Szigetekről álmodsz?

(Kosztolányi Dezső: Szent Imre himnuszok – fordítások; Béla a buta – A rossz orvos – Kisregények és elbeszélések – Kritikai kiadások)

 

Thornton Wilder Pulitzer-díjas kisregényében (The Bridge of San Luis Rey, 1927), amelyet nem sokkal a megjelenés után, 1928-ban már le is fordít Kosztolányi, az életművész és színházcsináló Pío bácsi ezt mondja pártfogoltjának, Camillának: „- Ó, ha elmehetnénk valami szigetre, ahol az emberek önmagadért akarnának megismerni. És szeretni.” A színésznőnek a mentorát a valóságba visszarángató válasza így hangzik: „- Ötvenéves vagy, és még mindig ilyen szigetekről ábrándozol, Pío bácsi. […] Nincs a világon olyan szerelem és sziget. Csak a színházban vannak ilyesmik.

A nem kevesebbre vállalkozó, mint a létezés értelme utáni kutatást feladatul kitűző kisregény mondatai az azt a magyar közönség számára azonnal felfedező Kosztolányi szavaival váltak a hazai kultúrtörténet részévé. Miközben a fordításai tárgyáért rajongó író ízlést és irodalomszerető közönséget formáló arculatát hangsúlyozzuk, műfordítói karakterének sokrétűségével is számot kell vetnünk. A Szent Lajos király hídjáról például az alapszövegért szenvedélyesen lelkesedő, azt alázatosan adaptáló magyarító hangján mondja teljes joggal: „érzéseket közöl, oly közvetlenül, hogy arcomon végigcsorog a könny”.

A Kosztolányi-kutatás elmúlt évei és különösen a kritikai kiadás munkálatai finomhangolták, árnyalták a kétségtelenül nyelvművész Kosztolányiról szóló ikonikus képet. Az író, ahogy Szegedy-Maszák Mihály monográfiájában újabb nyomatékot adott e ténynek, „többet fordított idegen nyelvből, mint nemzedékének más jelentős tagjai.” (Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 478.)  A monográfus azt is megállapítja, hogy az író műfordítási karakterét valójában a széttartás, a variabilitás jellemzi, hiszen magyarításaiban, ahogy a forrásnyelv és a művek kiválasztásában sem „követett azonos elveket” (Szegedy-Maszák, 2010, 479). A „hűséges” átültetés maximái nem kötötték meg az alkotó kezét, miközben a várható célközönség igényeihez idomuló piaci körülmények, ahogy saját anyagi helyzetének stabilitását bebetonozó, hasonlóan nem elhanyagolható szempontok is meghatározták fordítói érdeklődését.

A kritikai kiadás tízedik darabja, a Szent Imre himnuszok már a második fordításkötet a sorban. Mindkettő hiánypótló, hiszen az előző, a 2011-es Spanyol műfordítások (a „Kosztolányi kritikai” negyedik kiadványa) egy ebben a formában, összegyűjtve még nem létező szövegkorpuszt tárt a közönség elé. A Végh Dániel mintaszerű válogatásában és jegyzetapparátusával, Józan Ildikó szerkesztésében napvilágot látott kötethez hasonló pozíciót foglal el az életművön belül a latin nyelvű himnuszok átültetése. A középkori kódexekben fennmaradt, valamint az Officium Rákóczianumban található latin himnuszokat a török kor elismert kutatója és fordítója, Karácson Imre gyűjtötte össze és fordította le Szent Imre Herczeg című munkájában, pontosabban annak 1911-es második kiadásában. Kosztolányi fordításának apropója az Árpád-kori szentkultusz egyik emblematikus figurája előtt tisztelgő 1930-as emlékév volt. A metszetekkel illusztrált bibliofil kötet meg is jelent az Athenaeum gondozásában, de visszhangja nem volt jelentős. Így a kritikai korpuszon belüli is az újrafelfedezés revelatív erejével hathat, ugyanúgy, mint a spanyol fordítások. Utóbbiak, ahogy Végh Dániel írja a témával foglalkozó doktori értekezésében, „nem a Kosztolányi-fordítások hűtlensége, pontatlansága” hanem „külsődleges szempontok”, a spanyol irodalom korabeli reflektálatlansága és kisebb jelentősége miatt nem hagytak mély nyomot a klasszikus magyar irodalmi modernség recepciótörténeti és műfordítói kánonában, foglaltak el periférikus helyet a Kosztolányi-biográfiában (Végh Dániel: Kosztolányi Dezső spanyol műfordításai a spanyol-magyar fordításirodalom történetében, ELTE – Irodalomtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2012, 186-187, http://doktori.btk.elte.hu/lit/veghdaniel/diss.pdf).

A Takács László értő gondozásában közreadott himnuszok esetében a kérdések változatlanok: a forrásnyelv birtoklásának mértéke, a fordítói gyakorlat detektálása, a nyelvszemlélet változása, jelesül az archaizmusok uralkodása, vagy éppen a progresszív tendenciák adaptációba áramlása. A most közreadott gyűjtemény nem genetikus szövegkiadás, választott témájához talán ez nem is illene. Első nagy egysége a páratlan oldalakon a latin eredetit, a párosakon Kosztolányi magyarítását hozza, „lapalji jegyzeteiben a kötetbeli és, amennyiben volt, a folyóiratbeli változatok eltéréseit és a nyilvánvaló sajtóhibákat közli” (Takács László: Jegyzetek, 69., in: KDÖM, Szent Imre Himnuszok, Pozsony, 2015.)

A Kosztolányi novellisztikáját és publicisztikáját annyira jellemző „mániákus”, teljes vagy részleges újraközlési gyakorlat a „gazdasági hasznosság” szempontját figyelembe vevő alkotó egyik sokszor említett mesterjegye. Ökonomikus elvét az író tudhatóan a fordításokra is kiterjesztette: nem kell hát meglepődni, hogy az alkalmiság és az ünnepélyesség atmoszféráját tipográfiai megjelenésében is jelző, önmagában is kompakt könyvecske egyes darabjai a kötet kiadásának évében folyóiratokban is megjelentek.

A könyv Takács által jegyzett kísérőtanulmányainak legfontosabb tapasztalatai közt van, hogy megnyugtató filológiai bizonyítékot szolgáltat a Karátson-féle fordítás forrásszövegként való kezelésére. Fontos konklúziója az új kiadásnak az is, hogy a benne elvégzett filológiai és textológiai vizsgálatok eredményeként már tisztán látható, Kosztolányi fordítása a rendelkezésre álló himnusz-kiadások közül sem Mátyás Flórián, sem Dankó József verzióját nem használta. Takács alaposan argumentált, ám ettől még nem kevésbé szellemesebb következtetése az is, hogy a Karátson változatát sokszor kompilátorként használó nyugatos „scriptor” szövege még akkor is szétválaszt összetartozó részeket, ha azt csak az alapszöveg oldaltörései, formai megoldásai indokolják. Ez egyben magyarázata is annak, hogy Kosztolányi miért nem kérte munkájához járatosabb latinos segítségét, a latin forrásszövegek ez esetben háttérbe szorultak az egyetlen felhasznált fordításhoz képest. Takács Karátson szövege és Kosztolányi című tanulmányában éppen az író más műfordításaihoz képest meglepően szerény apparátust mozgató hozzáállást tárja elénk. A kevesebb szabadságot és eredetiséget, a fordítói karakter ez esetben csikorgó gépezetét rendezi sorba. A hasonlóság nyilvánvalóságának elkerülésére ti. Kosztolányi a szórendcserét, a grammatikai szerkezet átalakítását, a sorrend megváltoztatását használja rutinos ujjgyakorlatként. A rokon értelmű szavak megváltoztatása a tapasztalt, ám ezúttal magát nem különösebben megerőltető rétor takarékos eljárásának eredményével prezentálja az eredeti szöveget (Takács, 2015, 91-92, in: KDÖM, Szent Imre Himnuszok).

A kötet egyik érdekessége hogy a csekély számú korabeli visszhang közül éppen az Esztétikájában a klasszikus modernség fordítói kánonjaihoz is intenciókat szolgáltató Sík Sándor véleményét közli, aki kritikus Kosztolányi verziójával szemben. Sík a nyelv archaizálását, a régies vagy inkább „régieskedő”, ilyen formában nem létező tájnyelvi alakzatok alkalmazását, valamint az elbeszélő múlt gyakori használatát rója fel az adaptálónak.

A gyűjtemény képanyaga az 1930-as Athenaeum-kiadás illusztrációinak fényképes panorámája, a hozzájuk kapcsolódó, a kötet grafikai kivitelezéséről szóló kísérőtanulmány a középkori ikonográfia elméleti tradícióit aprólékosan kibontó fejezet. Az elemzés e ponton újfent invenciózus következtetésekkel gyarapítja a himnuszfordítások recepciótörténetét. A Thuróczi-krónika vizuális vízióival való rokonság jelzése pedig annak ellenére bővíti lényeges adatokkal a kötet értelmezési lehetőségeit, hogy a grafikák szerzője ismeretlen és a kritikai kiadás számára sem volt detektálható. A gyűjtemény Szent Imre 1110 körül keletkezett legendájának Szegedy János-féle fordításával és a Krónikakompozíció Imre-legendájával kiegészülve próbál teljes képet hozni a(z) (fordítói)életmű e szeletéről. A Szent Imre Himnuszok alkotói oeuvre-ön belüli periférikus helyzete ellenére erősíti a Kosztolányi-féle műfordítói „gépezetről” eddig ismert tényeket. A fordítás fontos időszakban születik: a trianoni trauma után, számos más külpolitikai történés következményeként a Horthy-korszak atmoszférájában élénkül, szakrális eseményekkel (Szent Imre Év – 1930; Eucharisztikus Világkongresszus – 1938) erősít a katolicizmus. A fordításkötet így a korszak szellemi környezetének fontos lenyomata, mindemellett, még ha elsőre ellentmondásnak tűnhet is, az írói szerep professzionalizálódásának bizonyítéka. A Szent Imre Himnuszok fordítása a kapitalizálódó irodalomfogyasztási erőtérben magát tudatosan elhelyező Kosztolányi portréjának kontúrjait újrarajzoló fontos kiegészítés.

A másik, ugyancsak a 2015-ös évben megjelent kiadvány a Béla a buta valamint A rossz orvos köteteket közlő kritikai igényű kiadvány. A Bartók István és Sárközi Éva által szerkesztett, Bartók Flóra, Bartók István, Józan Ildikó és Sárközi Éva kísérő tanulmányaival erősített kiadás az életmű több ponton is izgalmas körülményeit hangsúlyozza. Az első a terjedelmi szempont: a két novellaválogatás címadó szövegeit a szerző is több címkével illette. A Béla, a buta a „Regényvázlat húsz pillanatképben”, A rossz orvos a „Kis regény” alcímmel irányította az olvasói eljárást, miközben az első kötet alcímében „Kosztolányi Dezső új elbeszélései”-t ígéri, a második címadó története, amely a Nyugatban elbeszélésként látott napvilágot, az 1927-es kiadásban már mint regény szerepel. (KDÖM, Béla, a buta – A rossz orvos, Előszó a jegyzetekhez, 2015, 379). Bár, ahogy jelen kötet összeállítói is jelzik, strukturálisan mindkét címadó szöveg megfelel a regény műfaji követelményeinek, a kérdés továbbra is fennáll. Tudható, a „Kosztolányi-kritikai” készítői sincsenek egységes állásponton ez ügyben: az Aranysárkány kritikai kiadását Parádi Andreával együtt jegyző Bengi László például A rossz orvos esetében elveti a regényforma megvalósulásának lehetőségét.

A két történet mindenesetre azon a képlékeny határmezsgyén helyezkedik el, amelyből a nagyregény formájától idegenkedő, az azt összetartó fegyelmezettséget, mint írói karaktert nem kedvelő, lazán egymásba kapcsolódó történetfolyamot mozgató (l. Tengerszem kötet szerkezete) alkotó képe erősödne tovább. Ezt az elképzelést támasztják alá a klasszikus modernség prózapoétikáját, köztük Kosztolányi prózáját is invenciózusan elemző Thomka Beáta megközelítési módjai, melyek szerint hiába mozgósítjuk a retorika és a prózaelmélet évszázados hagyományait, bizonyos műfajok határvonalai képlékenyek maradnak. A kisregény és a hosszabb elbeszélés patikamérlegen kimért kategóriáit valójában maguk a szövegek számolják fel időről időre, ami nem jelenti azt, hogy a válasz keresésében a legérzékenyebb közel hajolás elvét ne kellene működtetnünk. (Thomka Beáta: A pillanat formái: A rövidtörténet szerkezete és műfaja, Forum, Újvidék, 1986)

Mindez ismét nyomatékosítja az eddigi kritikai kiadáskötetek az előzetes elvárásokat nyomatékosító tapasztalatait, melyeket a „Pacsirta kritikai” megjelenése után Fagyas Róbert így összegzett: „Kosztolányi Dezső saját szépprózai produktumaihoz való viszonya a kiadás, közlés szempontjából már önmagában igen érdekes. Írásain sokszor és sokat változtatott, s 1936-ban bekövetkezett haláláig életművének jelentős részét radikálisan átírta, ennek következményeképpen az olvasó egyfelől válogathat a variánsok között, másfelől azonban nehéz helyzetbe kerül, amikor egy bizonyos műről beszél. Hiszen óhatatlanul felmerül a kérdés: melyik változatra gondol?” (Fagyas Róbert: „ismert s nem ismert újrarendezése” – Kosztolányi Dezső: Pacsirta – kritikai kiadás, http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2015/XXIV.-evf.-2015.-junius/ismert-s-nem-ismert-ujrarendezese-Kosztolanyi-Dezso-Pacsirta-kritikai-kiadas) Ezt a gyakorlatot erősíti jelen kötetben, hogy itt egyetlen szöveg sem található, amely változatlan újraközlés lenne.

A Kéziratokat közlő egység talán legizgalmasabb fejezete A rossz orvos francia nyelvű szövegéről szóló részlet. Az MTA kézirattárában fellelhető saját fordítás, bár túlnyomórészt első fogalmazványos kéziratokat és csak kisebb részben gépiratot tartalmaz, a kötetének francia változatára önállóan vállalkozó alkotó műfordítói karakterének új vonását mutatja meg. Eszerint a szóról szóra fordítás, az absztrakció hiánya, a hétköznapi és hibás nyelvhasználat határozza meg ezt a kísérletet. (Józan Ildikó: A rossz orvos francia nyelvű kéziratáról és Kosztolányi fordításáról, KDÖM, Béla, a buta – A rossz orvos, 385.) Ez esetben nem csak a hiányos nyelvtudás hangsúlyozása az izgalmas, a saját szövegekkel szemben már félénk, a másokat fordító alkotó játékosságot elvesztő, a magánlevelezésében viszont jóval magabiztosabb franciasággal megnyilvánuló alkalmazott nyelvhasználó könnyedségének ellentmondása emelhető ki.

A kritikai kiadás tizenegyedik kötete táblázatba foglalva hozza a novellák valamennyi fellelhetőségi helyét, képanyaga a szóban forgó kötetek különböző kiadásainak borítóit, A rossz orvos francia fordításának autográf másolatát, néhány szöveg folyóiratbeli közlését, hirdetését és a Kosztolányi család életének egy-két egyébként ismertebb pillanatképét tartalmazza. (KDÖM, 11, 430-431.) A kiadvány textológiai maximája nem az első (edito prima), és nem az utolsó kiadás (editio ultima) elve. Alapszövegnek a végleges (kötetbeli) kiadványt (editio defintiva) tekinti. Ez az elv, éppen a legjobban a rövidprózát érintő újraközlési és átdolgozási vágy parttalan áradása miatt, a további novelláskötetek kiadásnak is követendő szempontja lehet majd.

A kritikai kiadás „hasznáról és káráról” szóló viták kereszttüzében mindig ott van az olvasottság, a szűkebb szakmának és/vagy a nagyközönségnek szólás problémája. Ez a gyűjtemény kellemes meglepetésként, éppen keletkezéstörténeti fejezetében nyújtja a leghasznosabb adatokat a filológiai, textológiai ínyencségeken magát átküzdő nem szakmabeli olvasónak. A Keletkezéstörténet egység (Sárközi Éva munkája Bartók Flóra és Bartók István gyűjtése alapján) motívumok vándorlásával és a novellák témavariánsaival foglalkozó fejezete ugyanis a kollektum kifejezetten hasznos és közérthető része. Bár címe mást ígér, a fejezet részben tradicionális irodalomtörténeti olvasónaplóként is felfogható. A nyugatosok és a technika fejlődésének kapcsolata, amelynek legismertebb példái A vonat megáll, a Vasúti tolvaj vagy az Esti Kornél egyes fejezetei, fontos párhuzamra találnak az Ezüstbot a vasúti fülkét a teatralitás terepeként használó, a sejtelmes, a  „kísérteties” elemeit a tárgyak életre kelése szempontjából megvalósító szüzséjében.

A Fogfájás nászéjszakát kifordító konvenciója, az abban rejlő helyzetkomikum miatt válik izgalmassá. Az ifjú férjet egész éjjel fogfájás kínozza, a hajnali, reggeli első közös „út” a fogorvoshoz a valódi, a szexuális együttlétet helyettesítő, azon nemcsak ironikus módon túlmutató beavatás történetévé válik. A szituáció a klasszikus modernség számos szövege felé nyit utat (l. Babits Mihály: Halálfiai, 1927; Zsolt Béla: Kínos ügy, 1935. A fejezet a Nyugat társadalom- és mentalitástörténeti aspektusát, egész szociokulturális miliőjét több ponton árnyaló, kiegészítő adatokkal szolgálhat a későbbiekre is.

Az iskola motívumának felbukkanása, a tanárok típusainak felvonultatása már a korai novelláktól észlelhető tendencia, amely újfent nemcsak a későbbi életmű, elsősorban a regények hasonló szituációinak előtanulmányaként lesz a korábbinál is erősebben olvasható. A spektrum ismét szélesebb, az e kötetben is közölt Legenda című történettől, a láthatatlan és visszhangtalanul élő kamasz meséjétől, akit öngyilkossága tesz jelentős, felejthetetlen figurává, nemcsak a korai évekig tekinthetünk vissza. A szabadkai gimnáziumi időszakban egymás első szépirodalmi megszólalási kísérleteire is erősen ható Kosztolányi, Csáth, Munk Artúr és Havas Emil „zsengéiig” fókuszáló tekintet Radnóti Miklós Diáköngyilkosságok margójára című szövegére, Márai korai naplójegyzeteire és prózáira is vetülhet. A kritikai kiadások bennfentességét hangsúlyozó, hasznosságukat megkérdőjelező elképzelésekkel szemben, ez a „Kosztolányi kritikai” e kötetét olvasva érzékelhető, a látszólag lényegtelen „melléktermékek” értéke megemelkedik. A következtetések oktatásban (a közoktatásban) is használható értelmezési javaslatok felé vezetnek, ez mindkét új kiadvány olvasásának örömteli tapasztalata.

 

Kovács Krisztina

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá