Anya, édes (Bűnfogalom a klasszikus detektívtörténetekben és a kemény krimikben)

Az I. világháború utáni évek növelték százezres nagyságúra a klasszikus krimi olvasótáborát. Egy óriási világégés után, ahol annyi fiatal férfi hal meg ok nélkül, az olvasók vigaszt meríthetnek abból, hogy létezik olyan világ, ahol bűn, tragikus haláleset nem marad felderítetlenül. Ahol diadalmaskodik a ráció, ahol a Nagy Detektív a dedukció és az empirikus tapasztalat minden eszközével azért harcol, hogy az áldozatnak igazság szolgáltassék…

A detektívtörténet nemcsak a racionalizmusba és logikus gondolkodásba vetett hite miatt jellemzően protestáns narratíva. Hiszen ha feltétel nélkül elfogadjuk, hogy a szabad akarat vagy Isten kegyelme révén bármikor megváltozhatunk, akkor mivel magyarázzuk, hogy életünk végéig viselni kell a tetteinkért a felelősséget? Ha az ember nem kiszámíthatóan önmagával azonos lény, akkor kire mutat rá a Detektív a leleplezés drámai pillanatában? De a borzalmat borzalmakra halmozó hard boiled-történetek másképpen is próbára teszik a detektívregény XIX. század végén kialakított narratív kódját. Ha létezhetnek lelkiismeret és empátia nélkül élő emberek, akkor mi értelme a bűnhődésnek és egyáltalán a leleplezésnek? A pszichopatákat középpontba állító kemény krimik oly sok ponton érintkeznek a fantasztikus elbeszéléssel, és oly élesen vetik fel szabad akarat és felelősség kérdését, hogy a világ helyreállítására, a világ értelmességébe vetett hit visszaszerzésére akkor sincs esély, ha a történet a tettes szabályszerű megnevezésével ér véget.

Dolores Redondo Navarra-trilógiájának második kötete, A csontok öröksége nemcsak feminizmusa, miszticizmusa, különös tájszemlélete miatt jellegzetesen mediterrán detektívtörténet. Ugyanis már a nagy viktoriánus detektív, Sherlock Holmes is megfordult „különleges helyszíneken”. A sátán kutyájában az angol lápvidék meglehetősen szimbolikus jelentéssel szerepel: a mocsaras táj, az ingoványban megbújó ősemberi viskók jelezhetik az emberi lélek, a tudatalatti (a „bűn”) mélységeit – de csak jelezhetik, mert bármilyenek is legyenek Conan Doyle „vidéki úriemberei”, ők biztosan semmilyen személyes viszonyban nincsenek a hajdani ősemberekkel.

Dolores Redondo zárt, hagyományőrző, hideg baszk völgyében az emberek eleven és személyes kapcsolatban állnak a múlttal. Déd- vagy ükszüleik házában laknak, számon tartják egymás családfáját, a virágoskertjeikben családi temetőket rejtegetnek (a kereszteletlen csecsemőket ugyanis a háznál temették el), a hajdani boszorkányok leszármazottaival együtt állnak sorban a cukrászdákban… Ebben a hegyekkel koszorúzott, zárt folyóvölgyben nemcsak a történelemtudósok emlékeznek az agotékra, a Baszkföld kitaszított (talán kathar vagy mohamedán eredetű?) kisebbségére. A sérelmek ma is elevenek, ráadásul a baszkok ma is ugyanazokban a templomokban imádkoznak, ahol hajdan csak oldalajtókon keresztül engedték be az agotékat. Mindenki ismer mindenkit, a sérelmeket, sértéseket, átkokat nemzedékeken át ismételgetik.

De a történelem még ebben a hagyományőrző, zárt kis világban is csak sallang, ámítás – lepel, amivel teljesen „korszerű” fusztrációkat próbálnak elrejteni. A gyilkosok ugyan megidézik a baszk mitológia szörnyeit, utalnak az agotékra és a boszorkányokra, visszaélnek szomszédjaik ezekhez kötődő félelmeivel, de ez már csak posztmodern játék, semmi több… A regény főgonosza, a detektív anyja egy önismereti klubban huszonévesen, kétgyerekes anyaként találkozott először a „baszk mitológiával”. A „hétköznapi gyilkosokat” pedig képzett pszichiáter manipulálja. Ő tudományos profilozással választja ki az alsóbbrendű gyilkosok, pszichopaták „légióit”, és íróasztalánál tervezi meg az egyre rettenetesebb, az egész völgyet „rettegésben tartó” bűncselekményeket.

A krimikben nem szokatlan, hogy egy lelkiismeretes, kisszerű, fiatal detektív nyomoz egy nála idősebb, sokszor ragyogóan gátlástalan, elvetemültségében is vonzó tettes ellen. Noha a kemény krimik szinte mindig a kortárs valóságra fókuszálnak (a legjobb krimi írók épp ezért tekinthetők a realista regényhagyomány folytatóinak), de maga a narratív séma, a viktoriánus szerzőktől örökölt kód mégiscsak számos mitikus emléknyomot őriz: a legtöbb detektívregény a mitikus apa leleplezésének története. Doleres Redondo ezen csavar egyet: az ő történetében egy rendőrnő nyomoz egy gonosz, bántalmazó anya titkai után.

A boszorkány-téma felveti, vajon mennyiben gondolható el a bűn ősinek és egyetemesnek? A klasszikus detektívregények szerzői szerint igen: mi mindannyian hajlamosak vagyunk ugyanazokra a bűnökre. A viktoriánus mesterdetektív, a mocsarak és ősi kunyhók közt sétálgató Sherlock Holmes szinte mindig személyes indíttatásból (irigységből, dühből, féltékenységből, félelemből, kapzsiságból) eredő bűnök után kutat, miközben szembesíti az olvasót, hogy ő is ugyanezen a lápvidéken, a tudatalatti fortyogó bugyrai fölött egyensúlyoz. Sherlock deduktív okoskodással oldja meg az „eseteit” – és ezt könnyen meg is teheti, hiszen elég a tettesek személyes motivációit feltárni, és (kimondatlanul) a saját szívébe nézni. Ezekben a klasszikus krimikben nincsenek pszichopaták, csak „rossz útra” tért, a „gonosz” nógatására fogékony emberek.

A hard boiledekben viszont már alig találkozunk féltékenységből gyilkoló férjekkel, méregkeverő unokaöccsökkel.

Állíthatjuk persze, hogy mindig is léteztek olyan traumák, amelyek végzetesen eltorzítják a személyiséget, és az efféle sebek, torzulások a mitologikus gondolkodás (vagy akár a modern pszichológia) számára könnyen felismerhetők. Az anyai bántalmazás és a szexuális megrontás különféle formáit nyilván ide sorolnánk. Ráadásul egy olyan kultúrában, ahol az anyát mindig vallásos tiszteletben részesítik, ahol a templomokat is mindig Santa Mariának szentelik, ott a mindennapokkal szembesülő mitologikus képzelet rögtön megteremti a boszorkányokat is. De legalábbis a mostohákat – hiszen nem minden anya képes szeretni vagy akár csak egyformán szeretni a gyerekeit. A nyugati, magas irodalom hamar felismerte az anya személyiségfejlődésben betöltött szerepét: a lovagregények hősszerelmese, ellenállhatatlanul férfias költője, Trisztán traumáit, nevét, első sebeit, sőt önsorsrontásra való hajlamát is az édesanyjával való tragikus kapcsolatából „örökölte”. Az anya-téma tehát hamar megjelenik… elég hamar, igen, de nem ősidőktől fogva. Trisztán édes-mostohájáról, édesanyjáról és Izoldájáról szinte mindent tudunk – de melyik ókori lírikusról mondható el ugyanez? A középkor óta oly fontosnak gondolt anya-fiú kapcsolat mért nem játszik különösebb szerepet az ókori elbeszélésekben, és mért sokkal drámaibban meghatározó az atya-fiú viszony a Bibliában?

Nyilván léteznek ősi traumák, de azok nem mindig ugyanazok, és nem minden korban és nem mindenkinél járnak végzetes következményekkel. Az ember képlékenyebb lény, mint azt a mítoszok feltételezik, és ez magyarázza, hogy sokan lesznek pszichopaták az anyai bántalmazás vagy gyerekkori abúzus következtében – sokan, de korántsem mindenki. Hiszen nem létezik olyan trauma, ami egy csapásra képtelenné tenne mindenkit a másokkal való együttérzésre.

Ám pszichopaták – a mai kemény krimik koronázatlan királyai – azért mégiscsak léteznek. És Dolores Redondo részletesen is ír az Opus Dei vagy a szerzetesrendek erőfeszítéseiről, amelyekben katolikus orvosok a legkülönfélébb terápiákkal próbálkoznak. Mert mindez teológiai kérdés is: ha vannak emberek, akik eleve képtelenek a jó és rossz között különbséget tenni, ha ők teljességgel gyógyíthatatlanok vagy megváltoztathatatlanok, akkor nincs értelme a bűnbocsánatnak vagy a megváltásnak. Így hát gonosz ember nem is lehet más, csak „megszállott” – alig van tudományos tétel, amit ennél nagyobb megszállottsággal igyekeznének az orvosok bizonyítani.

Ám a régimódi rémtörténetekbe illő vámpírok, emberevő szörnyek, boszorkányok (mitikus emléknyomok és középkorias hangulatú izék) sem feledtetik el, hogy a pszichopaták – egy új keletű személyiségzavar hordozói –, és az ő lelki ürességük, tetteik motiválatlansága micsoda borzongást, irracionális félelmet, micsoda elszörnyedést (sőt el-szörnyedést) váltanak ki belőlünk. Jó-jó, kiált föl az átlagos olvasó, titokban én is kívánom felebarátom javait vagy feleségét, ellenségeim halálát, gyakran irigy vagyok, dühös és féltékeny, de azt egyáltalán nem tartanám viccesnek, hogy vadidegeneket kéjgyilkosságokra vegyek rá, vagy gyerekeket öngyilkosságra hajszoljak. Ez az a másság, aminek totális idegenségét leginkább akkor ismerjük fel, ha képviselőivel „segítő” szerepekben, orvosként vagy anyaként találkozunk. Ezért a legtöbb posztmodern krimi „misztikus”: olyan tettesek után nyomoznak bennük, akiknek nem racionálisan felfejthetők az indítékai, és akikben az olvasó már nem tud önmagára ismerni. Emberek után, akik valójában nem emberek, akikkel szemben Sherlock Holmes okoskodása, nagyítója, megfigyelőkészsége és önismerete is csődöt mondana.

Furcsa módon épp a korábban még az emberek személyes felelősségét és bűnösségét (és büntethetőségét!) hirdető krimik kezdik ki az emberi nembeliség egyik nagy toposzát: megismerhetők vagyunk, és tetteinkért felelősséggel tartozunk.

Bánki Éva

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá