Egész évünk április – színház és más

A színházban egész évünk április. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, felhős vagy napos, unalmas vagy viharos, de mindenképp várakozásteli. És jó eséllyel enyhülést hoz.
„Ki él, annak jut még egy hely valahol.”

A hely, persze, belül van… Bennünk. Ahol valójában létezünk. Egy hely, amelyet belakunk, benépesítünk. Ahol őrizzük létünk relikviáit. Ahol a múlt akár jelenné, a jövő valósággá válik. Kényünk, kedvünk szerint. Ahol olyanok is egymásra találnak, akik a való világban soha. Ahol bármi megtörténhet. És annak az ellenkezője is.
A hely, amelyet lankadatlanul igyekszünk lakhatóvá tenni.
A fenti idézett mágikus, nem győzöm citálni. Shakespeare-től való. A Katona József Színház előadásán hangzik el, a Minden jó, ha vége jó című darabban. (A szöveg dallamát Vas István tette magyarra, a jelenhez igazította Várady Szabolcs.) A Katona kései bemutatója érzelmileg kiszáradt világot mutat. Már-már fölfoghatatlanul hidegfejűt, amin alkalmasint maga az alkotó is elcsodálkozik. Bár dúlnak a háborgó szenvedélyek, azokat egyfajta közösen kialakított, fals értékrend szerint adják-veszik. Az érzelmek vására érzelemmentesen, penge aggyal zajlik. Egy csúnyácska lány kinézi magának a fiatal grófot és step by step meg is szerzi. Céltudatosan, előre megfontolt szándékkal. Anélkül, hogy megkísérelné kimutatni neki még oly szűzies érzelmeit. Heléna, a nemrégiben elhunyt hírneves orvos egyetlen leánya a súlyosan beteg francia király közelébe férkőzik, hogy az apjától ellesett praktikákkal meggyógyítsa. Cserébe azt kéri, hogy nőül mehessen a fiatal Bertramhoz, Rousillon dúsgazdag grófjához, aki az esküvő után el is menekül a biztonságosabbnak tűnő háborúba. Heléna csak a hűlt helyét találja.
Erről szól.
Meg arról, hogy lehet-e így élni. Lehet-e alkalmazkodni azokhoz az embertelen állapotokhoz, amelyeket az ember hoz létre maga körül. Korról korra. Lehet-e boldogulni. Némiképp borúlátóbban szólva, miként lehet életben maradni a dzsungelben, melyet emberi társadalomnak nevezünk. Alapjában minden színházi előadás erről szól. Legalábbis – már ami a színház lényegét illeti – erről kéne szólnia. Persze, itt az örök dilemma, a Karinthy–Füst Milán paradoxon, melyet Füst Milán Boldogtalanokja kapcsán Karinthy oly érzékletesen vetett papírra.
„[…] nem tudom elfelejteni, ha a nézőtérre nézek, hogy ezek, akik ott ülnek, nem halott figyelők, nem életük mérlegét követelő halni térők, akiknek leszámolást kell nyújtanom, megmutatni nekik, hogy mit ér az életük – hanem élő, bizakodó, várakozó emberek, akiknek holnapjuk is van, akik, ha ma este lefekszenek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugat is az élet igazsága kedvéért.”
És csodálkozunk, hogy a színház mindegyre kettészakad…
Arról most nem beszélünk, hogy a két szélsőséges pólus némelykor egybemosódik, s a „kegyes hazugság” színháza olykor őszintébben fogalmaz, mint az „arcodba mondom” adott esetben álságos sznobériája. De akárhogy is, esztétikumon innen és túl – ott a törésvonal. Ez a ma színháza. „Az egyik oldalon butaságot látok, a másikon félelmet és görcsösséget. Bénultságot mindkettőn. Egészségtelennek látom az egészet” – fogalmaz Dömötör András tehetsége teljében lévő színházrendező a magyar színházi életről. Az „egészségtelen” eufemizmusa ebben az olvasatban, gyanítom, betegest jelent. Igen, a színház szakad és törik. Betegesen törékeny, ha úgy tetszik. A világ töri ketté, mely körülveszi. Mert érzékeny a világra. Anno, az anti időkben (nevezzük ezúttal így) a fővárosi és vidéki színházak határán keletkezett a legnagyobb törésvonal. Komoly esztéták és hisztis színi direktorok mélyítették. Vagy fordítva. Húzódik ezen a tájon most is, de a mostani törésvonal inkább az ideológiák mentén halad. Az esztétikum álarcát magára öltő ideológia mentén, mely egyik oldalról depressziós nihilnek titulálja a valóságot kutató színházat, miközben jó eséllyel ő maga is létrehozza a színházművészet valóságra reflektáló értékeit.
A színház mágiája ez. Összeköti, amit szétválasztottak.
Igaz ugyan, hogy nem mindig sikerül. Közösségi létezésünk élményei – akár a színház valósága helyett is – egyre markánsabban a virtuális térbe szorulnak, s e megfoghatatlan térben is elveszítettünk már néhányat a jól bevált régiek közül. Százféle mozgóképet nézünk, százféle időpontban, százféle hordozón. Hol vagyunk már azoktól az időktől, amikor szépírói babérokkal büszkélkeldő irodalomprofesszorom, saját bevallása szerint, késő este kiállt az erkélyre s az ablakokon kiszűrődő fényekből pontosan levette, hogy a lakótelepen mindenki az ő tévéjátékát nézi. Csak egyetlen adó volt ugyanis. Ma a közösség tere pillanatonként változik. S ebben a nem jobb, nem rosszabb világban odáig jutottunk, hogy virtuális korlátok közé szorított barátságaink ellenpólusa az ölelgető párna, amelyből már több tízezret eladtak Japánban magányosoknak.
Az ismerőssé szelídülő idegen közelsége, lélegzete a színházban, lehet, mára anakronizmus.
De épp a színház az, amely az érzést vonzóan maivá teheti. Van valami lelkesítő abban, ahogy az emberiség nagy gondolkodói varázserejű meséikben a legnagyobb tragédiák közepette is megtalálják a létezés örömteli mozzanatait. Azt a fajta nosztalgikus életörömöt, amelynek egyetlen kor sem tud ellenállni. Amely átsejlik a búskomor tragédiákon. Amelytől a nézőtér egyszerre lélegzik. Shakespeare és Csehov, hogy a két nagyot említsük. Mai napig őket játsszák a legtöbbet. Bármit (valóban bármit) el lehet velük mondani. Olyasmit is, ami csak nekünk szól. Csak a mi korunknak. Csehov Sirálya például – szintén a Katonában – aznap este szplínes melankóliával elandalít, másnap viszont már kegyetlenebb arcot mutat. Ha megkésve is, de rádöbbenünk, hogy Csehov megszokott pszichológiai realizmusa – mely ezúttal hajszálnyit a spiritualitás felé mozdul – pszichológiailag realista ugyan, ám a racionális világon túl a figurák kapcsolatait átszövi egyfajta megállíthatatlan, romboló energia… És mégis. Ez a bizonyos másnap is őrzi a szigorú tekintetű, a létezés szépségeire mégis oly fogékony drámaíró éteri dallamait.
A „másik” Sirály, a német Ostermeier Sirálya a Nemzetiben rendezett Mitemen mintha nem bízott volna eléggé a színpad hátterében készülő szépséges tájkép s a jegessé fagyasztott csehovi szenvedélyek dermesztő erejében. A jól ismert figurák bőrébe bújva napjainkról szóló politikai tanmesét rögtönöztek nekünk a történet elején a Théâtre Vidy-Lausanne sápadt szépségű színészei. Maga a mű egy koravénné fáradt ifjú nemzedék hadakozását mutatja a szüleik generációja s velük az elkényelmesedett művészet ellen. Ostermeiert látni valóan a színház megújításának mega-nagy dilemmája foglalkoztatja, a történet érzelmi szálait inkább csak elnyafogják. (Az elismert alkotóként jegyzett Thomas Ostermeier nem más, mint az európai színház nyughatatlan fenegyereke, aki körül mindig minden botrányszagú, bizarr. Kezdetben a Deutsches Theater kisszínháza, később a berlini Schaubühne am Lehniner Platz művészeti vezetőjeként szekálta a nézőket és adott témát a bulvársajtónak. Fölkavaró színházi produkcióival ugyanezt teszi ma is a világ legkülönbözőbb tájain. Hollandiától kezdve Svájcon át egészen Oroszországig.) Ezzel együtt a fullasztóan hosszúra hagyott színpadi darab lágy tónusai képesek elringatni még akkor is, ha alkotója nyilvánvaló szándéka lenyomni a nyomorult néző torkán, hogy a közeg, amelyben a mindennapjait éli, alkalmatlan a létezésre.
Bármerre tekintsünk, egy megfáradt világ elomló szépségeivel kell beérnünk.
Sugallja a színház körülöttünk. Az a színház, amely „az élet igazsága kedvéért” az utolsó erejével is próbálja önmagát és a nézőjét fölrázni. Egyben megnyugtatni is. Amely Karinthy és Füst Milán igazsága között lavíroz. Nem mindig sikerrel, de olykor megszalad neki. Ha a képekből válogatok, amelyek beúsznak elém, látok egy szép piros kabátot. Mariska viseli Budaörsön. A Liliomfi című darabban. Egy lány, aki keserűn is édes, s egy előadás, amely „sármos és nagyon kúl“. Ugyanakkor ősi, kultikus, nosztalgikus és borzongatóan archaikus, a maga túlburjánzó, elsőrendezős, mindent belepakolok lelkesedésével együtt. Egyszóval visszamegy az eredethez. Mintha visszacsöppennénk az időben s a Szigligeti darabjában megjelenő trupp a lapok közül életre kelve eljátszaná Szigligeti darabját. Itt aztán senki nem azonos önmagával, harsogják megnyerő, széles gesztusokkal, mindenki csak színészkedik, szerepet játszik. Egészen odáig, hogy a játék, mint halálosan komoly létforma, a végére egyenesen megdicsőül. Megannyi értelmes tekintetű fiatal a Mariska tűzpiros kabátja körül, akik szeretnének mit sem törődni a világgal, csak hagyjuk őket játszani.
Aztán egy másik véglet, a homo politicus színháza, a közéleti színház, amely a szokottnál közvetlenebbül és erőteljesebben igyekszik formálni társadalomképünket, s mint ilyen, végigvonul az egész színházkultúrán. Szeretjük, nem szeretjük, létezik. Van létjogosultsága, hiszen a színháznak az a dolga, hogy beleszóljon a hétköznapjainkba, és bárhogy csavarjuk, ez valamiképpen politika. Az effajta színháznak is megvannak a maga szélsőségei és leheletfinom árnyalatai. Van közte olyan, amelyik csak látszólag az, ami. Simán fölkap egy pikáns közéleti témát, de nem ragad le a napi politikánál. Ha már megkaparintotta, heroikus sorstragédiává tágítja, és ezzel a mindent elsöprő alkotói gesztussal színpadi remeket alkot. (Az idei évad egyik médiabotrányát kiváltó előadás A bajnok.) Egy másik meg fordítva. A harag napja egy csonka család intim szféráján keresztül mutatja sokkos hétköznapjaink elkerülhetetlen tragédiáit. Minden mondata tömény politikum. A történet inkább csak eszköz. S ha nem is lépi túl a színház, mint művészet adta kereteket, de a jobbító szándékkal megáldott ápolónő evilági pokoljárása, mint dühödt társadalomkritika, indulatosan feszegeti a par excellence színházművészet határait.
A színház nagy kérdése, hogy lényünk mely részét szólítja meg.
A szélesen hömpölygő, rázós családtörténetek személyes intimitása akkor is vonzó lehet, ha egy egész társadalmi képletet kapunk a nyakunkba vele. Shakespeare Lear királya például azon hasal el többnyire, hogy a mindenkori hatalmi gépezet működését kutatják benne, a szorosan vett sztorit, a királyságáról lemondó uralkodó és lányai történetét csak hagyják megtörténni. Nos, a Radnóti Learje egy gigantikus ebédlőasztal körül zajlik, s a családot veszi górcső alá. Azt a szituációt, amelyben a legidősebb generáció lemond a hatalmáról a fiatalabb javára. Ennek a hatalomváltásnak minden kegyetlenségét és fájdalmát közel hozza. Lear hisztijeit, a lányai kiborulását. A drámai vétség nem csupán elkövetődik. Jelentést kap, hátteret. Értjük a miértjeit. Lear fölugrik a vacsoraasztalra, onnan dirigál, és közben azt hiszi, ezt majd akkor is teheti, ha már nem övé az ország. Izgalmas, sokatmondó történet, mit nekünk, és mit Hekubának, ha az események mögött mellesleg valamifajta társadalmi modus vivendi is kibontakozik.
Az idei az apák évada.
A hiányzó apáké. Akik jelen vannak ugyan, de kevesek ahhoz, hogy igazi apákká váljanak. Erősnek látszanak, ám ez a kicsikart apakép előbb vagy utóbb szertefoszlik. Csak a hiány marad utána. Annak a bizonyos elnéző, bölcsen engedékeny apának a hiánya, aki férfi létére azzal is őrzi férfiúi princípiumát (s vele valaha volt minden méltóságát), hogy a családért képes föladni az elveit. Aki Lear létére nem semmizi ki legkisebb lányát, Cordéliát, mert az nem hízeleg neki kénye-kedve szerint. Lear gyenge, szüksége van a hízelgésre. Nem azzal van a gond, hogy lányainak ajándékozza az országát, hanem azzal, hogy az elajándékozott országgal a tekintélye is semmivé foszlik. Az apa tekintélyének hiánya a huszadik századi modern amerikai drámairodalom központi kérdése is. Miller, Albee, O’Neil, Williams. Van mit mondaniuk a mának.
A legdurvábban, a legöntörvényűbben Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabja szólít meg Kecskeméten. Lehengerlő, megható, vasmarokkal szorító történet. Olyan mélyen érint, hogy csak szédelgünk utána. Egy apáról, aki a társadalomban kivívott helyét a családján belül is érvényesíti, kiváltva ezzel két fia egójának túlzott reakcióit. Túlhajtott, szenvtelen megfelelni akarást az egyik oldalon, végtelen bizonytalanságot, túlspilázott, tán nem is létező nemi identitászavart a másikon. Na, ja, a huszadik század. Meg a huszonegyedik. Az apányi fiúk, feleségeik, létező és nem létező gyerekeik története ez. Kis családi gyilkosságainké, melyeket többnyire megúszunk, mert egy olyan térben zajlik – mélyen, legbelül – ahol nem lehet tetten érni.
Az apák színháza a fiúk olvasatában.
A szó hagyományos értelmében vett krimit is láthattunk. Georges Simenont magyar színpadra ültetve a Pinceszínházban. (A történet egy franciásan lepattant párizsi bisztróban játszódik, és ki hinné… Minden bűn eredője egy érzéketlen apa a múltból.) Édes volt, felemelő, mint egy igazi klasszikus bűnügyi történet. A krimi igazságossága, vagy ha úgy tetszik, kegyes hazugsága mindig elvarázsol. Átéljük azt, amit a valóságban ritkán sikerül. Fény derül a bűnösre. Ezért szeretjük a krimit. A világ igazságosságába vetett hitünket hozza vissza. Egyetlen múló pillanatra.
Töredékeiben is érdekes évad.
A Dömötör András című darab zárta le a tavalyit s egyben köszöntötte stílusosan a nyarat a Jurányiban. A Színművészeti 2003-ban végzett Máté Gábor-osztálya évről évre kisorsol maguk közül valakit, ő lesz a történet alanya, akiről lerántják a leplet könyörtelenül. Ha jól sikerül, remek mulatság. Ha mégsem, akkor is. Nem más ez, mint egy hosszú évek óta tartó különös valóságshow, amely valóság és fikció határán mozog, miközben mély közösségi tartalmakat közvetít. Azon túl, hogy korunk színpadra idézett magatartásmintáiban megbújik a társadalomkritika, ezúttal nyomokban ott lapult egy nemzedéki dráma is. Az elfogadás képességének a hiányáról, a menni vagy maradni dilemmájáról, a túlburjánzó gyermeki énről, a lázadás kontra beilleszkedés lehetetlenségéről. A helyről, amelyet ideje lenne megtalálni.
Feltárultak előttünk a felnőtté érett Y generáció sorskönyvének kusza lapjai.
Aztán szeptemberben a Pesti színházban a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem búcsúzott a nyártól, s a pár nappal előtte halálba lovagolt írójától. Fejes Endre a társadalom talaján tenyészett bűnt kutatta benne. A bűn megkerülhetetlenségét. A törvényszerűen bekövetkező bűnt. Vonzotta a világ nem megfelelő működésének a föltérképezése, a „hogy történhetett meg,” örök kérdése, amelyre szúrós, tárgyszerű választ adott. A létező szocializmus megszégyenítő mindennapjait leleplező, valóságból vett „kultikus krimi”, a megaláztatásai elől szerepjátékba menekülő, magát görög diplomatának kiadó gyári munkás mocskos gyilkosságba torkolló sztorija úgy kelt új életre a volt szocializmus kulisszái között, mintha nem fél évszázada született volna, hanem most és itt. Ebben a társadalomban.
A Jó estét, nyárral kezdődött évadot szimbolikusan A macska a forró bádogtetőn zárta a pécsi színházi találkozón. Fölkavarón, karizmatikusan. Meg is nyerte a fődíjat. Zsótér Sándornak volt egy Galileije is idén a Nemzetiben. A világegyetem nagy teoretikusáról, aki a döntő pillanatban az életet választja, s az egyház kínzóeszközeinek puszta látványára mindenestül megtagadja saját tanait. Térdre kényszeríti a hatalom, amely a hatalmát félti. Látunk egy hőst, aki gyáván meghunyászkodik, ám történelmi léptékben mérve ő a legbátrabb. Ravaszul kijátssza a ravaszdi hatalmat. Élve marad, hogy befejezze, amit egyedül ő képes befejezni.
Talán áprilisban mutatták be, de lehet, hogy nem akkor. Valójában mindegy is. A színházban egész évünk április. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, felhős vagy napos, unalmas vagy viharos, de mindenképp várakozás teli. És jó eséllyel enyhülést hoz.

Kállai Katalin

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá