiát is teremtett, új női szerepeket is. A Napló egyik legszebb része, ahogy Fanni összefoglalja a maga számára Simon Jolán alakját és elemzi is.

Mintha az új osztály a maga erőteljes és mindig csak előrehaladó társadalmi kirekesztését a kultúrának a végtelenségig fokozódó mindent befogadásával ellensúlyozta volna. Minél szűkebb volt a tér a társadalomban, annál univerzálisabb volt a kultúrában és a szellemben.

Az új osztály szabadúszó osztály volt, saját hivatásokat kreált magának (táncművészet, pszichoanalízis, fotóművészet, és e három összes kombinációja és egymással való kiegészítése). Fanni erőteljes, a káröröm elemeit sem nélkülöző iróniával szemlélte például 1945 után a hirtelen hivatali kötelességek közé szorított, aktatáskákkal futkosó alkotóit.

Az új osztály választotta sorsát, ez volt benne az egzisztenciális elem, aminek arra is emlékeztetnie kell bennünket, hogy nyugodt lélekkel visszavihetjük az egzisztenciális gondolkodás kezdeteit legalább a húszas évek elejéig, mindezt a filozófiában is.

Választottak, és tudatosan választottak.

Radnóti civilizációs nagyságrendű választása is ennek az osztálynak a választása volt. Fanni is választott. Ő is zseniálisan.

Az új osztályhoz való tartozása világos egzisztenciális célokat tartalmaz (a szó mind a két értelmében). Sok nagyszerű vonása közül Fanni talán ebben a legnagyobb.

Fanni a boldog élet alakításának zsenije.

Zseniális, hogy a gyorsírás, a gyorsírástanítás és a gyorsíróiskola fenntartása minden társadalmi rendszert túlélt, és minden bizonnyal túl is fog élni. A gyorsírás maga a szabadság. A gyorsírás fárasztó ugyan, de nem alacsony szintű alkotó munka, amelyik idővel maga után lehúzza a szellemet is, de mivel nem-szellemi munka, ezért sokkal jobban illeszkedik a magas szintű szellemi élethez, mint bármely alacsony minőségű szellemi munka.

A gyorsírás családi adottság volt, de szabad választás eredménye is.

A magasabb, a valóban magas szinten Fanni nem kevésbé zseniális. Számára a legnagyobb boldogság az életben részt venni a valóságos alkotó folyamatban, közel lenni a szellem munkájához.

Mindez patetikusan hangzik, de valóban ez a legnagyobb öröm.

Akinek ebben része volt, az is panaszkodik természetesen lépten-nyomon, de tudja, hogy olyan örömben volt része, amelyben másoknak nem. S akiknek ebben nincsen része, öntudatlanul mindig tudatában vannak annak, hogy elhaladt mellettük az élet lényege.

Fanni választása tökéletes és szélsőségesen bátor, mert a boldogságot, az identitást, a filozófiát, a szabadságot összekapcsolja a szerelemmel.

Nem kell ahhoz nőnek lenni, hogy ennyi végső érték összekapcsolása félelmi rohamokat váltson ki belőlünk. Leslie Howard filmjének angol humora eszünkbe: „Lenn a kapunál vár egy fiatalember, gazdag, okos és jóképű” – Erre a vicc angol fiatal hölgye azt válaszolja: ha ez így van, hívja fel mind a hármat, amire a testes náci kultúrpolitikus csak azt tudja kérdezi elhaló hangon: „Maga szerint ez humor?

Fanni választása a legmerészebb és legnagyobb választás. Az alkotást szeretni az alkotóban. A legbátrabb, a legnehezebb választás jegyében élt, amit a Napló alapján becsületesen végig is tudott csinálni.

Arra, hogy hogyan csinálta végig ezt a szerepet, jó példa lehet a Napló kiadásának mesteri menedzselése egy többszörösen új történelmi korszakban, de az is, hogy szándékosan kitolja az első Radnóti összes megjelentetését, hátha még visszajön a költő, és ő készíti el a válogatást. Pedig elég csattanós precedens volt arra néhány évvel azelőtt, hogy egy másik nagy költő halála egy csapásra elérte teljes elismertetést.

Hogy a történelem és az emberi természet nem egyszer a megsemmisülés széléig sodorták nagy projektumát, ebben a pillanatban nem érdekes.

Ezért nem éreztük szükségét annak, hogy az egzisztenciális boldogság iránti mély elismerést ellenpontozzuk mindazzal a szenvedéssel, amelyekkel ugyanezek az évek jártak.

Kiss Endre

 

(Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, Napló 1935-1946. Sajtó alá rendezte Ferencz Győző és Nagy Zselyke. A jegyzeteket és az utószót írta Ferencz Győző. Budapest, 2014. Jaffa Kiadó. )

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá