Szendrey Júlia publikált elbeszéléseiről

Szendrey Júlia elbeszélései, novellái – a naplók és az Andersen fordítások mellett – a legértékesebb darabjai életművének. Nem azonos esztétikai magasságban értékelendők, de ez nem meglepő, minthogy 18 hosszú év alatt írta azokat. Jellemző rájuk a tematikai és a formai sokszínűség: van itt a népiesség stílusában megfogalmazott falusi történet, finom pszichológiai részletekre kitérő, úri világból való szereplők drámai jelenete, az értelmiségi nő élethelyzeteit bemutató elbeszélésbe oltott vitairat, a gyerekek sorsát megrajzoló, néhol meseszerű kispróza egyaránt.

 

Az eddig ismertek közül a legkorábbi írása ebben a műfajban A huszár bosszúja (1850). A konfliktus, ami ezt az elbeszélést mozgatja a szerelem múlandósága, ami az egyik félnek feltétlenül rossz. Itt a férfi az, Barna Jancsi (mintha a neve némiképpen az átlagosságra utalna), aki szerelme, Erzsi iránta volt érzésének kihűlését nem tudja megbocsátani. A téma tehát egész pontosan a leküzdhetetlen féltékenység. Ezt az elbeszélés szerzője egyedi tömörséggel foglalja össze: „Jancsi egyetlen pillantásukat sem veszté el. Fölfogá valamennyit és oda irá, honnét az irgalom nélküli büntetés ered, ha a fizetés napja elérkezik.” Szendrey elbeszélő műfajú írásaiban nagy szerepe van a bűnnek és a bűnhődésnek. Hogy honnan veszi a témát, nem tudható, de van egy olyan sejtésem, hogy a Bibliából. Emellett a romantika irodalmára többnyire jellemző, hogy a szélsőséges témák, a köznapitól való eltérés sokkal inkább tűzbe hozza az alkotókat, mint az élet békés folyása. Ez az írása két alfejezetre oszlik, amelyek címe éppen ez: I. A Bűn., II. A Bűnhődés. A történet egy közösségben élő embercsoportban játszódik: a huszárok és az őket kiszolgáló leányok. A csábító kinézetű és természetű Hajnal Bandi (mintha az új szerelmek időről időre való megszületésére utalna a neve) elmesél az őket körülvevő leányoknak egy tragikus szerelmi történetet az életéből, ami előrevetíti a majdani újabb tragédiát. Ez Erzsit nemhogy elborzasztaná, hanem végképp a szőke hősünk felé fordítja. Szendrey Júlia pszichológiai érzéke jó, az emberi érzelmek sajátosságait a maguk összetettségükben ábrázolja. A mai szóval macsónak nevezett férfitípust bemutató huszár tönkre teszi Erzsi és Jancsi életét. Ugyanis, amikor Barna Jancsi egy igazi férfihoz nem túlságosan illően meglesi találkozásukat, és számon kéri a leánytól a hűségét, szerelme hazudik neki. Ezért beváltja az ígért büntetést: kitépi a leány szívét. Az érzékeny, ugyanakkor durva férfit a hazugság átmenetileg megbolondítja, és mintegy önkívületben követi el a gyilkosságot: „ha enyém nem, de másé se legyen az.” A sztori a vadromantika őrületet súroló fordulatait idézi, kicsit bizarr párosítás ez a népiességgel.

Az elbeszélésben a történetmondás és a jelenetezés dominál, kevés a leíró rész, úgy látszik, ez a kiváló képessége Szendreynek később alakul ki igazán, de azért már itt is nyoma van a részletezés iránti készségének is. Szendrey Júlia szerelem-, illetve erotika ábrázolása, ha nem is mondható merésznek, mindenesetre a biedermeier álszemérmet, ami a XIX. századi nőírók esetében általános, nélkülözi. A durva gyilkosság előtt az írónő a következőképpen jeleníti meg az „előkészítést” a csonkításra: „Azután lehasitá a fehér, hólyagos ujjú inget, mire a leánynak sima fehér s még a patyolatnál is gyengébb kebele, kerekded vállai és gömbölyű karjai egészen fedezetlenül maradának. A szemérem, e haláltusa közepett is, pirosra festé egy pillanatra Erzsi arczát…

Az elbeszélés lezárása Jancsi vallomása, erkölcsi törvényének kimondása: „Gyilkos vagyok. De hogy bűnös vagyok-e azért, a felől csak az Isten itél.” Mit jelent ez? A férfi különbséget tesz a törvény által diktált ítélet és Isten ítélete között. A végső ítélet ezen irodalmi mű esetében az olvasóra marad. E mű helyenként balladai mélységű, a népi morális hagyományok működnek benne. Ezek bemutatása, megőrzése a szerző célja.

A Kórházi jelenetben (1851.) – ami egy az előzőnél igénytelenebb történet, és műfaja a novellához áll közelebb – ugyancsak ott kísért a bűn (itt: elhanyagolás) és a bűnhődés (itt: veszteség) tematikája, csak most az esemény az úri világból való szereplők párbeszédében zajlik le. De a dolog itt is visszafordíthatatlan. A cím találó, utal a műfajra. A novella indításakor az egész szöveg hangulatát határozza meg a szerző. Szendrey a vihar előtti csendhez hasonlítja a kórterem vészjósló csendjét. Egy anya keresi beteg fiát. A félelem, hogy már esetleg nem is él, erőtlenné teszi. De nem adja fel, egy anya nem adhatja fel – üzeni Szendrey. Az erőtlenség az események lelassításában nyilvánul meg. Ez egy szerkezeti fogás. Ezt a drámaiság használata követi: ez eseményben az, hogy a nő elmegy a haldokló gyermeke mellett: az szól utána. Ez az asszony bűne. Az ebből születő, a körülöttük lévő edzett ápolókat és betegeket megrázó igaz fájdalom az, amit a bűnhődésének vélhetünk. Esztétikai hiányérzetünket az indokolhatja, hogy még egy novellához képest is keveset tudunk meg a fő alakok korábbi életéről, az egymástól való eltávolodásuk okáról.

Korai írás ez is, mégis nagy élet- és emberismeretről ad számot. Honnan ismerheti a 22–23 éves író a kórházi környezetet, az egymással fecsegő ápolók világát ilyen jól? Hőse betegségtől meggyötört és zilált emlékezetű emberek sorával kerül szóbeszédbe, és próbálja őket egy asszonyhoz illő vigasztalással jobb hangulatba terelni. Mindezek a részletek előkészítik a már említett bűnét, tévedését. Nyomaiban tehát már itt is találkozunk a szerző retorikai/építkezési képességével. A lezárás sejteti a későn megtalált fiú közelgő halálát. Tragikus tehát ez a történet is, az egyébként szépen, gördülékenyen fogalmazó szerző ebben az írásban olykor belevész a mondatai bonyolultságába, túlírja azokat.

Szendrey Júlia harca az írónőkért A Pesti Napló 61., 62. és 65-ik. száma (1858) című elbeszélésben kap hangot. A cím talán nem a legjobb, kissé vázlatos, mindenesetre elárulja a mű indítékát: Gyulai Pál egyetemi oktató, író, kritikus a fent megnevezett cikksorozatában elítéli az írónőket, amiért nem a családjukkal, hanem a tollforgatással vagy azzal is foglalkoznak. Szendrey vitairatnak szánhatta ezt a munkáját. Óvatos vitairatnak, hiszen Gyulai Pál a sógora volt.

A műnek alcímei is vannak, amelyek hangvételükkel előre bocsátják az írásnak a szerző által sugallni kívánt iróniáját: Történet, mely, ha még nem történt meg, megtörténhetik, s ha nem történik meg, megtörténhetnék. / Közli egy elkeseredett dilettáns-irónő. / Szinhelye e gyászos történetnek egy kisváros; személyei: Beregi Péter és neje Klára.

Amint az szükségeltetik, az elbeszélés első része elénk állítja a Beregi család békés életét, mintegy megalapozva a harmóniát szétdúló csapást, amit a mű címében említett három újságcikk – egyazon szerző írásai – mér az öt fiúgyermekkel büszkélkedhető házaspárra. Szendrey Júlia talán olvasmányaiból, kedvelt szerzőitől, elsősorban Andersentől tanulhatta azt az aprólékos, derűs környezet-leírási képességét, amit ezen írásban is gyakorol. Azt mondhatjuk tehát, hogy a biedermeier stílust ugyancsak használja írásaiban: e stílus sajátja a minden részletre kiterjedő, bőséges leírás. Végigvezeti az olvasót szereplői otthonában, ezek a bekezdések mindennapjaik bemutatására szolgálnak, mindebben tájékoztatást kapunk a háziasszony rendszeretetéről. A virágoskert a léleképítésen kívül a családi ünnepek bokrétáinak előállítására is szolgál. A konyhakert a ház lakóinak egészséges ellátásán kívül a szomszédasszonyok irigységét ugyancsak táplálja. A ház belsejét kommentálva megtudjuk, hogy az édesanya kedvessége gyermekei irányában odáig terjed, hogy a nappaliban is hancúrozhatnak, ami egy biedermeier otthonban úgy látszik, inkább a felnőttek élettere volt. Mindez a körút egy kicsiny dolgozószobában fejeződik be, ami Bereginé esti munkájának ad helyet. Idézem Szendrey Júliát: „már senki előtt sem volt ujság, mindenki tudta, hogy ott ilyenkor Bereginé, a köztiszteletben álló családanya, a példás házinő, szóval, hogy ott ilyenkor Bereginé – bátorság ne hagyj el! – ír. Igen, kimondtam, ír!” A szomszédok, a kisváros lakói és a férj is elfogadták ezt a napirendet: esténként Bereginé néhány órát az eldugott kis szobácskában ír. Amint azonban már céloztam rá, történik valami, ami bombaként szúzza szét ezt a szokását: És ez nem más, mint egy tiszteletreméltó férfiú, egy tanár és író néhány újságcikke a nőírókról. Mi ennek a cikksorozatnak a lényege? A nők ne írjanak, mert ezzel tönkre teszik a családjuk életét. Beregi Klára minden téren munkás élete tehát felfordul. Itt tennünk kell a mű szerkezetének vizsgálatánál egy kis kitérőt. Az eddig kiegyensúlyozott hangon beszélő szerző enyhe dührohamot kap, amikor gondolkozni kezd a kritikáról: „Igen! – kiálték föl elkeseredve, – igen, ilyen a kritika, ilyenek a kritikusok! Kilövik mérges nyilaikat, nem törődve azzal, hogy az íróban az embert is halálra sebzik; nem bánva, ha kit ők egy kaviccsal hajítottak meg, azt a kárörvendő tömeg megkövezi is! Nem sejtik bonczolásuk által, mily gyógyithatlan sebeket ejtenek; nem sejtik, hogy épen midőn a háziasság és családiasság mellett szónokolnak, kétélű szavaik akkor metszik el a legszentebb kötelékeket, gyanusitgatásaik akkor gyilkolják meg a szeretők bizalmát és dulják föl a családi élet békéjét…” Szendrey Júlia indulatát a kritikusok irányában egykoron első férje, Petőfi Sándor is megalapozhatta, aki köztudottan nem szerette a kritikusokat. Itt azonban az írónő másfelé kanyarodik, a Beregi történet felé. Egy kissé érthetetlen a többes szám használata a kritikával kapcsolatban, hiszen ezúttal csak a Gyulai írásról van szó. Ezért gondolom, hogy a régi emlékek is feltódultak ebben a bekezdésben.

Nem tudjuk meg, hogyan alakul Beregiék élete, mert az izgalmas téma a saját helyzetére fordítja az írónő érdeklődését. Az elbeszélés második része a szerző életének egy kalandos eseményét írja le. Az írószerek gazdájuk ellen fordulnak, az ominózus szóban forgó cikk egyes szólamaival csúfolódnak rajta. Ez a jelenet már súrolja a groteszket. A kellemetlen incidensnek az vet véget, hogy megjelenik a kritikus személyesen az írónő otthonában. Az írás legfőbb erénye az irónia, amivel Szendrey kezelni tudja ezt a számára is életbe vágó problémát. Hogyan is értelmezzük az iróniát? A legtöbbet és a legárnyaltabb meghatározásokat irónia dolgában Paul de Mantól tanulhatjuk. Néhányat idézek most fel tanulmányából: az irónia az elfordulás, ez az elhajlás a szó szerinti és az átvitt értelem között, a jelentésnek ez az elfordulása az, amit az irónia minden hagyományos meghatározása kétségkívül magában foglal, mint például „egyvalamit érteni, és mást mondani”, vagy „gánccsal dicsérni”; „Az irónia a megértés”, „Az irónia megszakítás, kiábrándulás”, „A mű teljes széthullásának pillanatában, amikor látszólag minden elveszett, a mű helyreáll, mivel e radikális rombolás a dialektika egyik mozzanata volt” stb. A szóban forgó műre alkalmazva de Man meghatározását: Beregiék környezete, szomszédjai, az iskolai tanárok látszólag fogadják csak el Bereginé a szokásostól eltérő életmódját, amint a férj is ugyanezt teszi; az első bírálási lehetőség (a Gyulai cikk) felborítja a nyugalmat, (a 11-es lábjegyzet alkalmazását lásd a következő bekezdés végén).

Az írónő ebben a munkájában megjeleníti a Gyulai által írottakat, mégpedig elbeszéléssé formálva, a saját véleményét verbálisan nem mondja el, talán az irónia az, ami ezt is magában rejti. Gyulai írása Szendrey Júlia Andersen fordításai után jelent meg, a kritikus nincs rossz véleménnyel sógornője munkájáról. Talán azért, mert mint a fentebbi hosszú Gyulai-idézetből kiolvasható, vannak azért olyan műfajok, amelyeket engedélyez a nőírók számára, és ezek között van a mese is. Egyébként, amint a későbbiekben látni fogjuk, Szendrey elbeszélései között találhatunk bőséggel a gyermekek világából merített témájúakat, hiszen e téren a szerzőnek bőségesen volt tapasztalata. Kétségtelen, hogy az író egyik legérdekesebb munkájával van dolgunk, ugyanakkor ez a műfajváltás a szövegen belül némiképpen elrontja az elbeszélés szerkezetét. A szöveg vége átmegy egy naplószerű műfajba. A kritikus megjelenése lecsendesíti az írószerszámokat. A lezárás pedig az, hogy a szerző kedves hangon elemzi a kritikus szigorú személyét és gondolkodását, ugyanakkor intelligensen kezelvén a Pesti Napló által szított botrányokat, különválasztja a hírlapírót a magánembertől.

A kis köpeny története (1858) közel áll a mesék világához. Nézzük az elbeszélés első mondatát: „Furcsa kis köpeny volt ez; megérdemli, hogy története, rettentő például minden kis köpenynek, örök időre följegyeztessék.” A tanulság mint a mű célja leginkább a mese műfaj sajátja. Az elbeszélés főszereplője egy kisfiú ruhadarabja, aminek szinte az egész létezését végigkísérhetjük. A szerző mint egy élő személyt szerepelteti, aminek sorsa erősen összefonódik a gazdájáéval, bár elválásuk után is folytatódik. Egy tárgyról van szó, de sikerei és bukásai, fénykora és hanyatlása nagyon is hasonlít az emberéhez. A köpeny társa a kisfiúnak, eleinte szégyent hoz rá, mert sokkal nagyobb nála, és ezért kicsúfolják miatta, ugyanakkor baráti kapcsolat alakul ki köztük, mert megvédik egymást. A barátság okán a külvilág is máshogy kezd viszonyulni hozzájuk. A kis köpeny azonban elveszti a helyes önértékelését, beképzelt lesz, és ezzel sorsa újra rosszra fordul. Nem vigyázott a hidegben a gyermekre, megkapja a büntetését, nem lesz rá többé szükség (igaz, hogy azért sem, mert kitavaszodik), így tönkre megy. Eladják, egyszer csak azt hallja magáról, hogy ő milyen kicsi, és ezért meggyűlöli új gazdáját. A világgyűlölet azonban még inkább pusztítja testét-lelkét, mint az egyre rosszabb körülmények: kapcarongyként tengeti tovább az életét. A verbálisan megfogalmazott élettapasztalatok mellett mit sugall még ez a mese? Számos dolog megítélése nézőpont kérdése: belülről vagy kívülről tekintjük-e az eseményeket? Életünk külső körülményei csak részben okai helyzetünknek, sok mindenért saját cselekedeteink a felelősek. Elemzői szemszögből nézve némiképpen közhelynek látszanak ezek az írói eredmények, de az életben a rendkívüli eredmények a ritkábbak.

Az előző történeten kívül Bihari Mór még két művet tart mesének az írónő munkái közül: A Mikulást (1863) és A lyukas mogyorót (1863). A Mikulás egy rövid anyai tapasztalat elmesélése után szerkezetileg két részre oszlik. Az első fele inkább az elbeszélés irányába hajlik, aprólékos részletességgel mutatja be az egykori Városház téri piac ünnepi vásárát, ennek a résznek nem sok köze van a mese műfajhoz. Ha a tanulságos mese előkészítésének fogom fel, akkor is hosszú az eseményt leíró részhez képest. Stílusában azonban szépséges. Hadd idézzek bizonyításul egy részletet: „Azt hinné az ember, a kincses tündérországot látja, olyan fény, olyan pompa mindenfelé, amerre csak néz. Örökzöld mezőben hófehér báránykák, melyeket rózsaszin selyemruhás pásztorlánykák vezetnek; vörösképű kéményseprők, egészen aranyozott aszaltszilvából; rózsánál pirosabb és liliomnál fehérebb viasz arczú uracskák, szöszparókával és aranysujtásos selyemkabátban és ugyancsak bő bugyogóban, csupa merő ezüst- és aranyba öltözött püspökök; hosszan, kiöltött vörös nyelvű, hegyes hosszú szarvú fekete ördögök, akkorák, mint egy-egy kis gyermek; szóval, van itt minden, amit csak szépet és csodálatosat képzelni lehet.” A mese jellemzője, hogy Szendrey anyához méltóan számos dolgot kitalál, amivel a gyerekeket lehet ámítani. Például azt is, hogy a Mikulás itt vásárol be ezen a téren, sőt lehet, hogy álruhában most is éppen ott van. Az írás második fele, pontosabban már majdnem a vége, egy huncut kisfiú éjszakai leskelődését írja le, majd a Mikulástól kapott büntetését, ez a rész inkább mesének mondható, összességében azonban nem egységes e munka szerkezete. Valójában tehát nem mese ez, inkább egy vidám tanulmány ezen ünnep sajátosságairól. A lyukas mogyoró szövegteste homogénebbnek mutatkozik: egy minden gyerek által megvetett mogyorót fogad a barátságába egy fiúcska. Az elbeszélő, mint ahogyan mindegyik meseszerű írásában, szerzői kérdéssel fordul az olvasóhoz: „Akarjátok tudni a kis fiú álmát, a lyukas mogyoró történetét s ezt a kis mesét? Hát hallgassátok?” Ezután váltás történik az elbeszélő személyét illetően, a mogyoró lesz a narrátor. A sérült, kitaszított mogyoró elmondja élete történetét az alvó gyermeknek. Az volt a legjellemzőbb korábbi életére, hogy mindig másra vágyott, mint ami körülötte éppen volt. A kíváncsiság rágott lyukat a kis növény testén, kinyílt számára a világ, de ugyanakkor ez nyomorékká tette a többiek szemében. Narrációja után lezárás nélkül egyszer csak befejeződik az írás. Mi hiányzik a végéről? A szerzői véleményalkotás, a mesét mondó felnőtt okos összegzése.

Az alábbi négy prózát Bihari Mór „rege-félének” minősíti. Az első ezekből A szerencsétlen narancsfa. (1867) Elkülöníti tehát a mesétől, mert nincsenek benne csodás elemek. Az írás felépítése azonban hasonlít az előzőkéhez: hosszadalmas bemutatása a főszereplő növény környezetének, az Alföld akácfái képezik az élvezetes leírás tárgyát. Már az apró mindennapi események előtt megfogalmazódik velük kapcsolatban a szerző állítása, ami az elbeszélés üzenete: „De meg is látszik rajtok, hogy itt igazán hazájokban, otthon érzik magokat; mintha csak azt susognák: mindenütt jó, de legjobb itthon!” A szöveg többi része annak bizonyítására szolgál, hogy az idegenek elpusztulnak közöttük. Az akácok értéktelennek tartják, a nálunk nem virágzó, nem termő narancsfát, kiközösítik maguk közül. Nem hisznek neki, hazugnak tartják, amikor arról mesél, hogy az ő országában értékes gyümölcsöket tudna teremni. Azt mondhatnánk erről közhelyesen, hiszen az egyforma többség így gondolkodik: amit nem ismerek, ahol nem jártam, az nincs. A narancsfa bízik a többiekben, elmeséli Magyarországra való kerülésének történetét: egy katona, mivel külföldön, ahol harcolt és megsebesült, segítettek rajta, hálából hazaküldetett egy vagonnal az ottaniak kedvelt gyümölcséből, ami őt meggyógyította. Mint a fentebb elemzett néhány más darabban, itt is a szerencsétlen növényke (előzőleg a köpeny és a mogyoró) kapcsolatba kerül egy emberrel és ettől élete megváltozhat, megjavulhat. Micsoda meglepő szerkesztői fogás, hogy ez az asszony nem volt más, mint az előző részben felemlített katonának a felesége. Igen, ő segítene a kis narancsfán, de az élet másképpen alakul; megbetegszik férje halálhírének hallatán, és így erre már nem kerülhet sor. A véletlen közbe szól, a véletlen Szendrey meséinek/regéinek állandóan használt szerkezeti eleme. A narancsfa hiába vár, feladja a küzdést. „Végre ő maga is elkezdé hinni, hogy nagy bűnös lehet, hogy a sors ennyire üldözi.” A szóban forgó Szendrey-írás szerkezete túlbonyolított, a véletlenek túlságosan is bizarrok. Ami számunkra megjegyzendő benne az az örökké aktuális téma: otthon csak a saját hazájában érezheti magát az ember.

A pásztorleányka és a királyfi (1868) egy szerelemről szóló történet, amelyet, amint egyszer már írtam erről, a romantika és a realizmus stíluseszménye határoz meg. A pásztorlány, amíg a szerelem meg nem érinti, egy összeférhetetlen kis vadóc. Nem a klasszicista szobrászat megelevenedett figurája, hanem egy rendetlen, bozontos hajú kislány. Ami azonban megvan benne az a nagyra vágyás, nem a körülötte élő hasonszőrű ifjakra vágyik, hanem valami jobbra. A világ azonban a történelem által rendelt menetben folyik, a királyfi egy úri kisasszonyt vesz el, mert ezt kívánja atyja és a politika. Betegsége után az életbe visszahozni azonban nem az elszökött feleség, hanem az érzelem metamorfizáló tulajdonságától a feladathoz felnőtt pásztorlány fogja. A cselekmény ugyanakkor még ahhoz képest is kissé bizarr, hogy a mese/rege felé hajlik a műfaja: a királyfi betegsége folyományaképpen megvakul. Így aztán az ő szempontjából teljesen igaz a mondás: a szerelem vak. De ne ironizáljunk túlságosan a megható történeten: a királyfi is meg tud változni, amikor megérzi az igazi szerelmet. Az író elbeszélései, ahogy közeledik a halálához, egyre összefogottabbak szerkezetileg. A fordítások, az írás tapasztalata fejleszti a retorikai készségét. Azonban, ahogy eddig is láttuk, nem egyforma esztétikai szinten állnak. A kis aranyvirág (1868) a szabadság és a rabság éltető, illetőleg pusztító hatását írja meg egy kis állat (a pacsirta) és egy kis növény (az aranyvirág) történetében. A külvilág ítéleteire nem adnak, csak a saját értékrendjük számít: így történhet meg, hogy egymásba szerettek. A világ azonban kegyetlen: a rabságba kerülő madár szomorúságán, a néma kis virág segíteni nem tudott. A gyerekek, akik örömüket lelték a kalickába zárt madárban, nem értettek annak szokásaihoz. Nem adtak vizet neki, így az elpusztult. Az allegorikus történet az öröm és a szenvedés helycseréjét mutatja, amit mások, a szereplőket körülvevő világ értetlen emberei okoznak. Sokat mond az írás az emberi kapcsolatokról, de szereplői talán túlságosan messze vannak a való élet alakjaitól.

A Bihari Mór által válogatott kötet utolsó darabja a már posztumusz megjelent A fenyő és a vadrózsa (1868). Úgy gondolom, hogy ebben a történetben Petőfi Sándor és Szendrey Júlia alakja képzelhető a címben megjelenő főszereplők mögé. Ebben a műben is kapunk egy viszonylag hosszú bevezetőt, ami azt mutatja meg elsősorban, hogyan élnek az átlagos növények, azaz valójában az emberek. Nem zavarja meg semmi rendkívüli a világukat, élik a maguk életét az évszakok és az évek során. Nem így a sziklacsúcson a fenyőfa: ő magányos, egyedül kell megküzdenie mindenféle viharral. A nagy tehetség magányossá tesz, csak a legnagyobbak nem irigyek, csak a legbékésebb lelkűek tudnak elviselni az átlagostól legcsekélyebb mértékben is eltérő viselkedést. Egyszer azonban meglepetés érte a fenyőfát, egy gyönge kis vadrózsabokor nőtt az ágai alatt. A nagy ember és társa, ez a téma ebben az emberi szemérmet természeti allegóriákba rejtő önvallomásnak. Ekkora nagyság boldogításához, elviseléséhez szerénység és bátorság kell egyszerre. Önmagát, ha nem kérik is rá, háttérbe soroló, minden korábbi szeretetforrását elzáró, mindent egy lapra feltevő merészség. A jutalma önmagában van, a nagy élet: a nagy öröm és a nagy fájdalom, a nagy magány vállalása egyben. „Élet helyett órák”, ahogy néhány évtizeddel később Ady írta. Ebben foglalhatnánk össze a Szendrey–Petőfi-pár élettörténetét.

Boldogságuknak egy hatalmas vihar vetett véget, amely során egy villám csapott a fenyőfába. Azt gondolnánk a lezárás tragikus hangulatú, de nem így van. A mesélő meggyőzi az olvasókat, hogy az elpusztult fenyőfát nem kell sajnálni, mert boldog volt, amikor meghalt. De vajon kell-e sajnálni a vadrózsát, ami egyre magasabbra kúszott a fenyőfa törzsén? Az 1868-as, Szendrey halálának évében készült írás szövege nem szól erről. Az özvegy, majd újra férjezett, végül külön élő asszony élete és pályája korai haláláig nagyon nehéz kanyarokat vett. Rendkívül erős lélek kellett ahhoz, hogy életművet hagyjon maga után.

 

Ratzky Rita

——————————————————————————————————————————————–

Szendrey Júlia

TELJESÜLT VÁGY

Itt vagy tehát végre előttem, álmaim hazája, elfojthatatlan vágyakozásom tárgya, itt vagy hát előttem, fejedelmi szépségednek egész méltóságában, legrajongóbb képzetemet meghaladó pompában, csodás bűbájidon nyugszik végre szüntelen csak téged óhajtott tekintetem, oh had boruljak le örömtől reszkető térdeimre előtted, had köszöntselek kiáradó könnyeim árjával, szívemnek lázas dobbanásaival, had imádjalak, nevedet rebegve: Velencze! Velencze!

Nem, nem álom ködképe ez, mely szétfoszlik, elenyészik, ha szemeimet fölnyitom, ébren vagyok, és ez, mit látok, valóság, bár tündérmesének tetszik előttem, bár kétkedve bámulok magam elé: miként küldhetett a föld, melyen lábaim tapodnak, ily égi küldeményt? De nem, nem is a föld szülöttje ez, az éget visszatükröző, a világölelő tenger legdrágább gyöngye ez, melyet mint legszebb ékességét, mint anya kedvencz gyermekét, oly büszkén visel kebelén. Féltékenyen karolja át és szüntelen csókolja hullámaival. Leánya a kincses tengernek, testvére a ragyogó napnak. Velencze! Testvére igen, neked! most kel föl a nap hullámágyából, közös édes anyjok öléből, nézd, mily meleg csókkal üdvözli szeretett testvérét, nézd, mily meleg csókkal üdvözli szeretett testvérét, nézd, mily pazarul szórja rá sugárait, mint hatja át ízenként szerelmének melegével, fényével.

Igen, így látlak előttem, Velencze! nem álom ez, nem képzelődés, a valóságban állsz így előttem s én ébren vagyok, éberségem tudatával borulok le képed előtt bh igen! vágyam teljesült… miképen enyém teljesülhet… előttem Velencze – látképe. Kis dívánomon fekszik szétterítve és én előtte térdepelve bámulom, imádom és sóhajtok szívszakadva: Velencze! Velencze!

(Országos Széchényi Könyvtár kézirattára, Fond VII/154.)

——————————————————————————————————————————————–

Szendrey Júlia:

Teljesült vágy. (Kommentár)

A romantika nyelvének áradó érzelmeket nem mindennapi ügyességgel féken tartó birtokosa ez a magyar író. A XIX. században még csak az írónő elnevezést használhatták rá és társaira. A legjobb az esszé műfajában volt. Ezt talán bizonyítja kedvenc városáról, Velencéről szóló írása, ahol természetesen sohasem járt. De ezzel sajnos lelőttem az írásmű poénját. Ez a darab az 1850 utáni esztendőkben keletkezhetett, pontosan nem tudjuk, hogy mikor. Szerkeszteni egy kiváló napló és esszéírónak tudni kell. Azért gurulnak egymás után a bekezdések, az időnként túl hosszúra eresztett mondatok, hogy az utolsó előtti mondatban fedje fel előttünk a valóságot. Az első bekezdésnek is hasonló a szerkezete, mint az egészé: rajongással teli mondatokkal hódol egy városnak, mintha valami kis magaslatról tenné, majd leborul előtte, és a bekezdés végén megtudjuk, hogy Velencéről van szó. A második bekezdés ráerősít az elsőre: ne gondoljuk, hogy valamiféle álomképről van szó. Nem, hanem egy csodálatos városról, ami nem földi képződmény, hanem egyenesen a tengerben tükröződő ég teremtményéről van szó. A családi összekapcsolódást kicsit nehéz követni, de próbáljuk meg: Velence a tenger lánya és a nap testvére. Jó testvér a nap – meleget és fényt ad a városnak. És most következik a csúcspont: a szerző/szereplő ismét leborul a város látképe, azaz térképe előtt. Nagy írói teljesítmény a rajongást valósággá változtatni. Kicsit groteszkké válik az egész, amikor megtudjuk, hogy mit is lát valójában.

Ratzky Rita

——————————————————————————————————————————————–

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá