AKÁR KACAGNI IS – Alternatív ötvenhatok az irodalomban

Nincsen kerek évforduló botrány nélkül – mondhatnánk erősen traumatizált ’56-os ünnepeink történetére visszatekintve. Habár a tíz évvel ezelőtti „ostrom” és telefonfülke-gyújtogatás mára csupán ártatlan füttyszóvá szelídült (politikai oldalaktól függetlenül, tisztán az ünnep apropóján felszabaduló indulatokat tekintve), a fővárosban elhelyezett ’56-os plakátok körül fellépett roppant kínos huzavona arról árulkodik, hogy a mai napig ádáz harcok dúlnak az ’56-kultusz frontján. Több lap is idézte Rainer M. János, az 56-os Intézet vezetőjének Facebook-posztját, miszerint „Az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét.” A konzervatív kultúrpolitika tartós berendezkedésével, úgy tűnik, a mítoszképzés egyre elemibb szükséglet az ünnep hivatalos kommunikációjában, amelynek eredménye aztán a fenti, kreált (ál)hősök sereglete, az oral history átbillenése fabulába, a művészetekben a pátosz és a teatralitás térhódítása. Szétnézve a friss kötetmegjelenések között olyan kiadványokat válogattunk, amelyek szembe mennek az idealizáló áramlattal, és a 60. évfordulón is képesek újszerűen közelíteni az ’56-emlékezethez.

A történettudományi munkák közül kimagaslik a fent idézett Rainer M. János Az 1956-os forradalom című kötete (Osiris Kiadó), amely albumnak is beillik gazdag képanyaga és rendkívül igényes kivitelezése okán. A könyv mindezidáig a legteljesebb 56-értékelés és -értelmezés a korabeli rendszerelőzményektől kezdve a máig ható következményekig. „1956 nem vált tisztító viharrá úgy, ahogyan azt Göncz Árpád – Méray Tibor és Aczél Tamás, két egykori kommunistából lett 1956-os forradalmár híres könyvének címét felidézve, érvényét kiterjesztve – várta – mondja előszavában Rainer M. – 1956 ellenben – mondhatnánk: természetesen – olyan lett, amilyen a mai Magyarország. Itthon ellentmondásos, olykor zűrzavaros történet […]. Kint, a világban pedig halványuló, de még mindig jó emlék, melynek a mai valóság mindegyre ellentmond…” A szerző folyamatosan ütközteti a „nemzeti önkép” – mára meglehetősen groteszk pózba merevedett – definícióit, valamint a magyar múlt és jelen külföldi megítélésének változásait. Alapvető szociológiai tisztázásokat végez el a nyelvi beidegződéseinek hagyományában is – például az ellenforradalmi ideológia egyik pilléreként szolgáló „csőcselék” esetében, vagyis hogy a forradalmat a börtönökből kiszabadult, fegyverhez jutott „kétes elemek” lobbantották volna lángra. A társadalomtudományi háttér vizsgálatán kívül egyik legfontosabb fejezete a kötetnek az „1956 és 1989” című, amely az 56-os kontextus rendszerváltáskori szerepét tárja fel.

A történelmi munkák skálájának másik végén helyezkedik el egy igencsak karcsú kiadvány, mégis említésre méltó, mert kifejezetten a kamaszokhoz és a fiatal felnőttekhez szól, és célját kitűnően valósítja meg. A Holnap Kiadó gondozásában megjelent ’56, idővonal – A forradalmi főváros című kötet szerzője, Pajor Alex vélhetően azonos a dokk.hu-n is publikáló fiatal költővel (a kötetben nem mutatják be), erről árulkodik az – egyébként igen szimpatikus – Isten Háta Mögött-mottó a kötet élén („ó, várj, míg felkel majd a nép”) (a nemrég felbomlott, méltán népszerű alterock zenekar szövegei vitán felül költészeti produktumok). De szerepel idézet a Quimbytől is (a Forradalomból), vagy a Pál Utcai Fiúk Közel az éjfél című számából. A mottók alá rendelt fejezetek mindössze 90 oldalon összefoglalják a budapesti eseményeket, és közben a „keretesekben” olyan tudnivalókról olvashatni, mint például mi a davajgitár vagy a Molotov-koktél, ki volt Mindszenty József, vagy miért rendezték a Rajk-pert. Meglepő, hogy ebbe a terjedelembe számos korabeli forrás és irodalmi anyag is belefért: az egyetemisták 16 pontjától kezdve Nagy Imre beszédének egy részletén át XII. Pius pápa üdvözlő táviratáig. Jobbágy Károly, Buda Ferenc, Faludy György, Képes Géza, Márai Sándor, Tamási Lajos versei pedig az „idővonalon” elhelyezve illusztrálják az eseménysort. Világos, lényegre törő mondatok, tökéletesen eltalált dizájn (sárgított lapok, a fő- és alcímeknél írógép-tipográfia), és a legfontosabb: a tízen-huszonéveseket megszólítani képes stílus és tudásanyag. Történelemtanárok között mindenképp szétosztandó mű.

Ha a generációs lépcsőn egy fokot feljebb lépünk, bátran mondhatjuk, hogy az idei évfordulón a negyvenes korosztály „robbantott”, és rég várt, blaszfémikus irodalommal kavarta fel az állóvizet. A Cser Kiadó és a Hévíz folyóirat közös kiadásában megjelent A másik forradalom – alternatív ötvenhat című új antológiának már a címe is sokat elárul a szemléletváltásról. A Hévíz szerkesztői afféle „Mi lett volna ha”-képzeletjátékra kérték fel szerzőiket, vagyis hogy a valós tényektől elrugaszkodva írják meg, hogyan alakulhatott volna másképp az ötvenhatos sztori. A prímet az említett negyvenesek viszik, a két rangidős Bereményi és Vámos, rajtuk kívül Babiczky, Bödőcs Tibor, Berg Judit, Cserna-Szabó, Dragomán, Gerlóczy, Háy, Horváth Viktor, Kemény István, Kiss Tibor Noé, Maros András, Márton László, Rainer M., Szécsi Noémi, Totth Benedek írásai szerepelnek a kötetben. Az ötletgazdák Cserna-Szabó és Szálinger Balázs voltak. Az efféle antológiák nyilván akkor sülnek el jól, ha a képzelet elszabadult hajóágyúként működik, s ez nem is egy novellában kitűnően meg is valósul. Az egyik legkellemesebb meglepetés a humoristaként ismert Bődöcs Tibor, aki Márai Naplóját „újraírva” mellbevágó kor- és kórtörténetet tesz le az asztalra, olyan nyelvi sűrítettséggel és mély humorral, hogy a legjobb írókat is kenterbe veri. Volt, aki kevésbé rugaszkodott el a valóságtól (Dragomán György Foxtrott című írásában például megmarad az író regényvilágából ismerős múltidézésnél); volt, aki a szintén emlékezetes ’86-os évből indult ki (Kemény István), de ez esetben valójában a szövegek összessége rajzolja ki azt a sziporkázó, hol sci-fibe, hol abszurdba, hol szürreálba, hol misztikába hajló fiktív világot, amely persze minden ízében a valóságról alkotott nézeteinkben gyökerezik. Van itt Andrássy út 60-ban felbukkanó Schwarzenegger, írókongresszus után LSD-t szívó Márai, jachton ülő Hamvas Béla – egyszóval lerombolva minden tragikus pátosz, és a könyv végre megengedi, hogy akár kacagni is merjünk a történelmen.

Nemcsak korosztályi azonosság, de jelentősége és a tabudöntögetésben rokon – noha alapvetően eltérő – vonásai okán is meg kell említeni Papp András és Térey János közös drámájának, a Kazamatáknak új kiadását a szerzők személyes naplójegyzetével kiegészítve (Magvető), amely tíz évvel az eredeti mű megszületése után fokozottabb aktualitással szólal meg, mint valaha. A tragédia a forradalom egyetlen napján, október 30-án  játszódik a budapesti Köztársaság téren, és a pártház lincselésbe torkolló ostromát beszéli el. „Ha igazat akarnak megtudni 56-ról, olvassák el [a művet], amely meggyőződésem szerint az utolsó száz év egyik legjobb drámája. Ez a forradalom első igazán irodalmi ábrázolása” írta Spiró György a Kazamatákról, amely írott drámaként először a Holmiban jelent meg 2006-ban, s ugyanebben az évben mutatták be színpadi változatát a Katona József Színházban. Épp attól robbantotta annak idején az 56-konstrukciót, hogy szakított a dokumentarista ábrázolással, és par excellence drámává formálta az eseményeket. A szerzők ugyanis a hitelességet esztétikai, és nem történelmi kérdésként kezelik, mivel – ahogy Térey fogalmazta meg a nemrég lezajlott Margó Fesztiválon: „a színpad nem a népboldogítás vagy igazságtétel eszköze”. Ebben a drámában egy merőben más 56-megközelítéssel szembesül az olvasó, s ennek egyik záloga a Szóvivő alakja, aki egyfajta narrátorként a közvetít a két oldal, a kint és bent között, metaforikus értelemben is. Térey műveiben megszokhattuk, hogy mindig ott bujkál az ironikus reflexió a jelenre: az eredeti bemutató idején lett rendkívül népszerű itthon a Való Világ műsora, az egyetlen házba összezárt, egymást kifúró embercsoport kukkolása. A dráma egyes jelenetei (például amikor a házbéliek „kiszavaznak”, s ezzel halálra ítélnek valakit), ennek fényében válik érthetővé. A Kazamaták korszakos mű, bizonyos értelemben ellenpólusa a szintén a 2006-os évfordulóra elkészített Szabadság, szerelem című filmnek, amely a giccses idealizálás iskolapéldája.

A szépprózában az év egyik regénye biztosan – és e címre még az ’56-os évfordulótól függetlenül is méltó – Száraz Miklós György Apám darabokban című opusza (Scolar Kiadó). A vaskos kötet lapjain a közösségi és személyes múltfeltárás precízen elfogulatlan aktusa közben egy jelentős történelmi és családregény születik, ezen belül 56-os regény, ügynökregény, aparegény, anyaregény. A szerteágazó történet fő ágát a szülők, Száraz György és Marek Márta egymásra találása képezi, amely egybeesik 1956 forrongó napjaival, s az ő levelezésük által bomlik ki két megkapóan emberi, azonosulásra késztető történet. Nincs posztmodern bújócska, rejtekezés: az elbeszélő az, aki, Száraz Miklós György, ahogy a regény címében szereplő apa is önmaga: Száraz György, a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb írója és szerkesztője, akit mára ugyan kissé elfeledtek, de a könyvből kiderül, milyen szellemi pezsgést gerjesztettek a Kádár-kori Magyarországon művei. Az eseménytörténet javarészt az apa ’56-os szabadulása és ’57-es nősülése között eltelt hónapokra koncentrál, s ezt olyan kiválóan megkomponált miniatűrökből állítja össze az író, elsősorban az apa leveleit és naplóbejegyzéseit rekonstruálva, hogy minden pillanatnak átüt a színe, hangja, illata a lapokon. Mondhatjuk-e, hogy ezzel megszületett a várva várt ’56-os nagyregény? Akár igen, de az Apám darabokban valójában több ennél: a magyar irodalom legjelesebb apa- és anyaregény-hagyományába illeszkedik.

A forradalmat személyesen is átélő „apák” nemzedékének két nagy öregje, s a nyugati emigráció legjelesebb alkotói, Ferdinandy György és Sárközi Mátyás is jelentkezett az évforduló apropóján új kisprózakötettel, habár a téma egész életművüket végigkíséri – Ferdinandy novellái között a Fekete karácsony című kötetben (Magyar Napló Kiadó) épp ezért olvashatunk már klasszikussá lett emigrációs szövegeket is. Ferdinandy folyamatosan ütközeti a fél évszázad távolából foszladozni kezdő emlékeket a nyolcvan-kilencven évessé lett „öreg harcosok” jelenével, s ez adja az írásai oly ismerős lírai melankóliáját – a mindent szépítő torzítás helyett. A kettészakítottság táplálja az örök dilemmát: „Ez az, amit tudni akarok. Hogy mi történt azzal, aki nem rohant bele a vakvilágba. Aki itt maradt. Vajon mi lett volna belőlem ezen a domboldalon? Annyit már tudok, hogy a nagyvilágon e kívül. És hogy mostanra már itt is idegen vagyok.” (Négy telefon) E kettős idegenségérzet lenyomatai a legszebb novellák, például a Tanulmányúton: „Minden, igen, minden idefűzött. Gyergyai bácsi és Füst Milán, apa tolókocsija, a tankok és a buszok. Itt kellett maradnom, ha volt bennem egy fikarcnyi becsület. És mégis, el kellett mennem, ha törik, ha szakad.” Sárközi Mátyás különös című kötete, a ’34, ’44, ’56 – PLUSZ (Kortárs Kiadó) az író életének három fordulópontjára fókuszál, s nagyszabású történeti kulisszák helyett apró magántörténetek által fogalmazza meg: az ember egy forradalomban is az, aki. A Mariann című novella egy szerelmi történet, melynek hőse a fegyverropogás napjaiban valójában csak az áhított lány után képes sóvárogni. „ – Nem tudom, hogyan jutok ki Kőbányára – só­hajtottam. – Szívesen rohangáltam volna Mariannal egész éjjel a forrongó Budapesten. Mint két regényhős. Fegyverek közé keveredve, süvöltő puskagolyók elől kapualjakba ugorva. Összefogódzva, dobogó szívvel.” A helyszínek és a forradalmi napok aprólékos leírásai Száraz Miklós György regényéhez kapcsolják a Sárközi-művet, de hasonlóképp megjelenik benne a Ferdinandy által is ábrázolt, máig élő tompa fájdalom: András drámája, hogy a szívet dobogtató invitálás a lánytól már akkor érkezik, amikor a fiú Svájcban kezd új életet.

A költészet felől évfordulóktól függetlenül is lényegesen problematikusabb az ünnephez közelíteni. Esztétikailag nem sok jót sejtet a pátosszal és heroizmussal átitatott „forradalmi líra” műfaja, amely az aktualitásokhoz kapcsolva vészesen programköltészetté alakul. Szerencsésebb megoldás talán más művészi formákban „feloldva” tálalni a költészetet, amihez ebben az évben meglepően jó érzékkel nyúlt a Magyar Írószövetség (azért „meglepően”, mert az írószervezet sosem lépett ki a szabványemlékezések keretei közül, saját szerepének szükséges újradefiniálása pedig távolról sem jött szóba) – s ez egy utcai kiállítás formájában valósult meg. A Bajza utca – Városligeti fasor sarkán álló épület kerítésén az ’56-os forradalomban szerepet vállaló alkotók kinagyított fotóját, rövid életrajzát és egy-egy művük részletet tették közzé (mások mellett Buda Ferenc, Gérecz Attila, Déry Tibor, Háy Gyula, Lakatos István, Páskándi Géza, Zelk Zoltán portréját).  Az installáció óhatatlanul is párbeszédbe lépett a városi helyszínnel, a járókelőkkel, megtorpanásra késztetett, összekapcsolta az épület eszmei üzenetét a külvilág jelenkori zakatolásával – vagyis betöltötte egy jól működő utcakiállítás funkcióját.

A lírakötetek közül feltétlenül érdemes kiemelni Szepesi Attila 56 vers című kompozícióját (Nap Kiadó), amely minden prekoncepciót és előítéletet leépít az ünnepi verseskönyvekkel kapcsolatban. Túl a szerző vitathatatlan költői kvalitásain, ez a kötet olyan eleven, emberi, olykor ironikus, frivolan játékos húrokon játszik, hogy egészen új fénytörésben mutatja fel az októberi napok a tragikumát. „Bizarr humor, ködöt oszlató verőfény” – írja Benkő Attila ajánlójában; és soha találóbb jelzőket. Szepesi a rá jellemző narratív, „novellaszerű” líra eszközével villant fel 56 verses pillanatfelvételt a forradalom idejéből, amelyeket valóságos képek egészítenek ki a Fortepan gyűjteményéből. A tizenegy éves kamasz látásmódján át tükröztetett események mindegyikében megcsillan az a lírai mag, amely sokszor a vers címéül is szolgál, s éteri magasságba emeli a nagyon is földhözragadt, groteszk történéseket. A Szappankeresőben Petri Feri bácsi, aki a váci börtönben „a szappanjába berótta a fia születési / dátumát, ami épp október 23-a volt, ezért félelmében, / hogy utóbb megbüntethetik (…) visszament a börtönbe , / megkereste és zsebre vágta az árulkodó / szappant…” De születik vers arról, hogy a Benczúr utcában épp Kodály háza előtt négy géppisztolyos katona, „két ruszki, két magyar” kinyittatják a hegedűtokot a zeneiskolás kissráccal, hogy „nem kézigránátokat szállítok-e / a bujkáló forradalmároknak”; arról, hogy a Köztársaság téren felakasztott ávós zubbonyába úgy kapdosott bele a szél, „mintha keringőzne vele” (Keringő); hogy egy járdaszéli tank zászlótartójába „odatűzött valaki egy fekete vászonnal körülcsavart / boszorkányseprűt” (Boszorkányseprű); a kavargó, bizarrul komikus álhírekről, hogy például „Moszkvába szökött Rákosival Hegedűs, aki / valójában a zabigyereke”, vagy a Nagy Imre kivégzésekor Budapesten bolyongó Garcia Márquezről, aki „úgy érezte: az Apokalipszis világába lépett”. Szepesi „regényes” versei a fenségest ötvözik a meghökkentővel, s ez adja feledhetetlen hangulatukat, amely beleég az emlékezetbe.

 

Laik Eszter

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá