A magyar fotográfia történetei 1919-1941

  1. A libák (a Libák) szárnyalása

Az utóbbi időkben azt mondják a madárnyelven is értő tudós szakemberek, hogy a posztmodern korszakban a történetírásban lejárt a nagy narratívák ideje. Az egykori magyar irodalomtörténeti „spenót” helyébe lépő háromkötetes összeállítás A magyar irodalom történetei cím alatt ennek a gondolatmenetnek a tanulságait érvényesíti; a  magyar irodalmat „töredezett örökség”-ként mutatja be. Némi fenntartással fogadva a nagy elbeszélések lehetőségének teljes elvetését, a fotótörténeti kutatásban talán szintén érdemes egy-egy kisebb jelenséget is alaposabban körüljárni. Ehhez hozzátéve azt, hogy amennyiben ezekről a jelenségekről más szerzőknek eltérő véleményük van, az gazdagító hatású lehet a „nagy történet” létrejöttéhez. Egy-egy mikrotörténetben továbbá mint cseppben a tenger, felbukkanhatnak olyan tényezők, amelyek hozzájárulnak „a nagy egész” mélyebb megismeréséhez ís. A fenti – bevallottan kölcsönzött – főcím alatt most és a jövőben olyan kis történetek következnek, amik mozaikkockákat képezhetnek az adott korszak összképének kialakításához.

A magyar fotográfia múltja iránt érdeklődők előtt jól ismert Vadas Ernő emblematikus képe, a Libák. Úgy tűnik, mindenki tud róla mindent, ismerjük keletkezésének körülményeit, a libák (a Libák) sikeres szárnyalását itthon és külföldön egyaránt.

   Ugyanakkor a vonatkozó írások láttán mégis fel kell tenni egy alapvető kérdést: mikor keletkezett ténylegesen ez a fotográfia? A legutóbbi Vadas monográfia szerint 1931-ben – ez a kötet a következő oldalon hoz egy 1934-es Libák variánst is, de az egy másik kép.[1]

    Egyes írások arról szólnak, hogy a Libák 1931-ben a svájci Camera pályázatán nyert díjat[2] Megemlítendő, hogy a Fotográfusok Made in Hungary című kötet a képanyagban datálás nélkül Haller F. G.-nek „ajándékozta” a Libákat.[3] Ez még lehetett sajtóhiba is, de pár év múltán ez az „ajándékozás” megismétlődött.[4] Haller F. G. szerepe több szerző „libás” képének keletkezésében eléggé ismert, így itt még freudi elszólást is lehetne indokként emlegetni, bár talán nem csak azt…

   Később látható lesz, hogy a téma tágabb nézőpontjából említést érdemel: Haller F. G. erdélyi szász felmenőkkel bírt. (1. kép)

   A „magyaros stílus”-t taglaló kötetnek a borítóján és a kötet elején szintén a Libák című kép látható, ez esetben a 4. oldalon már helyes a szerző megnevezése.

    További feldolgozások is 1931-es Camera-díjnyerésről szólnak.[5] Úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben Járai Rudolf volt az elsődleges kútfő, aki a már idézett helyen ezer svájci „aranyfrank” elnyeréséről beszélt. Dátum nélküli Camera-díjnyerésről lehetett olvasni egy napilapban is.[6] Egy szépíró – bizonyára fotográfiai szakmai megnyilatkozások nyomán – 1931-re datálja a Libák Emerson-plakett nyerését.[7] Ezért is nagy a fotótörténet-írás felelőssége.

   A legtöbb történeti munka és kiállítási katalógus egybehangzóan 1934-re teszi a Libák elkészültét, illetőleg díjnyerését.[8] E források közül a legkülönösebb a Szinyei Teremben 1960-ban megrendezett gyűjteményes kiállítás (február 20-tól március 13-ig) katalógusa (szöveg: Szegedi Emil). Ennek egy példánya, amely az indító oldalon a Libák című felvételt hozza, a kép alatt Vadas Ernő kék színű tinta-aláírásával ma a Magyar Fotográfiai Múzeum állományában található az alkotóra vonatkozó iratgyűjtőben. (2. kép) A katalógus műtárgyjegyzékében a 122. tételénél ez olvasható: „Libák (1934)”. Nagyon valószínű, hogy a kiállítási képalán is az „1934” szerepelt. Ezt a kiállítást a Magyar Fotóművészek Szövetsége rendezte, reálisan feltételezhető, hogy Vadas szakmai tekintélye és akkori funkciói folytán még gépiratos állapotban is látta a műtárgyjegyzéket. Ma nincs ismert forrás arról, hogy ő ezt a dátumot nem tartotta volna hitelesnek.

   Mikor keletkezett valóságosan a Libák? Ma csak azt tudom biztonsággal állítani, hogy mikor nem. Az nyilvánvaló, hogy a fényképezés nem történhetett 1934-ben, mert a kép nyomtatásban megjelent a Die Galerie 1933. évi. 2. (áprilisi) számában. (3. kép) Erről szólva elsősorban önmagammal kell kritikusan szembenézni. Nyilvánvaló, hogy annak idején elmulasztottam a forráskritika alkalmazását mind a korábbi visszaemlékezők, kutatók állításait, mind a Magyar Fotográfiai Múzeumban fellelhető példány datálását tekintve. Ez azért fájdalmasabb az átlagosnál, mert az általam közölt hibás adat egy nemzetközi forgalomban lévő kötetben jelent meg, tehát külföldi kutatókat is félrevezethetett/félrevezethet.[9]

   Itt indokolt pár szót mondani a Die Galerie című folyóiratról. Ez az orgánum – valószínűleg kissé megirigyelve az 1922-ben indult svájci, közelebbről: luzerni/zürichi, ugyancsak nemzetközi profilú, havonta megjelenő Camera című folyóirat sikerét –, 1933 márciusában lépett a színre Bécsben. Alcíme: „Monatsblätter der internationalen Kunstphotographie”. (4. kép) A Die Galerie legelső számában büszkén hirdette magáról, hogy ez az első művészeti folyóirat, amely több nyelven és különböző nemzeti kiadásokban jelenik meg. Szerkesztősége Bécsben a Hambumgerstr. 4. szám alatt volt. Mérete: 29×22 cm; ára az induláskor Ausztriában 1,80 Sch. Magyarországon 1,50 P. Említést érdemel, hogy az új folyóirat létrejöttéről idejében tudósított a magyar fotóamatőrök lapja is; a Fotóművészeti Hírek egy teljes oldal egyik hasábját szánta a hirdetésszerű bemutatásra.[10]

   Fontos magyar vonatkozást jelent, hogy a Die Galerieben már az első szám élén olvasható volt: „REPREZENTÄNZ VON UNGARN Kálmán Szöllösy.” Szőllősy Kálmánt 1887-ben Schverer Kálmánként anyakönyvezték – ikergyermek volt –, nevét 1906-ban magyarosították. (5. kép.) Érdemes figyelni arra, hogy az anyakönyv eredeti 1887-es, majd 1906-os utólagos bejegyzése szerint a régi vezetéknévben „v” és nem „w” betű szerepelt.[11] – Az nem tekinthető meglepőnek, hogy az anyakönyvben szereplő 1906-os „Szőllősi” időközben „Szőllősy”-re („Szöllősy”-re) változott. A huszadik század első felében gyakran lehetünk tanúi magyar fotográfusok „megnemesedésének”. Németországban Munkácsi Márton több esetben Munkácsyként, Rónai Dénes Ausztriában Rónayként jelent meg a képaláírásokban. Rónai egyik bécsi cikke fölött ezt is olvashatjuk: „Prof. Dénes Ronay, Ungarn:”[12] Az 1933. évi prágai második nemzetközi fotószalonon (ápr. 9–23.) Rónai Torzó című aktfelvétele szintén „Rónay” név alatt szerepelt, mint az több korabeli forrásban is olvasható.[13] (Rónai esetében ismert, hogy az ő névírási módja 1945 után „visszapolgárosodott”.)

   Dualizmus kori névváltoztatási dokumentumokat vizsgálva egyébként látható, hogy az ipszilon végződést többnyire csak hosszas bürokratikus harc után adták meg a magyarosítóknak, ha egyáltalán megadták.

    Nyilvánvalóan összefügg Szőllősy szerkesztőségi szerepével, hogy már az első számtól kezdve magyar fotográfusok képei is teret kaptak a Die Galerieben. Emberileg érthető módon elsőként Szőllősyé. A Kisemberek szórakozása címmel ismertté vált kép a legelső szám 7. műmellékleteként jelent meg. (6. kép) A második magyar felvétel szerzője Dózsa Dezső volt, a Magnóliák a második, áprilisi számban jelent meg tőle (7. kép), két oldallal előzve meg Vadas Ernő libáit. A Die Galerie tehát egyértelműen „magyarbarát” orgánumként indult, s ez a folytatásban csak fokozódott. Ennek egyik tipikus példája, hogy júniusban címlapfotó lett Schmidt Nándor képe, a Hazatérő nyáj, (8. kép) amely 1920-ban, [!] a III. művészi fényképkiállításon a földművelődésügyi miniszter díját nyerte el,[14] majd kellemetlen sorsra jutott Németországban. Az történt ugyanis, hogy a MAOSz a világháború, a forradalmak, Trianon utáni megrázkódtatásból ocsúdva 1921–1922 fordulóján küldött egy képkollekciót a Photographische Rundschau und Mitteilungen szerkesztőségének – közöttük Schmidt díjnyertes képét. „Schmidt gibt keinen Staub sondern Vatte,…” – intézte el tömören a festő múlttal rendelkező, nagy tekintélyű szerkesztő, Fritz Matthies-Masuren (1873–1938) a Hazatérő nyáj porfelhőjét.[15] Tekintsük a borítón való későbbi megjelenést jogos kárpótlásnak, vagy a német orgánum és a Die Galerie közötti szakmai szintkülönbségnek? Én az utóbbira hajlanék, bár a teljesség kedvéért meg kell jegyezni: a Die Galerie idézett számának 61. képeként belül is megjelent Schmidt felvétele, a lap végén a következő adatokkal: „…aufgenommen mit Kodak Rapid Anaplat, Blende 8 auf Kodak Film, 1/50 Sekunde, Positiv: Vergrößerung auf Kodak Royal.”[16] Ez érdekes változás a Rundschauban 1922-ben megjelent brómolajnyomathoz képest, mivel tárgyát tekintve ugyanarról a képről van szó…

   Visszatérve a Libákhoz egy fontos mozzanatról kell jelzést adni. Mint azt fentebb is láthattuk, a Die Galerie azt a szerkesztési gyakorlatot érvényesítette, hogy valamennyi bemutatott képéről közreadta a felvétel készítésének technikai adatait. Ez történt a Libák esetében is. Meg kell jegyezni, hogy ezek az adatok a szerzőktől származtak, ezért lehet, hogy általában cum grano salis kell fogadni őket (lásd ugyancsak fentebb). Bizonyos hiszékenység természetesen az utókor embereitől is elvárható; tételezzük fel, hogy a Libák fototechnikai paraméterei korrektek voltak. Így vagy úgy vélekedünk erről, egy dolog tény. Mivel a magyarországi kép-közreadásokban, a szakirodalomban technikai adatközléssel általában nem találkozhatunk – kivételt képez e tekintetben a Magyar fényképezés 1939 album (London, B. T. Bradsford), ahol – bizonyára elsősorban a Das deutsche Lichtbildkunst (1927-től) és a Československá fotografie (1931-től) évkönyvek példája nyomán – a csehszlovák kötetekben 1932-től a negatívméretet és a gyújtótávolságot közölték –, a magyar vezető fotográfusok képeinek konkrét készítési körülményeiről 1933-tól elsősorban a Die Galerie lapozgatása nyomán lehet képet alkotni… Sajátos tény, de tény. – Megemlítendő, hogy a svájci Cameránál is szokásos volt legalább a pozitívokra vonatkozó adatközlés, amely a későbbi évek során – pl. 1940–1941-ben – újabb technikai jellemzők bemutatásával bővült.

   Célszerű egy az egyben megidézni a die Galerieből a Libákra vonatkozó adatokat. (9. kép) Ez két okból is tanulságos. Az egyik az, hogy a puszta adatokat nézve azt lehet mondani, hogy azokban – stílszerűen szólva – semmi kunszt. A különleges eredmény oka a felvételi körülmények kiválasztásában, illetőleg megszervezésében, valamint a kidolgozásban volt (ezek egy része többszörösen közismert). A másik: amennyiben betű szerint lehet hinni ennek a közlésnek, a felvétel szeptemberben készült (18 órakor). Még egyszer ismételve: ha ez valós adat, akkor a Libák keletkezési időpontja 1932 szeptembere lehetett. – Az 1931 azért nem életszerű, mert Vadas nyilvánvalóan tisztában volt képe jelentőségével; nehéz elképzelni, hogy két évig nem jelentkezett volna ezzel a felvételével a nagy nyilvánosság előtt. – Ugyanakkor: ma nem ismerek a keletkezés időpontjára vonatkozó hiteles, cáfolhatatlan forrást. Ami egyértelműen vállalható, az annyi, hogy ez a kép 1933 áprilisa előtt keletkezett.

   Van még egy szerzői forrás e felvételre vonatkozólag. Úgy tűnik, a hazai szakirodalomban eddig ismeretlen volt, hogy Vadas a Die Galerie hasábjain jó egy évvel később egy csaknem kétoldalas cikkben közreadta a Libákkal kapcsolatos visszaemlékezését. „Mozgás, mozgás és ismét mozgás!” – kezdte a szerző cikkét, majd kifejtette, hogy az egymást követő fény- és árnyékhatások mozgásának ábrázolása képezi az „új magyar fényképezés” törekvéseinek summáját. Úgy vélekedett, hogy ez eltér mind az új tárgyiasság, mind az impresszionizmus régi iskolájának gyakorlatától. A magyar alkotó tehát itt minden korábbi fotográfiai látásmód tagadójaként, újítóként határozta meg magát.[17] Ezután elmondta a felvétel elkészítésének körülményeit – ezek ismertek az itthoni forrásokból is – majd bővebb tálalásban bemutatta a technikai vonatkozásokat. Ez túlmegy a korábbi adatközlésen, és igen tanulságos. „Az én felvételem egy 9×9-es »Mentor-tükörreflex« géppel Perutz-Perenso anyagra, 6,3-as blendével készült. Az előhívás némi szódával kiegészített metollal történt. Az eredeti negatív a kontrasztoknak megfelelően igen erősen fedett fényeket mutatott, ezért ammóniumperszulfátos fürdetést kapott. A kész, publikált kép a negatív egy 3×4 centiméteres részletéről készült, tehát az eredeti formátum alig egyhatodáról, amelyet 30×40 centiméter méretűre nagyítottam. A nyersanyag finomszemcsés voltát dicséri, hogy ez a kicsi negatívrészlet elegendő volt ahhoz, hogy engem néhány győzelemhez és aranyéremhez segítsen.”[18] Itt látható egy ellentmondás a Libákat közlő jó egy évvel korábbi lapszám fentebb eredetiben idézett egyik technikai adatához képest: ott 5,6-os blendéről szólt a tájékoztatás, itt 6,3-asról. – Lehet, hogy az ellentmondás abban rejlik, hogy Vadas 1933-ban úgynevezett egész értékben (5,6), 1934-ben pedig fél értékben (6,7 – amely a kerekítés folytán lehet 6,3 is[19] – adta meg a fényrekeszszámot, ez első olvasásra némileg megtévesztően hat.

   Apró adalék továbbá, hogy Vadas cikkének lead-jében az olvasható, hogy a Libák az 1933. évi „3. áprilisi” számban jelent meg, ami nem helytálló, mert az áprilisi szám a 2. volt (ez a további számozásokból is egyértelmű). Ezek a kis mozzanatok mindössze abból a szempontól fontosak a fotótörténet-írás számára, hogy figyelmeztessenek: az alkotói „vallomásokat”, visszaemlékezéseket célszerű óvatosan kezelni. – Ez természetesen a kutatói ábécé része lenne, de olybá tűnik, hogy nem mindig sikerül érvényesíteni.

   Térjünk vissza a Vadas Ernő által is megidézett elismerésekhez. Kezdjük azokkal a közlésekkel, miszerint a Libák a svájci Camera pályázatán nyert volna ezer (arany)frank díjat 1931-ben. Tény, hogy a Camera az  1920-as évek második felétől – hasonlóan később indult rokonlapjához, a Die Galeriehez – egyre inkább „magyarbaráttá” vált. Az is igaz, hogy a Camera 1931-ben közölte a II. előfizetői pályázatán díjazott képeket; közöttük második díjas lett Schmidt Nándor itt már érintett munkája, a Hazatérő – ezúttal – juhnyáj. (Látható, hogy Schmidt szépen „végigjáratta” ezt a képét Németországtól Ausztrián át Svájcig, ezúttal is sikerrel.) Diplomát nyert továbbá Szőllősy Kálmán, és ugyancsak Schmidt is – egy másik képével.[20] Vadas nevezetes képéről – lévén, hogy mint az fentebb látható volt, nagy bizonyossággal még meg sem született –, a Camerában 1931-ben nem esett szó. – Akik a Libák 1931-es svájci díjnyeréséről írtak, nyilvánvalóan nem tanulmányozták át a szóbanforgó Camera évfolyam-kötetet, illetve mechanikusan átvették elődeik állítását. Ami elősegíthette a félreértést, az bizonyára a svájci frankban elnyert díj volt. A svájci Cameránál svájci frankban díjat nyerni reálisan hangzik, a valóság azonban egy kicsit bonyolultabb volt. – Ebben az időszakban a Camerában egyszer bukkan fel Vadas Enő neve: 1933-ban abból az alkalomból, hogy egy meg nem nevezett képével III. díjat nyert az 1933. évi luzerni II. nemzetközi művészi fényképkiállításon.[21]

   A Libák díjnyerése ugyanis a bécsi Die Galerienél történt. Úgy tudom, a fotótörténeti feldolgozásokban mind máig nem vált világossá, hogy a Libák a Die Galerie két fordulóban lebonyolított pályázatán volt eredményes, pedig mint látni fogjuk a kortás magyar szaksajtó erről a tényről is adott hírt.

   A valós történet a következő volt. A Die Galerie szerkesztősége a lap egy éves működése nyomán felhívta olvasóit: válasszák ki az első esztendőben megjelent képek közül az általuk legnagyobb tetszést elnyert öt fotográfiát. Erről szólva ki kell emelni, hogy a Libák történetének feldolgozásai közül legkorábban az 1960-as évek elejétől a fotókultúra iránt intenzíven érdeklődni kezdő művészettörténész, Végvári Lajos járt a legközelebb a tényleges helyzethez. „A Die Galerie osztrák fotolap [sic!] olvasói egy körkérdés nyomán az ő képét ítélték a legjobbnak az évben megjelent fotók közül.” – írta Végvári professzor, bár homályban hagyta a Die Galerieben történt megjelenés évét, és ő sem fejtette ki, hogy a Libák kapcsán két pályázatról kell beszélni.[22]

   Ugyancsak a Die Galerienél történt díjazásról szólt egy jóval későbbi napilap cikk.[23] A Die Galerieről tudott díjazóként az Amerikában élő Simon Mihály is.[24]

   A bécsi lap 1934 májusában számolt be a német kiadásban megjelent legjobb öt kép kiválasztásáról (itt lehet első fordulóról szólni); e képek mindegyike 100.- osztrák schillinget nyert. A kiválasztott legjobb öt kép közül a Libák kapta a legtöbb szavazatot, 31 %-ot – mondhatni ez lett az első az egyenlők között.  A szerkesztőség úgy fogalmazott, hogy az élen végzett Libák „[…] száz százalékig fotográfia, a modern magyar iskola műve […]”.[25]

    16 %-os eredménnyel szintén egy magyar szerző felvétele lett a második legjobb, ez Ramhab Gyula Ivó lány című képe volt (10. kép). A mezőny erősségét jellemzi, hogy 15–15 %-kal a belga festői fényképezés régi mestere, Léonard Misonne aki hosszú ideje nemzetközi színtereken is kiállító fotográfus volt, és a spanyol J. Ortis Echagüe egy-egy képe lett a harmadik és a negyedik helyezett. Itt kell megemlíteni, hogy Echagüe munkássága a német nyelvterületen már ismert volt a Spanische Köpfe című albuma révén.[26] Az összehasonlító fotótörténetírás jegyében egyszer érdemes lenne ennek az Echagüe albumnak az elemzésével is foglalkozni, ha a népiség versus népiesség problémájához magyar oldalról akarnánk közelíteni.

   Magáról a kettős díjnyerésről annak idején egy rövidhír keretében beszámolt a Fotóművészeti Hírek is.[27] Megemlítendő, hogy Ramhab sikerét a későbbiekben „eltakarta” Vadas képének szárnyalása.

    A 100–100.- schilinggel jutalmazott képek esetében mezőny-erősségről beszéltem fentebb; ami a nyertes szerzők fotográfiai látásmódját, stíluspreferenciáit illeti, az egy másik dimenzióba tartozó kérdéskör, erre a későbbiekben térek vissza.

   A Die Galerie pályázati beszámolója befejezésül arról szólt, hogy a legjobbnak ítélendő kép ügyében szerkesztőség megszavaztatja a lap valamennyi kiadásának olvasóit is, és a nemzetközi díjként kitűzött 1000.- svájci frank  –  eredetiben: „sfcs 1000.-„ – figyeljünk itt a díj pénznemére! – nyerteséről a júliusi számban fognak tudósítani.[28]

   A nemzetközi díjkiírás eredményeit a tervezetthez képest kis késéssel, 1934 augusztusában tette közzé a Die Galerie. Ez volt a második fordulról szóló közlemény. E szerint összesítésben a legtöbb olvasói szavazatot, és ennek alapján az 1000.- svájci frankot Vadas Ernő az 1933-ban 33. szám alatt megjelent Libák című képe nyerte. A szavazás részeredményei: német kiadás: 1. hely; brit kiadás: 2. hely; olasz: a Libák nem szerepelt az első 4 között; „északi” kiadás: 3. hely. Végeredmény: 1. Vadas Ernő: Libák. A Die Galerie szívélyesen gratulált a szerzőnek ehhez a szép sikerhez.[29]  A versenyeztetésnek megfelelő modorban megemlítendő, hogy a „futottak még” kategóriában a magyar fotográfusok a következő eredményeket érték el. Német kiadás: 3. Szőllősy Kálmán: Illusztráció egy Gorkij novellához (11. kép); olasz kiadás: 4.  Gruber Ferenc: Susi (12. kép).

   E forduló kapcsán már bőbeszédűbb volt a Fotóművészeti Hírek is. „Újból sikerről számolunk be: Vadas Ernő sikeréről, amennyiben a Die Galerie által a folyóiratban leközölt legszebb képre kiírt nemzetközi díjat is elnyerte. Azért írjuk  »is«, mert tudvalevő, hogy ugyanezzel a képpel már elnyerte a lap német kiadásának a díját is. A »Hazatérő libák« érdemekkel – anyagiakkal és erkölcsiekkel – tértek haza és midőn ehhez a sikerhez gratulálunk, a sikert egyúttal az egész MAOSz, sőt az egyetemes magyar fotográfia sikeréül jegyezzük fel annyival is inkább, mert, mint értesülünk, a képnek egyetlen erősebb riválisa, amelyik csak jelentéktelen kisebbségben maradt el a nemzetközi fórum előtt: Szőllősy Kálmán »Gorkij illusztráció« című képe volt. Bármelyikükre is esett a választás, egyformán érdemes fotográfust ért ez a dicsőség.”[30] [Kiemelések és központozás az eredeti szerint – A. B.]

   Az osztrák forrásból világosan látható, hogy Szőllősy képe a szavazáskor nem csak „jelentéktelen kisebbségben” maradt el Vadasétól, ennek kis csúsztatásnak az oka nem ismert (lehet, hogy Szőllősy tájékoztatta a magyar szerkesztőséget a történtekről, s a többiek vagy nem látták eredetiben a Die Galerie közleményét, vagy a magyar dicsőség érdekében a tényleges különbségen nálunk „átugrottak”, ennek azonban ma már nincs jelentősége).

   Annál is inkább, mert most nem lenne célszerű belemenni annak taglalásába, hogy esztétikai, művészettörténeti közelítésben ki hogyan vélekedik általában a fotográfiák „versenyéről”. Maradjunk annyiban, hogy annak idején ez volt a szokás, most az eredményekről való beszámolás a cél, ami nem jelenti azt, hogy ez a kérdés nem érne meg egy elvi eszmefuttatást a későbbiekben – összevetésben más művészeti ágakkal is.

   Azt is olvashatjuk, hogy a Vadas Ernő által elnyert nemzetközi díjért Budán egy kisebb villát lehetett venni.[31] Úgy tűnik, hogy a szóban forgó díjat Járai idézett 1962-es cikke adományozta először „aranyfrankban” Vadasnak, amely állítás aztán vándormotívummá vált. – Egyszer érdemes volna megnézni korabeli forrásokban, hogy mennyibe került 1934-ben egy (mondjuk kisebb) budai villa, s ehhez képest mennyit ért pengőben a Vadas Ernő által elnyert díj. Ez már meghaladná a jelen írás kereteit, de a probléma körüljárása tanulságos lehetne.

    A Fotóművészeti Hírek 1934 decemberében még egyszer visszatért a Libák újabb sikerére. „Vadas Ernő közismert, remekszép libás képe újabb sikert hozott illusztris tagtársunknak. A londoni szalón alkalmából az Emerson Society érmét nyerte el. Az érem jelentőségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy abból évente csak egyetlen darabot adnak ki, még pedig egészen rendkívüli fototechnikai eredmény vagy művészi teljesítmény jutalmazására. Érdekesnek tartjuk megemlíteni, hogy az első ilyen érmet Niépce nyerte.”[32] [Kiemelések, helyesírás és központozás az eredeti szerint – A. B.] Erről a témáról pontosítást közöl a legutóbbi Vadas monográfia.[33]

   Említést érdemel, hogy a Libák 1934-ben sem volt díjazott a Cameránál. A lap – számot adva az előfizetői pályázatáról – 1934-ben közölte a díjazott és diplomát nyert magyar fotográfusok – Aszmann Ferenc (I. díj), Gruber Ferenc (diploma), dr. Halász Pál (diploma) és Kassai Zoltán (Kassa, IV. díj) – nevét,[34] de a Libákról nem esett szó a Camerában 1934-ben sem. – A Cameráról szólva fel kell idézni, hogy ez a lap a későbbiekben közölt egy portréval illusztrált Vadas Ernő cikket, abban olvasni lehet a Libák sikereiről és a pénzdíjról is, de Vadas ott nem tért ki sem a kép keletkezésének időpontjára, sem a díjnyerés(ek) fórumára, sem az elnyert konkrét pénzösszeg(ek)re.[35]

   Ami a Libák utóéletét illeti, van egy különösség, amivel indokolt foglalkozni, mert ez tartalmi problémakörhöz vezet. A Vu című, egykor igen jelentős heti képes újság Franciaországban a közelmúltban nyert történeti feldolgozást. Ennek az angol nyelvű változata jutott az én birtokomba. E kötetben (barnított színben) egy teljes oldalt tölt meg egy kép a következő adatokkal: „»Dance of the Little White Geese«, photo by Rapho No. 288. p 1479. 20 September 1933”.[36] Ezek szerint ez a kép egy Rapho nevű fotográfustól származna. Fölvetődik a kérdés: vajon az eredeti, 1933-as Vu közlésben is így volt-e? Azt kell válaszolni: igen.[37] Azt lehet ehhez hozzáfűzni, hogy magyar vonatkozás így is van, ugyanis 1933-ban egy magyar származású vállalkozó, Radó Károly (1899–1970) hozta létre Párizsban a Rapho elnevezésű ügynökséget – nyilván ez közvetítette Vadas libáit a Vu szerkesztőségéhez. Annak idején létező szokás volt, hogy egy kép a közvetítő nevével jelent meg, a lapról készült monográfiában viszont kívánatos lett volna a valódi szerző nevének feltárása.

  Feltételezhető, hogy az 1933-i évi franciaországi megjelenés alapozott meg egy újabb közzétételt. A Gadányi-gyűjteményben ugyanis van egy francia szerzőtől származó egyetemes fotótörténet kötet, amelyben látható a Libák[38] – megemlítendő, hogy egy Vadas-féle tájképpel együtt. Ez a mű már megjelenési időpontja miatt is meglepetés; a nagy formátumban, műnyomó papíron történő közreadás a világháború utolsó esztendejében önmagában is egy trouvaille volt. (2016 júliusában ez a kötet 400 amerikai dollárért forgott a nemzetközi könyvpiacon…) Mivel a szerző, Raymond Lécuyer (1879–1950) eredetileg újságíró volt, nagy valószínűséggel a Vu-ben történt megjelenés folytán tudott Vadasról. Mai ismereteim szerint ez volt az első – és mindmáig egyedülálló – eset, hogy a Libák, továbbá egy másik Vadas kép mintegy a magyaros fényképezés reprezentációjaként megjelent egy egyetemes fotótörténeti összefoglalásban.

    Az már többeknek feltűnt, hogy a magyarosnak nevezett fényképezésnek általában nincs nyoma a világ fotótörténet-írásában. A Lécuyer-könyv speciális kivétel, ez valószínűleg összefügg az időbeli közelséggel is; a keletkezéskor még nem volt valódi történelmi távlat. – Szándékosan nem magyar stílust mondok, mert ez a fogalom, amivel a nem művészettörténész végzettségű szerkesztő a Camerában ajándékozta meg a magyar amatőröket[39] egy hosszabb, önálló kritikai elemzést igényel. – Ugyanakkor tény, hogy Adolf Herz szerkesztőként jóval inkább professzionalista volt, mint az azonos funkciókat betöltő magyar kortársai. Itt csak annyit rögzítek, hogy amiről indokolt beszélni, az a magyaros tematika. A nagy fotótörténeti szintézisekben látható hiány okaként mostanság divatos volna a magyarság elleni zsidó világösszeesküvést emlegetni. Ennek azonban lenne egy „apró” szépséghibája. Az ismeretes ugyanis, hogy a magyarosnak nevezett fényképezés elsődleges zászlóvivői zsidó, nemzetiségi, valamint nemzetiségi/zsidó származású fotográfusok voltak[40] A magyaros fényképezés egykori hazai és külföldi diadalmenete – mert, hogy volt ilyen az kétségtelen – ahogy már korábban is írtam, a magyar művelődés- és művészettörténetben párját ritkító asszimilációs sikertörténetként interpretálható. Ennek társadalom- és politikatörténeti okai ugyancsak további elemzésre várnak. – Az is tipikus hazai jelenség, hogy ez a sikertörténet esetenként aztán tragédiába fordult, vagy igen közel került ahhoz.

    Az, hogy a magyaros témájú fényképezés egykor szivárványszerűen ragyogott, majd e természeti jelenséghez hasonlóan el is tűnt az egyetemes fotókultúra egéről, másban gyökerezik. Nevezetesen abban a közegben, amelyben egykoron született és szerepelt: a széplelkű, (közép)polgári amatőrök (élesebben fogalmazva: a sültamatőrök) és az ő munkáikra vevő hívek táborában. Nemzetközi méretekben is. Azt olvashatjuk több helyen a Libákról, hogy ez a kép „az egész fotósvilág szavazata alapján” nyerte el a nemzetközi díjat, ennek a fordulatnak Járai Rudolf volt az első megfogalmazója.[41] De: vajon szavazott-e Edward Weston, Imogen Cunningham, Berenice Abbott, André Kertész, Brassaï, Man Ray, Germaine Krull, Albert Renger-Patzsch, Helmar Lerski, August Sander, UMBO, Moholy-Nagy László, Anne Biermann, Gertrud Fleischmann, Gisela Freund, Jaroslav Rössler, Drahomír Josef Růžička, Besnyő Éva, Alexander Rodcsenko és az Október-csoport többi fotográfusa? Egyáltalán, ott voltak-e ők a Die Galerie olvasói között? Ugye, szónokinak tetszenek ezek a kérdések. Similis simili gaudet – erről szólt ez a történet; a magyarosnak nevezett képekre a fotográfusvilág egy sajátos – bár elég széles – rétege volt csak egykor vevő, amely réteg tagjainak fotófelfogása, s az általuk kedvelt fényképek egy idő múltán kihullottak a fotóművészet egyetemes történetének fősodrából. Ezért miközben általában büszkék vagyunk a valaha díjnyertes magyar fotográfiákra, indokolt, hogy azokat egy nagyobb összefüggésrendszer részeként értékeljük. A régi szárnyaló ereményeket is.

Albertini Béla

A tanulmány elkészítésének segítői:

Albertina könyvtára, Bécs; Deutsches Museum könyvtára, München; Elek Orsolya, Párizs; Gadányi György Budapest; Kunstbibliothek, Berlin; Nemzeti Kulturális Alap; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét; Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára; Magyar Nemzeti Levéltár Vas megyei Levéltára; Országos Széchényi Könyvtár; Österreichische Nationalbibliothek, Bécs; Staatsbibliothek zu Berlin; Tóth Balázs Zoltán, Kecskemét.

[1] SZARKA Klára, Változó korszellem változatlan perfekcionizmus: Vadas Ernő (1899–1962), szerk. KELETI Éva, SZARKA Klára, Budapest, MÚOSZ, 2011. 64–65.

[2] JÁRAI Rudolf, Négyszemközt a mesterrel, Fotó, 1962/8. (aug.) 355.; KINCSES Károly Fotográfusok Made in Hungary: Aki elment, aki maradt, [Kecskemét], Milánó, Magyar Fotográfiai Múzeum, Federico Motta Editore, 1998. 171.

[3] KINCSES Károly Fotográfusok Made in Hungary: Aki elment, aki maradt, i. m. 256.

[4] KINCSES Károly, Mítosz vagy siker? A magyaros stílus, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001. 37.

[5] KISCSATÁRI Mariann,  A hangulat rögzítője: Vadas Ernő pályaképe, Fotóművészet, 2002/5–6. 89.; SZARKA Klára, Változó korszellem változatlan perfekcionizmus: Vadas Ernő (1899–1962), i. m. 56.

[6] SZARKA Klára,  A festői fotográfia mestere Vadas Ernő, Magyar Hírlap, 1995. dec. 8. 17.

[7] ZÁVADA Pál, Vadas Ernő hazafisága, 168 óra, 2011/51–52. (dec. 22.) 6.

[8] Vadas Ernő gyűjteményes kiállítása, [katalógus], Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1960. [3]; HEVESY Iván, Vadas Ernő helye a magyar fotóművészetben, Fotó, 1962/8. (aug.) 343.; VÉGVÁRI Lajos, A magyar fotóművészet 125 éve. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 1966. novemberdecember, Budapest, [katalógus, Magyar Fotóművészek Szövetsége], 31.; Vadas Ernő munkássága, életrajz: VÉGVÁRI Lajos, Budapest, Corvina Kiadó, 1967. 13.; SZILÁGYI Gábor, A tekintet iskolája: A magyar fotográfia története 18401981, [katalógus], Budapest, Műcsarnok, 1981, számozatlan oldalak; TŐRY Klára, A magyaros stílus: A fénykép varázsa: Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből, [katalógus], Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, Szabad Tér Kiadó, 1989. 188.; SIMON Mihály, Összehasonlító magyar fotótörténet, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000. 136.; KINCSES Károly, Mítosz vagy siker? A magyaros stílus, i. m. [4.]; STEMLERNÉ BALOG Ilona, Történelem és fotográfia, Budapest, Osiris Kiadó, 2009. 139.; Béla ALBERTINI, The History of Hungarian Photography 1900–1938: The History of European Photography 1900–1938, ed. Václav MACEK, Bratislava, Stredoeurópsky dom fotografie, 2010. 237.

[9] Legutóbb pl. Berlinben a Staatsbibliothek „nyugati” részegében (Potsdamerstr.) és a Bauhaus-Archiv könyvtárában láttam a V. Macek-szerkesztette európai fotótörténet összeálltásokat.

[10]Könyvismertetés, Fotóművészeti Hírek, 1933/4. (ápr.) 88.

[11] Pécs-Belváros 13. Band, Taufregister 1883–1895 1–174 folios P 62: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, mikrofilm: XV. 15. I/477, folyószám: 96., 97.

[12] MUNKACSY [!] Martin, Palermo. Regen, Der Querschnitt, 1930/11. (nov.) 768. old. utáni 1. tábla; MUNKACSY [!] Martin, Russische Windhunde, Der Querschnitt, 1931/10. (okt.) 658. old. utáni 4. tábla; RÓNAY [!] Dénes, Meine Mutter, Die Galerie, 1933/4. (jún.) 86.; RONAY [!] Dénes Prof. [!], Die Photographie von heute, Die Galerie,1934/ 2. (ápr.) XIV.

[13] Képaláírás: Fotografický Obzor, 1933/4.  (apr.) 56. oldal utáni első műmellékleti tábla; cikkben: uo., 1933/5. (máj.) 67.

[14] FEJÉRVÁRY Sándor, III. művészi fényképkiállítás, Magyar Iparművészet, 1920. 94. – Fejérváry Ausztriában is beszámolt Schmidt díjnyeréséről: Dritte Ausstellung künstlerischer Photographien Landesverbandes ungarischer Amateurphotographen, Photographische Korrespondenz, 1920/320. [12.] (dec.) 723.

[15] [Fritz] M[atthies]-M[asuren], Zu unseren Bildern, Photographische Rundschau und Mitteilungen, 1922/2. 27. – a szerkesztő/szerzőről jó történeti feldolgozás olvasható egy katalógusban: Kunstfotografie um 1900: Die Sammlung Fritz Matthies-Masuren, Berlin, Kunstbibliothek, 2003.

[16] Technische Daten, Die Galerie, 1933/4. (jún.) 25.

[17] Ernő VADAS,  Ungarn: Mein Bild »Die Gänse«, Die Galerie, 1934/10. (okt.) LIII.

[18] Ernő VADAS, i. m., LIV.

[19] TÖRÖK György, Megvilágításmérés: Fényképészet, szerk. BAKI Péter, Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2007. 154.

[20] Unser II. Abonnenten-Wettbewerb, Camera, 1931/12. (jún.) 325–326.

[21] II. Internationale Kunstphotographische Ausstellung Luzern 1933, Camera, 1933/3. (szept.) 79.

[22] Vadas Ernő munkássága, életrajz: VÉGVÁRI Lajos, Budapest, Corvina Kiadó, 5.

[23] LŐCSEI Gabriella, A klasszikus, aki örök amatőrnek nevezte magát. Vadas Ernő fotógyűjteménye a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, Magyar Nemzet, 1998. szept. 26. 18.

[24] SIMON Mihály, Összehasonlító magyar fotótörténet, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000. 136.

[25] Die Wahl unserer besten Bilder, Die Galerie, 1934/3. (máj.) 18.

[26] José Ortiz ECHAGÜE, Spanische Köpfe: Bilder aus Kastilien, Aragonien und Andalusien, Berlin, Wien, Zürich, Verlag Ernst Wasmuth A. G., 1929.

[27] Egyesületi hírek, Fotóművészeti Hírek, 1934/7. (júl.) 154.

[28] Die Wahl unserer besten Bilder, u. o.

[29] Der große Preis unserer internationalen Preisausschreibens, Die Galerie, 1934/6. (aug.) 47.

[30] Egyesületi hírek, Fotóművészeti Hírek, 1934/9. (szept.) 202.

[31] KINCSES Károly, Vadas Ernő, az alig ismert világsztár, Népszabadság, 2000. febr. 24.

[32] Vadas Ernő közismert […], Fotóművészeti Hírek, 1934/12. (dec.) 271.

[33] SZARKA Klára, Változó korszellem változatlan perfekcionizmus: Vadas Ernő (1899–1962, i. m. 14.

[34] Die Preise und Diplome für unseren V. Abonennten-Wettbewerb, Camera, 1934/9. (szept.) 297–298.

[35] Ernö VADAS, Wie ich zur Photographie kam, Camera, 1941/8. (febr.) 198–199.

[36] Vu. The Story of a Magazine, ed. FRIZOT, Michel, VEIGY, Cédric, New York, Thames, Hudson, 2009. [236.]

[37] ELEK Orsolya, aki egykor kaposvári főiskolai fotóriporter és képszerkesztő szakos hallgatónk volt s az MA szintű képzettség franciaországi megszerzése után jelenleg franciamagyar egyetemi együttműködés keretében doktori felkészülést folytat Párizsban, megnézte a hivatkozott Vu számban a képet és annak adatait. Az információért őt illeti a köszönet.

[38] LÉCUYER, Raymond, Histoire de la photographie, Paris, Baschet et Cie, 1945. 13.

[39] Adolf HERZ, Unsere Bilder. Aus der II. Internationalen Kunstphotographischen Ausstellung Luzern 1933, Camera, 1933/2. (aug.) 53.

[40] ALBERTINI Béla, A „magyaros” fényképezés sajtóáradatának kezdetei 2. Fotóművészet, 2012/3. 140–141.

[41] JÁRAI Rudolf (1962) Négyszemközt a mesterrel, Fotó, 8. (aug.) 355.; KINCSES Károly, Fotográfusok Made in Hungary: Aki elment, aki maradt, i. m. 171.; K[INCSES] K[ároly], VADAS Ernő fotóművész:Kortárs magyar művészeti lexikon P–Z. 3. köt. Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2001. 796. – itt azt is olvashatjuk, hogy a szerző által máshol 1934-es keletkezésűnek datált Libák 1931-ben nyert díjat a Cameránál…

Albertini Béla

 

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá