Réz Pál: Bokáig pezsgőben – Hangos memoár

(Tények és tanúk sorozat), Budapest, Magvető, 2015, 370 oldal

Nyilvánvaló, hogy senkinek, aki ezt a szöveget olvassa, nem kell bemutatni Réz Pált. S a tény, hogy nem kell bemutatni, már önmagában is elég meglepő. Réz Pál ugyanis úgy vált a XX. század magyar irodalmának egyik kulcsfigurájává, hogy sohasem igyekezett az előtérbe. Éppen ezt az ellentmondást képes föloldani ez a most megjelent „hangos memoár”, amely egy huszonöt évvel ezelőtti rádióinterjúból formálódott könyvvé. Amolyan életinterjút olvasunk, de nem szabályosat és semmiképpen sem szárazat, sőt, az is igazán meglepő, hogy bár Réz Pál a beszélgetőpartner, most sem igyekszik zavaróan az előtérbe. Ez a visszaemlékező-beszélgetés azonban mégis kulcsot ad Réz Pál alakjához, s magyarázattal szolgál arra is, miért vált megkerülhetetlenné. Az elmúlt negyedszázad alatt neve ugyan elsősorban a Holmival összefüggésben hangzott el, a 2015-ben megszűnt folyóirat a korábbi hosszú és dolgos életút szerves folytatásának tűnik, amit a rendszerváltás tett lehetővé. S egy rangos irodalmi lap főszerkesztőjének lenni természetesen komoly feladat, ez azonban Réz esetében nem egy fiatalnak jutó bizalom, hanem a szocializmus alatt fölmutatott eredmények alapján kiérdemelt kötelesség. Ő ugyanis abban az életkorban vágott bele a főszerkesztésbe, amikor mások már a nyugdíjas évekre készülnek. Mivel a beszélgetés jelentős része akkor készült, amikor a Holmi még csak induló folyóirat volt, érthető, hogy csak a 2015-ben készült kiegészítő fejezetben kerül rá a hangsúly, s így az életút némileg torzul, mert a nagyobb figyelem az ’50-es évektől a rendszerváltásig tartó évtizedekre esik. Mint az életút-interjúk esetében a beszélgetés elején megismerjük a nagyváradi családi hátteret és azt a hányattatást, amely a II. világháború befejezésével csak részben ért véget. Olvashatunk Réz elbeszélésében Észak-Erdély visszacsatolásáról, a nagyváradi zsidó lakosság gettóba zárásáról, a pestisgyanúról, a megmenekülésről, s minderről úgy, hogy ezek nem történelmi kulisszák, hanem az egyes emberek életébe a szó szerinti értelembe belevágó történések, események, csapások. S miközben a kegyetlenség, hitványság és jóság megrázó aktusait olvassuk, nem csupán egy fiatal kamasz sorsának fordulatairól értesülünk, hanem egy megbecsült polgárcsaládéról is, s rajtuk keresztül a nagyváradi polgárság egy megsemmisített részéről is. S bár a nagyszülők alakja elmosódik a beszélgetésben, annál élesebb fényben áll előttünk a nőgyógyász főorvos apa szigorú alakja, aki az 1920-ban Romániához csatolt városban konokul ragaszkodik magyarságához, a magyar kultúrához. Fontos, elgondolkoztató és megszívlelendő mindaz, amit Réz zsidó származása tudatában lévő családjának erős magyar nemzeti érzelmeiről mond. Réz Pál felnőtt élete azonban csak a háború után, Pestre kerülése és az Eötvös Collegiumba való fölvétele után kezdődik. Ez az intézmény, amely a XIX. század nemzeti liberalizmusának egyik legnagyszerűbb eredménye volt, már a ’20-as évek elején még csak gyanússá, a II. világháború után pedig egyenesen idejét múltnak bélyegzetté vált, aminek egyenes következménye lett az 1950-es föloszlatás, amelyhez belső és külső erők közös igyekezete nyitotta meg az utat. Az utolsó évfolyamok legderekabbjai azonban méltók maradtak az addig eltelt bő félszázad alatt megszerzett hírnévhez, s nagy többségük meghatározó alakjává lett a magyar tudománynak és művelődésnek. Kiváló írók, költők, műfordítók lettek az 1948-as elcsapott diákok, és ebből a közegből indult Réz irodalmi szerkesztői karrierje. Ekkortól lesz igazán egyénivé az elmesélt élettörténet s válik a memoár személyes irodalomtörténetté. A Szépirodalmi Kiadó lektoraként Réz ugyanis a magyar irodalmi közélet kellős közepébe csöppent, ráadásul egy szerencsés pillanatban, amiről azonban ő nem, csak a történelem és a sors tehetett. Az a tragikus helyzet állt ugyanis elő, hogy a negyvenes évek második felére teljesen átrendeződött az irodalmi élet. A Nyugat nagyjai vagy már a háború előtt (pl. Kosztolányi), vagy a háborús években (pl. Babits) meghaltak, mások pedig vagy munkaszolgálatosként (pl. Radnóti), vagy haláltáborban (pl. Szerb Antal), vagy nélkülözésben (pl. Szabó Dezső) haltak meg. Néhány év alatt irdatlan tömegben kaszált a halált, s a megmaradtak egy része ráadásul külföldre menekült, ami miatt teljesen új viszonyok alakultak ki a magyar irodalmi életben: újra elszakadtak a szálak a határon túli magyar írókkal, s itthon egy új hangon megszólaló, friss költő és író-nemzedék jelentkezett, amelyet már akkor éles hasadék választott ketté. Részint a megmaradt kevesek (Illyés, Déry, Tamási), részint a tehetséges újak (Nagy László, Juhász, majd később Csurka) támogató lektorává, vagy talán „cinkos cenzorává” lett Réz, aki miközben klasszikusokat, külföldi szerzőket fordított és magyarokat szerkesztett, mindvégig aktív részese volt a kortárs irodalom „magánéletének”. Barátságot ápolt Kormos Istvánnal, Zelk Zoltánnal, Nagy Lajossal, Ottlik Gézával, s még sok más fontos és meghatározó alkotóval. Réz szakmai fölkészültsége (az Eötvös Collegiumban többek közt Gyergyai Alberttől kapott alapos filológiai képzést), műveltsége, kritikai érzéke és politikai cinizmusa mellett emberi közvetlensége lehetett az oka, hogy a magyar szellemi élet egyik találkozási pontjává vált, akihez a hetvenes évek elején a demokratikus ellenzék tagjai így már könnyen megtalálták az utat. Ráadásul Réz mindent megtett, hogy félreérthetetlen jelzéseket adjon: elérte, hogy a ’60-as évek második felétől sorozathoz illő külső megjelenésben adja ki a Szépirodalmi az addig a hivatalos irodalompolitika által csak megtűrt Kosztolányi műveit. Fáradozásának köszönhetően ez a Kosztolányi-életműkiadás lett a Kádár-kori könyvkiadás csúcsteljesítménye, amelynek jelentőségét és hatását nehéz lenne túlbecsülni. A sok mulatságos anekdota mellett azonban akad nem kevés torokszorító részlet is. Végig jól érezhető a korán elhunyt, szeretett feleség ma is fájó hiánya, s az egykori legjobb barát, Csurka István abszurd és tragikus politikai fordulata és örökre szóló elvesztése. Minden vele kapcsolatos szóból kihallatszik az értetlenkedés, ahogy az egykori hűséget zárójelbe teszi vagy kiradírozza a barátság megtagadása. Réz mindenesetre nem hajol el a legnehezebb kérdések elől, ami miatt erről és sok minden egyébről is csevegő közvetlenséggel olvashatunk, ami természetesen a beszélgető-partner Parti Nagy Lajos érdeme is. Ez a „hangos memoár” valóban az élőbeszéd áradásával bilincsel le, s miközben az egyén életének és barátságainak történetét olvassuk, eleven képet kapunk a szocializmus kor irodalmi életéről és mechanizmusairól.

Takács László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá