Gyilkos játszma – Spiró György: Diavolina

Szolgált, szolgált Alekszej, néha mégis bátran viselkedett.” Mottóul is kiemelhetnénk a Diavolina e mondatát, melybe a címszereplő belesűríti Gorkij jellemének esszenciáját. Ha van alkalmas életút a világirodalomban a regényes-drámai megmunkálásra, Maxim Gorkijé bizonyosan az. Élete, munkássága merő ellentmondás. Sztálin kedvence, sztáríró, a „szocialista realizmus” atyja, még a kifejezésé is. Nagyon szegény sorból érkezett, majd az egekbe repítette a siker. Világhírű regények, drámák szerzője, világhírű írók látogatják, miközben néhány emlékezetesen jó mű mellett bűn rosszak kerülnek ki a keze alól. Mások írásainak gondozásában, útjának egyengetésében a betegességig lelkiismeretes, de szemet huny az orra előtt zajló rémségek felett. Milliókat megment és segít, miközben meghunyászkodik Sztálinnak. Spiró György jó érzékkel találta meg a Gorkij figurájában megbújó tragikus hőst: csak elbukni tud, győzelme egész más természetű, mint amiket a történelemkönyvek számon tartanak, s ezzel ő már életében pontosan tisztában van. Az írói névként felvett Gorkij egyébként „keserű”-t jelent. „Az a bizonyos Makszim Gorkij szellemi jelenség volt a számára, lidérc, elvonatkoztatás, amihez Alekszejt voltaképp semmi nem kötötte. Amit Gorkij csinált, azért Peskov nem volt felelős. A kritikát nem tűrte, Peskovként hallgatta türelmetlenül, neki ahhoz semmi köze, amit Gorkij művelt” – mondja Diavolina. Gorkij minden tette a kor mérlegén mérettetik meg, s ez a mérleg csal – szűrhetjük le a Diavolinából, amely azért mégsem egyszerűen Gorkij-életrajz.

Spiró otthonosan mozog a különféle korok történelmi kulisszái között, noha korántsem „történelmi regény”-író: sosem az események regényes reprodukciója foglalkoztatja, inkább a „Zeitgeist”, és annak hatása az egyén döntéseire. A Diavolina A Messiások, az Ikszek, a Kerengő és a Fogság sorába illeszkedik, hasonló eljárással: az író egy-egy korszak kulisszái között építi fel hőse(i) történetét, amelyben a tényszerűség megint csak nem cél, hanem eszköz. A fikciótól – mondhatnánk, a regényességtől – leginkább a Diavolina távolodik el, hiszen valamennyi szereplője hús-vér történelmi figura, ha tehát az író korábbi regényeit korrajzoknak tekintjük, jelen mű inkább korfotó. Ebből is fakadhat az a hibája (már ha hibának tekintjük), amelyet több kritika is felemleget: nem „regényszerű” regénnyel van dolgunk, hanem információkkal és szereplőkkel telezsúfolt szövegáradattal, amelyet az egyszeri olvasó fel sem tud dolgozni. Spiró közismerten sok évet szán előtanulmányokra és anyaggyűjtésre művei megírásához; a Diavolinából is kitűnik, hogy óriási apparátussal dolgozott. A szereplők „nyüzsgését” azonban a kor színpada hívja életre: a zsúfoltság, a tülekedés, a hemzsegés teremti meg azt a fojtó légkört, amely Gorkijt körülvette – és lám, nem is csupán költői fordulat, hogy végül elfogyott a levegője.

A Diavolinában csakugyan tengernyi név gomolyog elő – felvonul a teljes sztálini vezérkar, az ellenvezérkar, a csekista gárda, Gorkij művészkortársai, a körülötte nyomuló törekvők, a színházi világ legfontosabb szereplői – a regény megértéséhez azonban egyáltalán nem szükséges a másod- és harmadvonalbeli történelmi szereplők pontos kilétét beazonosítani. Elég, ha megcsapja az olvasót annak a rémbohózatnak a szele, amelynek jobb híján nevezhetjük a Sztálin vezényelte emberirtást a maga szűkebb és tágabb környezetében. A Diavolinában felvonuló szereplők között számos olyan akad, aki maga is megérne egy „misét” az irodalomban, például a kábító szépségű kettős kém Budberg báróné – a regényben keresztnevén, Muraként szerepel –, aki, mint igazi femme fatale, Gorkijt is megőrjítette. E karakterek némelyikét épp csak felvillantja a szöveg, a néhány mondatos megjegyzésekből azonban egész jellemrajzot bonthatunk ki. Spiró kutatásainak egy ilyen, szerencsésen megtalálta „tárgya” a címszereplő is, eredeti nevén Olimpiada Csertkova – vezetékneve az orosz csertovka, azaz boszorkány hangzását idézi, ezt fordították le Gorkijék olasz vendégei Sorrentóban Diavolinára. A kezdetben Gorkij volt feleségénél cselédként majd társalkodónőként szolgáló Lipa később kitanult orvosnak és a Gorkij ápolónőjévé vált. Nem mellesleg beleszeretett az íróba, és haláláig kitartott mellette annak sorozatos nőügyei ellenére. A fikciós réteget magának a karakternek, Diavolinának a felépítése teremti meg, és kétségkívül ez a regény legnagyobb erőssége. A szöveg egyfajta monodráma, amely ugyan Gorkij utolsó éveiről és az író környezetéről szól, Lipa mesélőként háttérbe húzódó alakja mégis egyre-másra magára irányítja az olvasói figyelmet, mondhatni „ellopja a show-t”, elhomályosítva azokat, akikről beszél. Ez az éles szemű, csípős nyelvű, művelt, okosan megfontolt nő olyan tárgyilagosan szemléli és ábrázolja a történelem kisstílű, ám annál nagyobb áldozatokat követelő játszmáit, hogy lehetetlen nem azonosulnunk nézőpontjával. Szenvtelensége fanyar humorral, gyilkos iróniával párosul, ám soha nem lépi át a cinizmus határát – részben saját érzelmi érintettsége okán, részben mert önmagát is csak kicsiny részeként tekinti a játéknak.

Lipa hol másoktól idézi azok sistergően precíz helyzetértékeléseit („A kommunizmus a kicsinyes bosszúállóké, a tehetségtelenek diktatúrája, mondogatta Alekszej [Gorkij]. Mindenfelől áradtak a gonosz ostobák, és mindenkit kinyírtak, aki értékesebb náluk, ezt nevezték forradalomnak.”); hol maga fogalmazza meg velős értékítéletét: „Alekszej lelkesen hajtogatta, hogy a világ leghaladóbb alkotmánya készül. A szerző Buharin is lelkesedett. Tudták persze, hogy a készülő alkotmány egyetlen pontját sem fogják betartani. Úgy tettek, mintha lenne értelme törvényeket fogalmazni.” Egy a feje tetejére állt világ lép elő a regény lapjairól, melynek abszurditása Diavolina epés narrációján átszűrve forrja ki magát igazán, sziporkázó mondatok sokaságát eredményezi. Gorkij és Sztálin életen át tartó csatája – bújócskája, kergetőzése, hallgatólagos „üzleti” megállapodása – a kölcsönös egymásra utaltságból fakadt, mindkettőnek szüksége volt a másikra. Sztálin maga is alacsony sorból érkezett, épp ezért bizalmatlanul tekintett az értelmiségre. A Gorkijhoz való viszonyulását e skizofrén helyzet határozta meg: eszközként használta az alulról jövő proletárírót, akit a nép a vállára emelt, a művészek közege azonban Sztálinnak már idegen volt. Gorkij állhatatosan próbálta kitapogatni a játékszabályokat ebben az értelmes szabályok nélküli társasjátékban, amelyben maga is képtelen tettekre kényszerült. „Az lett a munkamegosztás, hogy akit meg akart menteni, abba Alekszej belerúgott a sajtóban, Katyerina Pavlovna pedig kihozta a lágerből. Alekszejt hiú ember létére nem érdekelte, mit gondolnak róla. Az érdekelte, mit gondol az Isten, akiben nem hitt.”

Egy született befelé forduló személyiség küzdelme a politikai indokkal kreált sztárszereppel – így is összegezhetnénk a Diavolinában kirajzolódó Gorkij-képet, amelyet természetesen még számtalan vonás árnyal: Gorkij hiúsága, megszállottsága, baleksága, naivsága, humorérzéke, és még sorolhatnánk. A regény érzékletesen ábrázolja a folyamatosan körülötte, rajta élősködő, vagyonát pusztító siserahadat, melyet szó nélkül tűr; a kéziratokkal támadó dilettánsokat, akiket lelkesen mentorál; az olykor csehovi jeleneteket idéző családi drámákat, melyből betegsége a menekvés; vagy a röhejes történelmi színjátékokat, melyben lelkesen részt vesz. Ilyen például, amikor a Nápolyból a Szovjetunióba visszatérő írót örömünnepléssel fogadják minden állomáson, ahol „Alekszej meghatottan mondott köszönetet, megint sikerült könnyeket csalni a szemébe. […] Szmolenszkben megismétlődött a cirkusz, Alekszej még jobban könnyezett, de az igazi könnyzáport Moszkvára tartogatta.” Vagy amikor egy sziget mellett elhajózva Gorkij a fedélzetről veszi észre, hogy rabok tömegei vetik magukat hasra a parton, nehogy meglássák őket a hajóról. „Alekszej mellett csekisták álltak, és erősen figyelték, észreveszi-e Gorkij a rabokat. Gorkij elvtárs nem vette észre őket, a korlátnak támaszkodva a pipájával volt elfoglalva, a csekisták pedig megnyugodtak, hogy hülye az öreg, és a szeme is rossz. Alekszej távolra remekül látott, csak az olvasáshoz kellett neki szemüveg.”

Diavolina a reménytelen tragikomédia leleplezése közepette nem kíméli Gorkijt sem, portréját teleszövi karikatúraszerű csipkelődésekkel. A nő szerelmének őszinteségéről mégis számos drámai mozzanat árulkodik. Amikor már az író élete a tét, és a fiatalon oly vonzó testből csupán egy roncs marad, Lipával való kapcsolata csendesen elmélyül. „Ráhajtottam a fejemet a mellkasára, akkor váratlanul megölelt, erősen ölelt és megcsókolt. Utána már nem tért magához.” Az ápolónőként dolgozó Lipa metaforikusan is ebben a szerepben tart ki Gorkij mellett. Fia, az alkoholistává lett Makszim temetésén „ott álltam Alekszej balján, hogy ha elesik, elkapjam” – mondja Diavolina, az árnyékban maradó segítő, aki viszont rezzenéstelen arccal tapint rá a fájó pontokra is: „Alakot és cselekményt nem tudott fabrikálni, ezt ő is tudta, mégis körmölt napi öt-hat órában. Írás közben kevesebbet köhögött. Úgy gondoltam, írni jobb, mint dihydrocodeint szedni, amiről nehéz leszokni. Az írásról viszont, láttam, lehetetlen.”

A regény egyetlen monológ keretében, kisregénynyi terjedelemben festi meg a sztálinista diktatúra monumentális tablóját. Talán érdemes lett volna a fentebb említett művekhez hasonlóan szellősebb, tágasabb regényteret alkotni, jóval kevésbé feszes elbeszélői léptékkel dolgozni, de a Diavolina több ponton árulkodik róla, hogy egy nagyobb koncepció (jelentősen) szűkített változatával van dolgunk. A gondolati alárendelések, a történeten belüli történetszilánkok, a számtalan „mellékesen” közbeékelt kitérő egy-egy szereplő múltjáról bőséges alapanyagul szolgálhatnának akár egy Ikszek-terjedelmű panorámához is, ám a Diavolina szájából ömlő tömény emlékfolyam sokkal hitelesebb lenyomata egy megöregedett asszony, szerető, ápoló, tanú, és nem utolsósorban túlélő pszichéjének.

Laik Eszter

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá