„Ki viszi át a szerelmet” – Sirályok Marosvásárhelyről

Mióta a szomszédos országokban működő magyar színházak munkájával való megismerkedéshez nem kell már Kisvárdára bumlizni, a Határon Túli Magyar Színházak seregszemléje (idén május 18-22. között volt a Thália Színházban) a hazai színházi életnek is egyre természetesebb eseményévé válik. Be kell, hogy fogadjuk, a magunkénak kell, hogy tekintsük végre ezeket a szellemi műhelyeket! És ez nem csak néhány új név megtanulását jelenti. Ezekben a műhelyekben a nálunk megszokottnál jóval keményebben dolgozik a közönség is. Az előadások így nemcsak a trianoni határokon túl élő magyarok, de a cseh és román, szlovák és horvát, meg szerb kortársaink érzéseit, gondolatait, üzenetét is tartalmazzák. Ennek jelentőségét pedig jóval nagyobbnak gondolom a pesti színházaknak a pártoló tagság kegyeiért ma folyó vetélkedőjénél.

A „kisebbségi” magyar együttesek olyan sajátosságokat és értékeket ismernek meg ugyanis a szomszéd népek kultúrájában és kortársi valóságában, amelyeket hiába keresnénk a nyugat-európai fesztiválokon. Nemcsak azért, mert ezek az előadások és létrehozóik még nálunk is nehezebben jutnak el oda. Hanem, mert ezt a számunkra is létfontosságú tudást csak a szomszédokkal „kétkezileg” is együtt élő nemzettársaink fedezhetik fel a számunkra – magyar szemmel és szívvel. Tompa Gábor kolozsvári és mondjuk, Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi színházával, a kolozsvári Babes-Bólyai, vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel kapcsolatban nem kell ezt már sokat bizonygatni. De sok minden és sok mindenki vár még sorára ott a színfalak mögött. Hát, amint én nézem, bizony nagy kitartásra lesz szükségük.
Pasaréten nem sikk ma már törökül, a Svábhegyen meg németül szólalni meg. A mi kis elitünk elég gyengén beszél kínaiul, oroszul és arabul is. Ezért hát, Nyugatnak nevezett ki bennünket, többször is, egymás után. Feledve, hogy ezeken a nyelveken nálunk ott sokkal jobban tudnak, még számolni is. Minden, magára valamit is adó önkormányzatunk rovásírással teszi érthetőbbé a névtábláján latin betűkkel szereplő helységnevet. Feltehetőleg, a szomszédos országokból hozzánk érkező nemzettársaink számára, a könnyebb megértés kedvéért. Akik a maguk országában meg, a helységnevek magyar nyelvű kiírásáért küzdenek. Feltehetőleg, a mi kedvünkért. Együtt szeretnénk létrehozni a XXI. századi magyar nemzetet, a határkaróktól és névtábláktól független magyar kultúrát, tudományt és művészetet. Csak hogy ilyen könnyen nem megy ám az! Hiába van meg kétségtelenül az a bizonyos, sokat hangoztatott közös cél és nevező. És hiába szignálta rá ezt a feladatot a Nemzeti Színházra valaki, szinte teljes egészében. Igaz, hogy volt az már szónokiskola, színész- és kosztüm-múzeum, neoliberális sírgödör, majd nemzeti „Barbie-ház” is. De lehetne most már talán ennek az építkezésnek az egyik igazán komolyan vehető tervezőműhelye is.
„Haza a magasban” – így nevezte ezt a mutatványt Illyés Gyula. „Sárból poézis!”– fogalmazták meg ars poeticájukat a beregszászi Illyés Gyula Színház Vidnyánszky Attilával Debrecenbe áttelepült tagjai az itthoni szakmai tanácskozásokon, a DESZKÁN. Ők tudják már, hogy a magasban is csak ebből a „magyar ugarról” feltalicskázott régi jó anyagból lehet építkezni. Annak idején a kaposváriakat sem a népfrontos reformminiszter, hanem a lakótelep betonsilóiban letelepített fiatal szakemberek döbbentették rá a „létező szocializmus” dollármilliókkal támogatott csődjére. Hogy maguk kell, hogy boldoguljanak. A másfél szobában nem fért már el a nagymama, hogy védelmébe vegye az érlelődő rendszerváltás panelbe születő nyerteseit. De a színház ruhatárában le lehetett adni őket, hogy a pedagógiai főiskolások vigyázzanak rájuk az előadás alatt. A szüleik így vörösre tapsolt tenyerükkel segíthették az új Shakespeare-ért, Csehovért és Dosztojevszkijért, az új gondolkodásért folyó színpadi küzdelmet. Előadás után mindannyian együtt vehettek részt aztán az ádáz vitákon, amelyek érveit a jólelkű büfés nénik megtámogatták egy-egy tányér, délről maradt zsíros szafttal megöntözött kelkáposzta főzelékkel. Gyakran felemlegetjük még ma is ezt a szolidaritást, meg a hazafelé való bumlizásokat az éjszakai személyvonaton. A csemetéink azonban – akik még itthon vannak – valamelyik alternatív színházban csápolnak már. Ha azok itthon játszanak éppen. Szóval, nagyon történnie kellene már itt megint valaminek!

Isten óvja a szerelmeseket!
Bevallom, hogy nem csak a művészi értékei miatt idézem nagy névrokonomnak halhatatlan versét ennek az írásnak a címében. Hanem, mert az óta sem született ilyen pontos összefoglalása az ingyen gyógyszert falóvá és a könnyeit dobozos sörbe potyogtató lakótelepi lúzerré, meg a lekvárfőzéssel régen felhagyott panel-nagyivá vált nemzedékünk és az utóbbi magyar fél század „pragmatista” zsákutcájának. A kommunizmus évtizedei alatt a koldus szegény, ráadásul – hozzánk hasonlóan, nem is létező – kubai középosztály például, a szex és a karnevál egyéb utcai együttléteinek segítségével mentette át magát a mai, kedvezőbb helyzetébe. Mi viszont a másfél szobányi betoncellánkkal és az ellenszerének gondolt hobby telekkel meg Trabanttal foglalkoztunk, hallatlan precizitással. A szex meg az „OTP gyerekek” még csak-csak. A szerelmet azonban leges-legutoljára hagytuk, akárcsak a pártprogramok a kultúra meg az erkölcsök helyzetét. Csak a legelőrelátóbbak jártak fel egyetemista korukban vasárnaponként a Rózsadombra a jobb házakhoz ebédelni, zongorázni, meg házasodni egy kicsit. Makra viszont nem az igazi szerelmét vette el Kertész Ákos darabjában, bármilyen jót is tett volna neki egy kis idealista zongorázgatás. De ki ápolta volna ki akkor a tüdőbajából és az alkoholizmusából? Fejes Endre művében Cserepes Margit és „tisztaszemű” munkás szerelme sem tudott egybekelni a lakáshelyzet miatt, szegény lány minden kétségbeesett próbálkozása mellett sem, hogy egy kis mellékjövedelemre tegyen szert. Megmaradtak hát albérletben a „nyóckerben”, mint a munkáshatalom képviselői. Egy Hábetler országban, amelyet az urai minden áron modernizálni akartak. És a már akkor is gondosan „rendezett” XIII. kerületben sem volt jobb a helyzet. Így hát a Népnap öröklakás-tulajdonos szereplői is nagyon elszégyellték magukat bizony, amikor a köszönteni érkezett vendégek holmi szeretkezés nyomait fedezték fel a kihúzható Varia heverőn. És hozzá is fogtak mindjárt az igazi ünnepléshez: ittak, zabáltak és disznó vicceket meséltek egymásnak. Még azt sem vették észre, hogy a háziasszony észrevétlenül búcsút mondott ennek a „létező szocializmusnak”. De ugyan hova mehetett, és hol van most, szegény?
Hagyjuk azonban a szép szavakat! Egy önfeledt, tiszta, nagy szerelem nálunk még most is megengedhetetlen luxuscikk. Még hogy feledkezzünk el magunkról! Ugyan ki fog akkor törődni velünk? És a gyerekeinkkel, meg az öregeinkkel? Az új házasságot kötő szülők felismerését, hogy az őket összekötő kapcsolat tovább már nem alkalmas a gyermekek méltó felnevelésére, nálunk egyféle, be nem ismert, irigy rosszallás kíséri. Az Igazságügyi Minisztérium adatai szerint 1989-ben, a fejlett polgári társadalom építésének legelső évében összesen 3672 esetben döntött a bíróság arról, hogy a válópert követően melyik szülőnél helyezze el a kiskorú gyermeket. Az anya kapta meg a gyermeket3463 esetben, 34 ízben az apa. Vagyis még minden 10-ik apát sem ítélték alkalmasnak gyermekei, akár csak egyetlen gyermekének felnevelésére. Ugyanakkor erejüket jóval meghaladóan kötelezték őket az ebben való – szigorúan ellenőrzötten, kizárólag anyagi jellegű – részvételre, holott a közös lakásból kitették őket. Kertész Ákos író becslése szerint közel negyedmillió ilyen válási apa él nálunk az utcán. Ezek a családjukon kívül rekedt, abba – vagy egy új családba – kétségbeesetten, minden erejükkel kapaszkodó, jó képességű és legalább középfokúan képzett emberek adják a fedél nélküliek derékhadát. Tehát nem a buták, garázdák és munkakerülők. És nem is a megrögzött agglegények és a „függetlenségükre” kényes – úgy nevezett – modern nők. Ezeknek az embereknek egy része fedél nélküliként és közgyógy-ellátottként tengeti most az életét. Gyermekeik általában levonták az ebből adódó következtetéseket, és ennek megfelelő magatartást várhatunk tőlük a jövőben. Egy részük elkallódott, a másik viszont hatalmas elszántsággal vetette bele magát a vagyon- és pozíció-szerzési küzdelmekbe. De egyformán boldogtalanok.
Elbert Márta Utcaképes című filmje egy népes cigánycsalád hányattatásai mellett bemutatja egy többségi magyar emberpár sorsát is. Mind a ketten egy-egy olyan házasságból jöttek, amelyben a másik félnek maradt a lakás. Hoztak magukkal viszont két kiskorú gyermeket. Mintha nem tudná, hogy egy „jó” válóperes ügyvéd kezében erkölcsi vétekké, súlyosbító körülménnyé alakul át minden „makacskodás”, a férfi még mindig hisz azonban az újrakezdés lehetőségében. Igavonó állatként dolgozik egész nap, hogy eltartsa négyüket, este pedig valamelyik játszótéri padon hajtja álomra a fejét. Hajnalonként mindenféle baka-furfangokkal igyekszik rendbe hozni magát, hogy ne tűnjön ápolatlannak a munkahelyén. Az anya ez alatt a városban bolyong a gyerekekkel. Éjszakára valamelyik panelház tetején, a liftakna felett, abban a kis szerelő kamrában húzzák meg magukat, ahol a távfűtés szivattyúja van. A lakók nem szólnak nekik. De a szövetkezet igyekszik bérbe adni most már ezt a helyiséget is. És ez az emberpár vállal egy új gyermeket, az ezzel járó további bajokkal és rossz pontokkal együtt. Ez a kismama, aki szült a magyar hazának egy második fiúgyermeket, úgy lép ki a kórház kapuján, hogy nincs hova mennie.
A fene egye meg, ez azért – nem semmi! Szüntelenül a családról papolunk. És közben ezerszámra termeljük újra a magányos, kétségbeesett és hontalan embereket. A társadalom tehát nem csak gyenge és beteg, hanem kapható már egészen cinikus hazugságokra is. Az „elit” meg, ahelyett, hogy felháborodna, nagyképűen asszisztál hozzá. És kiderül, hogy mindez nemcsak nálunk van így, hanem az egész Kárpát-medencében. Mert hiszen éppen ennek üzen hadat az idei szemlének az a két előadása, amelyről szólni szeretnék.

„Érzelmi abszurd”
„Várni fogjuk és szeretni fogjuk a végtelenségig… Érthetetlen okok miatt… vagy talán csak azért, hogy a szerelem ne pusztuljon el egy olyan korszakban, amikor a világ megbolondult. ” Ez a szöveg a Sirály szerzőjével, a fiatal Csehovval oly könnyen összetéveszthető Trigorint és Közép-Európa egyik legsikeresebb mai szerzőjét, a Párizsban élő Matei Visniecet egyszerre megszemélyesítő szereplő szájából hangzott el, a marosvásárhelyi új Spectrum Színház előadásának végén a csurig megtelt budapesti Arizona Stúdióban. 1917 jéghideg telén a Sirály szerelmi háromszögének főszereplői, Trigorin, Nyina és Kosztya visszatérnek a darab egykori színhelyére, a kísértetkastéllyá vált vidéki udvarházba. De nem találnak ott már semmit sem abból, amit húsz éve ott felejtettek, amikor a nagyvilágba indultak. Az egykori szerelmet sem, amely, mint kezdik érteni már, a mozgatója volt mindennek. Nyinát rajongó úrilányból ez tette profi színésznővé, a képzelődő Kosztyát pedig igazi íróvá. De most aztán hogyan tovább?
Amint látjuk, nem mi vagyunk az első nemzedék, amely ebből csinál kérdést magának. Jó száz éve már, hogy egy Visniecnél semmivel sem rosszabb drámaíró, Anton Pavlovics Csehov, szintén ezzel, a már akkor is régimódinak számító témával dobbantott nagyot. Elhagyta jól jövedelmező orvosi praxisát, feleségül nyert egy nagy színésznőt és résztulajdont, meg örökös szerzőséget a legjobb orosz színházban. Mire körülnézett, első és mindmáig utolérhetetlen halhatatlana is volt már a modern dráma legfontosabb irányzatának. És ő volt, aki alig 45 éve, a szolnoki és kaposvári Sirállyal elindította göröngyös útján a „bársonyos” magyar színházi forradalmat is. A Sirály Nizzában született meg. Az Orosz Panzió egyenest azzal a céllal épült meg ott, hogy csendesen kávézgatva, komoly emberek, komolyan elbeszélgethessenek a teraszon – Oroszországról.
Akárcsak Trigorin, magával hordott Csehov is egy hosszúkás noteszt, amelybe a gondolatait, megfigyeléseit jegyezgette. A legfontosabbakat később átírta abba a nagy kockás füzetbe, amelyet édesapja az ebédlőasztal fiókjában őrizgetett, és így sértetlenül ránk maradt. Ebben látjuk, hogy a Sirály első ötletének tekinthető, Szekéren című elbeszélésre vonatkozó feljegyzés Nizzában készült, 1897 kora őszén: „Tanítónő, szegény orvos, felcser temérdek munkája közepette még azzal a tudattal sem vigasztalódhat, hogy az eszmét, a népet szolgálja, mert nem ér rá gondolkodni. Nehéz, egyhangú, szürke élet ez, hosszabb ideig csak a Marja Vasziljevna-féle  hallgatag igáslovak bírják, mert azok az élénk, ideges, érzékeny lények, akik hivatásról, az eszme szolgálatáról beszélnek, hamar belefáradnak, és cserbenhagyják az ügyet.”
Lapozzuk fel most egy másik, Nizzába járó orosznak, a Moszkvai Művész Színház egyik alapítójának és irodalmi vezetőjének, Vlagyimir Ivanovics Nyemirovics-Dancsenkónak a visszaemlékezéseit! Ebben említi, hogy 1897 őszén Csehovval együtt töltött néhány hetet az Orosz Panzióban. Egymás mellett volt a szobájuk, és az író éjjel-nappal a Szekéren című, készülő elbeszéléséről beszélt neki. Ez kezdetben szörnyen fárasztotta őt, hiszen a szerveződő Művész Színház ezernyi gondjával-bajával volt tele a feje. De aztán megértette, hogy tulajdonképp a másik is ugyanarról beszél: az új orosz színház gondolati, művészi alapjairól.
A két agglegény – mind a ketten Olga Knyipper művésznő hódolói – attól fogva együtt vitatta meg aztán a két dolgot: a színház és az orosz értelmiség társadalmi elkötelezettségének kérdését. Csehov akkor már jó két éve forgatta fejében a Sirály alapgondolatát. De éppen a nizzai beszélgetések közben lett nyilvánvaló a számára, hogy miért nem a zseniktől, prófétáktól és népvezérektől hemzsegő századvégi Oroszország lázadó fiatal írója, Kosztya akar a darab igazi hőse lenni. Miért Nyina, a rajongó úrilányból lett vidéki színésznő az, aki ezt mondja a darab végén: „A mi dolgunkban nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás… Fő az, hogy tűrni tudjunk.”
Nálunk falnak menne most minden színházi forradalmár egy ilyen szövegtől. Nyemirovics-Dancsenko, aki azoknak az éveknek a legsikeresebb orosz színműírója is volt, egyenesen úgy gondolta azonban, hogy erre a gondolatra kell felépíteni az új orosz színházat. Így aztán, amikor a következő évben elnyerte az Akadémia drámaírói nagydíját, ezekre a nizzai beszélgetésekre emlékezve, visszaküldte azt a tudós uraknak. Egyben felhívta figyelmüket a Péterváron addigra már csúfosan megbukott Sirály szerzőjére. A Művész Színház megnyitásakor pedig – Sztanyiszlavszkij vétójával mit sem törődve – a Sirályt választotta a programot megadó kortársi bemutatónak. A „hallgatag igáslovakat”, a „dekadensek” helyett, a hónapokig tartó, kora reggel kezdődő próbákat a zűrzavaros álmok és elméleti „koncepciók” helyett. Az előadást a nézőtéren halálos csend fogadta. De amikor összecsapódott a függöny, egyszerre viharos taps tört ki. A nézők a székek tetejére kapaszkodtak fel, úgy éljeneztek. Vadidegenek ölelkeztek össze. Érezte mindenki, hogy új színház született: az új gondolatok, az új életforma műhelye.
Jól tudja hát Visniec meg az új marosvásárhelyi színház (Török Viola, a rendező és díszlettervező, valamint Incze Róbert, a fény, a hang és a video mestere), hogy mit akarnak most a Sirálytól. A színháztudósok bonyolult elméleteket gyártanak a győztes szabadságharcukban kimerült, aztán a túlméretezett díszletek közé beszorult érdemes művészek köldöknézéséhez. Ennek az egyik, nálunk is éppen gyökeret verni készülő német válfaját Hans-Thies Lehmann poszt-dramatikus színháznak nevezte el.  Az írónak azonban egészen más a véleménye erről. „Divatba jött a rendező felruházása a totális művész szerepével. Sok rendezőnek már darab sem kell az előadáshoz, ők maguk írják a szöveget. A drámaíró jelenleg trónfosztott. Valaha körülrajongták, manapság a színházon kívül felejtik. És mégis, és mégis.”
A Nyina nevét viselő új Sirályt ez a „mégis” hívta életre. A „trónfosztott” drámaíró maga lép fel itt a totális művész szerepében, és a kiváló színészek segítségével átgyúrja Csehov művének figuráit (Nyina – Márton Katinka, Kosztya – Kinda Szilárd, Trigorin – Sebestyén Hunor). XXI. századi, céltudatos művészeket farag belőlük. Megértik, hogy a szerelem nem holmi, pezsgővel és parfümökkel felkorbácsolt, megfoghatatlan valami, mint az a XIX. századi francia regényekben olvasható. Hanem az ember testi-lelki energiáinak mozgósítása, és egyetlen célra, akár egyetlen személyre való összpontosítása. Vagyis valami új dolognak a születése, egy megváltó esemény és teljesítmény. Összegabalyodott kapcsolatuk további bogozgatása helyett úgy döntenek tehát, hogy együtt élnek és dolgoznak tovább, mint oly sok művész- és egyéb alkotó közösség tette azokban az években. Együtt indulnak vissza Moszkvába, és tovább.

Játék-lények
Nem tartom lehetetlennek, hogy az új kelet-közép-európai színház is ezen a módon fogja megoldani majd a drámahiányt és az „utcaképes” vasárnapi apukák problémáját. A Marosvásárhelyi Egyetem fiatal kutatója, Bessenyei Gedő István nagy tanulmányt  szentel mindenesetre Silviu Purcarete és Andrei Serban, Tompa András és Bocsárdi László, valamint Vidnyánszky Attila kísérleteinek a „dedramatizált” színházzal. Egy új színházi terminus technikus, a „játék-lény” bevezetését javasolja ezzel kapcsolatban. „A színész játék-lénye magával hordozza a már felvett szerepek egész sorát, és – Grotowski kifejezésével élve – egyúttal partitúrát is teremt.  A Három nővérben  játszó színészek játék-lénye tehát, tovább hordozza magával a halál fölötti diadal tapasztalatát. […] Ezek a lázadó játék-lények, a maguk tüntető, közös kiállásával, az előre elrendeltség, a »nagy könyvben« eleve megírt változtathatatlannak szánt szerzői szándék reprezentációjának ellenszegülve harsogják (némán) a szerző-isten fülébe: HALÁL! Hol a te fullánkod? Győzelmük elsöprő erejű és feltartóztathatatlan. Betetőzi a dráma és a szerző trónfosztását, és végérvényesen zárójelbe teszi a szereplők megírt sorsát és történetét”   – írja a fiatal kutató.
Az idei fesztivál másik örvendetes meglepetése egy másik új marosvásárhelyi színházi műhely, az András Lóránt Társulat előadása („fizikai színházi kísérlete”) volt, amely szintén egy Visniec egyfelvonásos, az És a csellóval mi legyen? (Fade out) ihletésére született meg. A rendező-koreográfus, Györfi Csaba így szól róla: „Az előadás szereplői saját életüktől menekülő egyszerű, hétköznapi emberek … Megrekednek egy folyosón … Egy váróteremben folyamatosan játszik egy csellista, szereplőink ebbe a monotonitásba őrülnek bele. De mit is jelent ez? … Tényleg pszichopata állatokká válnak, vagy megmutatkozik az ember igazi tiszta lelke?”
A lány (Bezsán Noémi) egyszer csak énekelni kezdi a csellón játszott dallamot. Ez a többieket azonban nem hatja meg annyira, hogy véget ne vessenek a zenének, és el ne űzzék a muzsikust. De az ott felejtett csellót már-már szerelmesen öleli magához a lány. És valahogyan a többieknek is hiányozni kezd a dallam. És nekünk is hiányzik. Az előadást jóformán nem lehet befejezni. De hát, azért kísérlet. A csellóval? Nem! Hanem egy sor, későn észbekapott, de talán még megmenthető országgal és néppel! Nagy László hitt még ebben. A vers záró sorai nem kérdő, hanem felkiáltó jellel végződnek:

„Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!”

Peterdi Nagy László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá