Csak az lehet embertelen, ami emberi – Nemes Jeles László Saul fia című filmje után

Félek, nem lehet érvényeset írni olyan filmről, amit csak egyszer láttam, s nem olvastam el a róla szóló eddigi kritikákat sem. Igaz, nem filmkritikát akarok írni, csak afféle élménybeszámolót. Mert végre történt valami a mozivásznon, amiért érdemes filmet csinálni – és nézni.

 

Legutóbb – évekkel ezelőtt – a Mások élete című német film érintett meg igazán. Ez persze nem sokat jelent, hisz alig járok moziba, mindenesetre tény. (Érdekes, Florian Henckel von Donnersmarck is elsőfilmes volt.)

Ritkán járok moziba, még ritkábban írok filmről. A rosszról minek? A jóról minek? Az Oscar-díjról jut eszembe, hogy annakidején, még ifjan, írtam Szabó István filmjéről, a Mephistóról – premier után, jóval a díj előtt. Nem emlékszem már rá, csak azt tudom, hogy rövid volt, s a lényege nagyjából ez: a film tökéletes, nem is szaporítanám tovább a szót. Most is legszívesebben ezt mondanám. A különbség közöttük, hogy az klasszikusan, evidensen volt tökéletes, ez rendhagyóan az. Ami alább következik, ennek a különösségnek, rendkívüliségnek a megértéséért írtam.

Nem hittem volna, hogy mozifilm – ami szememben az abszolút profizmus és a világlinkség különös kevercse (bocsánat, Fellini és néhány többiek) – így hat még rám ebben az életben. Némán jöttem ki a vetítőből, a lelkiállapotomat pontosan meghatározni nem tudom. Döbbenten? Földúltan? Megrendülten? Fejbe vágva? Kiakadva? Nem jó. Nem pontos. Talán megragadva. Elragadtatva – mondanám, ha ez a szó nem lenne már másra elcsépelve. Megragadva, igen, ez talán a jó. A film megragadott, nagy erővel kiszakított a mindennapomból, abból a keddből, amelyben a film előtt ágyneműt mostam, s a film után találkozni akartam a fiammal a Kelta sörözőben. Nem hittem, hogy film ma még képes erre. Öreg vagyok, jószerével mindent láttam, és mindennek az ellenkezőjét is. A „filmművészetet” általában és nagyjából lelkes szépelgésnek és/vagy agresszív hatni vágyásnak és/vagy ravasz manipulációnak és/vagy bocsánatos vagy megbocsáthatatlan közhelynek látom. Kerülöm is, amennyire csak tudom.

Vannak persze kivételek, áldom is érte az alkotóikat. De ők nagyon kevesen vannak. Mindezt azért bocsátom előre, hogy lelkendezésemnek valami – legalább relatív – hitele, mércéje legyen. A lelkendezés szó itt az eredeti jelentést keresi, s nem a könnyű, lihegő ájuldozás szinonimája akar lenni. Ha van lelkem, azt érintette meg ez a film. Nem sírás kerülgetett, ahogy az érzelmek könnyé olvadnak, nem is hányinger, ahogy a zsigerek tiltakoznak, a lelkem nyugalmát, egyensúlyát éreztem fölborítva, földúlva.

Amikor kijöttem a moziból, az első saját gondolatom, hogy ez bátor film, nagyon bátor. Nem elsősorban a témaválasztásért. Azért is, hiszen annyian földolgozták már – tehetségesen és tehetségtelenül egyaránt. Hozzányúlni hálás is, mert még kevés jó megoldás született, de istenkísértés is, hiszen még oly kevés jó megoldás született. Azokban a végletes kijelentésekben sosem hittem, amiket Adornótól Heller Ágnesig oly sokszor hallhattunk, hogy a holokauszt után verset írni nem lehet, hogy a holokauszt művészileg ábrázolhatatlan. Azt hiszem, nincs olyan, ami emberileg felfogható, de nem ábrázolható. Amit ember átélt, ami ember által átélhető, az ábrázolható is. Ami ember által végrehajtható, az felfogható és ábrázolható is. Márpedig a holokausztot végrehajtották. Emberek hajtották végre. Csak ami emberi, arra mondjuk, hogy embertelen. A cunamihoz, földrengéshez, vulkánkitöréshez, bármilyen pusztítással jár, nem szükséges az embertelen jelző, hiszen tudjuk, hogy az. A holokauszt sem embertelen volt tehát, hanem emberi. Fajunk szégyenére.

A film igazi nagy bátorsága, hogy a látványinfláció világában merészelt ennyire eszköztelen lenni. Szűk térben játszódik és látszódik minden, szemünk jószerével egy arcot követ, mely szinte mozdulatlan, alig változik. A mindenen túl levés van rajta, azon belül egy már-már eszelős eltökéltség egy általa fontosnak vélt tett végrehajtására. Az arc tulajdonosa egy sonderkommandós férfi, Saul, akinek társaival együtt az a dolga, hogy a haláltáborokban elpusztított áldozatok maradványait eltakarítsa. Ezt a munkát nyilvánvalóan nem lehet ép ésszel és ép érzékekkel művelni, csak fásultan, gépiesen – túl mindenen. Aki reagál, az vagy megőrül, vagy föllázad. Más lehetőség nincs.

A film egy lázadás története. Egy csendes, minden látványos gesztus és erőszak nélküli magányos erkölcsi lázadás története. Lázadás, de ellenkezés nélküli. Lázadás, de nem valami ellen, hanem valamiért. Antigonéi történet: a halottat el kell temetni. Ez isteni és emberi törvény, mely „hatályosabb” minden hatalmi, zsarnoki önkénynél. Kreonénál is, Hitlerénél is. Saul nem a saját sorsa ellen lázad, abba régen beletörődött – különben nem tudta volna elviselni –, hanem az emberi méltóságért. A halottat a halálgyárban is emberi módon, halotti imával, rabbi közreműködésével kell eltemetni. Legalább egyet. Akire azt mondja Saul, hogy az az ő fia. A történet szempontjából nincs jelentősége, hogy valóban a fia-e, vagy csak képzeli, a lényeg, hogy a fiú ember, és ő meg akarja adni neki a végtisztességet.

A sok századmagával gázkamrába küldött fiú csodával határos módon életben marad, így talál rá Saul. Itt mozdul az arca, talán mosolyog is, ahogy ránéz. De elveszik tőle, a helyi Mengele boncolást rendel el, Saul kilopja a boncteremből, elrejti a kis testet, s miközben végzi sokadmagával együtt takarítói munkáját. Közben minden újabb transzportban rabbit keres, hogy az a gyászszertartást elvégezze. Minden erőfeszítése kudarcba fullad, de az arcán nincs semmi elkeseredettség – csüggedés vagy csak azért is –, csupán a rendíthetetlen vagy kevésbé szépen monomániás eltökéltség.

Ez a munka egy megsemmisítő táborban, zárt folyosókon, sötét termekben, cellákban, alagutakban történik, ahol közben folyik az élet, és folyik a halál. Saul arca mögött és mellett a háttérben futólag láthatók és hallhatók a történések képei és hangjai: élettelen testek szállítása, egymásra halmozása, éles vezényszavak, bábeli nyelvzavarzsongás, sikolyok, sóhajok. Annyi, amennyit „véletlenszerűen” fölvesz a Saul lázadását követő szem-kamera. Csak éppen annyit, hogy tudjuk, hol vagyunk, mi történik itt. És mi tudjuk, az első perctől kezdve. Olvastuk. Tanultuk. Láttuk. Hallottuk. A tűnő képek, fölvillanó részletek, foltok intenzív totalitása agyunkban erősebb teljességgé áll össze minden elborzasztó dokumentumfilm-látványnál.

Miközben nem a halálgyárról szól a film. Ez is az alkotók bátorsága: azt nem megmutatni. Nem részletezni, hogy koncentrálhassunk Saul arcára, Saul lázadására, mely bukásában is fölemelő. Készül egy másik lázadás is. Egy klasszikus, szervezkedéses, fegyveres kísérlet. A sonderkommandósok készítik elő, hiszen tudják, ha már minden „csomagot” eltakarítottak, ők következnek, a szemtanúk. Az ő lázadási kísérletük is legalább annyira reménytelen, mint Saulé, de az övéknek legalább – a szemükben – van értelme, amiért érdemes meghalni is. Az övék az öntudat lázadása: nem adjuk ingyen a bőrünket. Saulé az emberi méltóság lázadása, mely önmagáért való. Ezért nem értik társai sem, mit akar azzal a halott gyerekkel…

Saul lázadása fölülírhatatlan, s ezért Saul legyőzhetetlen. Megérinteni sem tudják a Mengelék, Himmlerek, kápók, verőlegények, nem áll hatalmunkban. Megérinteni nem. Megölni – igen. Meg is teszik.

A film finom-szép szimbolikájában az életet a természeti környezet jelenti, a végig alig látott ég, a zöld fák, bokrok. Amikor a lázadók kitörnek a táborból, a zöld erdőbe menekülnek. Saul is velük tart, karjában a fiúval, s magával vonszolva a rabbit (aki talán nem is rabbi, csak egy menekülést kereső rab), a temetés ekkor sem sikerül. Kétszer vagy háromszor sem. (Ezt éreztem egyedül „soknak” a filmben.) Végül a természet – a víz – veszi el, veszi át tőle a fiút, s úgy látszik, ebben Saul is megnyugszik. Aztán a lázadók bemenekülnek egy erdei házba, hogy kifújják magukat, s eltervezzék, merre tovább. Ülnek fáradtan, riadtan, amikor egy bámész kisfiú, nyilván a közeli faluból, kíváncsian benéz a házikó nyitott ajtaján. Saul meglátja, nézi, és elgyötört arcán nagyon lassan megjelenik egy mosoly. Fölismerő, tévedő, önbecsapó, vagy eszelős? Nem tudom. De gyönyörű. Ha ennek a szónak van itt egyáltalán értelme itt. Ma is velem van ez a kép. Filmen ilyet még nem láttam. Pedig láttam mosolyogni Audrey Hepburnt, Alain Delont, Darvas Lilit és Törőcsik Marit is a filmvásznon. Lehet, hogy Saul nem is mosolygott. Talán csak leolvadt arcáról a sok gyötrelem és megaláztatás. Talán ilyen az emberi arc alapállapota. Ádámé a bűnbeesés előtt. Vagy, ahogy Herder mondja: „Oly arcot is, mely a szenvedéstől sok ideig eltorzult volt, kisimít a halál keze, úgy, hogy néhány perc után szebb alakot mutat, mintsem bármikor is életében.”

Saul még él, s nem tudjuk pontosan, miért mosolyog. A „fiát” látja, vagy csak a reményt? Mindegy: ilyen szép csak az élet mosolya lehet – a legyőzhetetlen emberi öntudat harmonikus grimasza. Több mint a „Gladiátor” film ajánlata: a halál végül ránk nevet. Csak annyit tehetünk, hogy visszanevetünk. Saulé nem vissza-, hanem odanevetés.

Bár a halál tényleg közeleg. Már hallani a fegyőrök ordítozását, kutyáik csaholását, aztán nemsokára a sortüzet is… Mi, nézők akkor már az ösvényen futó riadt kisfiút látjuk, amint lassan eltűnik a gyönyörűségesen szép, zöld és megnyugtató bokrok, fák között. Amint elrejti, védelmébe veszi a természet.

A Saul nyert Oscart? Az Oscar nyert Sault.

 

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá