BÁCSKA PUSZTULÓ VILÁGÁNAK LÁTLETEIHEZ (Vázlat Kosztolányi regényvárosáról)

1.
„…miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regényírót?”

A művészi küldetésre már pályája első szakaszában is sokat adó és sokszor rámutató Kosztolányi Dezső egy 1910-es hírlapi tárcájában (az Alföldi porban) „az új bácskai regényt” hiányolja. Az életmű későbbi fejleményei fényében ez az írás komoly jelentőségre tesz szert: sárszegi regényeivel és elbeszéléseivel Kosztolányi később „felel” a szöveg „követeléseire”. Persze fiatalságának hősies énkultuszától sem esik távol az a szerep, amit cikkének végén az elképzelt regényírónak (vagyis önmagának) szán: „Most szinte átélem az új bácskai regényt. A címet már megadtam hozzá. Az alföldi por. A gombhoz csak a kabátot kell felvarrni. Nem értem meg, hogy az alföldi por, mely már annyi embert züllesztett le az iszákosság rothadt pocsolyájába, és még többet tesz kehessé, rövidlátóvá és vidékiessé, miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regényírót?”
Az Alföldi por tehát meglehetős korán jelzi Kosztolányinak azt az irodalmi szándékát, hogy szűkebb hátországának pusztuló világáról művészi látleletet adjon. Bácska, Szabadka szóra bírta költő-szülöttjét – ez igen mélyenszántó döntés volt, amelyhez óriási energiákat mozgatott meg Kosztolányiban az alkotótehetség. Az is szinte az írói pálya startjánál fölfedezhető, hogy a vidéki élet ábrázolása (nem mindig szigorral) jellegzetes tartománya lesz a Kosztolányi-műnek. Ezzel magyarázatot is adhatunk arra, hogy mit jelentett számára a Sárszeg(Szabadka)-tematika: magától értetődő művészi inspirációt, olyan erőset, hogy maradéktalan és végső kifejtéséhez még a Pacsirta és az Aranysárkány remekműve sem lehetett az író számára elegendő. Bácska földereng később is a műveiben, az Esti Kornél Tizedik fejezetében a történet színhelyéül szolgál.(Melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba és férjhez megy.)
Már A szegény kisgyermek panaszai című verseskötet költészettörténeti értékei jelentős mértékben ebből a nyomból is származtathatók, de árulkodó példát mást is idézhetünk korai elbeszélésekből, ha nem is úgy, hogy (akkor még) zárt gondolkodási folyamatra következtethetnénk belőlük. Arra azonban igen, hogy Kosztolányi személyes érdeklődésének mennyire előterében áll a téma, a kisvárosi lét és a vidéki élet kulisszái – ezt pedig már a gyermekdalok költészetével magas szinten volt képes kifejezni. A prózai megszólalások azonban ez idő tájt még nem engedelmeskedtek mindenben a tehetségének és az önmaga fölállította elvárásoknak, a Sárszeg-kép végleges kialakulása (a Pacsirta és az Aranysárkány című regényekben) ezért is lehetett hosszú folyamat eredménye. Sárszeg jelentésköre ezzel együtt sem redukálható csupán szülőhelyének szabadkai, bácskai (kis)világára, még akkor sem, ha jócskán közeli hozzá, és gyökerei az élmények elsődleges szintjén mindvégig onnan táplálkoznak.
Az író elbeszélőprózájában azokhoz a szövegekhez és a novellákkal azonos igényű hírlapi tárcákhoz kell visszanyúlni, amelyekben Kosztolányi a monarchikus kisvárosi létet helyezi az írói ábrázolás homlokterébe. Említeni szokás, hogy az 1908-ban keletkezett, tehát igen korai A kövér bíróban már megfogalmazódik az a kisvároskép, amely még az Esti Kornél (l933) alteregó-fikciójához is, mint föntebb utaltam rá, háttérül szolgálhatott.
„Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, gonosz aranytű. A kisváros alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a fény önkívületében, hasonlóan valamely iszákos vagy őrült szemében, aki csak bámul a porba, s nem lát.”
További elbeszélések iktathatók abba a sorba, amely majd egyre közelebb viszi az írót a vidéki élet ábrázolásának általa elképzelt árnyalataihoz és formáihoz: Hét kövér esztendő, A nagy család, Fánika, A szerb. Sőt, a Sárszeg-kép a helynévadás fokozódó konkrétsága folytán is egyre hangsúlyosabb: a Sárosvár (Mátyás menyasszonya) Szegvár (Gőzfürdő). Talán a Gőzfürdő (Bácska) című novella az első, amely már csak egy lépésre van attól, hogy az író teljes egészében rátaláljon a saját „regényvárosára”: „Sárszegen évekkel ezelőtt csak egyetlenegy ember tudott franciául. Ujjal mutogattak rá, mikor végighaladt a Kossuth utcán. Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes »kultúrember«.
Pisze orrán aranykeretes csiptető ragyogott, sárgásbarna szakállat viselt, szigorú szemeit összemorcolta, s úgy járt, mint egy mártír, ki zsakettjén kívül hordozza véres szívét, és más sorsot, jobb, kultúrabb környezetet érdemelt volna.
Igaz, akkor még Sárszeg nem haladt a korral. Gazzal fölvert, nyitott csatornákban folydogált a szennylé, ha esett, vékony padlón botorkáltak az emberek az utca egyik járdájáról a másikra, és nyáron estefelé a legelőről hazatérő tehenek porfelhőket kavartak, akár faluhelyeken. A fűszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették ki sárga fejüket. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el egy kis tó. Álmos víz csorgott a korhadt csónakokról, a partok mellett békanyál és sás tengett. A madár se járt erre.
Itt élt a »kultúrügyvéd«, előkelő száműzetésben. Nyáron tornacipőben és fehér nyakkendővel tanulmányútra ment. Télen lámpája mellett a Journal Amusant-t olvasta, melyet – nem tudni miért – »az igazi kultúra fáklyahordozójá«-nak tartott. Rajongott a haladásért, a természettudományokért. Sárszegen először ő vett írógépet és töltőtollat, melyeknek az ottani értelmiség csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának az újonnan épített gőzfürdőben, villanyon főzetett, gyorsírást is tanult. A városi urakat mélységesen lenézte, félvállról vitatkozott velük. A vita hevében szeme szikrát hányt, orrlyukai kitágultak, mint egy ló orrlyukai, s szája véres lett, a vér lecsöpögött sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, megváltó, szent szót, mely az emberiséget egyedül boldogíthatja:
– Progresszió.”
Ennek a mintának lesz az eredménye Sárcsevits alakja a Pacsirtában. Részleteiben alakul ki tehát, és jó másfél évtizeden keresztül formálódik elbeszélésekben és hírlapi cikkekben a vidékiesség, a provincializmus ábrázolásához oly elengedhetetlenül szükséges keret: körvonalazódik a Sárszeg-kép. Teljes értékű irodalmi megjelenítése még ezzel együtt is sokáig váratott magára: a két sárszegi regény megírásában ugyanis – a korábban érintett indítékoknál, meglehet, nagyobb arányban – az a lélektani/történelmi helyzet játszhatott szerepet, amelyet a trianoni békeszerződést követően Bácska elcsatolása okozott Kosztolányi számára. Mindenesetre hosszabb folyamat eredményeként jön létre a Pacsirtában ábrázolt Sárszeg-kép, amelyhez az Alföldi por szinte előtanulmányként hat; magam ezt a korai tárcát különös nyomatékkal veszem figyelembe, amikor a regényben megjelenített várost vizsgálom, mivel a Pacsirtában szereplő helység környezetrajza és a ti¬zenhárom évvel korábbi újságcikk föltűnő hasonlatosságról árulkodik.

2.
„Kis ősz volt ez, alattomos, fekete, sárszegi ősz”: a Pacsirta

Ez a hasonlóság belső természetű abban az értelemben, ahogyan „Bácska fővárosában, a bor és a kedély fészkében” az életet élik. Már a naptári idő föltűnő azonosságot mutat, hiszen az újságcikk „nyárrá forrott ősz”-ről ír, miként az elbeszélő a Pacsirta első fejezetében is az évszakok határára helyezi a történetét: „A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben feltüntette a hónapot…”; a túláradó hőség közvetlen metaforája a Vajkayék kertjében tapasztalható „sárga tikkasztó hőség”.
Az Alföldi porban leírt város utcáin „füllesztő porfelhőkben” járnak az emberek, itt Vajkayék utcájáról „már elfogyott az aszfalt, és kétoldalt gazzal fölvert, nyílt árok futott”. Az első írói közlés szerint: a sárszegiek „bámész kíváncsi kisvárosiak”, de a közvetlen leírás mellett értesülünk arról is, hogy a műveletlenség és a parlagiasság is elválaszthatatlan tulajdonságuk. A Vajkay-házról is „a ferde szájú vidékies pletyka” terjeng, ahogy a tárcában is olvasható.) A két elképzelt város külső megjelenítése közötti hasonlóság legérzéklete¬sebben a Pacsirta negyedik fejezetében ragadható meg; az egymástól időben távoli szöveg mondatai szinte lefedik egymást. Mindennél fontosabb azonban a leírt jelenségek következetes szerzői megítélése. A megjelenítés tehát nemcsak írói környezet- és állapotrajz, hanem – régies műszóval – állásfoglalás, a szerzői akarat kifejezése is egyúttal. A szépíró és a tizenhárom évvel korábbi hírlapi tárca szerzőjének indítékaiban nincs számottevő különbség. Az eltérés abban mutatkozik meg, hogy a Pacsirtában teljesebben van kibontva a pusztulás, a halál képzete, sokkal fájdalmasabb és közelibb az elmúlás előérzete. Itt Kosztolányi művészi bírálata szinte marja a szemet – mintha az író saját történetének viszontagságaival is szembesülne. A hírlapi tárca olvasásakor az a benyomás támadhat, hogy felületesebb és szögletesebb annál, mint amit ez a nehéz mondanivaló még elbírhat. A hírlapi szöveg utalásait azonban Kosztolányi később szerzői szövegben kamatoztatta.
„Föléjük pedig szürke ezüstfátyolt vont a por. Sárszeg gyilkos pora, mely megtizedelte az itteni gyer¬mekeket, s a felnőtteket korai halállal sújtotta.” (Pacsirta)
„Ez a város este, mikor széles utcákon, füllesztő porfelhőben elfekszik, olyan, mintha egy halott város lenne, egy ájuló múlt, emlékek és jövőre edző tervek nélkül.” (Alföldi por)
A kopárság és a por egyaránt hozzátartozik a valóságos és az elképzelt városhoz, Bácska fővárosához, Szabadkához, és a regényvároshoz, Sár-szeghez. Az egymásra kopírozódó városképek persze nem vonhatják kétségbe a lényeget: a regény a hírlapi tárcából megismert, pusztulásra ítélt hely új változatát hozza létre azzal, hogy mellékszereplők és (kínos) kulturális motívumok tűnnek föl a történet hátterében.
Cifra Géza, a vasúti tisztviselő, a szánalmas és idétlen mellékszereplő, a fél-kulturáltságban élő Sárszeg ábrázolására éppúgy alkalmas figura, mint a szellemi igénytelenség jellemzé¬sére a Gésák című színházi operett-előadás giccses betétdala:

Csúf, csúf, csakugyan,
A kínai tincs.
Node volt s van-e nép,
Hol ilyesmi nincs?
Van-e föld, hol a copf
Nem ismeretes.
Hip-hop csúnya copf,
Hess, hess, hess!

Sárszeg gyilkos pora kérlelhetetlenül rátelepszik az értelmiségre is: Szunyogh tanár alkoholtól elvadult alak, de a regény más szereplői sem különbek, céltalanul fecsérlik el az életüket. Az elbeszélő egyedül Ijas Miklós, a fővárosba vágyakozó költő jellemét ruházza föl értékesebb vonásokkal, mélyebb lelki tulajdonságokkal, akinek „szája vonaglott az undortól”.
A sárszegi világban minden, amit megfigyelhetünk, eltorzult, bornírt, parlagi és hamis; minden, ami alááshatja az emberi kapcsolatokat, a közösségi lét atmoszféráját, föllelhető, összesűrűsödik Kosztolányi kisvárosában.

3.
„Már fölborult minden rend”: az Aranysárkány

A Városerdőn „már fölborult minden rend – mondja az Aranysárkány elbeszélője. – Vad kirándulók érkeztek, rohamcsapatokban estek az orgonabokroknak, s egy szempillantás alatt letarolták. Gyerekek másztak fákra, madárfészket csenni. Bokrok fecsegtek embernyelven, fák gondolkoztak emberagyvelővel, s a kövekben is emberszív dobogott. Emberek lüktettek mindenütt, elhozva a természethez a vágyat. Zsongott az erdő. Megdézsmálták, kifosztották, ellopták mindenét. Gázolták virágait, veszekedve tördösték harmatos ágait, belélegezték fűszerszámát. Agg nénikék úgy szagolgatták a jácintot, mintha azonnal megszépülnének tőle. Közben a még álmos égen egészen fölébredt a nap. Diadalmas tűzárral borította a tájat, átnyilallt rézsút sugaraival a lombokon, sárga pocsolyákban forrt a fénye, melengette a vért, csiklandta a kebleket, kéjesen viszkettette a torkokat, végsőkig feszítve az életkedvet, melyben dac volt, kihívás, életkedv s halálkedv is.”
Az Aranysárkányban a tavasz azonban mégsem az európai újjászületés ünnepe. A majális reggelén a renitens diák, Liszner Vili bajnokfutására jelt adó pisztolylövés („A pisztoly eldördült.”) a halál előérzetét kelti, amely aztán szétárad a regény egész világában. Erre a pillanatra, a regény első mondatára később úgy gondolunk vissza, mint a shakespeare-i sorstragédiát megelőlegező legfontosabb írói közlésre.
„Ebbe a déli városkába előbb érkezett a tavasz, mint egyebüvé. Áprilisban leesett egy forró zápor, megmosdatta a fasudarakat, porhanyóvá tette a göröngyöket, s a ködben füstölt a termékeny élet. Aztán megeredtek a hajtások, a vetemények, a rügyek tokjából egyetlen éjszakán kibomlottak a lombok, összegöngyölt, zöld selyem zsebkendők módjára, melyeket hirtelen kinyitnak, és meglobogtatnak a szélben.”
A változást jelentő tavaszból aztán akadálytalanul, minden átmenet nélkül nyár lesz, perzselő, mindent fölégető hőség. Igazából nem is ismerhetünk rá erre az átmeneti évszakra, mert az elbeszélő közli: „idén olyan meleg volt a tavasz, mint a nyár.” Korán kiderül, hogy a természeti világ szimbolikája az Aranysárkány egyik döntő eleme; a pusztulást hozó tavasz minduntalan a nyár jelmezében jelenik meg. A sárszegi gimnázium fizikaszertárában „nagyon meleg volt. A tavasz ebbe a terembe zárva tombolt.” Novák Antal házának kertjében „rekkenő meleg” van, ebben a hőségben pillantja meg életének nehéz terhét, Hildát, a lányát: „Novák a kerítés mellett ballagva feltekintett a derült égre, melyen egyetlen foltnyi felhő sem mutatkozott, s egyszerre megpillantotta a levegőben a leányát.” A hőség Novák öngyilkosságának napján a legperzselőbb, a temetés idejére azonban már csillapodik, enyhül. A hőség halál- és elmúlásképzettel jár együtt: „A kocsiúton pörkölt fák, kiloccsantott tökbelek, eltiport uborkahéjak közt nyargalt a nyár, egyre növelve tüzét, megölte azt, amit életre hívott, a fénye már sűrűn, sárgán csurgott alá, mint a genny. Minden megérett, a földeken learattak, betakarították a termést. Kövér dongók zúgtak a tanári szobában, belepve az ablakot, élelmet keresve még a tintatartó keserű káváján is. Egyik dongó az ablakdeszkán petéit tojta.”
Az Aranysárkány regényvilágára a pusztulásélmény korláttalanul kiterjeszthető, amely mind a természetszimbolikában, mind a szereplők életében teret nyert: egyszerre kapcsolódik az egyénhez és az egyén fölötti világhoz, hatalma általános érvényű, mindent magához vonz, átértelmez és újraalakít. Minőségileg teremt új viszonyokat a világban, és ebben különbözik a Pacsirtában megfogalmazott gondolattól, amely az emberi lét sivárságát valamiféle transzcendencia jegyében, Pacsirta imájában, fohászában még feloldotta, feloldhatónak vélte: „Ágya fölött, akár szüleinek ágya fölött a Jézus, egy Mária-kép lógott, a boldogságos szent Szűz képe, ki térdein nagy, halott gyermekét ringatta, és szívére mutat, melyet az anyai fájdalom hét tőre ver át. Kislánykora óta hallotta ezt buzgó, gyermeteg imáit, mint szüleiét a megfeszített Jézus. Pacsirta egy pillanatban feléje emelte mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, kik sokkal többet szenvednek.”
A regény végső kicsengése az idézet fényében az isteni irgalom körét érinti. Pacsirta az ágya fölötti Mária-kép hagyományos keresztény szenvedésábrázolásának létjogosultságát elfogadva az isteni könyörületben lel támaszra, a hamis látszatok azonban keresztül-kasul átjárják a regény világát, és a beletörődést is hamis életviszonyként mutatják. Az egészséges életviszonyokat a regény világában, Sárszegen, amely „kis pont a térképen”, nincs mód rehabilitálni.
Az Aranysárkány az ember és a világ idegenségét az élet egyetemes törvényei közé emeli. Azt, ami a folytonos kiszolgáltatottságból következik; azt, ami az emberi élet mindig is riasztó eshetősége volt.
Az Aranysárkány főszereplője, Novák Antal sorsaként a magányt fogadja el. Novákot a regényíró olyan személyiségként mutatja be, aki irányítja a maga sorsát, igaz, korai, apró jelzések már arra figyelmeztetnek, hogy ez a részéről jobbára önbecsapás. Később az is kiderül, hogy férfikora teljében életét az önfeladás jellemzi. Ez az összezsugorodott horizont biztonsággal ruházza föl őt: életének határait szilárdnak véli, tartalmát megfoghatónak. A helyzet azonban a történet előrehaladásával drámaian megváltozik. „Tudta, hogy ezt a kellemes üdeséget a légköri viszonyok meg a lombok okozzák”, mondja a tavaszról, és hiába alkalmaz hasonló bizonyossággal törvényeket az élet más jelenségeinek magyarázatára, hamarosan kénytelen belátni: „Az életet csak lázzal lehet élni, mint Hilda és Tibor, vagy erőszakkal, mint Liszner Vilmos. Akármilyen fájó belátni, ez a rend.”
A két állapot közötti távolságot a szereplő súlyos erkölcsi megpróbáltatások nyomása alatt teszi meg; Novák összeroppan, és végső kétségbeesésében véget vet életének.
A pisztoly másodszor is eldördül.

4.
Sárszeg: pusztulás- és halálélmény

A Pacsirta főszereplője, Vajkay Ákos a sárszegi élet kulisszáiban lát mesterséges csapdát, amely komoly kockázatot hordoz számára; ebbe bonyolódik bele, és ezáltal látja meg – lányának tarkövi nyaralása idején – élesebb fényben életének végtelen nyomorúságát, kiúttalanságát.
Ahogy Pacsirta egyhetes pusztai távolléte Vajkay sorsára, úgy az Aranysárkányban a majális napján röptetett papírsárkány kitörölhetetlen hatással van a szereplők életére. A játékszer egyszerre a diákcsíny eszköze, a szemlélődés mesebeli tárgya és a fenyegető, kiszámíthatatlan veszély előhírnöke, többekben megütközést keltő, misztikus tárgy. Puszta mivoltával egyidejűleg kelti fel a túláradó életöröm és a fenyegetettség érzését. Az aranysárkány alapszimbólum, s mivel címként szerepel, olyan összetett, többjelentésű jelkép, amely az egész regényvilágra kiterjed.
A sárkányeregetés a majális reggelén történik, azután csak a regény utolsó harmadában idéződik meg emlékképként. Az égen megjelenő sárkányt a gimnázium három tanára, Tálas, Novák és Fóris látja; a vidám kisiskolások mellett a szereplők közül még Csajkás Tibor követi siklását az égen; a sárkány rövid időre Lisznerék fűszerboltja fölött is elidőz. Novák nem szabadul a látványtól, Fóris pedig egyenesen elveszti önuralmát; róla csakhamar kiderül, hogy a diákságban ellenséget lát. Csajkás az önfeledtség pillanatait éli át. Fórist a sárkány alakja félelemmel tölti el, Novák csak növeli szorongását, amikor az „istennyilát” szóba hozza. Fóris most már egyértelműen gyilkos eszközt lát a játékszerben, Novák szerint viszont „az életet jelképezi”. A diákság szemében csakis a megélt dolgoknak van fedezetük: a világnak ez a magyarázóelve nemcsak különbséget tesz, hanem határt is von a gimnázium diákjai és a tanári kar tagjai közé. Az Aranysárkányban a diákok világa távol helyezkedik el a tanárokétól. Nemcsak azért, mert az elbeszélő az életkori értelemben vett fiatalságot tekinti teljesnek – hiszen az ügyvédnek készülő Ebeczky Dezső mindenben ügyvéd apjára hasonlít, aki a polgári érdekek túlzó megjelenítője és védelmezője, Liszner Vili pedig tudja, hogy a Városerdőn túl ott van a gimnázium –, hanem mert a diákélet légköre hitelesebben tudja fölkelteni egy szabadabb világ érzetét a regényben ábrázolt, önmagát túlélt, süllyedő világgal szemben.
A Városerdő harsány majálisa a felbolydulást, a természet korábbi egyensúlyának felborulását mutatja, a radikális változást készíti elő. A regény tudatosan megkomponált és következetesen végigvitt színvilágában a túlérett sárgák izzó, hevülő színtartományába megkérdőjelezhetetlenül beletartozik az aranyra festett sárkány, sőt ez az arany szín a vonatkozási pont; egyébként Kosztolányi Dezső más műveiben is alkalmazza az arany színt hasonló vagy közeli tartalmak és élmények rögzítésére és kinagyítására. Helyzet- és létélmény kifejezésére szolgál kései költészetében az „aranykezükkel” intő fák képe, a „sárga tömb” jelentésköre. Az aranyra festett sárkány mindenesetre igen intenzív vizuális hatást kelt a nyár elharapódzó sárga színeivel, és kapcsolatot tart a regény első mondatával. Az arany sárkány a drámai változás előképét rögzíti, és készíti elő a szereplők életében; ez a pusztulás- és halálélmény az Aranysárkány mondanivalója.

Mohai V. Lajos

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá