A tiltakozás és a kivonulás mint racionalitásparadoxon

’Az embereket nem mindig érdekli az, ami érdekükben áll.’
(C. Wright Mills: Sociological Imagination)

Manapság már közhelynek számít Magyarországon, hogy a külföldre költözéssel éppen a fiatalabbak és iskolázottabbak hagyják el az országot (ezt a KSH 2013-as és 2014-es elemzései is alátámasztják), vagyis az elvándorlás költségvetési és szakemberhiányt eredményez, és a már most is düledezőfélben lévő nyugdíjrendszer összeomlásának pillanata fokozatosan közeledni, az állami szolgáltatások színvonala pedig egyre csak romlani fog. Az viszont már kevésbé egyértelmű felismerés, hogy a kivándorlás az imént említett kérdéseken túl a magyarországi politika és közélet színvonalára is rányomja bélyegét. A következőkben egyrészről az állami intézmények és a demokratikus politika helyzetének romlása, másrészről pedig a kivonulás (külföldre költözés) közötti összefüggéseket fogjuk megvizsgálni. Arra a – látszólagos – paradoxonra is keresni fogjuk a magyarázatot, hogy sokan miért választják a látszólag nagy elhatározást igénylő elköltözést ahelyett, hogy elégedetlenségüknek tiltakozás formájában hangot adnának. Azt fogjuk találni, hogy gyakran a külföldre költözés jelenti az egyén szintjén racionálisabb és könnyebb utat.

Verseny és szolidaritás

Bevett toposz a magyarországi közbeszédben, hogy a magyar társadalom apátiába süllyedt, a kádári konszolidáció és az egyéni háttéralkuk rendszere tanult tehetetlenségbe süppesztette a magyar polgárokat, akiknek a hátán szinte a végtelenségig lehet fát vágni. A diskurzus ezen állóvizébe pottyant bele nagyobbacska kavicsként 2014 októberében az a becslések szerint több tízezer fős tüntetés, amely a kormánynak az internetforgalom megadóztatásával kapcsolatos terveinek nyilvánosságra kerülésekor szerveződött.

De ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az elégedetlenség nemcsak tiltakozás (tüntetés), hanem kivonulás (elköltözés) formáját is öltheti. Úgy tűnik, a magyarországi körülményekre reakcióként a magyar állampolgárok egy jelentős része a hangos tiltakozás helyett a csendes kivonulást, az ország elhagyását választja.[1] A következőkben ennek okaira keressük a választ. (Kivonulás [exit]és tiltakozás [voice]distinkciója és rendkívül éles szemű párhuzamos elemzése Albert O. Hirschman amerikai közgazdásznak köszönhető. Elemzésünkben nem kis részben az ő fogalmi apparátusára és éles szemű meglátásaira támaszkodunk.)

De fussunk neki a kérdésnek messzebbről. Ugyancsak bevett megközelítésnek számít, hogy a piacon a verseny jótékony hatást fejt ki. Ezzel szemben a továbbiakban olyan esetekre irányítom rá a figyelmet, amikor a verseny egyértelműen káros hatást gyakorol – legalábbis, amikor a verseny azt jelenti, hogy valamilyen állami szolgáltatóintézmény piaci versenytársat kap maga mellé.

Vessünk egy pillantást például a magánóvodákra. Az senki előtt nem titok, hogy sok budapesti önkormányzati óvodában helyet találni a gyerekeknek manapság szinte lehetetlen feladat. Ezt a helyzetet ismerték fel a magánóvodák is, amelyek a tehetősebb állampolgárok igényeihez alkalmazkodva több-kevesebb pénzért nyújtják szolgáltatásaikat az arra érdemeseknek. Első ránézésre ez pozitív fejleménynek tűnhet, hiszen a túlkeresletre a piac a kínálat növelésével reagál, s így nem csak enyhíti a férőhelyhiányt, de a fizetőképes szülők gyerekei számára még extra szolgáltatásokat (bioételek, zeneoktatás, nyelvtanítás, múzeumlátogatás, lovaglás, stb.) is nyújt.

Ezzel azonban legalább két baj van.

Az egyik, hogy a vegyes (állami és piaci) rendszer ebben az esetben fokozatosan a társadalmi szolidaritás bázisát ássa alá, mégpedig azáltal, hogy már idejekorán megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy a különböző hátterű gyerekeknek többé-kevésbé közös élményalapot nyújtson, hogy egységben, együtt, egy csoporton belül foglalkozzon különböző etnikumú, státuszú és jövedelmű szülők gyerekeivel. Amennyiben a különböző társadalmi helyzetű szülők gyerekeinek szelekciója és szegregációja már 3-4 éves korukban elkezdődik, ez feltehetőleg és perspektivikusan fokozottan negatív hatást fog a társadalmi szolidaritásra gyakorolni. (A léthelyzetek közelítésének egy bevett eszköze például az angliai állami iskolákban a kötelező egyenruha, aminek analógiája Magyarországon az iskolaköpeny többé-kevésbé kötelező viselése volt nagyjából 1989-ig.)

Márpedig a társadalmi szolidaritás nem fölösleges hóbort, hanem a széleskörű kollektív cselekvések kiindulási alapja: azt jelenti, hogy nem csak azon ügyek mellett vagyok hajlandó kiállni, amelyek engem közvetlenül, személyemben vagy valamely csoporttagságom révén érintenek, hanem azok mellett is, amelyek a társadalom más tagjai számára fontosak. Jobb módú polgárként tüntethetek az éhezés ellen, férfiként a nők hátrányos munkaerő-piaci helyzete vagy a nők ellen elkövetett erőszak ellen, nem cigányként pedig a cigányok hátrányos megkülönböztetése ellen stb. A társadalmi szolidaritás azt eredményezi, hogy a társadalom iskolázottabb és tehetősebb tagjai nem hagynak másokat leszakadni, elszegényedni, reménytelenségbe taszíttatni, hiszen az igazságtalansággal, a méltánytalansággal szembeni tiltakozás nem csak az érintettek, hanem a társadalom egészének ügyeként fogalmazódik meg. Robert Putnam et al. megfogalmazásában „az állampolgári részvétel olyan hálózatai, amelyek átívelnek a társadalmi szakadékok felett, a szélesebb körű kooperációt segítik elő” (1992: 175).

A másik baj, hogy az állami szolgáltatással szemben megjelenő piaci versenytárs éppen azokat a cselekvőket „szívja el” az állami rendszerből, akik a körülmények romlásával szemben a leghangosabban és feltehetőleg a leghatékonyabban tudnának tiltakozni, akik erőforrásaik, kapcsolataik, kulturális tőkéjük stb. segítségével felhívhatnák a szolgáltatást nyújtó állami intézmény figyelmét arra, hogy valami nincs rendben, és beavatkozást, esetleg többletforrás bevonását sürgetnék. Mindez azt eredményezi, hogy a tiltakozás helyett a kivonulás mechanizmusa jut domináns szerephez, az állami szolgáltatóintézmény vezetői pedig – tévesen – megállapíthatják, hogy az ügymeneten nem szükséges változtatniuk, hiszen egyrészt ezt senki sem követeli tőlük, másrészt azok, akiknek többletigényeik vannak, a magánszektorban megtalálják számításukat.

Ha az itthonmaradás és elköltözés dichotómiájához visszatérünk, akkor ugyanezt a paradoxont fogjuk tapasztalni: azok, akik felhívhatnák a figyelmet arra, hogy – legalábbis szerintük – a dolgok nem jó irányba mennek, úgy tűnik, nagy arányban a kivonulást választják, feltételezhetően gyakran anélkül, hogy tiltakozásuknak hangot adtak volna. A kivonulás magyarázatai között gazdasági, politikai és családi okok is lehetnek, ezek szétszálazására most nincs lehetőségünk, de nem ritkán a gyakorlatban is lehetetlen feladat. Az viszont a számokból jól látszik, hogy a saját helyzetükkel elégedetlenek körében nem csak a tiltakozás (internetadó elleni tüntetés), hanem a kivonulás (elköltözés) is népszerű stratégia. – tegyük hozzá, a magyarországihoz képest többszörös fizetés jelentős elszívó hatásának ismeretében ez nem meglepő).

A racionalitásparadoxon

A helyzet komolysága és súlyossága, illetve paradox mivolta abból adódik, hogy kollektív ügyben tiltakozni az egyén szintjén alapvetően irracionális cselekedet, noha attól még, hogy valami nem racionális, korántsem biztos, hogy ritkán fordul elő. Ha például a pénzbeli megtérülés esélyét nézzük, a lottózás sem racionális tevékenység, mivel hosszú távon a várható nyeremény a költségnél alacsonyabb lesz, de ettől még hagyományból – „A szüleim is mindig lottóztak” – vagy a jelentős pénzösszeg megnyerésének legalább csekély esélye miatt – „Ha nem játszom, nem is nyerhetek” – sokan vásárolnak kisebb-nagyobb gyakorisággal lottót. Feltételezhető, hogy a racionális cselekvésre való hajlam a társadalom tagjai között egyenlőtlenül van elosztva (egyeseket egyéni vagy osztályhabitusuk inkább hajlamosít a racionális reflexióra, mint másokat), ahogyan az is igaz, hogy a racionális mérlegelésre való hajlandóságunk helyzetről helyzetre is változhat – e kérdések részletes tárgyalása ugyanakkor eltérítené a gondolatmenetet.

A kollektív tiltakozás irracionalitása az egyén szintjén abból adódik, hogy az eleve gyakran személyes konfrontációval, konfliktussal jár, ami sokak számára kellemetlen élmény. Emellett egyrészt abban sem lehetünk biztosak, hogy vajon mások csatlakoznak-e a tiltakozáshoz, másrészt saját részvételünk többlethatása is nagy valószínűséggel elenyészően csekély lesz, hiszen egyetlen plusz résztvevő hatása jó eséllyel alig lesz kimutatható. Hasonlóképpen, az egyén szempontjából a szavazás aktusa is irracionális, hiszen annak valószínűsége, hogy egyetlen szavazat fogja a végeredményt megváltoztatni, legfeljebb ezred százalékokban mérhető. (Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy amennyiben a demokratikus politika két alapvető eszköze, vagyis a tiltakozás és a szavazás par excellence irracionális aktus, akkor ez milyen következtetések levonására kell, hogy sarkalljon bennünket a demokratikus politika alapjainak szilárdságát illetően.)

A kollektív tiltakozás mindig kooperációs vagy cselekvéskoordinációs problémaként jelenik meg: „Kooperálni annyi, mint saját önérdekünk ellen cselekedni úgy, hogy mindenkinek előnyös, ha néhányan vagy esetleg mindannyian így cselekszenek” – írja Jon Elster (1997: 130). De a tiltakozás sikerét az egyébként egyéni szinten racionális, kollektív szinten azonban irracionális potyautashatás is veszélybe sodorhatja: egyesek abban bíznak, hogy a tiltakozók által elért eredményből majd ők is részesedhetnek anélkül, hogy a tiltakozásban részt vettek volna, vagyis energiabefektetés és konfrontáció nélkül remélik, hogy majd a társaik – állam esetén a polgártársaik, óvoda vagy iskola esetén szülőtársaik stb. – által kiharcolt minőségjavulást maguk is élvezhetik. Mivel a potyautazás egyéni szinten racionális, félő, hogy mindenki –  vagy sokan – mások erőfeszítéseitől remélik majd az eredményt, vagyis az állami szolgáltatás vagy a politikai intézkedések minőségének javulását.

Ha önérdekkövető és egymást személyesen nem ismerő cselekvőkből indulunk ki, a tiltakozás az egyén szintjén irracionális, ami azt jelenti, hogy a kollektív tiltakozásban mégis résztvevőknek a racionalitás szempontját szükségképpen mindig zárójelbe kell tenniük: vagy eleve nem racionális, például indulati okok – felháborodás, sértettség, elkeseredettség stb. – állnak a hátterében, vagy azt a jövőbe, az elérendő cél elérhetőségébe vetett hit, esetleg egy karizmatikus vezető iránti lelkesedés mozgatja. Olyan szereplők esetében ugyanis, akiket a kölcsönös személyes ismeretség hiánya okán bizalmi viszony nem fűz egymáshoz, az itt és mostban a kollektív tiltakozás (tüntetés formájában) – mivel a jövőre irányul és a hatása bizonytalan – mindig irracionális cselekedet, főleg, ha alternatívaként a kivonulás („belső” kivonulás: nem megyek el, „külső” kivonulás: elköltözöm) is számításba jöhet. Williams (2000) kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy társadalmi szinten az önérdekkövető aktorok kooperációja – ami a kollektív tiltakozáshoz szükséges – racionálisan nem is megérthető.

A tiltakozással szemben a kivonulás (az ország elhagyása) legalább részben racionális, feltéve, hogy a kivonulni szándékozó tudja, hova megy és miből fog megélni. Míg a tiltakozás eredményessége nemcsak az egyéntől, hanem rajta kívül sokak kooperációs hajlandóságától, nem ritkán akár tíz- vagy százezer embertől is függ, addig a kivonulás sikeréhez – az Európai Unión belül – már az érintett és egy külföldi munkaadó egymásra találása is elegendő lehet.

Mindazonáltal hiba volna a racionális cselekvést fetisizálni és lehetőségeit túlbecsülni, ahogyan a költségeket és nyereségeket szüntelenül mérlegelő, tökéletesen tájékozott cselekvő is leginkább csak elméleti végpontként tételezhető. A boldogulás érdekében tett lépések nagyrészt tudattalan, habituális elemekből származtathatók, amelyek ugyanakkor problematikus helyzetekben reflexió alá vonhatók (Berger és Luckmann 1998: 67). Azonban lehetőségeink racionális mérlegelése és saját képességeink következetesen instrumentális kiaknázása is túlzásba vihető. Azt, amikor egy cselekvő már nem csak embertársaira, hanem saját képességeire, érzéseire is szüntelenül és kizárólag saját (gazdasági) sikerességének potenciális eszközeiként tud tekinteni, Lukács nyomán Honneth (2014: 31) öneldologiasításnak (Selbstverdinglichung) nevezi, és patologikus jelenségnek tekinti.

A kivonulás korábban megállapított fő tétele azonban a külföldre költözés absztraktabb szintjén is megáll: főleg azok hagyják el az országot, akik erőforrásaik, kapcsolataik, kulturális tőkéjük révén hatékonyabban kifejezésre juttathatnák a dolgok állásával kapcsolatos elégedetlenségüket, és így visszacsatolást adhatnának az ország mindenkori vezetőinek elégedetlenségükkel, esetleg alternatív elképzeléseikkel kapcsolatban.

A kivonulás esetében jól látszik, hogy ami rövid távon vagy az egyén szintjén racionális, az hosszú távon és kollektív szinten nem feltétlenül az. A házassági szerződés megkötése például egy olyan esemény – válás – bekövetkeztére próbál rendezési tervet nyújtani, amelynek bekövetkeztét paradox módon, célellentétes következményként, maga is nagy mértékben elősegíti, mégpedig azáltal, hogy a felek között bizalmatlanságot teremt („Ha igazán szeretne, nem ragaszkodna a házassági szerződéshez”, „Talán mégsem tervezi velem örökre összekötni az életét?” stb.).

De a közlegelők tragédiája néven ismertté vált játékelméleti-társadalmi paradoxon is arra mutat rá, hogy az egyéni szinten racionális cselekvések hogyan tudnak társadalmi szinten irracionális, káros folyamatokat eredményezni, amelyek végül az egyénekre is visszahatnak. A kérdést már Hankiss Elemér Társadalmi csapdák (1979) című könyve is tárgyalja, de ha csak a nagyvárosi közlekedésre gondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy a racionális egyéni cselekvések hosszabb távon nem mindig célravezetők: mindenki, aki tömegközlekedés helyett autóba ül, lerövidíti az utazással töltött időt. Viszont amikor egyre többen ülnek autóba, a város közlekedése fokozatosan megbénul, és az ember akár már tömegközlekedési eszközzel vagy biciklivel is gyorsabban eljuthat a céljához, mint autóval (a „tömegközlekedés” helyett előszeretettel használt „közösségi közlekedés” indokolatlan költőiség vagy eufemizmus, de ez más lapra tartozik). Nagyon eltérő kontextusban, a szicíliai maffia működésével összefüggésben Diego Gambetta (2008: 191, 204-205) szintén azt találja, hogy a racionális egyéni viselkedés (a maffiózók segítségének igénybe vétele egy adás-vétel zökkenőmentes lebonyolításában) és a közösséget érintő hosszú távú negatív hatások (a maffia dominanciájának fennmaradása, ebből adódóan pedig az erőszak eszkalálódása és „a humán tőke legjavának elvándorlása”) között ok-okozati viszony állhat fenn.

A kivonulás nyertesei és vesztesei

Ha a kivonulás kérdését a különböző érintett csoportok szempontjából vizsgáljuk, a következőket fogjuk látni.

  1. A döntéshozók perspektívájából az állampolgárok kivonulása (külföldre költözése) felemás eredményt mutat: a potenciális tiltakozók kikerülnek a képből, vagyis a rendszerben lévő „túlnyomást” az elköltözés biztonsági szelepként elvezeti, viszont az elvándorlás a költségvetésre kétségkívül negatív hatást gyakorol (amit a külföldön dolgozók által rendszerint hazautalt pénzek részben kompenzálnak). Ami az állami intézmények működési színvonalát illeti, a politikai vezetés számára ez a szempont nagyrészt közömbös, legalábbis addig, amíg nem vált ki jelentős kollektív tiltakozást. (A vezetőknek vagy törvényben rögzítetten járnak magasabb szintű ingyenes juttatások, például az egészségügyben, vagy kapcsolataik és tőkéik révén kompenzálni tudják a rendszer leromlásából adódó esetleges hátrányokat, amelyek őket vagy gyerekeiket érhetnék, például az oktatásban). Azt, hogy a politikai vezetés a közjót szem előtt tartsa, végső soron csak az állampolgárok tudják – többek között tiltakozással vagy a máshová szavazással való fenyegetés révén – kikényszeríteni.
  2. Az elvándorlók számára, főleg, ha nagyrészt tudják, mit várhatnak külföldön, a változás általában pozitív, vagy ha valamiért mégsem találnák meg számításukat, továbbállhatnak egy harmadik országba vagy végső soron hazaköltözhetnek. Természetesen ez utóbbi kényszermegoldás pszichés költsége nem jelentéktelen, az önként vállalt elköltözés utáni kényszerű hazaköltözést kudarcként élhetik meg. Továbbá első generációs bevándorlóként, idegenként is számos nehézséggel szembe kell nézniük – az „egyszerre kint is, bent is” problémája többek között már olyan klasszikus szerzők figyelmét is felkeltette, mint Georg Simmel (1908) vagy Alfred Schütz (1945).[2] A helyzet azonban valószínűleg még ennél is drámaibb, mert az első generációs bevándorló viselkedési stratégiája szinte soha nem képes a befogadók szimpátiáját kivívni, hiszen amennyiben beilleszkedésre törekszik, akkor túlzott azonosulási vágya, amennyiben pedig az elkülönböződésre, akkor beilleszkedésre való képtelensége miatt érheti kritika (a problémát eredetileg más kontextusban ugyan, de Gregory Bateson (1956) vetette fel a kettős kötés elméletében). Vagyis gyakorlatilag nincs jó beilleszkedési stratégia.
  3. Az itthon maradók számára a leginkább negatív a helyzet. Őket ugyanis nem csak az állami szolgáltatások romlása sújtja, de a politikai kultúra és a tiltakozás esélyeinek romlásával is számolniuk kell. A tőkével leginkább ellátottak távozása a tiltakozást egyre nehezebbé és kilátástalanabbá teszi, így az állami szolgáltatások további romlásával lehet számolni. A kivonulás egyszerre ok és okozat, amely lefelé örvénylő mozgása révén a szolgáltatások fokozatos romlását eredményezi. Ennek hatását elsősorban az itthon maradók lesznek kénytelenek elszenvedni.

A politikai kultúra és az állami szolgáltatások minőségromlásának van egy olyan mértéke, amikor a tiltakozás már jóval veszélyesebb és/vagy kilátástalanabb, mint a kivonulás. Vagyis nem csak rövid, de hosszú távon is irracionálisnak mutatkozik: változásra képtelen rendszerekből, megdönthetetlen diktatúrákból a kilépés racionális.

A kivonulás szintje egy rendszer vagy intézmény számára akkor válik kritikussá, amikor a „kibocsátó” szervezet vagy közeg működését már nagyobb mértékben érinti negatívan, mint amekkora mértékben a célszervezetét javítja. Amikor a kivándorlás felgyorsul, akkor egy orvos, egy villanyszerelő vagy egy targoncavezető távozása nagyobb mértékben rontja a magyarországi, mint amennyire javítja az ausztriai, németországi, angliai vagy franciaországi körülményeket. Önnön logikájából következően, miszerint a távozók csak akkor térnek vissza, amikor a szervezet működési minősége ismét jóval a kivonuláskori szint fölé emelkedik (Hirschman 1995:96-97), illetve a racionalitásparadoxonból adódóan (ti. hogy a kivonulás általában racionálisabb, mint a tiltakozás) a kivonulás eszkalációja egyre nehezebben fékezhető meg, ezért érdemes az első intő jelekre különös figyelmet fordítani.

Következtetések

Az imént elmondottakból több dolog is következik.

  1. A tiltakozás nemcsak politikai eszköz, de korrekciós mechanizmus és az információközlés sajátos eszköze is egyben. Azt jelzi, hogy az adott intézményben változásra van igény. Sőt, elsődlegesen nem az intézmény – radikális – felforgatását, hanem működésének – reformer – javítását célozza (bár végső esetben az intézmény felszámolására is irányulhat). Mivel személyesen már kevésbé érintettek, és ezt idejük sem nagyon engedi, a külföldre költözők és ott dolgozók érdeklődése a magyarországi közélet iránt szükségképpen csökken. Hirschman nyomán megállapítottuk, hogy azok számára, akik egy szervezetet annak minőségromlása okán már elhagytak, nem lenne önmagában elegendő, ha a szervezet működésének minősége újra elérné azt a pontot, ahol ők kiléptek. Még ha a kilépés során nem szereztek is maradandó sebeket, visszatérésük akkor is csak a szervezet jelentős színvonal-emelkedése esetén várható. A kivonulás tehát öngerjesztő folyamat, könnyebb elindítani, mint megállítani vagy visszafordítani (ebből a szempontból ez a jelenség a születésszám csökkenő tendenciájával rokonítható). Ebből az is következik, hogy a polgárok itthon maradására fordított források jobban hasznosulnak, mint azok, amelyek a már elvándoroltak hazacsábítását célozzák.
  2. Mivel a kivonulás a „rendszerben” kialakuló „túlnyomást” kieresztő „biztonsági szelepként” működik, hatalomgyakorlásuk stabilitása szempontjából a kormányoknak nem érdekük az elvándorlás nehezítése. Ezt a jelen helyzetünkre lefordítva: az EU-ból történő kilépés a kivándorlás megnehezítésén keresztül Magyarországon a tiltakozási kedvet erősítené, hiszen „a tiltakozás szerepe nőni fog, ha a kivonulási lehetőségek beszűkülnek” (Hirschman 1995: 41). A politikai vezetés – és a hatalom megtartása – szempontjából a kivonulás, a külföldre vándorlás megkönnyítése racionális cselekedet. Aki még emlékszik valamennyire az ellenzékiekkel kapcsolatos kádári politikára, tudhatja, hogy a veszélytelen állampolgár csak nehezen juthatott útlevélhez, míg a hatalomra potenciálisan veszélyes ellenzékiek zsebébe egy idő után kivándorló útlevelet dugtak. (Erről Szelényi Iván külföldre költözése kapcsán Heller Ágnes [2004: 355-368] és maga Szelényi is írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv előszavában [1989: 16-17].)
  3. Az elvándorlás nem csak gazdasági és/vagy demográfiai szempontból okozhat gondot, de egy ország politikai rendszerében, demokratikus működésében is kárt okozhat.
  4. Nagyon fontos kérdés, hogy egyes társadalmi csoportok, amelyek helyzete objektív mércével mérve is romlik, miért nem tiltakoznak. Ennek legalább három oka lehet:
    1. A hűség: azok, akik egy adott intézményhez hűségesek, abban reménykedhetnek, hogy a negatív tendenciák idővel megfordulnak, ezért az intézmény elhagyása egyelőre korai volna.
    2. A tanult tehetetlenség/apátia: aki arra szocializálódott, hogy a változás mindig kívülről érkezik, míg a belülről induló kezdeményezések rendre elbuknak, nem fog tiltakozni.
    3. A kivonulás előkészítése: némelyek egyszerűen azért nem kötelezik el magukat hosszú távra a tiltakozás mellett, mert éppen saját kivonulásukat készítik elő. Ez jellemző néhány éve a hazai egészségügyi dolgozókra, bár újabb hírek szerint korrekciós mechanizmusként a kivonulás mellett a tiltakozás is megjelent. Az orvosoknál/ápolóknál a tanárok nehezebb helyzetben vannak, az ő foglalkozásuk (magyartanár, földrajztanár, történelemtanár stb.) sokkal erősebben köti őket az eredeti nyelvi közeghez.

Még egyszer, összefoglalva: a helyzet romlása esetén elmaradó tiltakozás legalább három dolgot sejtethet, amelyből kettő (b. és c.) egyáltalán nem szívderítő. A második lehetséges okkal (b.) volt időnk szembesülni, felemlegetése manapság már közhelyszámba megy, ezért főleg a harmadikra (c.) érdemes kiemelt figyelmet fordítani. Mert aki nem tiltakozik, könnyen lehet, hogy azért teszi ezt, mert éppen a kivonulás előkészítésével van elfoglalva.

A kivonulás eszkalálódása és a tiltakozás gyengülése egy racionalitásparadoxonból, vagyis abból következik, hogy a racionális végeredményhez – egy intézmény vagy rendszer működésének korrekciójához, jobbításához – a racionális döntés elhalasztásán és irracionális cselekvésen – vagyis végtelenül bizonytalan kimenetelű kollektív cselekvésen – keresztül vezet az út. Bár nagyobb nyilvánosság előtt már önmagában egy-egy (el)ismert ember tiltakozása is hatékony lehet, általánosságban megfogalmazható, hogy a tiltakozás leginkább kollektív nyomásgyakorlás formájában lehet sikeres. Ebből adódóan komoly koordinációs problémaként jelentkezik, szemben az emigráció „külső” (elköltözés) vagy „belső” formájával (visszavonulás a magánszférába), amelyek általában egyéni stratégiák, vagyis nem igénylik mások – legfeljebb csak néhány családtag vagy barát – együttműködését, bevonását.

A tiltakozás demokratikus hagyománya híján a mai Magyarországon a viselkedésnek a kivonulás és a tiltakozás esetében megkülönböztetett racionális és irracionális elemei mind egy irányba mutatnak, vagyis egyöntetűen a kivonulást valószínűsítik és a tiltakozás lehetőségét csökkentik. Az egyéni háttéralkuknak és életstratégiáknak a kivonulást elősegítő, a rendszerváltás után is továbbélő rendszerét a tehetetlenségi erő viszi tovább a kijelölt pályán, míg a tiltakozás sikeréhez szükséges irracionális bizalom, hit, altruizmus, felháborodás vagy karizmatikus vezető hiánycikknek bizonyul. (Egy kollektíve osztott normába vetett kollektív hit is segíthet abban, hogy a kollektív tiltakozásban való részvétel irracionalitása csökkenjen. Amennyiben tudom, hogy másokat is olyan elvek vezérelnek, mint például hogy „mindig állj ki az igazadért és a gyengébbekért” vagy „addig ne lépj ki egy szervezetből, amíg nem próbáltad meg minden erőddel megjavítani”, joggal bízhatok abban, hogy a spontán szerveződő tiltakozásban nem maradok magamra.)

A tiltakozás feltételeinek létrejötte egy hosszú láncolat eredménye, amely az imént elmondottakból logikusan összerakható: a gyerekek léthelyzetének közelítése a közös szocializációs intézmények biztosításával a különböző hátterű gyerekek közötti szolidaritás esélyét növeli. A nagyobb fokú szolidaritás növeli annak valószínűségét, hogy egymást személyesen nem ismerő emberek kollektív tiltakozásában az érintetteken kívül mások is részt vesznek, ami megerősítőleg hat a kollektív cselekvéshez szükséges hitre, hiszen az így létrejövő szélesebb társadalmi bázisnak köszönhetően ez a cselekvés objektíve is nagyobb eséllyel vihető sikerre (vagy legalábbis kisebb eséllyel van kudarcra ítélve). Ennek folyományaként a kivonulás felől a kollektív tiltakozás felé billen el a mérleg nyelve, ami hosszú távon és makroszinten a kivonulás káros társadalmi hatásainak mérséklődését jelentheti.

(Egzegézis: A szerző maga is élt külföldön, és reményei szerint még fog is. A szöveg nem általánosságban egy szervezet elhagyása vagy a külföldre költözés ellen foglal állást, pusztán annak figyelembe vételét javasolja, hogy egy szervezet vagy ország tőkeerős tagjainak kilépése negatív hatást gyakorol az adott szervezet vagy ország által nyújtott szolgáltatások, valamint a politikai közélet – egyébként is romló – minőségére, s így a minőségromlás által kiváltott kivonulás okozatként maga is a további minőségromlás okává válik. A szöveg a kivonulás öngerjesztő spirálmozgását nem egyéni morális megfontolásokkal, hanem egy strukturális racionalitásparadoxonnal magyarázza.)

Fáber Ágoston

 

 

Hivatkozott művek:

  1. Bateson, G. et al. (1956): Toward a Theory of Schizophrenia, Behavioral Science 1(4): 251-254.
  2. Berger, Peter L. és Thomas Luckmann (1998): A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés. Budapest: Jószöveg.
  3. Elster, Jon (1997): A társadalom fogaskerekei. Budapest: Osiris.
  4. Gambetta, Diego (1988): A maffia: a bizalomhiány ára in: Lengyel György és Szántó Zoltán (szerk.): Gazdaságszociológia. Szöveggyűjtemény. Budapest: Aula.
  5. Hankiss Elemér (1977): Társadalmi csapdák. Budapest: Magvető.
  6. Heller Ágnes (2004): Bicikliző majom. Kőbányai János interjúregénye. Budapest: Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó.
  7. Hirschman, Albert O. (1995): Kivonulás, tiltakozás, hűség. Hogyan reagálnak a vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek? Budapest: Osiris Kiadó.
  8. Honneth, Axel (2014): Eldologiasodás. Elismeréselméleti tanulmány, Replika 88(4): 25-80.
  9. Konrád György és Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat.
  10. Putnam, Robert D. et al. (1992): Making Democracy Work. Civic Traditions in Modern Italy. Princeton: Princeton University Press.
  11. Schütz, Alfred (1984): Az idegen [részlet] in Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest: Gondolat. (Németül: Alfred Schütz [1972]: Der Fremde in: Gesammelte Aufsätze. Bd. 2: Studien zur soziologischen Theorie. Den Haag).
  12. Simmel, Georg (2004 [1908]): Exkurzus az idegenről in: Biczó Gábor (szerk.): Az idegen. Variációk Simmeltől Derridáig. Debrecen: Csokonai Kiadó.

 

[1] A tiltakozók és a kivonulók számszerűségét homályban hagyó óvatos és bizonytalan megfogalmazás oka a vonatkozó adatok hiánya vagy megbízhatatlansága.

[2] Az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból történő kiválása az ott élő és dolgozó, kulturálisan „idegen” magyar állampolgárokat immáron hivatalosan is „idegenné” teheti. Kényszerű – de nem tudni még, mennyire tömeges – hazatérésük a hazai politikai viszonyokat is átrendezheti, amennyiben olyan cselekvők jelenhetnek meg ismét a közéletben, akik eddig – legalábbis részben – a tiltakozás helyett a kivonulást választották.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá