Aki kétszer halt meg – Krencsey Marianne

Védtelen volt, és az is maradt, mint minden szépség, aki tehetséggel megáldva lép a nyilvánosság elé. Felkapták, ráharaptak, népszerűvé tették. S ki az, aki ellent tudott volna állani a csábításnak? Bölcsésznek indult, majd színházrendezői szakon folytatta, később eltűrte, hogy elráncigálják Thalia szekere mellől egy olyan kalandba, mint a filmezés, egy olyan kifejezési mód szolgáló lányává avatva őt, melynek még múzsája sincsen.

Krencsey Marianne lehetett volna az ötvenes évek közepén-végén az első női rendezők egyike, akik megújítják a hagyományokba szürkült magyar teátrumi szakmát. Mégsem így lett, másként fordult a pályafutása, mert fölfigyelt rá egy jó szemű író-dramaturg, és beajánlotta a főszereplőt kereső filmrendező csapatába. Mészöly Dezső, a Liliomfi átírója, szebben szólva, filmre költője, jól súgott a pályakezdés lázában égő Makk Károlynak. A sértett Krencsey – mert belepiszkáltak a vizsgarendezésébe – szinte menekült a stábba. Igaza lett. Nemcsak Mészölynek, hanem neki is. Nála ideálisabb Mariskát nagyítóval keresve sem lehetett volna találni a délceg Darvas-Liliomfi oldalára. A megérdemelt siker szárnyára kapta a rendezőnek készülő ifjú hölgyet, és úgyszólván az egekbe emelte, legalábbis a megújulni látszó hazai filmgyártás felívelő horizontjára.
Rosszul tette Krencsey Marianne, hogy nem hagyta ki ezt az egyszer kínálkozó lehetőséget? Ki mondana ilyet? Hiszen akkor és ott nemcsak a hírnév kapta szárnyra, de privát boldogságát is megtalálni vélhette. Szerencsés csillagzat alatt készült a produkció. Aki nem élt akkor, vagy nincsenek arról a korról pontos történelmi ismeretei, nehezen képzelheti el, hogy mekkora örömmel dolgoztak a balatoni forgatáson a színészek és a stáb tagjai. Olyan lelkesen, hogy a túl vidám társaságot, odafentről, Pestről igyekeztek kordában tartani. Feljelentések születtek, figyelmeztető levelek érkeztek a forgatócsoport címére, de az eredmény, ami a mozik vásznain megjelent a vígjátékínséges ötvenes évek közepén, mindent igazolt. A kétkedők és az ellenségeskedők befoghatták a szájukat.
A Liliomfi maga volt a csoda. A minden politikai áthallás nélküli, gondtalan, ám mégis színvonalas szórakozás. Felhőtlen életérzést sugárzott. Olyasmit, hogy élni szép és jó dolog, ha süt a nap, ha szerelmesek vagyunk, s ha vidám cimborák vesznek körül. Krencsey Marianne ebben a hangulatban, ebben a társaságban érezhette meg először a színészi alkotás örömét. Azt hihette, hogy ez mindig így lesz, hogy ez önkéntelenül ismétlődni fog, ha felhangzik a kiáltás, „Csapó! Tessék!” Hihette is, mert a széria folytatódni látszott. Ő lett a magyar játékfilmek üdvöskéje. Sztárt nem mondhatnánk, mert sztárnak lenni 1955-ben vagy akár 1957-ben bűnös dolognak számított a filmélet irányítóinak szemében. De jöttek a jobbnál jobb szerepek. Mindjárt ott volt a Gábor diák, egy korábbi sikeres kosztümös operett filmváltozata, majd megint egy Makk Károly-film, a 9-es kórterem kortársi drámája. A csúcson érezhette magát, sokszorosan kárpótolva az elmaradt színházi rendezői karrier miatt.
A felhőtlen ragyogás azonban sohasem tart örökké. Kétségtelen, hogy Krencseynek volt egy nagy évtizede. A filmrendezők kézről kézre adták. Igaz, hogy a fellépési sorozata szerepkörváltással járt. A bájos arcú szőkeség ártatlan ifjú lányok megjelenítőjéből apránként átigazolt a kikapós asszonyok filmalakjai közé. A Gyalog a mennyországba hozta a fordulatot. Abban az 1959-es filmben Latinovits partnereként egy álmait feladó fiatalasszonyt játszott, aki szakmai előmenetelét feladva nála jóval idősebb férje oldalán véli megtalálni a boldogságot – mindhiába. A következő években is efféle szerepekkel kínálták meg a filmgyárban. Unatkozó feleség, aki fűvel-fával csalja lenézett férjét (Két emelet boldogság), akit Garas Dezső formál meg. Fiatal szeretőt tart, mert teherautó sofőr párja sokat van távol tőle (Próbaút); itt Sinkovits Imre és Tordy Géza vetekednek a kegyeiért. A kislányosságból szépasszonyos báj sugárzik már, s talán éppen ez a baj, ezt veszik észre a rendezők, s ezért osztják rá az efféle fiatalasszonyok szerepét.
Krencsey Marianne lett a magyar szexepil korabeli, hatvanas évek eleji megtestesítője. Kolléganői közül ő volt a legalkalmasabb erre a hivatalos körök (értsd: a filmszakma politikai irányítói) által alig tűrt, inkább tiltott szerepkörre. Törőcsik Mari ebben az időszakban még mindig a gyermeki ártatlanság képviselője, még mindig az a Pataki Mari, akinek a Körhintában láthattuk. Bara Margit, a talán legszebb magyar színésznő, egyúttal a legszemérmesebb is; igyekszik a legkevesebbet mutatni magából, egyfajta száraz erotika jegyében. Ruttkai Éva a színházában futja ki nagy formáját, keveset látni a moziban. Krencsey viszont szinte állandóan jelen van a filmvásznon, s őt viszik, küldik a nemzetközi fesztiválokra, hogy ő legyen a „magyar szépség”, egy korszak arca, egy politikai éra bájos reklámja – akár akarja, akár nem, akár tetszik ez neki, akár nem.
1963 nagy év a színésznő életében. Két olyan filmszerepet kap meg, mely úgyszólván örökre emlékezetessé teszi a nevét. Az egyiket sokszor láthatjuk, mert folyton ismétlik, a másikat alig, s csak sejtéseink vannak róla, miért nem. Az első egy Rejtő Jenő adaptáció: a Vesztegzár a Grand Hotelben című regényből forgatott Meztelen diplomata, melynek az a hétköznapi pikantériája, hogy akkor tájt a nagykörúti Royal szálló járványveszély miatt valóban vesztegzár alatt állt. Krencsey ebben a sikeres vígjátékban megmutatta, hogy nemcsak szexepiles, de már igen jó színésznő is. Az évi másik filmjében viszont ennek a fordítottját élhettük át, mármint azt, hogy nemcsak remek színész, de igencsak szexepiles. Az Isten őszi csillaga a második világháború után játszódik egy vidéki kisvárosban. Krencsey nem főszereplő benne, csak egy dizőzt alakít, aki az éjszakai bárjelenetben különös táncot lejt. Egy asztal tetején énekel, meglehetősen kacér jelmezben: fekete bakelit-lemezek takarják belőle azt, amit abban a korban illett takargatni. Miért, miért nem, ezt a magyar filmet azóta se vetítik, se moziban, se tévében.
Mozifilmek ide vagy oda, Krencsey Marianne nem ettől lett sztár. Egy sorozat tette igazán népszerűvé, amiből aztán egy kétrészes játékfilmet is összevágtak. A Magyar Televízió kuruc korban játszódó történelmi revüje 1964-ben került képernyőre. A Tenkes kapitánya 13 folytatásából háromórás mozgókép-változat született. Aztán ismételték, amíg rá nem untak.
Hogyan lehet innen tovább lépni? Merre vezethetett Krencsey Marianne színészi pályafutása? Egyvalamiről hallgattunk idáig. Mit kapott a színháztól ő, aki eredetileg színházi embernek készült. Ha őszinte választ akarunk adni, azt kell, hogy mondjuk: nagyon keveset. Bár az ötvenes-hatvanas évek fordulóján tagja volt a Vígszínháznak (akkori nevén Magyar Néphadsereg Színháza), ott nem jutott el nagy szerepekig. Ezt a sajnálatos tényt önéletrajzi kötetében (Equinox, 2001) egy színházi vetélytársnője, vagy fogalmazzunk árnyaltabban, az ő szerepköre birtoklójának rovására írta. Ruttkai Évának nem tudta megbocsátani sem azt, hogy a teátrumban tehetségesebbnek bizonyult nála, sem Ruttkai akkori férjének, Gábor Miklósnak ötvenes évekbeli párttitkári múltját. 1962-ben távozott a Vígből, és színházi vándorútja (Kecskemét, Szolnok, Pécs, majd az angyalföldi József Attila Színház) nem sok jóval halmozta el. Joggal állíthatjuk: megtört a pályája.
Utolsó játékfilmjét 1966-ban forgatta. A férfi egészen más – ez volt a címe. A féltékenységi dráma leírása ezzel a mondattal végződik a Magyar Filmográfia adattárában: „A tárgyalás után az asszony elhatározza, új életet kezd.”
Krencsey mintha megfogadta volna ezt a leírást: mire 1966 őszén bemutatták a mozik a filmet, már nem tartózkodott Magyarországon. Orvos férjével együtt – a kor kifejezésével élve – disszidáltak. Kénytelen kelletlen új életet kezdett, amelyben a színészetnek vajmi kevés, úgyszólván semmilyen szerepe nem volt. A férjével együtt vállalt emigrációs léte olyan lehetett, mint sok magyar sztáré, akinek távoznia kellett a hazájából. Miért is?
A színésznő életébe többször beleszólt a politika. Nem úgy, hogy szerepet kényszerítettek volna rá, vagy vettek volna el tőle. Illetve mégis úgy: nem Desdemonát vagy Lady Macbethet akarták vele eljátszatni, hanem a spicli, az áruló szerepét – az életben. Nem is egyszer. Először még az ötvenes évek közepén, amikor arra próbálták rávenni, hogy Makk Károly rendezőről írjon jelentéseket. Egy bő évtizeddel később pedig második férje ügynöki beszervezési kísérlete miatt szerettek volna elmenni az országból, de csak úgy sikerült visszakapni elvett útlevelüket, hogy a színésznő orvos férjének egyik magas politikai beosztású páciense, pontosabban annak férje segített nekik.
Krencsey Marianne és élete párja előbb Izlandon élt, majd amikor sikerült amerikai vízumot kapniuk, New Yorkban telepedtek le. Színészetről, színjátszásról azonban többé nem volt szó, legföljebb annyi, hogy részt vett a New York-i Fészek Klub szervezésének munkájában. Bevallása szerint – ennek ellenére is – tartalmas és szép életet élt az emigrációban. Idestova másfél évtizede, hogy önéletrajzi könyvével, a már említett Equinox című albummal, 2001-ben jelképesen hazatért, illetve később személyesen is haza-hazalátogatott Magyarországra.
Most eljött az utolsó, a végső hazatérés ideje. Nem tudni, kinek mi jut eszébe, ha az ő nevét hallja. Egész biztos azonban, hogy a Liliomfi Mariskája, ez a több mint hatvan éves filmszerep – halál ide vagy oda – mindnyájunk emlékezetébe beleégette Krencsey Marianne alakját.

Kelecsényi László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá