Debrecen

„Vajon igaz, hogy Debrecenben

a Maradandóság lakik?”

(Ady Endre: A Maradandóság városában.)

Igazi költői kérdés! – Nem, ott kérem, egyszerűen csak különös vágású emberek, a debreceniek laknak. – Még ma is. Vagy így van, és akkor nem kell beszélni róla. Vagy nincs így, és akkor meg nincs is miről beszélni.

Mint afféle vén diáknak, nekem persze, már sok mindent szabad. Olyan leszek hamarosan én is, mint Pósalaki úr, akinek Nyilas Misi naponta négy krajcárért felolvassa az egész lapot, a bécsi Lutrin kihúzott számokkal együtt. Amikor először olvastam a történetet, a Kollégium kisdiákja voltam magam is. Sokszor elgondoltam: egy számára már örökre elsötétült világban, a székéhez láncoltan, ugyan mit kezdene azzal a sok pénzzel a jó öreg, ha megnyerné is? Most kezdem csak érteni, hogy az ellopott cédula miatt kirobbant botrányban őt már nem a pénz érdekli igazán, hanem a kis barátja, akiben nagyon nem szeretne csalódni. És talán – az igazság, meg az Ország, a Város jövője, amelyben egy kicsit szintén hinni szeretne még. Így lesz meg végül is a szelvény, és így lehet Nyilas Misiből egyszer talán még miniszter is. Úgy legyen!

Ami engem illet, én bizony járatom a Hajdú-Bihari Naplót, még mindig. A Lutri-számok nincsenek ugyan benne, de a színházi műsor igen. Azért nyitom ki most is, hogy megnézzem, mikor játsszák a Légy jó mindhalálig! musical változatát, amelynek 25 éve nem tudtam ott lenni a bemutatóján. Találok benne egy tudósítást is a színház évadzáró társulati üléséről, ezzel a vastag betűs címmel: „Óriási közönség- és szakmai sikerrel ért véget a jubileumi évadban a 150 éves Csokonai Színház.” Na, mondom, ennek már a fele sem tréfa! Még ha egyszerű sajtóhibáról van is csak szó, a szerkesztőnek tudni kellett volna, hogy az évad nyitásakor, 2015-ben, csupán az épület volt 150 éves, nem maga a színház. 1865 előtt a Fogadó udvarán álló színben léptek fel a színészek, közöttük Petőfi Sándor és Zoltán fia is.

Egyáltalán, mitől lenne vége a színháznak Debrecenben? Mindössze 2 évaddal az után, hogy Vidnyánszky Attila és Beregszászról érkezett fiatal csapata néhány látványos előadás után, Petőfi nyomain, bevonult a fővárosba. Elege lett a vastagnyakú kálvinistáknak a szárnyas férfiakból meg Az ember tragédiája posztmodern arkangyalaiból máris? Maguk vették volna vissza maguknak a színházukat? Nem csodálkoznék még ezen sem. Egyetlen színház sem szárnyalhat a városa nélkül sokáig, ez nyilvánvaló. De nem élhet meg színház nélkül sem egy olyan város, mint Debrecen! Horváth Árpád az 1940-es, Téri Árpád pedig az ’50-es évek elején hozott létre a cívisek pénzén országos jelentőségű szellemi műhelyt. – Ahol Soós Imre és Márkus László, Mensáros László, Latinovits Zoltán és Hofi Géza segítettek kimérni a Golyóscsapágy Gyár dolgozóinak a fröccsöt a büfében. Mint néhány évtizeddel később a szolnoki és kaposvári színház, Vidnyánszkyék is igyekeztek élő kapcsolatot teremteni a közönséggel.

A nemrég elhunyt Koltai Tamás jut most eszembe, aki egy 7 évvel ez előtt írott tanulmányában mindmáig legjobb elemzését adta ennek a kísérletnek, éppen a kaposvárival vetve azt egybe. De amikor a „beregszászi ejtőernyős” néhány év múlva már a Nemzeti igazgatói székére pályázott, egy hosszú, nyílt levélben próbálta meg lebeszélni erről. Meglehet, hogy igaza is volt. Meglehet, hogy a debreceni építkezés tovább folytatása többet ért volna a „Barbie-házban” ma működő eklektikus színházüzemnek a napi bizonyítás kényszerétől hajszolt működésénél. Debrecennek mindenképpen. Több jel is mutatja, hogy van mit folytatni, és van kinek. Az új művészeti vezetőnek, Gemza Péternek a bejáratnál kifüggesztett tézisei mindenesetre, a helyi gyökerek erősítését szorgalmazzák. „Megidézni a hely szellemiségét, lokális témákon belül érinteni az univerzálisat, és a helyi mitológiát összefűzni a halhatatlan művekkel.” Szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy felfogásában a színház „nemcsak élményt nyújt, hanem értéket közvetít, gondolatokat ébreszt, érzékenyebbé, nyitottabbá és befogadóbbá tesz”. Nyilvánvaló igazságok ezek. De most valami különösen időszerűvé teszi őket. „Sárból poézist!”– fogalmazták meg Vidnyánszkyék ezt az ars poetica-t. Sajnos, vagy szerencsére, a know-how-t magukkal vitték azonban Pestre, mint a skótok a családi borotvapengét Amerikába. Újat kell hát, alkotni helyette! És lehet is. Van miből.

Nyilas Misi

Már a színészház előtti padon ülve, az új Ady szobrot, Győrfi Ádám alkotását nézegetve forgatom a fejemben ezeket a gondolatokat. Legokosabb lenne az igencsak szerényen öltözött kezdő hírlapírót, a láthatólag szintén gondterhelt 21 éves költőt kérdezni meg, talán. Vagy azokat, akik annyira időszerűnek érezték Debrecenben éppen most új szobrot állítani neki, hogy belenyúltak a zsebükbe maguk is, jó mélyen. A Nemzeti Kulturális Alap 5 millió forinttal járult hozzá a szobor felállításának költségeihez. Ugyanennyit adott hozzá a városi önkormányzat is. A többit pedig, az Adyák Alapítvány állta. Amely mögött nem nehéz felfedezni a színház hátsó traktusával farkasszemet néző Ady Endre Gimnázium támogatói körét. Akik felismerték, hogy a merész tervekkel felépített MODEM és Kölcsey Kulturális Centrum rendszeresen bérbe adott, visszhangos termei mindmáig nem tudtak igazi otthonává válni a debrecenieknek. (A környéken lakó ifjak a szomszédos kávézó teraszán üldögélő külföldieknek mutatják be kerékpáros számaikat az utcán. De ők kissé unottan nézik ezt. Látnak ilyet otthon is, eleget.) Az Ady-gimnazisták hisznek még azonban a flaszter helyett a sárban születő debreceni kultúra megújulásának valódi lehetőségében, sőt szükségességében. És a kultúrára szánt közpénznek hozzá nem értő, felelőtlen herdálása helyett, tesznek is érte valamit. „Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt, / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Helyben vagyunk! Alighanem az Ady Gimnázium vendége vagyok most hát én is a Légy jó mindhalálig! musical változatának előadásán, amely ezúttal az iskola művész tanárainak és drámatagozatos diákjainak közreműködésével, a 25-ik Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó rendezvényeként valósul meg. Már ahogyan az ilyen rendezvények lezajlani szoktak, persze. Sok-sok fiatalos önbizalommal, sőt önhittséggel, de azért őszinte lelkesedéssel, és nem minden tehetség nélkül. Ezek a fiatalok az utóbbi negyed század paraszt- és Brüsszel-vakító beruházásai után is büszkén vállalják Móricz Zsigmond, Kocsák Tibor és Miklós Tibor Debrecenben bemutatott, az óta már a fél világot bejárt musicaljét, és hisznek a mokány kis Nyilas Misi – kissé megszelídített – lázadása sikerének. Bizony szent ez a makacs hit nálunk mostanában, még ha nem Adytól eredeztetik is! A színház néhány kiváló, tapasztalt művészének és szakemberének köszönhetően, most azonban egészen megbízható színvonalon valósul meg a színpadon is. Előadás után még egy jó fél óráig ünnepli ezt a közönség. De én már azon töprengek, hogy miért nem képes eloszlatni mindez az újság buta elírása keltette furcsa érzést be nem. Úgy döntök hát, hogy egy napot itt töltök még a „Maradandóság” városában. Megnézem a Rómeó és Júliát. Lehet, hogy kiderül: nem a tündéri szépségű Veronában, hanem itt játszódik az is?

Csokonai pop-art nimfái

Az Egyetemi Könyvtárban töltöm másnap az egész délelőttöt, hogy megértsem Debrecent végre. A régi könyvek között üldögélve, aztán megint valami nyugtalanság, valami bizonytalan, kétkedő érzés vesz rajtam erőt. Valami megállíthatatlan, baljós mozgást észlelek a lapokon: reménykedő, okos készülődések, majd elkerülhetetlen összeomlások hullámzását. Csak az asztalomon elférő könyvek tanúsága szerint, ez a falakkal nem védhető város a sorsfordulókon mindig tudatosan, okos taktikával próbált meg elébe menni az elkerülhetetlennek. A kényszerhelyzet kikényszerítette politikai megvalósulás azonban legtöbbször egyenesen a paródiáját vitte végbe a szellemi előkészületeknek. A nagy gonddal kipingált díszlet falakat kíméletlenül betemeti mindig a körös-körül recsegő, ropogó, végül összeomló Nagyvilág törmeléke. A Nagytemplom egy forradalom és szabadságharc, a Kollégium Oratóriuma pedig, egy borzalmas háború szülte magyar kormányra emlékezik, eléggé vegyes érzelmekkel.

A mentési kísérletekből csupán Csokonai és Fazekas Mihály, Arany és Petőfi, Móricz és Ady költészete maradt meg, valamint Hatvani professzor úrnak Varga Imre alkotta, Newtont megszégyenítően remek szobra az Egyetem bejárata mellett. És hát persze, a Kollégium. 1914 és -19 (sic!) között aztán, a háborúval meghasonlott, lemondott, majd brutálisan meggyilkolt Tisza István miniszterelnök és a Trianon utáni újjászületés jövendő nagy kultúrapolitikusa, Klebensberg Kunó segítségével, a Kollégium 3 kara egyetemmé alakult. A Kossuth Lajosról elnevezett jelenlegi pompás épületét azonban csak 1932-re tudták felépíteni. Volt ebben persze, valami jó is. Az egyre erősödő német hatás kivédése végett, a program időközben alaposan feltöltődött ugyanis a „Maradandóság” zseniális debreceni stratégiával. Ez egyféle mimikri, a nyílt összecsapás szüntelen halogatására, a kivárásra építő keleti harcmodor hortobágyi változatának megfelelő magatartás volt. – A zömök épülettömb előtti díszparkban a reformáció nagy alakjainak szobrai között egy hamisítatlanul olasz szökőkút rendszer csörgedezik, amelynek medencéiben Csokonainak az olasz pop-art szellemével beoltott nimfái fürdőznek nagy szégyenlősen. Fontos szerepet kapott a korábban lenézett szláv és a finnugor nyelvek tanulmányozása, a „halzsíros” rokonság ápolása is. A földszinten az olvasóteremtől jobbra a germanisztikai, balra az angol-amerikanisztikai intézet, az emeleten pedig a szlavisztikai és a finn-ugor intézet kapott helyet.

Vajon nem így kell-e érteni a Maradandóságot, amiről Ady beszél? – tűnődöm, befelé igyekezve a színházba. Mint idő előtti, vagy összecsapott, brutálisan levert, vagy ellopott forradalmak, tragikus összeomlások és újrakezdések sorozatát? Amelyben egyedül ez a hatalmas szellemi munkával megvalósuló szüntelen alakváltoztatás az állandó, mint a Megmaradás egyetlen lehetősége? És még az sem jön össze mindig. Kijutott Debrecennek a bombázásokból és elhajtották a németek a ménest, a csikósok minden hősiessége ellenére is. Ráadásul, itt próbálták meg utoljára egy óriási tankcsatában megállítani az oroszokat Kurszk után. Mind a két fél sebesültjeit a mi későbbi pedellusaink ápolták, a Kollégiumban berendezett hadikórházban. Feltűnt, hogy mindnyájuknak rozsdamentes acélból készült műfogsora volt. Addig faggattuk őket, amíg elmondták, hogy az orosz szanitéc-kollégák taposták meg őket, mert nem engedték, hogy az orvosok levágják mindjárt a sebesültek lábát. A lefűrészelt lábakról leráncigált csizmáknak ugyanis nagy piaca volt akkoriban az egész felszabadított Európában. De legalább nem lőttek agyon bennünket, újságolták a derék emberek, és boldogan vigyorogtak ránk a szép új acélfogaikkal.

Nem ennek a rideg hortobágyi sorsnak egy következő fordulóját jelzi-e az új Ady szobor minden nagyváradi csapongást és párizsi elragadtatást nélkülöző, debreceni egyszerűsége, meg Nyilas Misi, az érzelmes kisdiák váratlanul kemény lázadása? És talán még a két halhatatlan érzelmi forradalmár tragédiája is, a Szikszai Rémusz vendégművész rendezte Rómeó és Júlia? Amely arra volt elég csak, hogy tovább növelje a pártos családok bosszúszomját? És hogy végezzenek a fiatalok egyetlen pártonkívüli pártfogójával, Lőrinc baráttal, és nyugdíjba kényszerítsék Verona igazságos, humanista hercegét? Új iskolák és egyetemek helyett most magukat amfiteátrumnak képzelő stadionok és aréna küllemű színházak épülnek. De a lényeget, lám, megint csak a régi jó öreg színházaknak kell kimondani!

Egészen felvillanyozva szállok le a villamosról a Bem téren tehát, a Kiegészítő Parancsnokságnál. Szemben, a halhatatlan Simonyi Óbester pincéjében szoktam mindig ebédezni, ha a városban járok. A régi-új tulajdonos az államosítás és az újra megvétel között beruházó mérnökként csinált nevet magának a városban. Így aztán sok mindenről tudunk beszélgetni Bem József örökbecsű debreceni hagyatékának, az erdélyi káposztás ragu elkészítésének módján túl is, amelyet nem mulasztom el meg is kóstolni mindig. Most éppen azt újságolja, hogy a város vezetése, akik „friss tojáshéjjal a fenekükön” nem is olyan rég még itt dugták össze a fejüket minden este, aztán meg nem adták meg neki a jogos adókedvezményt sem, most egyre gyakrabban néznek be megint. A Parancsnokság bejáratára meg ki van téve egy nagy táblán, hogy TOBORZÁS. „Hunniában valami készül.” Jaj, ne legyen már megint igaza ennek a polgári radikális, nyugatos Adynak! Csak legalább egyszer ne!

Lőrinc barát

A Csokonai Színház egykori nagy művészeinek felsorolásakor kifelejtettem azonban az imént az egyébként is méltatlanul keveset emlegetett Ruszt Józsefet. Ő is tagja volt a nagy társulatnak, de az itt tervezett nagy Shakespeare rendezéseit már csak másutt valósíthatta meg. Leginkább a Rómeó és Júlia miatt sajnálom ezt, amelyet a szerzője mintha csak egyenesen ide írt volna. Vámos László rendező, Soós György (Rómeó), Örkény Éva (Júlia) és Téri Árpád (Lőrinc barát) az 1954-es előadással már ragyogóan bebizonyította ezt.  Ruszt hívta fel a figyelmemet először Lőrinc barátra, az idős ferences szerzetesre is, aki talán a legtöbbet van színen, a legtöbbet lát, és minden bizonnyal a legtöbbet ért is meg az egész történetből. A legtöbbször mégis csak valahol a színlap legalján szerepel a neve. „Úgy ismerünk, mint jámbor férfiút” – mondja neki a herceg a darab végén, mintegy felmentésként a vád alól, hogy nem is a két patrícius család háborúskodása, hanem a két fiatalt titokban összeeskető és az altató itallal operáló hóbortos, reformer barát okozta a tragédiát tulajdonképpen. Csupa jóindulatból és elhivatottságból. De hát, érdemes-e? Ezen vitatkoztunk Ruszttal előadás után, a végeérhetetlen debreceni utcákat róva.

Most pedig ezt olvasom a Rómeó és Júlia műsorfüzetében: „Jövő nincs. Béke van. Három nap az élet. Egy világban, ahol a gyűlölet és az erkölcs álarcába bujtatott önérdek az úr, ahol az apák tulajdonosai a lányaiknak és feleségeiknek, ahol az a boldogság, ha beházasíthatod gyermekedet a hatalomba, ott a kölkeink csak hazudni tudnak nekünk… megtanulják, hogy a hazugság az élet igazsága, és titokban próbálnak meg önmaguk lenni. Igaznak lenni és őszintének. Aztán belehalnak a próbálkozásba, mi pedig – jó szülők módjára – megsiratjuk őket.”

Kiderül tehát: a fiatalok legnagyobb baja ma is az, hogy nincsen senkijük, aki szeretné, és egy kicsit legalább, ismerné is őket. Ez a „bűne” Lőrinc barátnak éppen! A nemek és nemzedékek, valamint a szociális és kulturális csoportok közti korlátokon túl, merészen áthágta még a modern és posztmodern elidegenedés és individualizmus emelte újabb korlátokat is. Nemcsak tanítója és gyóntatója, hanem – Uram bocsá’! – barátja is szeretett volna lenni a két fiatalnak. Ez jogosítja fel mindarra, amit tesz.

„Hát férfi vagy te?” – rázza meg durván a hisztiző kamaszt, aki a mély álomba merült Júlia láttán mindjárt maga ellen akarja fordítani a tőrét Rusztnak már Zalaegerszegen megvalósult előadásában. Más megoldás híján, Lőrinc éppen ekkor határozza el magát a titkos házasságkötés kétségbeesett cselére. Súlyosan megsértve ezzel, úgy tűnik, nem csupán a szegény kis Verona, de a mai globális világ erkölcsi rendjét is.

Úgy esett, hogy épp egy úgynevezett „beavató előadást” láttam Zalaegerszegen. Igen találónak érzem az egykori „diákelőadásoknak” ezt a mai elnevezését. Ha Lőrinc barát Rómeót az életbe, úgy ezek a fiatal színészek – Verona hercegének az értő magyarázataival – a színházba igyekeznek beavatni itt több száz középiskolást. És ez most annyit tesz megint, hogy – az életbe. Nehéz és hosszadalmas munka vár most Debrecenben is a „helybéli intelligenciára”. Mint jó színigazgató, Shakespeare ugyanis fején találta a szöget: hiába a bosszú és a viszály, mindig új és új szerelmesek jönnek. És még ha mindig a színlap végére kerülnek is, és a fővárosi kritika meg sem említi őket, egyre nagyobb a kereslet a Lőrinc barátok iránt.

Amint látjuk, ez eléggé veszélyes dolog azonban, még ma is. A mai debreceni előadásban, amely – fontosnak tartom megemlíteni ezt! – a bérleteseké volt, a Hercegnek nincsen már módja összefoglalni a tanulságokat, és felmenteni a szerzetest a vádak alól. A hercegi testőrség vezetője, aki Szikszai Rémusz előadása folyamán egy politikai államcsíny végrehajtójának a szerepére nő fel, egyszerűen lelövi a barátot, és félreállítja az elbizonytalanodott, elöregedett Herceget. A lámpák azonnal megtalálják, és hosszú színpadi perceken át, totál plánban világítják meg a Lutri új nyertesét. Így fejeződik be az előadás. Óriási tapssal, kitartó ünnepléssel. Vagyis, a bérletes közönség a stadiont és a kultúrpalotát, a repülőteret, a szupermodern villamost és a városban letelepedő tőkeerős cégeket választotta. Ennyire belefáradtak volna már Csokonaiba, Hatvani professzorba és Adyba? Vagy csak mimikri ez is? A „helybéli intelligencia” túlélési stratégiája, akik – bár megírta az újság, hogy nem lesz – a következő évadra is szeretnének azért még színházi bérletet venni? De miért csak egyetlen ciklusra? És mi lesz az Ady Endre Gimnáziummal? Debrecenben nagyobb távlatokban kell ám gondolkozni! Ahogyan a nóta mondja:

„Debrecenbe kéne menni,

pulykakakast kéne venni.

Vigyázz kocsis, lyukas a kas,

kiugrik a pulykakakas!”

Peterdi  Nagy László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá