Nyugtalan nyugtalanító – Bor Ambrus munkásságáról

Tudtam róla, olvastam tőle. Legutóbb mint műfordítót láttam viszont egy kötetben. Siegfried Lenz regénye, a Honismereti gyűjtemény (Heimatmuseum, 1978) hevert lakótelepi könyvtárunk földszinti asztalán. Kiszuperálták, mert évekig nem olvasta senki; vigye most, akinek kedve tartja. Vittem is, haza, mert könyvet én ott nem hagyok. El is olvastam tüstént, mert szeretem a német írót. Pompás mű. A II. világháború után a Mazoviából elmenekült németek valahol messzebb nyitnak újra a magukkal cipelt anyagból honismereti gyűjteményt. Csakhogy már semmi nem azonos az eredeti állapotokkal. Lengyelek jutottak többségre az egykor volt szűkebb hazában. Senki és semmi sem azonos régi önmagával az odább tolt határon túli német földön sem. Lázadók hajlítanak gerincet, magánszorgalommal összegyűjtött értékek válnak puszta dekorációvá, fotogén lehetőséggé: nacionalista propagandaeszközzé. Így hát a becses örökség gazdája fölgyújtja a csinos épületet, benn ég úgyszólván minden, s a merénylő maga is súlyos sérülést szenved.

Bor Ambrus fordítása (Magvető Kiadó, Budapest 1980) pompás. A szöveg testes és sajátosan egyéni: mintha magyarul íródott volna. Van benne egy különösen izgalmas rész: mazuri szavak jegyzéke, magyarázata. Megoldhatatlan feladat. Bor Ambrus megoldja. S közben megnevezi a tűzpiszkálót: kutacs. Máramarosi születésű édesapám is így mondta. Diósgyőri feleségem révén is szeretettel figyelek minden olyan nyelvi jelet, amely északi, északkelet-magyar eredetre utal. Bornál is érzékeltem efféle hatást. Ez indított arra, hogy az írószövetség könyvtárában áttekintsem az életművet.

Lehetséges, hogy Bor Ambrus műfordítóként a leginkább érvényes, időtálló. Maga is vívódott ekörül. Meráni hegedű című, korokat, műfajokat egybe ölelő epikájában szorongásos álom kapcsán tesz műhelyvallomást. Az igazi íróban kép s valamiféle ős-szöveg él, „csupán” ezt kell neki nap nap után felszínre hoznia. Bor Ambrus (vagy fiktív szereplője) azonban másként van ezzel: „már létező, tehát biztos szövegeket lefordítva, képeikért és ős-szövegükért nem felelve, szinte csak két dimenziót vállalva saját írásaim öt dimenziója helyett, akkor fölkészültnek és okosnak tudhatom magamat, érzékelő képességemet célszerűen működtethetem, lélekjelenlétemet és mesterségbeli merszemet élvezhetem. Tudhatom, hogy nincs olyan bog [mazoviai szójegyzék, például – K. Zs.], amelyet ki ne bogoznék.”[1] Aligha véletlen, hogy ugyanitt esik szó honismereti gyűjteményről.[2]

Bor Ambrus (a Wikipédia szerint: Lukács János) Gödöllőn született 1921. október 31-én, és Budapesten hunyt el, 1995. május 18-án. Az északi (északkeleti) nyelvjárás mint családi örökség tán az „állami erdész” nagyapa[3] felől érkezett. A mai Szlovákia területéről. Találkozunk föltehetőleg ebből a forrásból a „másünnen” szóalakkal,[4] használja a – kissé durva – „dög” előtagot (dögcinizmus, dögprimitív; apám a dögfáradttal utalt adott esetben rossz állapotára). Előfordul Bornál a „csipkodja” ige[5] (Miskolcon is használatos ez a fajta elhasonulás). A nála szereplő „ruskó” jelentése: [tea]üledék. Ebbe a vonulatba illeszkedik ez a mondata: „Jó ideje szemereg odakinn az eső.”[6] [Kiemelés tőlem – K. Zs.] „Észak-magyar”, de másutt is előforduló vendégszó Bornál a „szászerka” (haj: laza, széteső stb.).[7] Kedvenc igéje: „dünnyög”. Nem ritkák szövegeiben az ikes igealakok, ám ezekről így vélekedik: „Ma finomkodásnak, konzervatív akadémizmusnak érzem.”[8] Következetesen illeszt azonban vegyes hangrendű szóhoz mély hangú toldalékot. A terhelt e betű (hang) helyett ahol lehetséges, ö-t használ. Sajátos nyelvi bizonytalankodása az alanyi s a tárgyas ragozás olykori összevegyítésében nyilvánul meg, főként élő beszéd reprodukálásakor: „– Megettek vagy nyolc üveg befőttemet”.[9] Kitűnően archaizál: a nyelvi térben és időben hibátlanul mozog. Otthonos a kortársi rétegnyelvekben (szakmai nyelvek, argó, divat, ifjúsági nyelv). Jellegzetessége, hogy főként publicisztikájában gyakorta él egyéni-avantgárd szóösszetételekkel: ez megnehezíti a befogadást. Néhol – mint Meráni hegedű című kisregényében – a szóösszetétel az adott körülmény pontos megragadását szolgálja. Hegyi kötélpálya fülkéjében bukkan föl egy nő, oda nem illő öltözékben: „Városi tévkosztümben, tűsarkú tévcipőben.[10] Nem állhatja, ha a szavak jelentését kiüresítik; a Meráni hegedű szereplője vall erről: „Egyik leánya érettségi után kapkodva férjhez ment [javítható volna itt a szórend – K. Zs.], a másik kék útlevelének első ablakával nyugatra távozott – micsoda szó ez a »távozott«? meg vannak fertőzve a szavak, vaskos kéziszótárnyi a pornográf szó –, ott híre veszett – miért vész a hír?[11] Ha szükséges, gyorsírással jegyzetel. Szövegeit időről időre újraírja; dokumentum jellegű közléseinél zárójelben figyelmeztet, ha az adott részlet utóbb más megvilágításba került, vitatkoztak vele, megcáfolták stb.

Az, hogy az író az örmény származást is örökségül kapta,[12] nem befolyásolta őt sem nyelvi, sem tartalmi értelemben. A Szakadatlan jelen című regényben (Magvető, 1985) az Á. család történetének egy epizódjaként bukkan föl a hajdani örmény kereskedő, Dikran Der Gülian, aki „földgáz-kút fúrási koncessziót vesz”.[13]

Perújítás című kötetében (1975) számos önéletrajzinak értelmezhető utalással találkozunk. 1939 nyárvégén szüleivel, bátyjával utazik haza Triesztből, életre szóló benyomásokkal. „1942 óta afféle fővárosból kibotlott folklór-egyetemista” volt – helyezi az előbbi tényt nagyobb összefüggésekbe;[14]jogász szeminarista”, mondja magáról,[15] édesapja ügyvéd.[16] A kor szokásainak megfelelően gimnazistaként föltehetőleg a latin (talán görög), olasz, német nyelvet tanulmányozta. 1944-es önmagát mint „félrenevelt és lapító pesti kispolgárt” tartja számon.[17] Német nyelvgyakorlatnak is számíthatott az a riasztó kalandsorozat, ahogyan – maga is afféle „displaced person”-ként – fegyveres szolgálatban vetődik el Németországig, társaival együtt összekeveredve német katonák csoportjával; szerez valahogyan kibúvóul hasznosítható iratot. 1952 novemberében ferencvárosi gyárban (édesipar) dolgozik mint tisztviselő.[18] Az 1960-as években a könyvkiadói szférát találja meg mint élethosszig alkalmas működési terepet: lapot szerkeszt, aztán a Magvető Könyvkiadónál kap feladatot egyre magasabb beosztásban. Mint műfordító: itt is kész szövegekkel van dolga, tehát biztonságos terepen mozog. Tudni érdemes, hogy a Magvető Könyvkiadó a hazai „létező szocializmusnak” s művelődéspolitikájának kivételezett helyzetű intézménye volt. Semmiféle tabut nem döntött le ugyan, de más műhelyekhez képest szabadabban nyilvánulhatott meg, bátrabban bírálhatta a kor visszásságait, különös élességgel a Rákosi-idők önpusztító rémtetteit. Köszönhetően igazgatójának, Kardos Györgynek (aki a pesti legenda szerint Rákosi börtönében Aczél György cellatársa, sőt -parancsnoka volt). Ajánl is művet Bor Kardosnak: a Hullámneszek című hangjátékot (Hosszabb távok, 1980: a Genezáretben Fénypontok, szerda címmel kötetbe gyűjtött novella újrafeldolgozását). A férfi, aki 1950 és ’53 között az államvédelmi hatóság foglyaként szenvedett börtönben, a recski munkatáborban, kiesve térből és időből, jóval később, az Adria partján fölismeri hajdani vallatótisztjét, aki – az emberség maradékát mozgósítva önmagában – bemondja neki a cella cirklijén keresztül az őrjöngve követelt dátum egy elemét: szerda. A hangjáték-változatban az egykori rab vágja oda megtalált kínzójának ezt az adatot. Alighanem az előző megoldás volt a jobb, mert az ábrázolt kor, az 1950-es évek első felének tragikus abszurditását, ítélő és elítélt kölcsönös függését ragadta meg.

Három gyermeke volt Bor Ambrusnak – legalábbis a Perújítás korszakában. Mintegy őket képviselte a Hullámneszek fiúja, aki hol együttérzéssel, hol pedig dühös értetlenkedéssel fogadja apja elbeszélését ötvenes évekbeli megaláztatásáról.

Milyen írónak szánta magát Bor Ambrus? Szerényen fogalmaz posztumusz kötetében: „az író az egyetlen engedélyezett kontár, ő írogathat, írogatnia mindenkinek szabad.[19] Utal itt az európai gyakorlatra: amíg egyéb művészeti ág esetében (zene, képzőművészet stb.) ajánlatosak a tanulmányok, ezt az írótól senki nem követeli meg. Ez a helyzet akkor is, ha naiv műfajban tevékenykedik – mint az általa fordított Lenz a Honismereti gyűjtemény esetében. A Meráni hegedű szöveg együttesében a „meghatározás” mint esztétikai fogalom az alacsonyabb fokozatú „megjelenítés”-sel párban mutat választható lehetőséget. Ugyanitt az érzékek említése kap hangsúlyt: a csend; a süketség mint pozitív fogyatékosság, a színtan (Goethe, Runge) tételei, Verlaine, Apollinaire, Kosztolányi ehhez kapcsolódó poézisa. Csupa olyasmi, amit a 2-3. évezred fordulóján az amerikai, japán, izraeli s más irodalomban – az író-filmesztéta Balázs Béla nyomán, ám őt akár nem is ismerve – egy korszerű, teljességelvű irodalmi ábrázolás modelljeként építgetnek. Balázzsal, a költővel is összekapcsolható az, amit a szavakkal kapcsolatban Bor Ambrus így fogalmaz meg: „én még a szavak mindig azonos értelmében sem bízom: változó terekben is más-más az értelmük, időben még inkább.”[20] Egész munkásságára vonatkozólag tűzi célul Bor Ambrus a Perújítás időszakában: „Nyugtalankodom és nyugtalanítanom kell.”[21] Ez hol többé, hol kevésbé sikerül neki.

Hazai és európai koordinátái: Kassák Lajostól választ mottót több kötet élén – ez avantgárd hajlandóságának eredetére is fényt vet; Cseres Tibor, Mándy Iván műveiről ír, a „sifi” (=sci-fi) műfajáról; Böll, Devecseri Gábor, Kardos G. György, Elias Canetti, Szobotka Tibor teljesítményét méltatja. Foglalkozik Thomas Bernharddal: a rendszerváltás körüli s utáni magyar irodalom kultikus alakja lesz az osztrák prózaíró. Máraira hivatkozik a Perújítás című kötetben: akkor még, amikor ez nemigen volt tanácsos. Szabó Dezső sem kívánatos: Bor ravaszul nevét nem, csupán a Feltámadás Makucskán című elbeszélést említi. Sapienti sat. A Sergent Jules című elbeszélésében Bor – egyebek közt – 1956 eseményeit érinti: egyik szereplője ekkoriban nem Baudelaire-t olvasott, hanem „egy föltűnően hosszú mondatot, amely mai érvelése szerint, visszatartotta a hirtelen utazástól.”[22] Nem lehetetlen, hogy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című emblematikus költeményéről van itt szó – rejtjelezéssel, mert ez sem volt legitim hivatkozás a „létező szocializmus” eszmevilágában. A Meráni hegedű egyik leírásában ezt olvassuk: „Vasúti rámpán szekerek, lovak, szalmatörek, vagonokban agyagszínű katonák, a bárhová elszállítható ember sorstalanított.”[23] S ugyanitt, nyomatékkal, ez áll: „Sorstalanító sorsjelen.” Saját magára, ill. a különféle hányattatásoktól megedzett, nem zsidó regényfigurára vonatkoztatja – akarva-akaratlan – Kertész Imre címadó fogalmát.

Szembeszökő a jártassága a képző- és iparművészetben. Kortárs vagy klasszikus művészet primátusának vitájában elismeri az utóbbi fontosságát, nélkülözhetetlen voltát, de az előbbi mellett dönt.

Közírásait a Perújítás nyomán vizsgáljuk. Bor Ambrus itt európai nézőpontra helyezkedik. Latin, olasz, német, angol, francia szövegbetétei is tanúsítják ezt. Öntudatos, magabiztos: mintha nem is léteznék vasfüggöny, hidegháború. Igaz, az enyhülés, a helsinki folyamat (ő nem foglalkozik vele) előre halad, de még sok a méltatlankodásra okot adó mozzanat. Kék útlevéllel utazhatnak immár – háromévenkint – a Magyar Népköztársaság állampolgárai. Ám ehhez (is) meg kell teremteni a keményvaluta-fedezetet. Amit Bor nem ért. Miért nem jó nyugaton a magyar forint?! Ő persze nyilván gyakrabban utazhatik: írószövetségi s egyéb kiküldetésben. Szocialista és tőkés országba egyaránt. Mint német fordító, irodalomközvetítő sohasem él a szegény rokonként kezelt vendégnek fölkínált potyalehetőségekkel (márkás cigaretta, szivar stb.). Öncenzúra mindenütt van – észleli –, ebben nincs különbség nyugat és (közép)kelet között.

Bosszantják az 1950-es évekből itt rekedt „bizottságok”, a „társadalmi munka” (nem a hajdani romeltakarítás), a „lelkesek” és „programlihegők”.[24] Ám mindeközben figyelmeztet is zárójelben: „(ki feddhet, emberek, ki feddhet itt még azok után, amik megestek rajtunk)”.[25] Bosszantja továbbá a szükségtelen flancolás, a luxuscikkek hivalkodó kínálata (ő is a „frizsider-szocializmus” ellensége). Hozzászól az abortusz- és népesedési vitához (a háború előtti népi–urbánus feszültség éledt újra s osztotta ketté a magyar társadalmat: nemzethalált kiáltókra és közömbösekre). Úgy véli utóbb: nem kellő tájékozottsággal vett részt az eszmecserében, s az e tárgyban írt novellája sem támaszkodott alapos ismeretekre. Alighanem a Mindennapos ügy című elbeszélésről van szó (megjelent 1966-os, Üvegszekrény című kötetében). Jól szituált, gyermektelen műszaki értelmiségi házaspár veteti el a magzatot, s az asszony még aznap súlyos pszichés helyzetbe kerül, gyermek utáni leküzdhetetlen vágy uralkodik el rajta. Ez a fajta sűrítés inkább drámai, semmint epikus eszköz. Állást foglal az alkoholizmus kérdésében (van, aki Sör néven aposztrofálja ennek kapcsán Bort). Észreveszi az urbanizáció árnyoldalait, a Budapest környékén gyarapodó romhalmaz-gyűrűt, s erre a mai szemmel sokaknak bizonnyal meghökkentő álláspontra jut: „mindenkit meg kell fosztani a bódéépítés, a kalibában és vizes pincében lakás szabadságától.”[26] Hiányolja a fokozatokat; „közép-városok” kiépülése oldhatná a pezsgő migráció okozta gondokat. (A rendszerváltozás után aztán megjelent a hajléktalanság mint életforma, emberi jog.) Foglalkozik az író a fogyatékos gyerekek problémájával. S a közírás alapkérdését, a vitamorál s a -taktika viszonyát így összegzi: „Nem az fél, aki a bajokat aggodalmasan fölnagyítja: mindig a programoptimista fél, mindig a gyávák és bizonytalanok tompítják az ellentmondások sarkait és éleit.[27] Fölmerül ennek kapcsán: ki tehát a bátor? Némi önellentmondással ez a válasza: „Aki félni mer. Valamiért, valakitől valakiért.”[28]

Érdeklődésének állandó tárgya a történelem. Ironikus távlatot is ad ennek, évezredes lépték szerint. Fölöttük csillagok című elbeszélésében (1961), mely a Rákosi-korszak munkatáborát mutatja be, költőileg kérdezi: „Elkülöníti-e majd a történelem a bronzkortól és vaskortól a rabkort?[29] Különösen hiteles elemzésben tárja föl a hitlerizmus lényegét: „A fasizmus indulati tartalma a parányi tömegtévedésekből, tömeghiedelmek szemerjeiből, tömegbotlásokból, tömegek tévlépéseiből, szánalmas türelemből, törpe lapításokból, kis fülbedugásokból és nagy összeurópai szemhunyásokból halmozódott föl, lett embertelenségkolosszussá.[30]

Nem meglepő egy epikusnál, hogy viszonylag későn, negyvenévesen lép önálló kötettel közönség elé (A nagykorúság órája). A Horthy-korszak s a felszabadulás (1945) utáni másfél évtized adja tárgyát írásainak. A magyar társadalom mindenkori morális állapotát vizsgálja Bor Ambrus, általában olyan szereplő szemszögéből, aki nem tartozik az eszmei fősodor emberei közé, aki némi távolságot tart, tárgyilagosan szemlélődik. A kötet legjobb darabjaiban szürreális mozzanatok jelentkeznek: első háborút végigszenvedett, a tanácshatalomért önként harcoló vidéki hőse nyomorban tengődik, s amikor fekete hó hullik, tudható, hogy eljött érte a halál (A vörös Gruber). Gyári bálon egy férfit ekként őriz meg emlékezetében a címszereplő: „szürke cérnákban lógott róla az álmosság”(Vera, szőke lány).[31] A történelem irányváltásaival kapcsolatos gyanakvást olykor egy-egy rosszul használt kifejezés kelti föl Bor figuráiban. Nyilas pribék jelent be „raziá”-t, s ez késztet bátor, humánus tettre egy történelemtanárt (Tanár és tanítvány). 1956 októberében fegyveres utcalány figyelmeztet: „lőve lesz” (Két doboz szardínia). A kor követelményeit rendre túlteljesítő figura még a plébánost is „elvtárs”-nak szólítja (Három malomkő).

1961 decemberében befejezett regénye, a Világfutók (a Magvető 1962-ben adta ki) írónk II. világháború végi élményanyagából táplálkozik. Németországba sodródott magyar katonák, civilek forgatagában ott van Ormos Endre, honvédnak besorozott jogvégzett minisztériumi segédfogalmazó. Alkalmi ismeretségek, futó szerelmek, kapcsolatok – sokrétű tapasztalatok érlelik meg benne a döntést, hogy hazatér a lerombolt, de újraépíteni érdemes országba. Vizsgáló bizottság kérdései hangoznak el a mű elején, s a regény köríves szerkezete folytán a befejezés jut el a kezdet szituációjáig. Bemutatja Bor Ambrus: a háború minden túlélőt megtépázott, a konok és makacs nemzeti szocialistától a frontra hajtott német parasztig. Képzettársítások mozgósítanak korábbi élményeket, a beteg Ormos lázálma összegzi mindezeket tragikomikus keveredéssel. Megerősítő, bővítő, új összefüggéseket föltáró ismétlések adnak hangsúlyt bizonyos történetmozzanatoknak.

Ormos szlovák őst tart számon, de a gyermekkor világába visszahullva mégis a német kultúra emlékei jelennek meg előtte (olvasmányok, kották, zongoratanulás). Értékes leleménye a regénynek, amikor Endre szakítana egy kapcsolattal, ám csak zárójelbe téve – és hosszasan – fogalmazódnak meg benne a ki nem mondott gondolatok (közhelyes filozofálgatásba, üres pátoszba torkollva). Emlékezetes kép, hogy a határ vasúti hídján áthaladó, Magyarországra érkező vonatból sakkozó, más egyébre ügyet sem vető szovjet katonákat pillant meg Ormos Endre.

Nagy igényű regényt írt 1969-ben. Az Útlevélkép háttérrel két kiadást is megért (1972, 1978). Nemzedéki önvallomás ez: „aki 1918 és 1923 között született, az majdnem mind epilepsziás”.[32] (Szereti ezt a betegséget mint „eskór”-t emlegetni.) Bort ezen belül a honorácior-réteg érdekli: helyi léptékben magas beosztású állami tisztviselők (pl. városi főügyész) és gyermekeinek sorsa. Az apák olykor mint bukott rendszer emberei börtönbe kerülnek s ott is végzik; legjobb részei a regénynek a sváb eredetű Voigt Viktor börtönlevelei a maguk mindenre kiterjedő figyelmével, szeretetével, partikularitásukkal. A Szálasi-téboly, a háborús vereség, a keservesen hősies újjáépítés, az új hatalom diktatúrává torzulása, 1956 korrekciós kísérlete, a leszámolás, a kádári konszolidáció időszaka ez. Át- meg átírt önéletrajzok, kérelmek és folyamodványok kora, szorgos jelentést elváró sejtetéseké, megkörnyékezéseké. Kulturális lap kusza, bonyolult, nem veszélytelen szerkesztőségi viszonyaiba pillanthatunk bele, s ehhez nyugati kiküldetés során tapasztaltak kontrasztja társul.

Bor Ambrus külön futtat, aztán meg egymásba fon két történetszálat: két fiatalemberét. Egyes szám első és harmadik személyben is megjeleníti hősét. Hosszan sorjáznak a figura belső gondolatai, szövegvariánsai – miközben igyekszik a külső valóság dialógusaiba kapcsolódni. Egyéni ízű szóösszetételek akasztják meg a textus áramlását, máskor meg prózaverssé emelkedett részek sodornak magukkal. Írónk időtechnikája példateremtően korszerű, szakít a merev kronológiával. – Mindez mégsem több ígéretes kísérletnél; majd – például – Esterházy Péter jut messzebb, másfajta eszmeiség jegyében, ezen a regénymegújító csapáson.

Szakadatlan jelen című regénye (1986) a XX. század áttekintése a mű születésének időszakáig. Emblematikus megnyilatkozási formája az önéletrajz, amely „az önmegsemmisítés reménytelen kísérlete is lehet, a folyamatos jelen eszelős átalakítása befejezett múlttá, és ha nem az, akkor is egyre jobban kell vigyázni, árnyalatokra is.[33] Rövidítései, leegyszerűsítései Déry Tibor regényével (G. A. úr X-ben, 1964) hozhatók párhuzamba. Á.-nak hívják a főszereplőt, akit G.-hez [Gödöllő?] köt a sorsa, apja jogász. Ő is jogot végez, majd áttanulások eredményeképp válik közgazdásszá, kapcsolódik a reformhoz, amely azonban külföldi konferenciákon a baráti országok képviselőinél legfeljebb mint „lépcsőfok” érdemel említést. Életrajzokhoz társulnak alternatív életrajzok: olykor ellenérdekű felek megfogalmazásában. Az írói jelen az a korszak, amikor baj van a kádergyerekekkel: „minden azonnal kell nekik, vagy semmi se kell” – fogalmaz egy kárvallott édesanya.[34] Megismerkedünk az Intézettel, ahol Lukács György fényképe függ az igazgatói iroda falán, és nem publikus szakmai véleményként a kommunizmus célkitűzései 200–300 év alatt lesznek csak elérhetők. Az itt szerkesztett Folyóirat tanulmányai belső viták, küzdelmek kompromisszumait tükrözik. Mert tekintettel kell lenni a Szövetségek erőviszonyaira, a Pártkongresszusra, a Rendre, a Rendszerre. Nem ajánlatos „saját út”, „magyar út” emlegetése, mert az ellenzékiség gyanúja merülhet föl. Létezik már szamizdat; zöldek, környezetvédők hallatnak magukról. Az olvasóban egymás mellé kerül azonban két történelmi epizód: a G.-ékhez beszállásolt német tiszt leissza magát a pincében talált chiantival, és lexikonokra lövöldöz, míg a szovjet franciául kér (francia) olvasnivalót (főhadnagy Fazekas jut eszünkbe, aki Franciaországban tölti így a szabad rablás óráit).

Regénytechnikai eszközei a korábban megismertek. Múlt és jelen között gyakoriak az asszociatív átjárások: egy-egy szó lehet a kulcs. Nincsenek korszakhatárok; Esterházy Péter történelemlátásával rokonítható ez a szemlélet. Magyarország csak egy van, és az folytonos.

Bor Ambrus prózájában a dokumentum közeli valóságábrázolás a legértékesebb. Fejezetek a fiúért című kisregényében (1969) párhuzamosan fut a cselekmény – időrendi sorrendet is fölrúgva – a börtön s a főszereplő ifjú autószerelő életének helyszínein. Az 1956 utáni kibontakozás évei ezek. Kifelé már ismét lezárultak a határok, de a gazdaság elemi érdeke, hogy minél több pénzes, keményvalutát termelő vendég érkezzék nyugatról. A külföldi minta válik meghatározóvá széles körökben, így a fiatalságnál. Látványos gyarapodást mutat itthon a maszek világ: az állami és szövetkezeti gazdaságon kívüli szektor (kisiparosok). Belga motorcsónak, nyugati személygépkocsi-típusok válnak elérhetővé futballisták, jazztrombitások – vasfüggönyön túlra könnyen eljutó szerencsések – számára, miközben a közönséges hazai munkavállalót a sárga irigység tölti el. A (fő)városi fiatal nők mindinkább áthangolódnak e nyugati és nyugatias példák hatására, kevés nekik immár a „csóró” hazai felhozatal. Ezért aztán Czirok Miklós autószerelő föllázad. Látja, hogy a gondjaira bízott gépkocsik rádiójának eladása kevés pénzt hoz, s a vágyott leány megtartásához nem elegendő. Dühödten tör-zúz egy rangos mulatóhelyen eltöltött éjszaka után, megrongálja a hírneves focista sportkocsiját, s magát a tulajdonost is megszurkálja. Bírósági ítélet vár reá, korrupt kirendelt ügyvéddel a háta mögött. Engel Tevan István grafikái saját rangon is figyelmet érdemelnek.

Tovább árnyalják ezt a képet a Genezáret elbeszélései (1970). Leginkább a címadó novella. Balatonnál nyaraló, nőszerzésben buzgólkodó fiatalok életérzését tolmácsolja egyikük véleménye, ráadásul ő – szülei révén – kivételezett körülmények között él, a rendszer kedvezményezettjének számít: „azt hiszed a Balatonról, hogy a Hattyúk tava, vagy a Genezáret, holott nem az, itt nem balettozni kell, főleg pedig nem célszerű a vízenjárást próbálgatni, itt azt kell kihasználni, amit kínálnak.”[35] Társa, aki szeretné már lefektetni a kiszemelt lányt, s ellenkezését tapasztalva dühösen fakad ki: „Ez egy telep. Érted?![36] A németből fordító Bor Ambrus mintha Kafka büntetőtelepét társítaná a csüggesztő látlelethez. Bemutatja a lakótelepi létforma egyneműsítő gépiességét.

A Lánchídnál a virágokból kirakott ötágú vörös csillag körül cirkuszi lovak módjára keringenek a gépkocsik, sípláda szól, gipszisten teremt abszurd hangulatot. Szemmel látható mindeközben a gyarapodás. Német bor kerül az asztalra, külföldi tévékészülék villódzik az érdligeti házban, de az öregek késedelem nélkül nekihasalnak a műanyag abrosznak, úgy lefetyelik a földöntött pohár becses tartalmát (Probstey). Magyar házaspár Olaszországban jár; fogukhoz verve a dollárt, a centet; latolgatják, hogy mit kellene s mit nem meglátogatni az előzetes tervek szerint. Török vendégmunkás Németországban élire állítja a haza küldendő pénzt, tartania kell tolvaj honfitársaitól. Nemi nyomortól szenved, s amikor ezt a nyílt utcán képtelen leküzdeni, „jogos önvédelemből” gyilkolja meg őt egy férfi mint felesége támadóját.

Pontos megfigyelése kórházi novellában: „A gyakorlott, idősebb nővérek mozgása hallatlanul sima, nesztelen, takarékos. Puhán siklanak át ajtókon, ágyak között. Minimális térre van szükségük ahhoz, hogy ellássák a dolgokat, könnyen elférnek a fájdalom és a nyomorúság nagy kiterjedésű tömegei között.” (Szarvasszem.)[37] Börtönben, kórházban az idő – mint láttuk – viszonylagossá válik.

Az 1950-es évek körülményeit ábrázolja Maconkán játszódó elbeszéléseiben: édesipari gyár a helyszín. Vége már a falujárás hasznot is hozó korszakának: amikor a városi munkás megjavítgatta a paraszti porta hibás tárgyait, eszközeit. Marad csak a propagandaszólamok szajkózása. Vallásos embereket kevernek fémhulladék kisíbolásának bűncselekményébe. S eközben nevét veszti a személyiség. Iróniával mutatja be Bor a korszak vészjósló bürokráciáját, azt a káder-beszédmódot, mely kihajít egynémely „fölösleges” magánhangzót. Az „elvtársam”-ból így lesz „elvtsam” (s Bor nem szól a pártapparátus legfelső szintén használatos, visszataszító „elvti”-ről, „elvtikém”-ről), a „szakszervezet”-ből „szakszet”. (Napjainkban is így halljuk gyakorta.) Az ’50-es évekre utaló „bolsevik” Bor szóhasználatában negatív töltésű. Korfestő észrevétele egyik szereplőjének: „Vicceken lehet lemérni, hogy milyen a politikai helyzet, javul-e az életszínvonal. Aki jól keres és jól él, az nem viccel. Így van?[38] Párhuzamos történéseket múlt s jelen idejű előadásmód különböztet meg egymástól. Párhuzamos történet (a Jel című kötetben) az Elégia: a háború végi német nyomorúság, a nemi kapcsolat váratlan következménye hoz csapdahelyzetbe egy fiatal párt, ennek meghaladása, áthangszerelődése folytatódik az 1956 utáni konszolidáció, a magyar építőipar kibontakozásának keretei között, amikor – az egyik ábrázolt figura szerint — „leszbikus porosz nők biztosítják a bakonyi, bükki lovasiskolák dollárbevételét”.[39] Máskor meg a helyszín (pl. egy szobabelső), az ott élő szereplő (vendéglátó) társadalmi státusza indít el asszociációs folyamatot, s indul meg reflexió egy beszélgetés tétlen tanújában (a Jel című kötetben: Réztányér). Egyre érzékelhetőbb az az írói technika, hogy a történetelbeszélés visszatér egy korábbi pontra, s bővíti az olvasóval addig megosztott ismereteket (Kis mezei futás – a nyilas időkben játszódó elbeszélést Mezei futás címmel írja át; Diptichon, Ócskavas).

Legtöbbnyire hasztalan küszködik Bor Ambrus a rövid műfajjal (afféle „kétpercesek” ezek). Kivétel: egyik írásában Görgey a kiegyezés után megsértődik, mert az abcúgolás nem neki, hanem a társaságában levő Gyulai Pálnak szól. Egy másikban: idős férfihőse titokban kiront, s a gyerekek döbbenetére begyűjti az erkélyére hulló labdákat. Minderre csak a halála után derül fény.

Szociografikus írásai jelentősek. Az 1239-es szelvénykő (1964) újsághír nyomán vizsgálódik egy vidéki kereskedőtanonc fiatalember halála ügyében. Más környezetben ugyan: a Fejezetek a fiúért kutakodásainak folytatása ez. Vajon kik a felelősek az ittasan vonatkerék alá került áldozat pusztulásáért? Senki – és mindenki – rajzolódik ki a tanulság. Unalmas, egyhangú élet, álközösségek (KISZ), kiüresedett – pontosabban: tartalommal nem is telítődött – emberi kapcsolatok tárulnak elénk a fiktív nevekkel jelzett szereplőkkel zajlott beszélgetésekből. Bor Ambrus műhelyjegyzete korfestő érvényű: „(Az írói általánosítás nagy akadálya ebben a kicsi országban, hogy egyetlen falut sem lehet névteleníteni: mindig kiderül, melyikről van szó. Panaszolta ezt Veres Péter is.)[40] Izgalmas – mint jeleztük –, ahogyan az író zárójelben közli műve hatásának egynémely mozzanatát, de előzetes várakozását is egy-egy figurára vonatkozólag. – A magyar szociográfia másodvirágzásának bizonyítéka ez a riport; folytatja majd – többek között – 1968-ban Végh Antal a szabolcsi Penészleken (Állóvíz), jócskán fölkorbácsolva az indulatokat. – Szociografikus megközelítésben veszi szemügyre az albertfalvai lakótelepet mint társadalmi produktumot: ennek emberi feltételét, a „homo colonus”-t, melyhez „boldog mohóság és hirtelen megmerevedő konzervativizmus számos megnyilatkozása” kötődik.[41] A „homo colonus” „elvár, igényel. Csak ritkán kolonizál, vagyis ritkán művel és alakít.”[42]

Ígéretesen tárgyias Az életveszély szabatos leírása (Jel), mely egy autóbalesetet rögzít, előlegezve mintegy Mészöly Miklós szemléletét, elbeszélés-technikáját. Dokumentum alapú a Sergent Jules (levelek, kommentárok összeszövése egy magyar idegenlégiósról), A sérelem negyedórái (mely egy szemüveg elvesztése kapcsán örökíti meg a Balaton-part tárgyi világát a szemétgyűjtőtől az üzletek kínálatáig), az Arte legis (ironikus ars poetica, melyben bibliai toposzok elegyülnek kibernetikai fejtegetésekkel).

Az eddigiek is érzékeltették: Bor Ambrus benne él a magyar s az európai történelemben. A Perújítás egyik novellájában ejt szót egy járási székhelyről: „neve történelmi, jellemzően magyar, mert ott is a magyarság kárára kötöttek békét, magyart meg nem hallgatva”.[43] Mi sem volt világosabb a kortárs magyar olvasó számára, hogy itt voltaképpen Trianonról hallgat a szöveg; ezt a kérdést még szakmai körökben sem igen feszegették akkoriban. Élvezve a feladatot, becsvággyal vázolja Bor Ambrus Szerémi György, Sylvester János párhuzamos életrajzát. Szakértői észrevételeket tesz a kor latin nyelvhasználatára vonatkozólag (Káplán című elbeszélése a Hosszabb távok című kötetben). Megidézi a fiatal Rákóczi Ferenc daliás alakját egy olasz nővel való, érintkezésen inneni kapcsolat tükrében: kézről kézre továbbadott ereklye rejtélyes históriája ez (Ereklyék).

A Morion (1983, szerepel a Szem című kötetben) szintén nagy kedvvel, apparátussal megírt történelmi regény a carbonari mozgalomról, a Risorgimentóról. Ironikusan tudóskodó regénytechnikai fejtegetések jelzik az írói buzgalmat (már a cím is izgalmas: a latin mors (= halál) s az Orion csillagkép nevéből összerakott cím valamiféle drágakőre utal, az meg a hősnő, Cristina Belgiojoso-Trivulzio pompás küllemére. Szívesen ágyaz a szövegbe emblematikus magyar verssorokat: „… Aztán meghalt a cselszövő [Metternich – K. Zs.], elült a rút viszály”;[44] hasonlóképp majd A meráni hegedű című munkájában: „hogy milyen volt szőkesége, nem tudjuk már”.[45] Máshol nem túl gyakori szellemessége történelmi műveiben fölragyog: „A termek [Cristina palotájában – K. Zs.] zsúfoltak, mint a történelem.”[46] Kiemeli a fogadás embertömegéből La Fayette-et, „akinek a neve olyan hosszú, hogy végigért az életén”.[47] Magyarázó, élénkítő előrejelzéseket – anticipációkat – alkalmaz időről időre: Schiklgruber, Kaltenbrunner ekkoriban még csupán császári besúgók. Későbbi eseményeket korábban is tárgyal (ezt a technikáját is megfigyelhettük már).

Történelmi epikájában mindig van magyar szereplő; a Morionban Gruby Dávid, aki Párizsban delejezéssel gyógykezel. De Cristina kapcsán kézenfekvő lett volna a család egy korábbi tagjáról megemlékezni: Giacomo Belgiojosóról, aki kassai főkapitány volt 1604-ben.

A Meráni hegedű (1991) egy s más esztétikai vonatkozását érintettük már. A címről s a címszereplőről, Michael Bruhn meráni önkéntesről alig esik szó. Az első világháború dimenziójában mozog ő, de mintha a vörösök elleni intervencióba is belesodródnék. Bor több forrás mellett egy ismerősi-baráti magánnaplót is fölsorol. Az idődimenzió s a térbeli roppant gazdag: az ókortól a jelenig, Európától Ázsiáig terjed a rendhagyó családregény fölvevőköre. Művelődéstörténet, olvasásszociológia épül a mű anyagába. Növényneveket is fölsorol nem szoros abc-rendben: íme, zaklatott struktúrában mindaz, ami – például – Siegfried Lenz Heimatmuseumának átültetéséhez szükséges lehet egy becsvágyó műfordító számára.

Bor Ambrus a hitleri Németország végnapjait saját élettörténetéhez sorolja. Ekképp ír lefagyott lábujjú magyar honvédtisztről, aki Ukrajnából ikont zabrált – erősen megszépített körülményekre hivatkozva, hogy aztán özvegye később némi haszonnal adjon túl a hajdani divatcikken, státusszimbólumon („naiv”, „primitív” művészet). A közkatona meg borotvaéles kést szerez orosz földön, szalonna és kenyér szeldeléséhez, aztán egyszer itthon, szökevényként, az őt letartóztatni próbáló fanatikus tisztbe mártja. Bor e korszak nemzeti önbírálatával Cseres Tibor, Örkény István, Nemeskürty István tisztázó szándékú, óriási vitákat kavaró műveihez csatlakozott (Ikon című elbeszélése a Hosszabb távok című kötetben).

Kőháti Zsolt

 

[1] Bor Ambrus: Szem. Válogatott novellák és kisregények. Antológia K., Lakitelek 1997, 223. old. – Vál. és szerk.: Tarján Tamás.

[2] Uo., 199. old.

[3] Bor Ambrus: Perújítás. Magvető Kk., Budapest 1975, 77. old.

[4] Uo., 201. old.

[5] Bor Ambrus: Genezáret. Magvető Kk., Budapest 1970, 40. old.

[6] Bor Ambrus: Fejezetek a fiúért. Kozmosz Könyvek 1969, 7. old.

[7] Itt köszönöm meg a Heltainé Nagy Erzsébettől (Nyelvtudományi Intézet) kapott értékes tájékoztatást.

[8] Bor Ambrus: Fejezetek a fiúért. I. m., 47. old.

[9] Bor Ambrus: Jel. Magvető Kk., Budapest 1981, 156. old.

[10] Bor Ambrus: Szem. I. m., 157. old.

[11] Bor Ambrus: Uo., 193. old.

[12] Bor Ambrus: Uo., 237. old., a válogató-szerkesztő Tarján Tamás adata.

[13] Bor Ambrus: Szakadatlan jelen. Magvető Kk., Budapest 1986, 19. old.

[14] Bor Ambrus: Perújítás. I. m., 231. old.

[15] Uo., 234. old.

[16] Uo., 270. old.

[17] Uo., 86. old.

[18] Uo., 95. old.

[19] Bor Ambrus: Szem. I. m., 164. old.

[20] Uo., 158. old.

[21] Bor Ambrus: Perújítás. I. m., 190. old.

[22] Bor Ambrus: Jel. I. m., 206. old.

[23] Bor Ambrus: Szem. I. m., 161. old.

[24] Bor Ambrus: Perújítás. I. m., 145. old.

[25] Uo., 267. old.

[26] Uo., 293. old.

[27] Uo., 226. old.

[28] Uo. – Az 1970-es évek közepe táján műtétre várakoztam a Kútvölgyi Állami Kórházban. Szobatársam, Révész Géza altábornagy ekképp biztatott: „Bátran kell félni!”

[29] Bor Ambrus: Üvegszekrény. Magvető Kk., Budapest 1966, 208. old.

[30] Bor Ambrus: Perújítás. I. m., 373. old.

[31] Bor Ambrus: A nagykorúság órája. Magvető Kk., Budapest 1961, 138. old.

[32] Bor Ambrus: Útlevélkép háttérrel. Magvető és Szépirod. Kk., Budapest 1978, 136. old.

[33] Bor Ambrus: Szakadatlan jelen. Magvető Kk., Budapest 1986, 100–101. old.

[34] Uo., 143. old.

[35] Bor Ambrus: Genezáret. I. m., 112. old.

[36] Uo., 115. old.

[37] Uo., 216. old.

[38] Uo., 100-101. old.

[39] Bor Ambrus: Jel. I. m., 258. old.

[40] Bor Ambrus: Perújítás. I. m., 171. old.

[41] Uo., 319-320. old.

[42] Uo., 320. old. – Találva érzem magamat utólag is; az 1960-as évek második felében lettem lakótelepi polgár, s bizony jobbára én is „elvártam”, „igényeltem”, de kevésbé értem rá „művelni” és „alakítani”.

[43] Bor Ambrus: Perújítás. I. m., 9. old.

[44] Bor Ambrus: Szem. I. m., 100. old.

[45] Uo., 178. old.

[46] Uo., 111. old.

[47] Uo., 112. old.

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá