Szóljatok Gézának! – Bereményi Géza 70 éves

Novellista?

Szövegíró?

Szcenarista?

Regényíró?

Drámaszerző?

Filmrendező?

Kicsoda Bereményi Géza? Melyik az igazi szakterülete? Film? Színház? Irodalom? Hirtelenében nem lehet mellé állítani senkit sem, aki az elmúlt több, mint négy évtized során művészeti életünkben ilyen szerteágazó tevékenységet folytatott volna. Hiába kíséreljük meg beleerőltetni valamelyik műfajba, rögtön kínálkozik egy másik, amelyben ugyanolyan jelentős teljesítményt nyújtott.

Cseh Tamásnak írott dalszövegei egy elmúlt történelmi kor pontos látleletét adták. Filmrendezései megkerülhetetlen értékei a magyar mozgókép históriájának. S akkor nem említettük, hogy nagy erejű novellákkal tette le névjegyét irodalmunkban, és drámái a hazai színpadokon arattak megérdemelt sikereket.

Kicsoda tehát Bereményi Géza? Utólag nézve és címkézve, az ún. nagy generáció tagja, talán legjelentősebb képviselője. Az életét meghatározó élményeit, amint műveiből és nyilatkozataiból kiderül, a hatvanas években szerezte. Nem lehet pontosan tudni, ki és mikor használta először szóban vagy írásban a „nagy generáció” kifejezést. Bereményi bő két évtizeddel később filmforgatókönyvet írt ezen a címen, melyből András Ferenc sikeres játékfilmet rendezett. Az állandó jelző rajta ragadt ezen a nemzedéken.

Kétségtelen, hogy egy állandóan elfojtott, mégis feltörő lázadás szelleme jellemezte a hatvanas évek ifjúságát, különösen a művészekét. Miközben a magyar filmgyártás (amelybe Bereményi Géza egy évtizeddel később kapcsolódott be) világhírű lett, a magyar iskoláról cikkeztek a nyugati szaklapok, közben búvópatakként rejtőzött a hazai underground. Bódy Gábor és Bereményi javában barátkoztak, figyelték, véleményezték egymás munkáit – még a monogramjuk is azonos volt, bár ebből nem lehet semmiféle messzemenő következtetést levonni. Sőt, ha igaz a legenda, Bereményi első könyvének megszületésében jelentős szerepe volt Bódynak. A nagy feltűnést keltő A svéd király című novellás-kötet úgy keletkezett, hogy az ígéretes címadó elbeszélés megnyerte a Magvető szerkesztőjének tetszését, de az írónak nem akadt több rövid próza a tarsolyában. Ezért barátja biztatására, és dacból is, gyorsan megírta a többi szöveget.

Mivel hatott igazán, akkor is, később is ez a prózaírás? Nos, Bereményinél mindig lappang valamilyen titok. Talán születése és nevelődése kalandosságát mentette át önkéntelenül is az írásaiba. Semmi sem az, aminek látszik. A valóság, a látszatokra épülő valóság mögött mindig van egy igazabb, mélyebb réteg, amelyben, ha csak pillanatokra is, felsejlik az igazság, amit nem tudunk, vagy nem tudhatunk, mert titkolni kell. A Kádár-korszak a nagy elhallgatásokra és a nagy elfojtásokra épült. Az időszak második felében már sok mindenről lehetett beszélni, de az igazán lényeges dolgokat továbbra is hallgatás illetve tiltás övezte. Nagy hazugságban éltünk, mindenki, az is, aki részt vett a művészeti életben, az is, aki kivonult, aki a második nyilvánosságba merült alá.

Bereményi kezdő korszakának talán éppen ezért lett vezető műfaja a dal, azok a szövegek, melyeket a nála néhány évvel idősebb Cseh Tamás számára kezdett írogatni. Addig ilyen dalszövegek egyáltalán nem keletkeztek. Kimondódtak benne olyasmik, amikről hallgatott az irodalom és a film. A nagy igazságokat a történelmi múltról (szabadságharc, világháborúk, forradalmak) lassacskán el lehetett mondani, főként a parabola nyelvén, a képes beszéd formájában. A múlt megszólalt, hol barokkosan pompázatos, hol szikáran realista nyelvezetben, de a jelenről nem volt igazán őszinte szava a művészetnek. Ezek a kezdetben félreismert dalok közvetítették a rejtőzködő igazságot, vagy legalább annak csíráit. Csak egy közérzetet fogalmaztak meg, annak holdudvarában viszont jól át lehetett élni a fennálló társadalmi rend elleni, olykor már nyílt szembenállás élményét.

Bereményi Gézából, az egykori szinkrondramaturgból, kezdő szépirodalmi szerzőből egyszerre titkos nagy író lett. Nem lehet megjelölni az életútján egyetlen pontot sem, amikor ez a – bátran mondható – minőségi ugrás megtörtént. Eleinte a dalait éneklő Cseh Tamás alakjában állott elénk; sokan nem tudták, hogy a „dupla fenekű” szövegeknek más az írójuk, nem az, aki előadja.

A rejtőző szerepkör a filmforgatókönyvek írásával folytatódott. Amikor egy-egy rendező elakadt az akkor még uralkodó szerzői filmmodell alapján készülő forgatókönyvével, jött a megváltó mondat: „Szóljatok Gézának”. Géza, azaz Bereményi pedig jött és írói konzultánsként mentette a menthetőt. Előbb társszerző lett, majd önálló forgatókönyvíró, később rendező.

A fordulatot talán a Megáll az idő forgatókönyvének megírása jelentette. Mivel magam is részt vettem a produkcióban, tanúsíthatom, hogy – úgymond – teljes fegyverzetben lépett színre. Semmiféle dramaturgiai tanácsra vagy segítségre nem volt szüksége. Akár meg is rendezhette volna a könyvét. Néhány év múlva ez be is következett, amikor a filmgyártásból távozó Nemeskürty István stúdióvezető 1985-ben lehetőséget adott számára, hogy saját forgatókönyve alapján leforgassa A tanítványok című filmet.

Mindkét mű, a Megáll az idő és A tanítványok centrális szerepet töltött be a nyolcvanas évek hazai filmtörténetében. Az első az ún. kádári konszolidáció hamis mivoltának leleplezése által lett bátor tett. A másik film a technokrácia árnyoldalait mutatta fel, egy olyan korban, amikor még annak az áldásaira volt nyitott a magyar társadalom. Mindkét esetben a hagyományos történelmi, filozófia gondolkodásmód ellenében szólította meg a nézőit a filmalkotás. Bereményi Géza, mint filmrendező, nem tűnt ígéretes kezdőnek – kész filmalkotóként lépett elénk. A tanítványok a nyolcvanas évek közepén a honi mozgóképkultúra megújulását jelző alkotásként lett ismert, s ezt a pozícióját úgy is megőrizte, hogy nem követték hasonló filmek más rendezők műhelyéből.

A nagy kérdés, amit ez az igen termékeny életpálya felvet: lehet-e ilyen sokoldalúnak lenni, lehet-e egyszerre ennyi műfajban jeleskedni? A kérdés költői, mert a művek válaszolnak. Igen, lehet. Rangsorolni pedig nincs értelme. Mármint, hogy Bereményi Géza dalszövegírónak, drámaszerzőnek, film- vagy színházi rendezőnek jobb-e? Úgy vélem, hogy ő minden műfajában ugyanazt keresi. Megérteni és megértetni a világot, s benne önmaga szerepét.

Nemzedéki elővédből így lett egy egész korszak protagonistája. Ebbe még az is belefért, hogy legkedvesebb műfaját, a dalszövegírást nem kevés időre szüneteltesse. A hitelesség forgott kockán. Nem lehetett rutinból folytatni. Azt hiszem, ez Bereményi Géza egész művészi habitusának kulcsa. Nem lehet rutinból dolgozni. Nem lehet a bevált sémákat ismételni. Sőt, talán ez a sokműfajúság titka is: ha beleun az egyikbe, ott a másik. Ha szünetelnek a dalok, lehet filmet írni és rendezni. Ha nincs pénz a forgatásra, lehet színészközelben maradva, színházat vezetni, ott rendezni. Persze csak annak, aki mindegyik műfajában közelítőleg azonos színvonalon teljesít.

Ő az az ember, aki „többfele van” és „mindenhol tanítható már óvodától egyetemig” – hogy ezúttal egyik saját dalszöveg-töredékével jellemezzük a munkásságát. A sokféleség azonban szinte csak a műfajokra és műnemekre vonatkozik. Minden valamirevaló művésznek van egyetlen alapeszméje, melyet folyton körbejár, melyet – jó értelemben – ismétel. Hogyan lehetne megfogalmazni Bereményi Géza egyetlen mondatát? Az ilyen okoskodásoknak természetesen mindig van olyan hátulütője, hogy azt mondhatják rá: „akarta a fene”. Minerva baglya, azaz a tudomány, a szólás szerint, éjszaka kezdi meg a röptét.

A kulcsszó: történelem. Bereményi bármilyen kortársi sztorikat fogalmaz meg, akár dalszövegben, akár más prózai műfajokban (novella, regény), sőt, drámáiban is, a történelemnek kiszolgáltatott nem-hősöket járja körül, s mutatja be. Gazdag életanyaga, hányatott gyermek- és ifjúkora bőséges élményanyagot szolgáltatott számára, hogy életműve, az olyan nagy történelmi tablók, mint A Hídember mellett megmaradjon a hétköznapi igazságok, az átlagemberek sorsának szívén viselőjeként.

 

Kelecsényi László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá