És mégis – SZEMELVÉNYEK BAUER JÚLIA ÉS MÉGIS CÍMŰ KÖNYVÉBŐL

EGY MÉLTATLANUL ELFELEDETT LÁGERNAPLÓ ÉS SZERZŐJE

SZEMELVÉNYEK  BAUER JÚLIA ÉS MÉGIS CÍMŰ KÖNYVÉBŐL

Igen, a nagy költő örök emlékű sorai: „S mégis, magyarnak számkivetve”. Bevallottan, egy egész élet égboltjára kivetítve, Bauer Júliáéra, aki elszenvedője, túlélő szemtanúja és krónikása volt a magyarság legnagyobb nemzeti és történelmi katasztrófái közé tartozó a holokausztnak. Egy testes, ám mindezidáig kevéssé ismert könyv (Bauer Júlia: És mégis, Noran Libro, Budapest, 2012. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az utószót írta: Sas Péter) tartalmazza Bauer Júlia lágernaplóját (mégpedig kéziratos hasonmásával együtt), vershangon megszólaló, alkalmi – erősen érzelmi – lírai vallomásait, életének folyásáról, fordulatairól pedig hosszú interjúszöveg áll a könyvben.

Megrázó emlékezés-dokumentumként olvasható Bauer Júlia És mégis című fohászának

„párdarabja” az 1976-ban írott Auschwizt című prózavers fia, Suchmann Tamás tollából.

Bauer Júlia személyes vallomása, saját élettörténetének föltárása és összefoglalása hozzájárulás a történelmi kataklizma teljesebb megismeréséhez; érzelmes vallomás ez a hazaszeretetről – ebben a nem titkolt érzelmességben, magyarság-szeretetben rejlik a Bauer Júlia vallomásának különös ereje, hitele. Magam a meghatottság érzésével olvastam a könyvet, benne a rendkívüli dokumentumértékkel bíró akkor, tizenkilenc éves somogyszili zsidó lány naplóját, amelyet a deportálás során, az auschwitzi, haláltáborban egészen a hazatéréséig vezetett. A naplóhoz nagy lelkierő kellett; egy fiatalsága virágjában a történelem züllöttsége által elragadt lélek jegyzi föl maga körül a borzalmakat, melynek elszenvedője és kiszolgáltatottja.

Aztán a visszatekintő életút-interjút, amely a súlyos tapasztalások és az én veleszületett bölcsességének patinájával ötvözve beszélnek életről, választott és adatott sorsról, továbbá a verses megszólalások, „szelíd intelmeit” a világhoz, a családi közösséghez címezve.

Az És mégis című vers himnikus költemény, fohász a hazához. Még 1945-ben íródott, amikor minden emlék friss volt, minden fájdalom égetett. Mégis: fohász Magyarországhoz.

 

Mohai V. Lajos

 

 

Bauer Júlia

ÉS MÉGIS

Szülőhazám jaj mit tettél,

a gyilkosokkal szövetkeztél.

Elkergettél, megtagadtál,

pribékek kezére adtál.

Gyökereim széjjeltépted,

homlokomon szégyenbélyeg.

Testem, lelkem meggyötörted,

életemet kettétörted.

Talajodból táplálgattál

és most mégis megtagadtál.

Kicsiny fészek, édes álom,

nincsen hazám, sem országom.

Senkim sincsen e világon,

kálváriám magam járom.

Sűrű szegesdrótok között,

fegyveres őr hátam mögött.

Minden nap a csodát várom,

huszonegy lennék a nyáron.

Édes hazám jaj mit tettél,

gyilkosok szolgája lettél.

Elárultad Önmagadat,

hű gyermeked megtagadtad.

Mégis, mégis alig várom,

hogy átmenjek két országon.

Megláthassam szent határod,

Anyám álmát te vigyázod.

Kicsiny falum, szűkebb hazám,

sírban nyugvó Édesanyám,

tarka rétek, erdők, hegyek,

várjatok rám: megyek, megyek!

Itt lélegzem, csak itt élek,

szívet, hazát nem cserélek.

Melsungen, 1945 nyara

SUCHMAN TAMÁS

 

Auschwitz

Az én múzsám

a kaposvári gettó és Auschwitz-Birkenau közt

zárt marhavagonban, étlen, szomjan mondta ki először

azokat a szavakat, melyeket most leirat velem.

Az én múzsám a keményre vasalt náci csizma alatt üvöltve,

a nevető német lányok csattogó korbácsa elől menekülve,

a krematóriumok égő emberhús bűzét okádó kémények

borzalmától fuldokolva,

hullahegyek látványától tébolyultan támolyogva,

megalázottan és meggyötörve ismerte meg nekem a „kínt”.

Az én múzsám anyám és szentem

testem és lelkem.

S én, ki 35 évvel a háború után

napfényes délután átléptem a borzalom kapuján,

lehunytam szemem, s elképzeltem azt,

Mengele állt előttem, rechts oder links

élet vagy halál.

Az udvaron koporsó sovánnyá gyötört

halálarcú, csíkos ruhás emberek,

los, los, los aber schnell… harsogott.

Tovább sétáltam a halál honában,

tonnányi hajtömegben anyám aranyszőke fürtjeit láttam,

és sikoltás és haláltusa, jaj szó a rettenet,

folyosók, korbács, akasztófa s megkövesedett kín a falakon.

Kegyeletfal, koszorúk, három gyertyát gyújtok,

egyet anyámért, hogy él, egyet magamért, hogy élek,

S egyet a kínért, talán mert félek.

Auschwitz felett a nyári égbolt emlékezik Judea népére,

Auschwitz alatt a véráztatta föld emlékezik Judea vérére,

nyugodjatok, nyugodjatok immáron békében.

[1944. június 30-án Kaposvár] kapta a bombákat. Sem egyetlen egy ember, sem hír nem jött, hogy mi van velük. És még csak odamenni sem tudtunk, mert nem engedtek bennünket, bár ott volt tőlünk pár lépésre. Végre kb. 20-25 percre a bombázás után Jóskám, Józsi, Biró bácsi és Laufer bácsi jöttek épen, egészségesen, hála Isten senkinek közülük semmi baja nem történt. 4 munkás, kik ott dolgoztak közvetlen mellettük, elpusztultak. Közbe már az egész gettó lassan megérkezett. Rengetegen voltak betuszkolva minden barakkba, még a miénk volt a legtágasabb és mi voltunk 232[-en]. El lehet képzelni, hogy mi volt a többi helyeken. Legutoljára jött a Központi Tanács. Ők szegények még az utolsó percekben is emberfeletti munkát végeztek bent a városban.

Július 1-én.

Korán reggel keltünk, miután a barakkparancsnok kijelentette, hogy német tisztek jönnek és megnézik, hogy a barakk tisztán van-e tartva. Így mindnyájan nekiálltunk a takarításnak. Közbe kinn dübörögnek a vonatok. Az összes környékbeli gettókból szállították az embereket. Mindnyájan egész délelőtt figyeltük az embereket, hogy látjuk-e köztük a Nagymamát, Ilonkát és a többi rokonokat. Szörnyűbb és rémesebb látványt keveset láttam, mint az volt. Öreg, töpörödött emberek, egész kicsi gyerekek kocsiban, nyomorékok tolókocsiban két mankóval, gyenge nők hátukon hátizsákkal, kezükben apró csomagokkal szinte összeroskadva. Ők szegények, miután később jöttek, mint a kaposvári gettó, már nem kaptak barakkot, hanem a szabad ég alatt rakták le csomagjaikat, és ott voltak egész addig, míg el nem hozták őket. Délután 3 óra körül érkezett meg a vonat, amely a tamási, dombóvári és szombathelyi gettót hozta. Hosszú keresgélés után megtaláltuk Nagymamát és Ilonkát, Bözsi nénit és a többi rokonokat. Szegények ők abban a hiszemben voltak, hogy Kaposváron lesz egy „koncentrációs tábor”, és azért hozták be az egész környéket, hogy ott összpontosítsák őket. Szegény Nagymama gyönyörködött kicsi Gyurikánkba, szegénynek fogalma sem volt arról, hogy milyen tragikus jövő előtt állunk. Megbeszéltük, hogy ha lehet, egy kocsiba megyünk, ha odaérünk, egy helyre megyünk, hogy nekünk, Anyunak és nekem dolgozni kell menni, legyen, ki vigyázzon kicsi angyalunkra.

Július 2.

Korán reggel felállították a konyhát. Kemény bácsi és Sonnenfeld a „Kupé” vendéglő tulajdonosa voltak a főszakácsok, és többen segítettek nekik. Élelem rengeteg volt, amit összegyűjtött a Központi Tanács. Lekvár, margarin, zsír, szalonna stb. Nekünk is adott egy egész sonkát Kardos bácsi. Biztosat senki sem tudott, még a Tanács tagjai sem tudták megmondani, hogy tulajdonképpen mi a céljuk a németeknek. Olyan monda is keringett, hogy nem visznek ki Németországba, csak elszednek tőlünk mindent, és Kassán, Hajmáskéren és Sárváron állítanak fel „koncentrációs táborokat”. Ekkor már mindnyájan megalkudtunk a sorssal, csak puszta nyomorult életünk volt a fontos. Pénz, érték, lakás, semmi nem számított. Nem voltak igényeink, jó volt a puszta földön is. Egy kívánságunk volt csak, együtt maradni a családdal. Közbe a kínzások és borzalmak sorozata elkezdődött számunkra. A „Központi Tanács” után kijött a „Gestapo” teljes létszámmal és megkezdte szörnyű, pokoli működését. Szörnyű volt látni erős férfiakat félig agyonverve, teljesen ártatlanul odadobva egy ördögi eszme áldozatául. Már mindenkiben az az érzés volt, hogy jobb lenne már elmenni valahova, talán máshol jobb lesz. Este már mindnyájan feküdtünk, mikor újra nagy riadó lett. Amint később megtudtuk, Budapestet és Győrt bombázták.

Július 3.

Reggel 9-10 óra körül a barakkparancsnokokat kereste egy német tiszt és mindnyájunk névjegyzékét kérte. Jó időbe tellett, míg összeállították, és az ajtóra kitették. Délután újra visszajött és kijelentette, hogy legyünk készenlétben, több mint valószínű, ma visznek bennünket. Nem mertünk levetkőzni, csak ruhástól lefeküdtünk a szalmára. Átaludtuk az egész éjszakát, és nem vittek el bennünket. Csak egy nyugtalan éjszakát akart szerezni nekünk.

Július 4.

Kedd reggel van, mindenki tudja már biztosan, hogy ma visznek bennünket. Az első transzportot délben vagonírozták be. Délután 4 óra körül került a mi barakkunkra a sor. Egész nap szörnyű hőség volt. És az első csoport már 4 órája a zárt vagonban volt. 55-ös csoportba lettünk felállítva. Csoportvezetőnk Dr. Török főorvos és Práger doktor lett. Miközben a csomagokat hoztuk ki a barakkból a barakk elé, szörnyű vihar támadt. Valóságos ítéletidő, egészen elsötétedett az ég, a körülöttünk lévő fűzfák szinte a földig hajoltak a nagy széltől. A ránk vigyázó csendőrökön babonás félelem vett erőt, az arcukon látszott a rémület. Ha akkor lett volna bátorságunk megszökni, nyugodtan megtehettük volna, mert olyan fejvesztettek lettek a csendőrök, hogy nem törődtek semmivel sem. A legnagyobb vihar kellős közepén indultunk el a vasút felé. Éppen hogy beszálltunk a vagonba, mikor megeredt az eső. Később néhányan leszálltunk a kocsiból, kenyeret hoztunk fel. Néhány karalábot, hagymát dobtak még fel. Ez volt az egész, amivel útnak indítottak bennünket. Nem volt egész 5 óra, mikor lassan elindult velünk a vonat a bizonytalanságba, a kilátástalan, mondhatnám reménytelen jövőbe. Otthagyva mindent, ami nekünk az életet jelentette. Nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor a vonatból mind messzebb és messzebbről láttam Kaposvárt, és lassan egészen eltűnt a szemeim elől. Egész éjszaka mentünk, reggel Budapestre értünk.

Július 5.

Pesten kinyitották a vagon ajtaját, és minden kocsiból páran kiszállhattak vízért. Később megengedték, hogy akinek le kell szállni, lemehet pár percre. Kb. 20 percig állt a vonat, újra bezárták majdnem teljesen a vagon ajtaját és újra elindultunk. Budapesttől Miskolcig egyszer sem álltunk meg. Miskolcon újra kinyitották az ajtót, és pár percig leszállhattunk. Jó félórát állt a vonat, és újra elindultunk. Kb. 12 óra lehetett éjjel, mikor megérkeztünk Kassára. Ott egy magyar csendőr jött fel a vagonba, és egész finoman, szinte megható jósággal figyelmeztetett bennünket, hogy az utolsó állomás, hol magyar hatóság kezében vagyunk, és ha van még nálunk pénz, érték, adjuk le. Neki nem lett volna kötelessége figyelmeztetni bennünket, csupán jóindulatból tette. Nálunk már semmi ilyesmi nem volt. Az utunk szörnyű volt. Olyan gyorsan vittek bennünket, hogy mindig attól féltünk, hogy kisiklik a vonat. Most már nem tudok úgy visszagondolni rá, mint akkor, mikor minden percben abban a tudatban voltunk, hogy a másik percben nem élünk. Szürkületig álltunk Kassán, és mikor világosodni kezdett, elindult velünk a vonat még őrültebb iramban, mint eddig. Közben nappal lett, és a nap teljes erejéből kisütött. Most már nem volt egy csepp ivóvizünk sem. Mi még csak felnőttek tűrtük a kínokat némán és hangtalanul, de ott volt 4 kisgyerek, kiknek hiába mondtuk, hogy nincsen, ők nem értették meg. Közben a német katonák állandóan zaklattak bennünket. Órát, ékszert, pénzt, inget stb. kértek majd minden állomásnál, és lelövéssel fenyegettek. Nemsokára elhagytuk a magyar határt, és a vonat vitt bennünket be, Lengyelország felé. Lassan esteledni kezdett, a hőség és szomjúság már kibírhatatlanná vált. Enni sem ettünk semmit, mert olyan szomjúság kínzott bennünket, hogy szinte összeragadt a nyelvünk.

Július 6.

Reggelre egészen bent voltunk Lengyelországban. Apikám a vonatból megismerte azokat a lengyel városokat, melyekben az első háborúban járt. Most már nem mentünk olyan gyorsan, mint eddig, hisz már túl voltunk a magyar határon, nem kellett sietni. Majd fél napot álltunk, úgy emlékszem Tarnowitzban. Délután, már majdnem estefelé, újra elindult velünk a vonat. Kb. 12 óra körül lehetett éjszaka, mikor a vonat megállt, és olyan zörejt hallottunk, mintha a vonatokat, illetve a kocsikat lekapcsolták volna. Mindnyájan azt hittük, hogy célhoz értünk, mikor gépfegyver jellegzetes hangját hallottuk közvetlen közelről. Majd német katonák hangja hallatszott és utána ismeretlen nyelven (úgy hiszem szlovákul) hallottunk egész közelről kiabálást. Mindnyájan a félelemtől némán ültünk egymás mellett, a gyengébb idegzetűek, különösen nők, sírni kezdtek. Egy babocsai járási tisztiorvos, ki teljesen normálisan szállt a vagonba, ezen az éjszakán teljesen megőrült. Érthetetlen szavakat kiabált, és folyton a német katonákat hívta. Odakünn ismét megszólalt a gépfegyver, keverve velőkig ható női sikolyokkal és sírással. Én határozottan hallottam, hogy valaki segítségért kiabált 2-3-szor is. Rémülten szóltam Apikámnak, hogy mi lehet ez, mire ő nem felelt, elfordult tőlem. Az őrült orvos odajött hozzánk és abnormális, teljesen átváltozott hangon mondta, hogy most szedik le a fiatal lányokat a vonatról, és ez a női sikoly, amit hallottunk, már az volt. Hogy mit éreztem én, és mit éreztek szüleim, nem is próbálom leírni, mert úgysem tudom. Görcsösen kapaszkodtam Apikám karjába, mintha ő szegény meg tudott volna védeni. Idegekre menő 2-3 perc telhetett el, mikor odakünn kavics csikordult és egy katona jött az ajtóhoz. Hogy akkor nem őrültem meg, az egy isteni csoda volt. Mindnyájan egyet gondoltunk, hogy a katonának csak egy célja lehet: engem és a másik két leányt leszedni a vagonból. Szinte mindnyájan megkönnyebbültünk, mikor a katona kijelentette, hogy azonnal fésűt, inget és pokrócot adjunk neki. Mindnyájan boldogok voltunk, hogy valamivel lerázhattuk a nyakunkról. Mikor mindent megkapott, a vonat újra elindult. Felmentünk egész Varsóig, onnan visszajöttünk Krakkóba.

Július 7.

Krakkóban jó ideig álltunk úgy, hogy azt hittük, hogy ott fogunk kiszállni. Mégis elindultunk és délután 2 órakor megérkeztünk Birkenauba. A vízhiánytól és a levegőtlenségtől szédülve szálltunk ki a vonatból, és valósággal kapkodtunk a levegő után. Csíkos ruhás lengyel férfiak álltak minden vagon előtt és megtiltották azt, hogy a csomagokat levegyük. Mindenki egy kenyérzsákot vehetett magához, és mikor pár lépést mentünk, azt is visszavitették velünk. Így hát mi éppen rajtunk volt téli, illetve átmeneti kabát és ruha, azt vihettük magunkkal. Józsin és Gyurkán még kabát sem volt, és már nem engedtek érte felmenni senkit sem. Elindultunk hát 5-ös sorban Biró néni, Anyikám, Biró Rózsi, én és még valaki, ki velünk jött a vagonban. Anyikám karján Gyurikát, míg Rózsi Lacikát vitte. Ekkor megláttuk, hogy mellettünk ugyanilyen 5-ös sorban a férfiak vannak. Anyikám tőlem kérdezte, hogy hol van Api és Józsi, mire én körülnéztem, és már egyiket sem láttam, csak hallottam távolról Apikám hangját, hogy „vigyázzatok a kisgyerekre, el ne vesszen”. Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket tőle hallottam. Időnk sem volt gondolkodni, a tömeg sodort bennünket. Jó hosszú utat megtettünk, mikor egy olyan útra tértünk, mely kétfelé vezetett. Az útelágazásnál egy tiszt állt, és mikor odaértünk, engem balra, Anyikámat, Biró nénit, Rózsit a két kisgyerekkel jobbra [küldött]. Pár tétova lépést tettem, úgyszintén Anyikám is, mindketten egymásra nézve és abban bízva, hogy a katona tévedésből választott minket szét. Én megfordultam és visszamentem Anyikámhoz. A katona durván meglökött és rám szólt „Weiter linksz”. Én erre sírva elindultam balra, folyton hátranézve, hogy Anyikám nem jön-e utánam. Szegény, ő is lassan elindult, karján kicsi angyalkámmal. Édes kicsi bogárkám utánakapott kicsiny kezeivel, és valamit kiabált, de nem értettem meg. Mindez, amit itt leírok, pillanatok műve volt, és egyik percről a másikra egyedül maradtam egy teljesen ismeretlen világban. Szinte önkívületi állapotban elindultam hát amerre a katona mutatott, egy szörnyű nagy tömeggel, kik között igyekeztem ismerősöket felfedezni, de hiába, teljesen ismeretlen emberek voltak körülöttem. A szörnyű hőségben agyonfáradva és a szomjúságtól összeragadt szájjal kb. 1/2 órás utat tettünk meg, míg odaértünk egy óriási épülethez, hova bevezettek bennünket. Itt szlovák zsidónők vártak bennünket, és teljesen meztelenre levetkőzve bevittek bennünket egy másik terembe, hol levágták teljesen kopaszra hajunkat stb., stb. Itt már egy pár ismerős arcot felfedeztem, Kordánét és Kemény Mártát, és még valakit, már nem emlékszem a nevére. Míg ebben a teremben voltunk, az előző terembe férfiak érkeztek, kik közül felismertem Sümegi bácsit, és egész távolról kicsit Apikámat is. De odamenni hozzá nem tudtam. Közben mindnyájan teljesen kopaszon bementünk egy másik terembe. Ez volt a fürdő. Itt megfürödtünk, és fejünket befertőtlenítették. Rendes jó ruháinkat felcserélték ócska, rossz ruhákkal. Egy ruhát és kombinét kaptunk, és a saját cipőnket visszakaptuk, de előbb a vízbe mártották, és úgy csupa vizesen húztuk fel. A ruhánk hátára kb. 3 ujjnyi széles piros csíkot húztak, mindezen műveletek után úgy néztünk ki, hogy tulajdon Apám sem ismert volna rám. A szlovák nők durva hangnem[ben küldtek tovább.]

[Szinte] elképzelni nem lehet, hogy ott mi volt. Egy éjszaka egy örökkévalóságnak tűnt fel, hisz aludni nem lehetett, egy helyben ülni mozdulatlanul és fázni, hisz hidegek az éjszakák, és nincs semmi rajtunk egy szál ruhán kívül. A reggelek borzasztó hidegek, didergünk, míg végigálljuk az appelt, 4-5 óra legtöbbször. 9 óra felé kisüt a nap oly pokoli forrósággal, hogy egymás után ájulnak el az emberek a napszúrástól. Nincs vizünk, egy fa, egy árnyék a forró napon, a porban fekszünk, és nem tudjuk ébren vagyunk-e, vagy álmodunk. Mi vagyunk csak, a minden emberi formájuktól megfosztott emberek, kik egymás mellett fetrengünk a földön, rongyokban, piszkosan. Nincs emberi agy, mely felfogni tudná mivé lettünk, nincs fantázia, mely ezt elképzelni tudja, és főleg kevés ember van, ki ezt nekem elhiszi, amit itt leírok. Az első napokban egyáltalán nem eszünk semmit, a kenyér szörnyű rossz, a főzeléket nem tudjuk a szánkhoz venni, olyan íze volt. 5-6 napig csak feketét iszunk reggel, ez minden táplálékunk. Ilonka 2-3 napon át egyik ájulásból a másikba esik. Én a 4-ik napon nem bírom tovább a szomjúságot, és bemegyek a mocsárhoz, inni vizet. Csupa sár volt, és én mégis megittam, olyan mindegy volt, akár szomjan halok, akár tífuszba. Az egész lábassal megittam, és mégsem haltam meg, bármennyire is kívántam, akkor a jó Isten nem akart elpusztítani. Az első héten teljesen apatikusok voltunk mindnyájan. Nem törődtünk semmivel, nem tudtunk gondolkodni sem. A második héten kezdtem körülnézni, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk. Mellettünk volt az 5b barakk, hol elég sok ismerőst felfedeztem. Grott Maris és Etel néni, Walder Sanyi néni, Kőszegi néni, Reisz néni Magdával és Erzsivel (Kaposvár), Kellner néni (Tamási). Deutsch Magda édesanyjával (Felsőnyék). Ezektől tudtam meg, hogy Anyikám két nővére, Ilonka és Bözsi néni is ott van, úgyszintén Neumann Irén és Weis Olga (Nagykónyi). Ezeket meg is találtam hosszú keresés után. Ilonkáék tőlem érdeklődtek, hogy Anyiról és Gyurikáról nem tudok-e. Sajnos semmit nem tudtam nekik mondani, bár tudtam volna. Bözsi néni szörnyű állapotban volt, elkeseredett volt a végletekig, és a körülötte levőket is elkeserítette. Én folyton bíztattam, és álhírekkel traktáltam folyton, bár én sem hittem el egy szót sem ezekből a hírekből. A mellettünk levő barakk volt a kórház, „Ambulancia”. Vezetője egy cseh zsidó orvosnő volt (kinek tudása volt, de sajnos gyógyszere nem volt). Az orvosnőn kívül volt egy német főorvos Dr. Mengerle, egy abnormális, szadista hóhér, ki kegyetlenkedéseiről egész Németországban híres volt. Hitler egyik belső embere volt.

Állati működését nap nap után láttuk. A betegek egymáson feküdtek valósággal ruha nélkül. Volt például olyan eset, hogy egy diftériás beteg és egy gyomorrontásos egy ágyban feküdtek. A diftériás sem oltást, sem ecsetelést nem kapott. Ő maga 40 fokos lázzal rakta a torkára a vizes ruhát, és Istennek hála meggyógyult, és később nagyon jóban lettem vele. Ő maga mesélte el ezt nekem szóról szóra. (Neve Bőhm Zsuzsi, Kaposvár.) Mindennap volt sarlah vizit. A barakkunkban 2 orvosnő (nevüket nem tudom pontosan, Ruthnak és Lexinek hívták őket) vizsgált, és ha Mengerle gyönyörködni akart meztelen testekben, akkor Ő, akit sarlah gyanúsnak találtak, azt meztelenül feltették egy teherautóra halottakkal és haldoklókkal együtt, és többé viszont nem láttuk őket. Minden második kedden mentünk fürdeni Auschwitzba. Ez is egy külön szenvedést jelentett számunkra. Korán reggel 6-kor indultunk egy szál ruhában, olyan hidegben, mint nálunk október végén. Egész úton német katonák kísértek bennünket farkaskutyával és korbáccsal. Mindnyájunk cipője ledőlt a lábunkról, olyan nagy köveken kellett menni kb. a fele úton. A fürdőben 1 1/2 -2 óra hosszat álltunk levetkőzve, és német katona engedett be bennünket 100-as csoportban. Talán 5-10 percig lehettünk bent fertőtlenítéssel együtt. Utána kaptunk az előbbi[nél] még piszkosabb és rongyosabb ruhát, és úgy mentünk vissza a mi lágerunkba. Előfordult egyszer egy eset, hogy egész hazáig áztunk, teljesen vizes ruhában értünk a barakkba, hol jobban esett az eső, mint kint. Lefekvésről szó sem lehetett, de még arról sem, hogy beüljünk valahova. Mikor elállt az eső, jó páran nekiálltak lavórral felmerni a padlóról a vizet. Utána mindenki ronggyal feltörölte a saját helyét és úgy ülve, a vizes padban töltöttük az éjszakát, vagy ha nagy szerencsénk volt, sikerült egy lábast vagy fazekat lopni, akkor arra ültünk. Volt olyan hét, amikor vasárnaptól csütörtökig egyfolytában esett az eső. Természetes, ezeken a napokon és éjszakákon sem feküdni, sem ülni nem tudtunk, hanem állva töltöttük el ezt az időt. Néha sikerült egy deszkát szerezni, ezt rátettük két téglára, és akkor, ha már feküdni nem is tudtunk, ülve valamit mégis aludjunk. Az eső persze zuhogott be a tetőn úgy, hogy egész éjjel vándoroltunk és kerestük a száraz helyet. Napközben pokoli meleg volt. Sehol fát vagy árnyékot még csak nem is láttunk. Az egész napot kint, a földön fekve töltöttük ismerősökkel és rokonokkal. Legtöbbször Grott Manci nénivel voltunk együtt. Ő szegény még ott is a régi volt. Ő tartotta bennünk a lelket jó humorával. Etel néni szegény nagyon beteg volt, napról napra fogyott. Vizet egy nap kétszer hoztak Auschwitzból. Egy rozsdás lajtban hozták, és egy rozsdás tartályba öntötték bele. Akinek volt bátorsága elmenni és vállalni azt, hogy az ott lévő katona agyba-főbe verje, az hozzá tudott jutni egy fazék vagy lábas vízhez. Egy kaposvári ismerősünk[nek], Rosenberg Katának olyant vágott a fejére a sofőr egy vasbottal, hogy elöntötte a vér, és hetekig meglátszott a helye a fején. A mocsárnál lehetett vizet hozni, mosdani. Néha 1 1/2 – 2 órát álltunk sorba, míg ránk került a sor. Mert természetes oda is 5-ös sorban lehetett lemenni katonával kísérve, és feltéve, ha volt edényünk, amiben tudtunk hozni. Ilyenkor az egész nagy család megmosdott, 5-6-an egy vízben. Mi 5-en Rosenberg néni Katával, néha Walder Sanyi néni és Ilus néni is. Lassan kezdjük az ételt is megszokni. Eleinte úgy, ahogy megkaptuk, kiöntöttük, vagy odaadtuk másnak, aki megette. 5-en kapunk egy 2 literes edénybe, és miután kanalunk nincs, hát kénytelenek vagyunk a fazékból inni. Miután edény nagyon kevés van, kénytelenek vagyunk gyorsan, azon forrón meginni, hogy a mellettünk levő sor is ihasson belőle. Így egy edényből 100-150 ember is evett anélkül, hogy el lett volna mosva. Nem beszélve arról, hogy az edényeket az útról szedtük össze és esetleg előzőleg mosdásra, és másra használták! Ha valaki szájfájós volt, és ujjnyi vastagon volt a seb a száján, az sem számított, legfeljebb más is megkapta a betegséget. Az étel mindennap egyforma szárított főzelék volt tele brómmal, miáltal olyan keserű volt, hogy teljesen lehetetlen volt megenni. Vasárnap vízben főtt gersli volt, ami olyan édes volt a szaharintól, hogy azért nem lehetett megenni. Az ételben elfogyasztott brómtól annyira nem normális állapotban voltunk, hogy gondolkodni nem tudtunk, és nem is tudtuk felfogni, hogy tulajdonképpen mi történt velünk. Sem Szüleimről, sem öcséimről semmit nem hallottam senkitől. Voltak, kik tudtak levelezni hozzátartozóikkal, köztük voltak ismerős kaposváriak. (Pl. Weisz Imre is írt Weisz néninek.) Walder Dr. egyszer átjött a mi lágerünkbe, W. C. kocsit toltak többen orvosok. Dr. Szegedi, Krassó és Dr. Bálint is egyik ilyen alkalommal átjöttek. Messziről láttam őket, közel menni hozzájuk nem volt szabad. Nem egy esetben előfordult, hogy minden tilalom dacára is egy férfinak a lánya odament az édesapjához. Erre a férfiakra vigyázó lengyel férfi agyba-főbe verte a férfit, míg a lányt a mi „blokovánk” verte összevissza. Ilyen esetek nap nap után játszódtak le a szemünk előtt, és nekünk végig kellett nézni. Napjaink ólomlábakon járnak, sem a nappal, sem az éjjel nem hoz nekünk enyhülést. Mert az éjszaka az olyan pokoli számunkra, mint a nappal. Aludni majdnem semmit sem tudunk, akkora helyünk van, hogy a lábunkat nem tudjuk kinyújtani úgy, hogy a nappaltól várunk mindent, hogy kint az udvaron majd tudunk aludni. Viszont nappal olyan pokoli forróság volt, hogy nem tudtunk elaludni, hisz a szörnyű hőségben talán örökre elaludtunk volna. Ha esik az eső, akkor a hidegtől szenvedtünk és csak vártunk, minden nap vártunk valami csodát, mely megvált minket a szenvedésektől. Érkeztek hírek számunkra, biztatók, például hogy Magyarország kapitulált, bent vannak az oroszok, Hitler meghalt, a török belépett a háborúba stb., stb. És mi hittük ezeket az álhíreket rendületlenül, fanatikusan és egyőnk a másiknak újságolta. Sajnos minden csak propaganda volt, a lengyel férfiak terjesztették ezeket a híreket, hogy fájdítsák a szívünket. Olyan híreket is hallottunk, hogy nem maradunk Birkenauban, hanem elvisznek bennünket be Németországba, munkára. Ez egy újabb probléma volt számunkra, újabb izgalmat jelentett. Sorozás útján történt a választás, 1000-es csoportot indítottak egyszerre, orvosi vizsgálat alapján válogatták ki az ezer embert. Dr. Mengerle főorvos nézett meg bennünket. Két-három ilyen sorozáson átestünk, és nem választottak ki bennünket. Nem tudtuk, hogy melyik a jobb. A változástól remegtünk, az új ismeretlen jövőtől féltünk, viszont ott a helyzet tűrhetetlen volt. Az utóbbi időben már nem volt a brómnak sem hatása, úgyhogy most már teljesen tudatában voltunk helyzetünknek. Így, hogy nemcsak a testi kínok, hanem a lelki szenvedés is napról napra nehezebb volt. Egy sorozás alkalmával Rosenberg Katát beválasztották, az édesanyját nem. Szegény Manci néni azt sem tudta, hogy mit csináljon. Kért, könyörgött, hogy őt is vigyék vele. Hiába volt minden, őt idősnek találták. Katát elvitték, az egyes barakk mellett volt egy félig kész barakk, 3 oldala volt kész, a 4-ik és a teteje nem. Ebben az épületben töltöttek 2 éjszakát a puszta téglán, zuhogó esőben. A harmadik napon Kata megszökött. Szegény Manci néni boldog volt, azt sem tudta, hogy mit csináljon Katával. A legtöbb esetben direkt úgy csinálták, hogy testvéreket, anyát, lányát elválasztották, illetve egyiket besorozták, a másikat nem. Szörnyű jelenetek játszódtak le nap nap után, mikor rokon nem törődve azzal, hogy félig agyonverik őket, rokona után szökött, és ha észrevették, akkor őt is össze-vissza verték és azt is, aki után ment. Eleinte szinte rosszul voltam egy-egy ilyen jelenet után, utóbb már annyira elfásultam, hogy szinte nyugodtan néztem végig az ilyen szörnyű jeleneteket. A társaságunkban volt egy kadarkúti néni, kit a fertréterin félig agyonvert azért, mert a ruhája ki volt tömve vattával. Szegénynek egy szál ruhája volt és fázott benne. Valahonnan szerzett vattát és a ruhája alá tette. Ezért szegényt agyba-főbe verték, és 1 óra hosszat térdelt a köveken. Nap nap után játszódtak le ilyen és ehhez hasonló esetek.

Mind gyakrabban estek össze az emberek, most már az éhségtől és a szomjúságtól. Minél nagyobb a hőség, annál kevesebb vízhez jutunk hozzá. A főzeléket most már kénytelenek vagyunk megenni, hisz így is jártányi erőnk sincs. Érezzük, hogy soká nem mehet így, valami változásnak muszáj beállni ebben a nyomorult életünkben. Sokszor foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával, hisz csupa kín és gyötrelem volt nap nap után az életünk. Viszont a másik percben felülkerekedett az életkedv, az élni akarás, egy hang szólalt meg bennem, „haza akarok menni, haza, élni akarok magamért, Szüleimért, két drága szép öcsémért”. Ilyenkor újra erőt vettem magamon, és vonszoltam magam tovább. Bizony sokszor lázadoztam a sorsom ellen, hogy miért vagyok itt, mi az én nagy bűnöm, hogy úgy ver a jó Isten. És mi az én Apámnak a bűne, hogy elszakították tőle azokat, kiket legjobban szeretett a földön. És mi a bűne ártatlan kicsi öcsémnek, hogy kirángatták a meleg párnák közül, és elvették azoktól, akik őt bálványozták. És mi a bűne millió és millió embernek, kik itt fetrengenek velem a porban. Nincs, és nem is lehet rá felelet. Este, ha lefeküdtünk, abban a reményben aludtunk el, hogy reggelre valami csoda fog történni. Mindenbe bíztunk, minden szalmaszálba kapaszkodtunk. Az utóbbi időben elég gyakran és elég nagy légiriadók voltak. Mindig arra számítottunk, hogy ejtőernyősök szállnak meg bennünket. Később jöttünk csak rá, hogy milyen hiú ábránd, milyen lehetetlen valami volt, és mi mégis rendületlenül hittünk és bíztunk benne. Lassan kezdünk kevesebben lenni. Nap nap után vittek el transzportokat. Az egyes, hármas és nyolcas blokkokat minden válogatás nélkül elvitték. Köztük volt Kemény Márta is. Vele még egész délután beszélgettünk, és este már elvitték. Ebben a csoportban volt 3 tamási barátnőm, Gáspár Annus, Schwarcz Annus és Franck Lili is. Walder Ilus néni, Sanyi néni hívtak bennünket át a 10-es blokkba, hogyha sorozásra kerül a sor, mehessünk együtt. Sajnos nem került erre sor, mert aug. 11-én péntek este váratlanul megjött a főhóhér Dr. Mengerle, és a 10-es blokkból kiválasztott 1000 embert, köztük Sanyi nénit, és Ilus néni nem vált be, így Linus néni és a doktor néni sem ment, természetes, hogy nem akartak egymástól elválni. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Dr. Walder Imréné két hatalmas pofont kapott Dr. Mengerlétől azért, mert a sógornője után futott vissza, miután azt nem sorozták be. Egész lesújtott bennünket, hogy Sanyi néni elment, bár tudtuk, hogy ennél rosszabb helyre már nem vihetik, mégis fájt, hisz ebben az ismeretlen idegen világban az ismerősök jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint valaha. Egyszer csak az a hír jött hozzánk, hogy a mi blokkunkban is soroz a főorvos (aug. 11. péntek este). Jóformán alig hogy megtudtuk ezt, máris sorba állítottak bennünket és megkezdődött a sorozás. Természetes mindnyájan ruha nélkül álltunk a hóhér főorvos előtt. Ő és a cseh zsidó orvosnő válogattak. Mi, úgy látszik nem feleltünk meg, mert nem választottak ki bennünket. Valahogy nem örültünk ennek akkor, és nem is búsultunk. Annyira a sorsra bíztunk mindent, hogy nem tettünk ellene semmit, teljesen a jó Isten kezére bíztuk magunkat. Szegény Grott Maris néni sírva jött hozzánk, azt hitte, hogy minket is elvittek. Mikor meglátta, hogy minden együtt vagyunk, összevissza csókolt mindnyájunkat örömében. Másnap, szombat délelőtt, aug. 12-én éppen ebédhez sorakoztunk, mikor váratlanul újra megjött a főorvos. És úgy, ahogy álltunk ebédosztáshoz sorakozva, kiválasztott közülünk 1000 embert. Köztük mi 5-en szintén be lettünk választva. Rosenberg Kata édesanyja, Klein néni, Piri, Berta néni lemaradtak. Velünk jött még Spitzer Sári és Breuer Ilonka néni (Kaposvár). Az ebédet természetes otthagytuk, időnk sem idegünk nem volt hozzá, hogy megegyük, olyan váratlanul jött a választás. Mindannyiunkat egy nagy rétre vittek (az 1-es blokk mellett), és ott az 1000 embert kiválasztották, a többit visszaküldték. Szörnyű jelenetek játszódtak le ott is. Sokan voltak 3-an, 4-en testvérek és 2[-öt] ide lökték, a másik kettőt a másik oldalra. Borzalom volt nézni, hogy ilyenkor a testvérek nem törődve azzal, hogy a meztelen testeket véresre verik, átszöktek a másik két testvérhez. Két kaposvári kislány, Pogány Éva és Ica is velünk voltak. Icát besorozták, a 16 éves Évát nem. Szegénykék titokban meg tudták csinálni, hogy Ica visszamehetett Évához. Kb. reggel 8 óra körül volt a sorozás. Korán reggel már olyan hőség volt, hogy szinte majd rosszul lettünk a nagy melegtől. A réten, ahol volt a sorozás, délután 5 óráig voltunk étlen-szomjan a tűző napon. Árnyéknak, fának sehol semmi nyoma: még a fűre sem volt szabad leülni, csak a poros útra. A főtt ételt nem hozták utánunk, viszont kenyeret és hozzávalót újra csak nem kaptunk. Hogy azon a napon mit szenvedtünk, hiába írom le, megérteni, felfogni úgysem fogja senki, és nem is lehet. Még az volt a szerencse, hogy előtte napról volt kenyerünk egy kevés, és így mégsem voltunk egész nap ennivaló nélkül. 5 óra után elindultunk, és azután dobtak utánunk kvarglit, ami olyan sós volt, hogy valósággal ette a szánkat. Ugyanakkor kaptunk kenyeret is. Az úton, ahogy mentünk, kapkodtuk be. Utána olyan szomjúság vett erőt rajtunk, hogy szinte pokoli volt. Elég nagy utat tettünk meg, míg végre odaértünk egy lágerbe, mint később megtudtuk, „Frau-láger”-nak hívták. Itt felírták születési évünk, helyünk és nevünk. Természetes itt is szlovák nők vettek át bennünket, még talán rosszabbak és gonoszabbak, mint a mi volt szlovák vezetőink voltak. Idős asszonyokat ütöttek-vertek, szidtak, átkoztak bennünket. Nem tévedek, igen ezek zsidók, szlovák zsidónők voltak. (Mint később megtudtuk, azért gyűlöltek bennünket, mert ők már 3-4 éve szenvedtek a németektől, és mi meg régen éltük a világunk, mikor ők már konc[entrációs] lágerban voltak. Mintha mi tehettünk volna róla, vagy mi segíthettünk volna rajtuk.) A férfiaknál ugyanez volt a helyzet, ugyanúgy szenvedtek a férfiak a szlovák, illetve a lengyel férfiaktól, mint mi a nőktől. A szomjúságtól valósággal őrjöngtek az emberek. Egy hatalmas területen volt kelkáposzta, annak a levelét ettük. Ettől nemhogy csillapodott volna a szomjúságunk, de még sokkal nagyobbak lettek kínjaink. Könyörögve sírtunk egy kis vízért, csak annyiért, hogy a nyelvünk megnedvesíthessük. Hiába volt minden könyörgés, nem kaptunk. Már sötétedni kezdett, mikor néhány vödör vizet hoztak, de csak annyit, hogy a fele embernek sem volt elég, és azt is csak azért hozták, hogy kínozzanak bennünket. Természetes, hogy szörnyű volt látni, hogy a mellettünk levő sorban még kaptak inni, és mi nem. Én olyan rosszul voltam, hogy összeestem, nem bírtam a szörnyű kínokat. A térdemet beleütöttem a salakos földbe úgy, hogy csupa vér lett. Vérmérgezést mégsem kaptam, a jó Isten velem volt. Hiába könyörögtek Manci, Ilonka hogy nekem adjanak egy kis vizet, hiába volt minden könyörgés. 10 óra felé mégis kaptunk vizet, miután egy napig megkínoztak bennünket. Lassan egészen besötétedett. A fekete salakon feküdtünk le, miután fedett hely nem volt. Körülöttünk mindenhol drótkerítés, természetes magasfeszültségű árammal. A vasút közvetlen mellettünk volt és éjfél felé hallottuk, hogy vonat áll meg, és néma csöndben emberek szállnak ki bőröndökkel, csomagokkal. Sehol hangot nem hallottunk, csak a sötétben imbolygó árnyékokat láttuk. Közben szörnyű nagy riadó lett, a bombázást közvetlen közelről hallottuk. Távolból sírás, kiabálás és a farkaskutyák ugatása vegyítette idegekre menő percek lassú múlását. A sötétségben valahol távol tüzek gyúltak ki, hogy mi volt az, máig sem tudom. Ha regényekben olvastam, hogy misztikus éjszaka, mindig azt hittem, írói fantázia. Ez nem is misztikus volt, rémes, borzalmas, szavakat nem is találok. 2 óra után felkeltettek bennünket és bevittek egy óriási nagy cementes helyiségbe (ez volt a fürdő épület), ott aludtunk a földön ülve reggel 4-ig. 4 óra után mindnyájan kimentünk az udvarra. Celappelhoz [Zählappellhoz] állítottak bennünket és feketekávét osztottak ki. (Elfelejtettem fentebb megírni, hogy előtte való nap, aug. 12-én újra orvosi vizsgálat volt, és 150 embert visszaküldtek közülünk.) Utána mindnyájan bementünk a fürdőbe és megfürödtünk, már hogy 5 perc alatt megfürödni lehetett. Minden kaptunk tiszta fehérneműt, egyforma szürke vászonruhát, facipőt és kapca ruhát. Közbe az ebédet is kiosztották, vagdalt borsó volt krumplival, elég jó ízű volt. Ebéd után felsorakoztunk és elindultunk a vasút felé. Útközben lengyel férfiak kenyeret, szalámit, margarint osztottak szét. A vagonok előtt 50-es csoportokra osztottak bennünket, és 50 ember ment egy-egy vagonba. Minden csoportnak 1 őre volt. Nem SS-katona, hanem Wermacht. Nagyon rendes, jó ember volt; ahogy lehetett, könnyített helyzetünkön. Az úton többször vizet hozott fel titokban. Nem parancsolt és nem fölényeskedett velünk, inkább sajnált bennünket. Szörnyű nagy meleg volt az úton, de vízhiányban hála Isten nem szenvedtünk. Az út legnagyobb részét átaludtuk, én különösen, t. i. a szalámival, mit még Birkenauban kaptunk, elrontottam a gyomromat és egész úton olyan beteg voltam, hogy jóformán nem voltam eszméletben. Szörnyű lázam volt, állandóan vizet kívántam, és olyan gyenge voltam, hogy állni nem tudtam. Manci nagyon szekált, hogy annyit alszom, hogy úgy elgyengülök, hogy nem tudok kiszállni, ha megérkezünk. Ha tudta volna, hogy milyen beteg voltam, nem szólt volna egy szót sem. Az állomásokon hátrafelé kellett ülni a kocsiban, nem szabadott látni, hogy milyen városban vagyunk. A tilalmat, úgy ahogy lehetett megszegtük, és minden városban, illetve állomáson kiböngésztem a táblát, hogy hol vagyunk. Pontosan nem tudom, a nagyobb városok kb. így következtek: Katowitz, Apeln, Brigg, Breslau, Lignitz, Görlitz, Dresden, Meissen, Leipzig, Kassel, Weimar, Marburg. 1945. augusztus 16-án, szerdán reggel megérkeztünk Allendorfba. Egy meglehetősen kicsiny, primitív épület volt az állomás. A várost, illetve falut nem nagyon láttuk, mert ahogy kiszálltunk, rögtön elindítottak bennünket. Csodálatos szép volt a vidék, minden csupa zöld, csupa élet, nekünk oly furcsa volt, hisz 5 hétig olyan helyen voltunk, hogy talán az Ördögsziget sem volt kietlenebb. Mindenhol fenyves erdő, búzatáblák, illetve akkor aratták a legtöbb helyen asszonyok, mert férfiak, legalábbis épkézláb nem voltak. Amerre mentünk, természetes mindenütt bámultak bennünket az emberek.

Végeredményben [min]den túlzás nélkül írhatnám, rabtartóink is ilyenkor elfelejtették hogy ők az urak, mi csak a rabszolgák. Sokszor magukon kívül voltak, annyira tetszett nekik az előadás, és nem is titkolták, hogy elismerik tehetségünk és mindenre rátermettségünk. Közbe a tulajdonképpeni munka is elkezdődött számunkra. Hétről hétre vasárnaponként voltak a munkásválasztások. Mi öten elhatároztuk, hogy bármilyen munkára együtt megyünk. Már alig van nehány ember munka nélkül, és mi még mindig nem lettünk kiválasztva. Lassan múlik az idő, szeptember van, mind hűvösebbek a napok, és nekünk nincsen egy szál haftling ruhánkon kívül semmi. Az appelok mind hosszabbak, mindig van valami ok, miért büntetésből sokszor 2 1/2 órát is állunk, akár zuhogó esőben is. Alkalmi munkára el-elkapnak bennünket, W. C. tisztítás, szénlapátolás, fafűrészelés stb. Alakul egy ún. „holcz kommando” a közeli erdőből a felrobbantott fatuskókat hazahozni. Ez a munka kb. 3 hétig tartott. Néha-néha egy napra vagy éjszakára a gyárba is el kellett menni, helyettesíteni betegeket. Volt olyan hely, hol majdnem semmi munka nem volt, de volt bizony olyan is, ahol férfinak is nehéz lett volna helytállni, nem egy gyenge nőnek. Lassan szeptember is elmúlik, közeledik a mi legnagyobb, legszebb családi ünnepünk, Újév. Mindnyájan várjuk, remegve várjuk, hogy megszabadítson a mi szörnyű helyzetünktől. És mégis félünk tőle, félünk, hogy felidézi a múltat, eszünkbe juttatja az elmúlt ünnepek soha vissza nem térő varázsát, félünk, hogy visszavarázsolja lelki szemeink elé a fehér abroszt, a mákos barcheszt, a sófár kürtöt. Ahogyan tudunk, készülünk rá, egyetlen ruhánk, fehérneműnk kimossuk, a szobánk szépen kitakarítjuk, és úgy várjuk mázsányi súllyal lelkünkben a nagy ünnepet. Előtte, délután szept. 21-én, kb. az ünnep beállta előtt 1 1/2 órával, zuhogó esőben a salakon térdelünk 1 óra hosszat. Hogy miért, nem tudom már, de nem kellett hozzá semmi indok. Mindnyájan szenvedünk, de egy könny nem jön a szemünkből, nem, ha bármennyire is fáj a szívünk, kínzóink ne gyönyörködhessenek kínjainkban. Fiatal főnökünk, egy gonosz szadista föl-alá járkált előttünk, és szájából szitkok özönét szórta felénk. Mikor már eléggé gyönyörködött kínjainkban, kellemes ünnepeket kívánt gunyorosan, és nagy kegyesen megengedte, hogy bőrig ázva bemehessünk a blokkba. Közbe egészen beesteledik, a 7-es szobában készen vár minden az ünnep fogadtatására. Fehér papírral leterítve az asztal, gyertyák égtek az asztalon, és néhány idősebb néni imádkozik. Az egész blokk itt van. Amikor megláttam az égő gyertyákat, nem tudok magamon uralkodni tovább, kitör belőlem a sírás. Az egész szoba fuldoklik a sírástól, hogy ilyen körülmények közt még soha nem ünnepelték zsidók „Rós Hásáná” ünnepét. Az Istentisztelet után otthoni szokás szerint az ismerősökhöz elmentünk, és boldog újévet kívántunk. Már ágyban feküdtünk, mikor a Lageralles bejött blokkról blokkra és mindnyájunknak minden jót kívánt. Mellékesen jegyzem meg, hogy kitért zsidó volt.

Újév első napján, mint mindig máskor, 1/2 4-kor keltünk, 5 órakor a reggeli köménylevesért mentünk sorba az ebédlőbe. Bizony belecsurogtak könnyeim a levesbe, és eszembe jutott a tavalyi ünnep első reggelje. Nem, nem az ennivaló, nem az hiányzott, bár éhes voltam nagyon. Hiányzott a Szülői ölelés, egy édes pici száj csókja, és egy drága nagyfiú szögletes jókívánsága. Hiányzott az otthon, a szabadság, az élet, a kicsi templom, az a pár zsidó, kik velünk együtt laktak a faluban, és jóban rosszban együtt voltak velünk. Az idő itt is olyan volt, mint nálunk szokott lenni, ezen a két napon 10 óra felé felszakadt a köd, a nap áldó sugarait hinti ránk. Igen, minden olyan volt, mint otthol nálunk. Tavaly ilyenkor örültem, hogy nyári ruhában lehettem, és drága kicsi életemet fekete bársonyruhájába kézen vezetve mentünk a templomba. És most itt vagyok, rácsok között, rabszolgaságban, hogy miért nem tudom, és hogy hogyan kerültem ide, arra is csak homályosan emlékszem. Az ünnep másnapján egész délután fát vágtam, a jó Isten odafent mindent tud, és mindent lát, tudom, hogy nem rója fel bűnömül. Elmúlt a két nap, és mindnyájan örülünk, hogy túl vagyunk rajta.

Bauer Júlia

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá