A könyvmutatványosok agendája

Megjelent az idei ünnepi könyvhétre egy memoár, ami bizonyára nem a bestsellerek polcán végzi majd az áruházakban. Supka Géza emlékiratai (Egy elforgácsolt tudós-élet) a szerkesztő-művészettörténész pályájának kezdetét, a Nemzeti Múzeum munkatársaként eltöltött éveit idézik fel. Ez a sziporkázóan szellemes tudósember – ha hasonlítani kellene valakihez a maiak közül, azonnal Szörényi László nevét vágnám rá, noha Supkát csak az írásain keresztül ismerhetem, de a sorok mögül egy életvidám elevenséggel anekdotázó, páratlanul sokoldalú és persze hatalmas tudású humanista lép elő –, tehát e kiváló tudós a könyvhét megalapítójaként vált ismertté az olvasók előtt. (Ha egyáltalán akként valamennyire…) Pedig a „könyvnapok” ötlete, ahogy akkoriban még hívták, csupán műhelyforgácsa volt kiterjedt munkálkodásának. A könyvhét egyszerre kultusz és hagyomány, lezárultával júniusban csend és fülledt mozdulatlanság telepszik a könyvszakmára.
Supka 1927-ben ideális korban vetette fel a könyvünnep gondolatát, a boldog békeidők legszebb pillanataiban. A közel tízéves sebek lángolása már enyhült, és messze volt még az új világégés. Első ízben 1929-ben rendezték a Magyar Könyv Hetét. Érdemes átböngészni a régi megjelenések listát – 1935-ig csupán egy-két új cím látott napvilágot, aztán 1935-től, a hivatalos könyvheti jegyzék bevezetésétől ugrásszerűen nőtt a számuk – mondja ezt az ötven-hatvan címre mosolyogva a mai olvasó az öt-hatszáz könyvheti újdonság korszakából. Kevés álom valósult meg ilyen pontosan, ahogy a tudós és lapszerkesztő Supka lejegyezte elképzeléseit a könyvünnepről. És kevés megvalósult álmon lehet letapogatni ilyen pontosan a korok változását, mint ezen részben a szép és felemelő, részben műanyagszagot árasztó, lehangoló eseményen.
A könyvhét például már rég nem csak a szépirodalomé, de ne legyünk széplelkek: a harmincas években virágzó néhány irodalmi könyvkiadó helyén ma kismillió vállalkozás nőtt, az írók nem bölcs véleményvezérei, idoljai többé népüknek, hanem szűk elit a tömegkultúra sodrában – noha e sodorban erősen próbálják megvetni lábukat. Ma már nem jár zónareggeli, mondjuk, egy Szív Ernő-tárcáért Darvasi Lászlónak (ha már megidéztük őt a címben), de fordítva is igaz: bizonnyal az író sem szorul rá, hogy kéziratlapokkal fizessen. A főurakat ma (tisztelet a kivételnek) nem izgatja, leül-e egy költő valamely asztalukhoz, mint ahogy valószínűleg fel sem ismernék. Az irodalomnak mégis nagyobb szüksége van a „főurak” kegyeire, mint valaha – és itt most nem a főpincérek figyelmes jóindulatára gondolunk. (Apropó: a főűr elnevezésnek is irodalmi eredete van, bár az anekdoták többféle írótól származtatják, Bródy Sándortól Kosztolányin át Molnár Ferencig.)
A végső stádiumban vergődő József Attila Kör, a rolót lehúzó folyóiratok és az elhaló civil kezdeményezések közepette különösen lehetetlen helyzetben vannak a kisebb könyvkiadók, akiknek „piacképtelen” kínálatukkal kellene megállni a lábukon – az állam legalábbis rendre a piaci megélhetés képességét hangoztatja, amikor az irodalom műhelyei a támogatások megvonásáért reklamálnak. Ez részben jogos, de fontos hangsúlyozni: csak részben. Nyelvében élő nemzet vagyunk, még mindig és egyre inkább, ennek az erénynek viszont feltétele és oka a kicsinység: valódi piacot, különösen művészetek terén, nem tudunk teremteni. A kultúrának állami támogatás nélkül vége.
A letűnt szocialista kor állami könyvkiadására és -terjesztésére rázuhanó vadkapitalizmus sajátos struktúrát alakított ki a könyvpiacon, ahol kiadó és terjesztő küzdelme már-már mitologikus: a közelharcban életben kell maradni mindkét félnek, különben a másik is odavész. A tisztánlátás végett: a kiadók ingyen adják át a kereskedőnek a könyveket, és ha a kereskedő eladja azokat, ötven (vagy több) százalékára jogosult a bevételnek. Hogy mikor jelenti le az eladást és számol el, a terjesztő kiváltsága, ahogy nagyon sok minden más is az: a könyvek átvétele, kihelyezése, az árusítási időszak meghatározása.  A könyvek sorsáról ma a kereskedők döntenek, a kiadók „csupán” előállítói a szellemi termékeknek – egy könyvkiadó talpon maradása egyfelől az állami szubvencióktól, másfelől a terjesztőnél kivívott pozíciójától függ.
A Könyvhetet szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a boldog békeidőkben még koherens szervezet volt, a modern korra antagonisztikus ellentét feszíti: egyszerre kellene az érdekeit képviselnie a „hadban álló” feleknek. Hogyan is álmodta meg Supka a Könyvhét megrendezését? „Az évnek egyik napján […] az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.” A kiadók régi óhaja, hogy a könyvhét, hűen a kezdetekhez, a kiadóké legyen, író és olvasója találkozása. Évtizedek óta nem sikerül elérni, hogy a kereskedőláncok, akiknek az év 365 napja áll rendelkezésükre az értékesítéshez, legalább ezt az ötöt engedjék át a kiadóknak. (Pedig javult az MMKE elnökségében a kiadókat képviselők aránya a terjesztői hálózatok vezetőéihez képest.) Nota bene: a kiadók sem az egységes érdekképviseletről híresek. Miközben például a Magvető idén tíz százalékos engedménnyel kínálta a portékáját a pavilonjában (volt olyan év, amikor ennyi engedményt sem adott), ötven méterrel odébb ugyanazokat a köteteket az egyik kereskedelmi lánc standján húsz százalékkal olcsóbban vehette meg bárki.
Az író mi mást tenne, dedikál itt is, ott is. Ott csak akkor, ha „sztár” – a nagykereskedők kispályások, kezdők, költőpalánták felfuttatásával nem foglalkoznak. „Az olvasók megfogyatkozott száma mellett a kiadók csak bevált magyar és külföldi írókkal mernek rendszerint a közönség elé lépni: új írók bevezetésének a rizikója és költsége, a legjobb esetben is várható kis példányszám mellett nemigen fizeti ki magát…” Bizony, Supka meglátása mit sem változott. Ez a nemes és bolond hivatás a kicsikre marad, azokra a néhányszemélyes műhelyekre, amelyek a példában említett Magvető árnyékába sem érnek, és eszükbe sem jut(hat) kedvezmény nélkül kínálni árujukat. És ott vannak még a nyakukban azok a véletlen, mégis sorsszerű mozzanatok, hogy például az NKA könyvkiadási pályázatának beadási határideje idén éppen a könyvhetet záró hétfőre esett. Nehéz ebben nem hatalmi cinizmust látni. Akinek van fogalma, mivel jár egy ilyen pályázati procedúra, és azt is el tudja képzelni, mi a különbség egy háromszemélyes könyvműhely és egy kiadóvállalat között, és mit jelent ez a könyvheti forgatag lebonyolításának gyakorlati részére nézvést, az rögtön érti, hogyan bukik el itt a kicsi. A mai magyar könyvpiac a holdingok terjedésének kedvez, ahogy a könyvhét a mogulok ernyője alatt prosperáló nagy kiadóknak, s ennek a versenynek menthetetlen vesztesei a kihalófélben lévő függetlenek és kicsik. Az állam sem siratja őket, kevesebb koldus marad a nyakán.
De mit tegyen a költő vagy író, aki hírnévre (de minimum olvasóra) vágyik? Hacsak nem egy már hírnévvel bíró költő vagy író fia/lánya, netán valamely párhuzamos életében nem rocker, tévébemondó vagy haditudósító, a nagyok nem állnak vele szóba. Kezdetben a közönség sem igen. Kiforrni és a nagyközönség kedvencévé válni marketing-hátszél nélkül szinte lehetetlen. Tetszik, nem tetszik, a szépirodalom mezőnyében is elindult tíz-húsz éve a „celebgyártás”, ami egyfelől jó: jót tesz a kultúrának, az olvasás népszerűsítésének. Másfelől, miközben „arcokká”, brandekké varázsol bizonyos szerzőket, létrehoz egy képzeletbeli népszerűségi listát, „ratingel” a szerzők árfolyama alapján, és az átlagfogyasztó szemében ugyanúgy fényesebben csillog majd az ismert név, mint amikor fogkrémek közt válogat.  Az irodalmi marketing a metrósütödék illatpermete – nem árt, ha a termék magától is ízletes és illatos, de egy kis rásegítés csodákat tesz. Az ismertség a modern kor mágiája: eladhatóvá teszi a szerzőt. Csakhogy a szépirodalmi slágerlista nem feltétlenül értékén kezeli a műveket. Sőt. A slágerlistán – természeténél fogva – csak túlértékelt művek szerepelnek. A baj ott kezdődik, amikor a szakma ítéletét, a kritikát és az esztétikát is megsüketítette már a kereskedelem szirénéneke. „A kritika halott” – idézem fel magamban egy enerváltságra hajlamos szerkesztő jó barát szavait, s ha nem is értek egyet vele teljesen, a veleje mégiscsak igaz. A kritika az esszével és a tanulmánnyal együtt a bogaras elit fényűzése lett, kihaló folyóiratok kihaló hasábjaira költözött. A véleménynyilvánítás pedig az utcára, avagy a netre: bárki, bármikor lehet véleményvezér.
Supka könyvheteinek korában az irodalom olvasása és értése a polgári létforma szerves részét alkotta, ahol a mérvadó értékítéletet a hozzáértő kritikusok segítettek kialakítani. Ha ma így lenne, nem üldögélhetnének a kortárs irodalom némely kiváló alkotói sorban álló dedikálók híján elárvultan, karcos műanyag asztalok és dülöngélő napernyők társaságában. Neveket szándékosan nem említek itt, csupán arra igyekszem rámutatni: Olvasó, ne a felszín fecsegéséből vonj le következtetést. Tévedés ne essék, tudva vagyon, hogy egész más korban élünk, mint nyolcvan éve, és hogy az irodalomban is épp úgy zajlik a természetes szelekció, mint bárhol másutt. De tán azért tartjuk magunkat a szellem embereinek, hogy tudjunk disztingválni. Azért van és legyen értő kritika, hogy kijelölje a helyét a verseny élvonalából kiszorulóknak is, hogy folyamatosan pásztázza a popularizált szépírók körénél jóval tágabb merítést, no és hogy újra és újra átrajzolja magát az élvonalat.
Hogy a könyv egy nép közös kulturális kódjából márkatermék lett, mi sem jelképezi jobban, mint a kiadói csoportok által megjelentetett reklámújságok, amelyek felváltották a független könyvszakmai lapokat. Igaz, a Könyvhét még tartja magát – kétheti periodikából évi három szám maradt, az Új Könyvpiac viszont gyakorlatilag eltűnt a színről. Lehangoló és egyszerre költői látvány a könyvhét zárónapján térdig gázolni a cafatosra ázott, irodalmi lapoknak álcázott reklámújságok halmai közt – A Líra Zrt., az Alexandra, a Libri kiadványaiban. E magazinok könnyen elhitetik az olvasóval, hogy a könyvkultúrára és az irodalomra kínálnak rálátást. Nem. A boltjaik kínálatát, abból is a kurrens és marketingköltségek tekintetében kifizetődő kínálatot reklámozzák. A nem ingyenes kiadványok közül a színes-szagos Könyves Magazin igyekszik a leguniverzálisabbnak látszani, miközben a Libri-Shopline kiadványa, noha erről az átlagolvasónak fogalma sem lehet.
Supka Géza 1926 januárjában indította el Literatura című folyóiratát, „Beszámoló a szellemi életről” alcímmel. „…informálni fogunk, ismertetünk minden könyvet, elmondunk minden irodalmi dolgot, ami a művelt magyar olvasót érdekelheti, amiről tudnia kell” – írja a szerkesztő beköszöntőjében. És még azt is: „ne számítson az, hogy ki áll jobb oldalt, és ki bal kéz felől, csak egy dolog számítson: tud-e, akar-e az egyetemes emberi kultúrába illeszkedő magyar szellemi élet számára értéket adni. […] A magyar kultúrának ilyen neutralizált, külön genfi konvencióval védett menhelyét akarjuk a Literaturában megteremteni: semleges fórumot, amelynek legszentebb törvénye a treuga dei, levegője pedig a teremtő béke.” Szép szavak. Több okból is lehetetlen volna ma megvalósítani, s ezek közül csak a legkisebb, hogy nincs az a bölcs, akinek „minden irodalmi dolgok” elmondása és átlátása lehetséges volna a mai könyvtengerben.

Laik Eszter

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá