Születésének 1700. évfordulója van. 2016: Szent Márton-emlékév.

Sulpicius Severus: Szent Márton – Élete – Levelek – Dialógusok; Fordították: Borián Elréd és Reichardt Aba (Szent Márton élete), Borián Elréd, Börcsök Tamás, Kovács Balázs, Szita Bánk (Levelek), Dejcsics Konrád (Dialógusok); Bevezető és jegyzetek (Dialógusok), A Pannonhalmi Főapátság, Bencés Kiadó, 2016, 208 l.

„Alsószentmárton, Belényesszentmárton, Berettyószentmárton, Borsodszentmárton, Bükkszentmárton…” – így kezdődő fölsorolással illusztrálja a Szent Márton tisztelet helységnevekben is jól megragadható elterjedtségét – Bálint Sándor nyomán – Magyar Zoltán 2008-ban megjelent könyvében, s hozzáteszi, hogy „a középkori Magyarországon csaknem hatvan település viselte Pannónia védőszentjének nevét”.[1] Mindez és számos más adat is meggyőz arról, hogy a pannóniai Sabariában (Szombathely?, Pannonhalma?) született Martinus, a galliai Tours későbbi püspöke az egyik legnépszerűbb és legismertebb szent volt – már az Árpád-korban is – Magyarországon. És ez a népszerűség nemcsak a neki szentelt templomok nagy számában mutatkozik meg, hanem a Márton-naphoz (november 11.) kötődő népszokásokban is: Márton lúdjáról és a Márton napi libaevésről mindenki hallott, s arról is, hogy ekkor kell megkóstolni az újbort, s talán az sem ismeretlen sokak előtt, hogy a pásztorok életében is fontos határidőt jelentett ez az őszi nap: ekkor kellett elszámolniuk a jószággal a gazdájuknál.[2] Ennek a széleskörű és gazdag kultusznak az eredete azonban homályba vész. Szent Márton itt csak született, s aztán – ahogy azt Sulpicius Severus életrajzában írja róla – már Itáliában, Ticinumban, a mai Paviában nevelkedett. Később több évig szolgált katonaként, de arra vonatkozó adatot, hogy valaha is visszatért volna szülőföldjére, nem találunk. Hiába tartották számon tehát közvetlen környezetében a pannóniai származást, mivel élete nagy részét a mai Olaszország és Franciaország területén élte, kultuszának igazi kibontakozása Nyugat-Európához köthető. Hogy miként is alakult és terjedt ez a kultusz, arra vonatkozóan csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, a Pannonhalmi Főapátság által most kiadott kötet szövegei azonban némi fogódzót nyújtanak ebben a kérdésben, amely a szakszerű és hasznos tudnivalókat közlő bevezetőn kívül Szent Márton életrajzírójának, Sulpicius Severusnak a szent püspökről szóló egyéb írásait tartalmazza magyar fordításban. A részletes és Márton sokrétű tevékenységéről beszámoló szent-életrajz és a kötet második felében olvasható három levél ugyan nem újdonság, hiszen ezek magyar fordításban már korábban is megjelentek,[3] az életrajzot is meghaladó terjedelmű Gallus című, magyarul eddig nem olvasható dialógus már kétségtelenül az. Így együtt pedig egészen különleges olvasmánnyá válnak, amelyek egyrészt érzékletesen mutatják a szerző és tanítvány, Sulpicius Severus Szent Mártonhoz való viszonyának a formálódását, másfelől a kultusz kialakulásának és alakulásának tágabb összefüggéseire is fényt vetnek.

Mindenki előtt jól ismert Márton püspök életének az az emblematikus jelenete, amikor katonaköpenyét kardjával félbevágva enyhítette egy nyomorult koldus ínségét, akiben később magát Krisztust ismerhette föl. Bár a széleskörű ismertséghez és tisztelethez önmagában kevés lett volna egy efféle tett – még ha egyértelmű is, hogy ez a jelenet ikonográfiailag a képszerűség és a kifejezés ereje minden követelményének a legteljesebb módon tesz eleget –, az életút egyéb mozzanataival kiegészülve azonban mélyebb és szimbolikus értelmet nyert és kifejezője lett Márton püspök szentségének. Sabaria szülöttje ugyanis abban a században lett szimbolikus alakká, amikor az egyház – az üldöztetés századai után – elindult azon az úton, amelyen hamarosan a világi hatalmat is megszerezte. A katonai szolgálatot letett, majd püspökként is szerzetesi egyszerűségben élő Márton igazi plebejus szent, aki bár kérlelhetetlen ellenfele a pogányoknak és nem habozik földig rombolni az ősi kultuszhelyeket, a szegények, a betegek, a nyomorban tengődők gyámolítója és szószólója, még akkor is, ha eretnekekről van szó. Mert a bűnösben és a tévelygőkben – ha akár paptársáról és a püspöki hivatalban való utódjáról, Brictióról van szó – nem az emberi gyarlóságot és gonoszságot, hanem az ördög, a sátán kísértő mesterkedéseit látja. Éppen ezért egyik fő tevékenysége, csodáinak legfőbb csoportja az ördögűzés, és annak folytán az emberi lélek meggyógyítása. Ebből a szempontból éppen a Sulpicius Severus és társai közt lefolyt beszélgetést tartalmazó dialógus igazán érdekes, mert nem csupán Márton életébe enged betekintést, hanem fölmutatja a korabeli egyházi élet árnyoldalait és a világi hatalom könyörtelenségét, a teológiai és politikai vitákat, emberi esendőségeket, amelyek közepette Mártonnak sikerült – olykor az életveszélyt is vállalva – helytállnia.

Szent Márton népszerűsége tehát legalábbis két jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az egyik a már életében őt körülvevő legendák csoportja, amelyek nyilvánvalóan szájról szájra terjedtek a hívő nép körében, s a híresztelés természeténél fogva nagyítani, formálni és torzítani kezdte már életében is alakját. Ilyen időbeli távolságból és az írott források alapján persze már nemcsak nehéz, hanem lehetetlenség is megpróbálkozni azzal, hogy a legendás vonásokat lehántsuk Szent Márton alakjáról, és valószínűleg nincs is rá szükség. Sulpicius Severus, a szemtanú krónikás – nyilván nem függetlenül az őt is befolyásoló kortárs legendáktól – úgy alkotta meg a maga Szent Mártonját, hogy cselekedeteit és alakját egészen mitikus magasságba emelte. A csodák, amelyeket az igazi aszkétaként élő püspök véghez visz, a Jézus által véghezvitt csodákhoz hasonlatosak. A pogányokkal szembeni szigorú küzdelme a kufárokat a templomból kikorbácsoló Jézus indulatát idézi. Bár – ahogy ez a Gallus-ból kiderül – voltak, akik nem nézték jó szemmel Márton népszerűségét, és mindent megtettek a nép körében terjedő híre és kultusza elfojtására, hatása halála után sem csökkent. Holttestét, csodatévő erővel fölruházott ereklyéit féltve óvták, s mivel akadtak olyan írók (köztük mindenekelőtt Sulpicius Severus), akik képesek voltak irodalmi módon megírni élettörténetét, kultusza halála után sem enyészett el, hanem egyre terjedt, egyre erősödött és egyre távolabb jutott. Nyilvánvaló, hogy pannóniai születése szerepet játszott magyarországi kultuszában, hiszen aligha lehet véletlen, hogy a Hartvik-féle Szent István király legendája szerint „Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük sem csillapult, a vezér bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával Isten kedveltje, Márton főpap és Szent György vértanú zászlaja alatt elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén.” Nem sokkal később pedig arról olvasunk ugyanott, hogyan alapította meg első királyunk Pannonhalmát: „De mert Pannónia dicsőségére ott született a boldog Márton főpap, s az ő érdemeinek oltalmában aratott győzelmet ellenségein a Krisztushoz hű férfiú – mint már mondottuk –, dolgaikból semmit sem tartván meg a maga szükségére, tanácsot tartott Isten kedveltjeivel, s a Szenthegynek mondott helyen, a szent püspök telke mellett, ahol Szent Márton, amikor még Pannóniában élt, ájtatosságra helyet jelölt ki magának;  az ő nevére monostort épített, birtokokkal, javadalmakkal és minden szükséges egyébbel gazdagította, s az ő közbenjárásával legyőzötteken tizedet véve a püspökségekhez hasonlatossá tette, megszabva, hagy minden javaikból oly szigorúan hajtsák be a tizedet, hogy akinek netán tíz gyermek jutott, a tizedik sarjat Szent Márton kolostorának adja.”[4] Biztos, hogy Márton püspök nyugat-európai kultusza révén, ha bárhol máshol született volna is a Római Birodalomban, népszerűvé vált volna Magyarországon is, de a pannóniai eredet, annak tudata, hogy lába egykor ezt a földet taposta, további lendületet adott hazai népszerűségének. Bár Nyugaton elsősorban a társadalom gyengéi és kitaszítottjai tartották életben alakját, nálunk maga az első uralkodó biztosított számára kitűntetett figyelmet. Kultusza tehát egyszerre két forrásból is fakadt hazánkban: a köznép körében megtalálható népszerűség összekapcsolódott a királytól kapott különleges státusszal. A kettő szerencsés találkozása folytán lett Márton püspök mindenkié s a Kárpát-medence legnépszerűbb szentjévé.

Bár ez a kötet nem a később kultuszról és a legendás szent alakjához fűződő szokásokról szól, a tanulmányok és a jegyzetek révén mégis tisztábban látjuk Márton életét és alakját, kultusza gyökereit és tisztelete legfontosabb mozgatórugóit, s nem mellesleg a szintén szentként tisztelt Sulpicius Severus írásművészetét is. Éppen ezért most, amikor születésének 1700. évfordulója miatt a 2016-os év Szent Márton-emlékévvé lett nyilvánítva, s nemcsak a két kultusz-központban, Pannonhalmán és Szombathelyen, hanem máshol is egymást követik a megemlékezések, tudományos tanácskozások, egyéb rendezvények, ez a kötet jelentékeny hozzájárulás a szentéletű püspök alakjának és kultuszának jobb megértéséhez.

 

Takács László

 

[1] Magyar Zoltán: Szent Márton Pannónia védőszentje, Kairosz, Budapest, 2008, 38–39.

[2] Vö. Magyar Zoltán: Szent Márton Pannónia védőszentje, Kairosz, Budapest, 2008,70–83.

[3] Sulpicius Severus: Szent Márton élete – Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete, fordították: Borián Elréd, Reichardt Aba, Börcsök Tamás, Kovács Balázs, Szita Bánk, Bencés Kiadó, Budapest, 2010.

[4] Kurcz Ágnes fordítása.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá