A Star Wars-szindróma

Mikor e sorokat írom, egymilliónál több magyarországi néző nézte meg a tízmillióból a plázatermekben a Star Wars legújabb folytatását, a hetediket, amely Az ébredő erő címet viseli.

A Star Wars leverte a kasszákban s a statisztikákban az Avatart, a Titanicot Amerikában és szerte a nagyvilágban, sokmilliárd dolláros bevételt produkálva, pedig még csak pár hónapja kezdték vetíteni. Igaz, a médiakampány s a hihetetlenül hatékony marketing jóval megelőzte a hollywoodi mozi érkezését.

Vasárnap délután látszólag csöndes a mozi, a pénztáros kislány figyelmeztet, hogy nagyon megosztja ám a nézőket a film, sokan a korábbi folytatások izgalmát kérik számon az új opuszon. És hát legyünk őszinték, a médiasztori sem ért véget, hiszen Észak-Amerikában már népmozgalom indult ádáz Star Wars-fanokból, akik a leendő nyolcadik részhez az „eredeti” Star Wars ötletadóját, spiritusz rektorát, kitalálóját, George Lucast követelik vissza a rendezői székbe. Apró szépséghiba csupán, hogy Mr. Lucas évekkel ezelőtt eladta a Lucasfilmet s vele a Star Wars-jogokat, networköt, kütyüforgalmat, hóbelevancot potom négymilliárd dollárért (nyolcszázhetven milliárd forintért) a Disney-nek (ám a Skywalker Ranch nevű farmját megtartotta, gyermekei örökségéül), s Az ébredő erő forgatása idején már csak távolról, páholyból szemlélte a fejleményeket, kicsit csodálkozva ugyan, hogy a mai filmcsinálók nem rohantak kikérni a tanácsait. Mert hát az új opuszt J. J. Abrams rendezte, a szorgos médiamunkások szerint ő volt a legautentikusabb személy, aki a stábból ezt megtehette.

Ébredő erő?

A cím sokféle asszociációra adhat alkalmat, beszélnek is az erőről elég sokat a filmben, s az opusz, mi tagadás, sugallja az erőt, mondhatni erőtől duzzad; lebír mindent az erő, amely éppen ébred, vagy mi, s életre kel, aztán tombol és győz. Mi mást is tehetne Hollywoodban.

Aztán sok szó esik a moziban Luke Skywalkerről, meg a jedikről, akik a háttérből mozgatják az egész történetet. Hogy kik ők, arra nem kapsz választ. Valamiféle természeti lények lehetnek, mint A majmok bolygójából a majmok, vagy az E.T. című filmből az E.T. A jedilovagokról az áll a Wikipédián, hogy „a Csillagok háborúja univerzumban levő fiktív, a középkori keleti harcművész-filozófus iskolák és a nyugati lovagrendek bizonyos jellegzetességeit ötvöző szervezet, melynek tagjai tanító, meditatív-spirituális és harci feladatokat is ellátnak. Önmeghatározásuk szerint a Galaktikus Köztársaság békéjének és rendjének őrei. A jedik misztikus képességek birtokosai, amelyeket egy rejtélyes és ellentmondásos dolog, az »erő« (the Force) ad nekik. Fő ellenfeleik a sithek.”

Ja, így már egészen más, a the Force az the Force, nincs mit tenni. A sithekre meg még majd egyszer visszatérünk.

Nos, a filmben valóban sokat beszélnek ama bizonyos köztársaságról, melynek rendjét, kozmikus és falanszterszerű szervezettségét egynémely erők (értsd: az Első Rend – ezt megint értelmezni kéne, de az ember egy idő után feladja) meg akarják szüntetni, szét akarják dúlni, le akarják rombolni.

De hát vessünk egy pillantást magára a filmre, természetesen nem művészeti alkotásként, hanem mint egy nagyon jól szervezett, multinacionális nagyipari szórakoztató gépezet professzionális termékeként. A történet, mondhatni, elhanyagolható, bárgyú mesék, agresszív, brutális és szentimentális fordulatok követik egymást, ahogy a hollywoodi mozik egy bizonyos típusánál már megszokhattuk. Az új Star Wars voltaképpen sűrítménye, egyfajta esszenciája a gépezetnek, amely helyettesíti a kidolgozott történetet, a követhető sztorit, amellyel azonosulni lehet(ne), ha lennének benne azonosítható karakterek, (még) emberinek számító sorsok, nem csak az ördögi masinéria, a mechanizmus, a pusztítás színháza, a látványvilág, az animációs technika etc.

Az ébredő erőben két olyan szereplő van, akivel úgy-ahogy azonosulni lehet, az egyik a lány, Rey (Daisy Ridley), aki erőtől duzzad, természetesen, a másik a droid, aki a maga robottechnikájával egy kicsikét több érzelmet s szellemi izgalmat gördít be a vászonra, mint az úgynevezett hús-vér szereplők. És aztán van még Han Solo, régi nagy kedvencem, szegény Harrison Ford játssza, a barázdált arcú akcióhős, akinek arcéle felidéz némely hajdani érzéseket, hangulatokat, szenvedélyeket. (S aki, nem mellesleg, mint ahogy minden amerikai tinédzser fújja, a legtöbb bevételt hozta a hollywoodi stúdióknak, egész pontosan 4,7 milliárd dollárt, ha igaz. Ne tessenek megijedni a számoktól, Los Angelesben picinykét más a lépték. Csak összehasonlításul: a kiváló Saul fia, hírneves Oscar-jelöltünk, a magyar film történetében Golden Globe-díjjal először kitüntetett mű, Nemes Jeles Lászlónak és alkotótársainak, meg a Laokoon-stábnak a remeklése durván másfél millió dollárba került. S lám, máris a listák élére került Amerikában, s itthon is átlépte a bűvös, százezres nézőszámot.)

Szóval, amikor Harrison Ford megjelenik, nagyjából a film derekán, akkor az addigi kontextus alapvetően megváltozik, merthogy megjött Han Solo. Nos hát az megint más, ha Han Solo is a jófiúk oldalán lép pástra, akkor mindennek megváltozik a helyi értéke, mert Han Solo az Han Solo.

És akkor itt hajszálnyi generációs repedést vélek felfedezni a sokféleképpen szocializálódott korosztályok között, mert azok, akiknek nem feltétlen evidencia Han Solo, Luke Skywalker, Leila, a droidok, a jedik és a többi enigmatikus lények létezése, azok nem feltétlenül fognak magától értetődő lelkesedéssel elmerülni az ébredő erő hullámaiban, s lehet, ó irgalom atyja ne hagyj el, nem fogadják majd olyan kitörő örömmel az új Star Wars-folytatást.

Han Solót egyébként, pedig ő aztán igazán a jófiúk közé számított, likvidálják a sorozatból, de legalább a bukása méltóképp zajlik. Képzeljenek el egy valószerűtlenül magas hegycsúcsok közötti őrjítő mélységet és egy vékonyka függőhidat, amelyen szegény Han Solónak végig kell egyensúlyoznia, közben meg zajlik ám a dráma, mert aki végül végez vele, az a Sötét Lovag, aki talán nem más, mint az ő (?) fiacskája. Vagy nem. De a lényeg a lényeg, Han Solónak annyi, látjuk, amint alázuhan a mélybe, elnyeli a szakadék, stb. Sebaj, a nyolcadik folytatásra már keresik az új Han Solót, aki nyilván feltámad majd egy egészen új (és fiatal) testben.

Hanem a film nagyon gazdag fantáziával kombinált hollywoodi effektek, klisék gyűjteménye. Az ezerszer is szájbarágott erőgépezet mögött agresszív, erőszakos, mondhatni, militáns harcászati univerzum áll, amely legázol mindent, beveti a csúcstechnikát, a számítógépes trükkök és effektek végtelen tárházát, a robbantásokat, a rémisztgetéseket, a rémületkeltéseket, a bizarr, ijesztő lényeket, amelyek félelmetessé, rémületessé és meseivé varázsolják az egész történetet. Mert ne feledjük: a Star Wars modern mese, még ha másképp is, mint a Grimm testvéreké volt, anno.

Mindehhez járul még a 3D-s technika, szemüveget kapsz a mozijegy mellé, s térhatásban nézheted, érezheted, zsigerien átélheted, amint a cikázó és vánszorgó szörnyek, a furcsa lények, a tüzelő ágyúk, az űrben süvítő gépmonstrumok egészen az arcodba másznak, a gyomrodba kúsznak. A lényeg az, hogy dermedj le, sápadj el, döbbenj meg a kényelmes, vörös bársony zsöllyében, tojj be (a nyersebb variáns pontosabb lenne, mindegy), miközben ropogtatod a hatalmas zacskónyi popcornt, nézőtársaiddal együtt.

A kedvencem az a picinyke droid, amely nem más, mint egy guruló szerkezet, gömb, amelynek feje van. A két technikai konstrukció önálló mozgást végez, a gömb gurulva követi az embert, miközben a feje szerteszét forogva kommunikál a világgal, elsősorban a lánnyal, akivel hamar szövetségre lépnek, hogy megmentsék a – tulajdonképpen mindegy is, hogy mit. A jókat, a becsületeseket a Sötét Erővel szemben, amely mindenütt jelen van, hiszen ő mozgatja a világot. A jók és a gonoszok, a sötétség erői és a fény lovagjai csapnak itt össze rendesen. Egyszerű a logika, a kiscsoportos óvodás is látja, hogy kik a jók és kik a rosszak, s lélekben nyilván hamar beáll a jók mögé, mert hiszen ki is akarna rosszfiú lenni. (Persze logikailag nem zárható ki, hogy vannak ilyen elvetemült élőlények is, de az egyszerűség kedvéért most tekintsünk el a létezésüktől.)

Szóval a picinyke droid vidáman gurul a sivatagban, és még vidámabban kommunikál környezetével, elsősorban a lánnyal; pittyeg, csipog és gépi hangokat ad ki, mint afféle humanoid robot, hősnőnk pedig ékes angol nyelven válaszolgat neki; láthatólag jól megértik egymást. S ha korábban arra utaltam, hogy a Star Warsban felvonul a teljes hollywoodi gépezet, akkor újra csak meg kell erősítenem, hogy igen, itt valamiféle sűrítménye látható az Avatarnak, az E.T.-nek, A majmok bolygójának, a King Kongnak, a Ben Hurnak, a Jurassic Parknak, és ki tudja még melyik, technikailag tökélyre fejlesztett hollywoodi szuperprodukciónak.

S akkor tegyünk gyorsan egy kis hazafiúi kitérőt: mindaz, ami látványban a Star Wars 7-ben lenyűgözi a nézőt, valószínűleg nem lenne (vagy nem így lenne) látható a Sugarlandi hajtóvadászat, s főként a Harmadik típusú találkozások nélkül, amelyeket hazánkfia, a nemrég elhunyt zseniális operatőr, Zsigmond Vilmos fényképezett. Az ő különleges vizuális látásmódja kétségkívül alaposan megtermékenyítette a hollywoodi látványmékerek tevékenységét.

Mert hiszen ez a filmcsinálási mód mindenben, értsd: mindenben, totális hatásokra törekszik, s azt el is éri. Látványban, vizuális effektekben, animációban, hanghatásokban, zenékben, a szereplők játékában, a felvonultatott bábok és bábuk mozgatásában és így tovább. Míg a klasszikus amerikai westernekben gyorstüzű coltokkal vívták az asszókat a marcona cowboyok, most a szimbólummá vált villogó lézerkardokkal hadakoznak hőseink az erdőben. A tiszta tekintetű lány és a Sötétség Fejedelme.

Míg az európai mozi a Bergman–Truffaud–Godard–Jancsó–Kusturica-hagyományokat továbbfejlesztve bíbelődik a színészi játékkal, az arc rezdüléseivel, a cizellált történetmeséléssel, a fényképezés artisztikumával, addig Hollywood beveti a NASA űrtechnikáját, s az amerikai haditechnika látványban megragadható elemeit, úgymint a páncélokat, a gépfegyvereket, a lézerpisztolyokat, a tüzelő, repkedő drónokat. De hát csillagháború ez a javából, vagy mi.

A Star Warsban egyszerre mutatkozik meg a hollywoodi álomgyár profizmusa és könyörtelen profitérzékenysége. Elég megnézni az Oscar-díj kategóriáit, amelyekkel nemcsak a rendezést, az operatőri vagy színészi munkát, hanem a hangkeveréstől a vizuális effekteken át a legjobb eredeti zenéig, s a legjobb animációig mindent külön díjaznak. A filmiparnak eme kifinomult, hihetetlenül professzionális gépezetét jelen állás szerint csak a nagy amerikai stúdiók birtokolják, igaz ott topog a nyomukban Bollywood, az indiai filmgyártás, s a kínai szórakoztatóipar, amely már megvett egy nagy amerikai stúdiót, s a maga módján ontja az újabb és újabb szuperprodukciókat.

Mikor a Los Angeles-i Filharmonikusok évadnyitó koncertjén filmzenei gálaesttel tisztelegtek John Williams zeneszerző életműve előtt, s olyan ismert zeneműveit adták elő, amelyeket a Star Wars, A Birodalom visszavág vagy a Schindler listája mozgóképeihez komponált, akkor egyúttal azt igazolták vissza, hogy a Star Wars zenéje – az eredeti muzsika – valóban magasrendű, kreatív zeneszerzői teljesítmény.

De lényegében ugyanez elmondható a film valamennyi szegmensének alkotójáról, az animátorokról, a trükktervezőktől, a számítógépes effektek, a hangkulisszák létrehozóiról, a látvány megrajzolóiról, a bábok animátorairól (akik közt magyarok is vannak, természetszerűleg), a sminkesekről, s a szövegírókról, akik egyfajta sztenderd szerint profimód legyártják a százmillióknak szánt és százmilliókat elérő, hol szofisztikáltnak ható, hol hihetetlenül lebutított dialógusaikat.

Mindezek után, ha arra az egyszerű kérdésre kellene válaszolnom, hogy milyen film is a Star Wars 7, akkor elég nehéz helyzetben lennék. Legelőbb persze a közkeletű közhelyek tolakodnak előtérbe, úgymint: látványos, hatásos, lenyűgöző etc.

A színészi játékról ezúttal kevés szó esett, de hát a színészek játéka is valamilyen szinten robotizált ebben az ördögi gépezetben.

Ha fennmaradnak az időben ezek a mozgóképek, akkor minden bizonnyal a XXI. századi civilizáció lenyomataként kerülnek majd be az annalesekbe – ha lesznek még olyanok.

Hogy a művészettel milyen relációban van az effajta gépezet, az külön értekezés tárgya lehetne. Ám hogy végső soron a XXI. századi ember érzésvilágát is képes megragadni, arra csak olyan műalkotásokat tudnék példaként sorolni, mint a Gravitáció (a mexikói Alfonso Cuarón nagyszerű filmje Sandra Bullockkal és George Clooney-val) vagy a 2016-ban épp tizenkét Oscarra jelölt A visszatérőt (The Revenant) rendező Alejandro González Iñárritu Bábele. De a Star Wars 7-et nem Georg Lucas, nem is Iñárritu, hanem J. J. Abrams rendezte. Az eredményt több mint egymillió néző már láthatta Magyarországon.

Béke legyen veled, mondták a régiek.

Az Erő legyen veled, mondják Hollywoodban.

Nagy biznisz.

 

Kovács Dezső, kritikus, az ART7 művészeti portál főszerkesztője

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá