RÉZ PÁL ABLAKA

Amikor először jártam nála, egy Krúdyról szóló tanulmánnyal a tarsolyomban, a szó szoros értelmében levizsgáztatott. Kedves íróm tárgykörében tett föl keresztkérdéseket, majd a válaszaim hallván, megnyugodott, hogy nem valami futóbolond dilettáns tette be a lábát a magyar irodalom egyik szentélyébe. Mert Réz Pál otthona akkor már annak számított. Évek óta abban a Jászai Mari téri lakásban készült a Holmi, a kilencvenes évek – meg a továbbiak – legrangosabb irodalmi folyóirata. A dolgozatom aztán, ha jól emlékszem, 1997-ben megjelent a lapban, s valóban úgy éreztem magam, mintha a Nyugat fogadta volna el közlésre egy írásomat. Aztán még jó néhány tanulmány követte az elsőt, és Réz Pál lassacskán atyai barátommá, mentorommá vált.

Tudtam nagyon jól, hogy kicsoda, hogy mit jelent a személye a hazai szellemi életben. Ismertem a könyveit, az Irodalomtörténeti Kiskönyvtárban réges-rég megjelent Proust kismonográfiát, egy másik sorozat, az Arcok és vallomások Szomory Dezső portréját, valamint az Apollinaire-rel és Voltaire-rel foglalkozó nagyesszéket. S tudtam a beszerezhetetlen, csak közkönyvtárból ellopható Kulcsok és kérdőjelek című tanulmánykötetéről. De az ember, az egészen más, mint a műve.

Érdeklődő figyelme mindenre kiterjedt: mivel nemigen forgott társaságban, inkább a társaság forgott körülötte. Egyre gyakoribb látogatásaim során, melynek ürügyét Ottlik Géza leveleinek, Gábor Miklós naplóinak szerkesztése és közlése jelentette, órákat töltöttünk együtt a Dunára néző hatalmas ajtó-ablak, mint valami monumentális képernyő előtt. Futott a műsor odalenn, gördültek a villamosok a Margit hídon, araszoltak a kocsik Buda felé, botladoztak a felhők a hegyek fölött, csillogtak a Sziget esti fényei. Nem számított; ezt a készüléket nem lehetett, nem is kellett kikapcsolni. Közben megváltottuk a világot – bár ez nem helyes kifejezés, mert nem akadt benne semmiféle világmegváltó szándék. Csak beszélgettünk, de azokba a beszélgetésekbe belefért minden, belefért szinte az egész magyar irodalom – és főként az élet. Kíváncsi volt mindenre. Nem csak arra, amit írok, amit tervezek, arra is, hogyan élek, mi gyötör éppen, vagy mi boldogít. A beszélgetéseink már régen nem az írásról, azaz a munkáról szóltak. Olyasmiket mondtunk el egymásnak, olyan titkokba avattuk be a másikat, amiket csak a legbizalmasabb barátok vallanak meg. Akkortájt váltottam át a prózaírásra, kezdtek megjelenni sorban a regényeim. Egyiket az a tisztesség érte, hogy ő írta a fülszövegét, azaz megengedte, hogy ajánló mondatait a könyv (66 – évregény) hátoldalára lopjam. Egy másikat csak akkor engedtem a kiadói szerkesztők markába, mikor rámondta, hogy az rendben van, közölhető.

Együttműködési készségén felbátorodva tőrbecsaltam. Egy könyvsorozatot szerkesztettem éppen Szerelmes magyar írók címen. Miután a Juhász Gyuláról szóló összeállítás keresztapja lett, ugyanis ő súgta nekem a találó címet (A félrecsúszott nyakkendő), felkértem, hogy állítsunk össze egy Kosztolányiról szóló gyűjteményt. Heteken át „kosztolányiztunk”, rendre telefonon, ritkásan személyesen. Akarsz-e játszani? – lett a címe az újabb kötetnek, és játszottunk mi is, rakosgattuk a verseket, a szövegeket. Valóságos három felvonásos dráma kerekedett a költő körül forgó nők, Lányi Hedda, Harmos Ilona, majd Radákovich Mária alakjából. Négykezes könyvünk szép sikert ért el, példányai mind elfogytak, ám a kiadó nem vállalkozott utánnyomásra.

Mégis úgy éreztem, valahányszor odatelepedtem a Dunára néző „képernyő” elé, hogy csak egy bámészkodó vagyok, aki úgyszólván illetéktelenül ül ott, abban a szellemi és fizikai kényelemben, abban a gondoskodó figyelemben. Az utolsó években aztán megszűntek ezek a találkozások. A betegség, a kórházi ápolások radikálisan véget vetettek ennek. Maradt a telefon, az egyre rövidülő beszélgetések, amikor már nem irodalomról vagy más evilági hívságról esett szó, csak a „hogy vagy?” körül forgott a dialógus.

Annál nagyobb örömmel vettem kézbe tavaly megjelent életrajzi beszélgető kötetét, a Bokáig pezsgőben című hangfelvételről visszaírt, Parti Nagy Lajossal folytatott dialógusát. Eszembe jutott, hogy mi is, azaz én is bekapcsolhattam volna egy magnót.

Egyszer arról beszélgettünk, mit kellene „letalálni”, azaz milyen találmányt, televíziót és az összes származékát, vagy a repülést, vagy a telefont és úgyszintén a belőle jövő újításokat meg nem történtté tenni. Melyik híján lenne boldogabb, s jobb az emberi élet? Nem tudtunk megegyezni, pedig nem volt köztünk nemzedéki szakadék. Amennyivel fiatalosabb volt az ő gondolkodása, annyival hagyományosabb az enyém – akkor még. Most már viszont tudnék felelni annak a természetfeletti hatalomnak, ha van ilyen, amely képes volna erre a trükkre.

Mit kellene „letalálni”? Hát persze, hogy a halált.

Kelecsényi László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá