Akinek korog a gyomra, nem válogathat – A munkaerőhiány sem kényszerít ki magasabb bért és bejelentett állást

Magyarországon ma egyszerre van jelen a tömeges munkanélküliség, a kezelésére létrehozott és egyre burjánzó közmunka, a nyugat-európai kirajzás és a fokozódó hazai munkaerőhiány. Különösen jól érzékelhető ez a munkaigényes hazai mezőgazdasági kultúrákban, ahol a komoly fejlődési lehetőségeknek és a vidék lakosságmegtartó képességének gátja a bizonytalan gazdaságpolitikából és a megélhetés bizonytalanságából fakadó munkaerőhiány.

– A napszámos munkához nem ész kell, hanem megfelelő mentalitás – mondja Ledó Ferenc, a zöldségtermeltetéssel foglalkozó szentesi DélKerTész szövetkezet és a FruitVeb, a Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet és Terméktanács igazgatója. – Van hat hektár saját almásunk egy barátommal közösen. Arra nem lehet állandó munkaerőt alkalmazni, de szedéskor, a legnagyobb munkacsúcsban egyszerre sok napszámost kell találni. Nekem olyankor le-föl jár a gyomrom, mert ott van a fákon a gyönyörű termés, de ha a szedők nem elég óvatosan teszik bele az edénybe, hanem dobják, rázzák vagy magasról ejtik bele, akkor minden egyes alma megsérül, és csak 15 forintért tudjuk eladni kilóját. Ha óvatosan rakják bele, akkor 100-ért. De akit olyankor el tudunk hívni, azt a legkevésbé sem érdekli, hogy én 100 forintért adhassam el az almámat.

A 70 ezer lakosú szentesi járásban durván 1500 munkanélkülit tartanak nyilván, miközben egyre nyilvánvalóbb jelei vannak a munkaerőhiánynak. A térség legnagyobb munkáltatója, a baromfifeldolgozással foglalkozó Hungerit Zrt. (sokan még mindig szocializmusbeli nevén, Barneválként emlegetik) új üzemrészt akart beindítani, ahol 300 új munkahely létesült. Meghirdették a lehetőséget a munkanélküliek között. Semmilyen képzettség nem kellett hozzá. A cég vállalta a betanítást, helyben elvégezték volna az orvosi alkalmassági vizsgálatot – mégis mindössze ketten jelentkeztek, hogy ők megpróbálnák. A cég végül megvett egy bezárt iskolát, átalakítják munkásszállásnak, és Kárpátaljáról, ahol nagy a szegénység, és az ukrán állampolgárok nem tudnak továbbállni Nyugat-Európába, hoznak vendégmunkásokat.

A DélKerTésszel kapcsolatban álló egyik nagy zöldségtermelő vállalkozó lakókonténereket telepített a tanyájára, és Dél-Erdélyből hozatott munkavállalókat. Ezt hivatásos, bár rendszerint mélyen a szürkegazdaságban működő, kíméletlen felhajtó cégek szervezik. Aki dömpingmunkák idején megszorul, muszáj hozzájuk fordulnia, mert elveszítheti a termést. De a kertésznek nem jó üzlet ismeretlenek tömegével dolgozni. A felhajtónak emberenként 1000 forintos órabért kell fizetnie, de abból maga a munkás maximum 500-at kap meg – úgy is dolgozik.

Korábban Észak-Erdélyből és a Partiumból vállaltak sokan munkát az Alföldön. Ők voltak azok, akikről egy időben azt írták a lapok, hogy Soltvadkerten kiürített disznóólban szállásolták el őket a szőlősgazdák. Ennek azonban rég vége, ma már az összkomfortos melléképületeket is otthagyják; az észak-erdélyiek is megindultak Németországba és Spanyolországba. Egyik hívja a másikat, hogy sokkal többet lehet ott keresni. Úgy is van. Előfordult egy mórahalmi tanyán, hogy az egésznyári munkára szerződött románok egy márciusi éjjel összecsomagoltak, és reggelre köszönés nélkül elmentek. Persze, még nem a gazda tartozott nekik a ledolgozott hetek árával, hanem ők a gazdának, amiért már a tél végén nála lakhattak, ehettek-ihattak, mert otthon már nem volt mit.

Az alföldi gazdákat legalább 15 évig elkényeztette a romániai szegénység, és az, hogy Németországban vagy Ausztriában csak feketén dolgozhattak a román idénymunkások. A magyar gazdák nagyon haragszanak a helybeli magyar napszámosokra, akik nem átallnak segélyért járni az önkormányzathoz, sűrűn támasztják a kocsmapultot, mert ha egyik nap megkapják a napszámot, nem jönnek újra addig, míg tart a pénzből. Korábban a románok 350-400 forintos órabérért dolgoztak, de ebből levonták a kosztot-kvártélyt. Ennyi pénzért a magyar munkanélküliek nem dolgoznak, mert ennyi a közmunkából és a segélyekből munka nélkül is összejön. Miután azonban a románok közül sokan megkapták a magyar állampolgárságot is, szerették volna áthozni a családjukat. Olcsón vásárolni valamilyen üresen álló tanyát: attól kezdve ők maguk is, a gyermekeik is a magyar szociális rendszer hatálya alá tartoztak volna, és már nem lettek volna annyira kiszolgáltatva a munkaadóiknak. Ezt a folyamatot végül az akasztotta meg, hogy egy román vendégmunkás Mórahalmon meggyilkolt egy idős tanyai férfit, és a lakossági felháborodást meglovagolva a környékbeli önkormányzatok minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a letelepedést.

Mióta megerősödött a német eperföldek szívó hatása, már nem kell azzal bajlódni, hogy a vendégmunkás jöhet, de a családja ne jöjjön. Pedig munka, termelési lehetőség, piac volna bőven.

– Jönnek hozzám az integrált termelők, hogy főnök, fejlesztenék, pénzünk is van, meg most jó feltételekkel kapnánk hitelt – de ki fogja megcsinálni a munkát? – meséli Ledó Ferenc.

– Biztosan van az a pénz, amennyiért találnának embert, csak nagyon hozzászoktak, hogy eddig fillérekért is kaptak munkást – jegyzem meg. Válaszul az elnök bemutat Sarusi Kiss Lászlónak, aki a legnagyobb fóliás zöldségtermelő Szentesen.

– 1989-ben 500 négyzetméteren kezdtük a fóliázást – emlékezik a kezdetekre a nagygazda. – Mára a hajtatott fóliás területünk 40 ezer négyzetméterre nőtt. Eleinte ketten dolgoztunk az édesapámmal. Később családtagokat, rokonokat hívtunk, tisztességesen kifizettük a munkájukat. Ezt is kinőttük azonban, és muszáj volt alkalmi munkásokat keresni. Akkor még csak évi 2-3 hónapban volt nekik munka – a többi időben elegek voltunk ketten az édesapámmal. Csakhogy kiderült: éppen a munkacsúcson a legnehezebb alkalmas embert találni. Most naponta átlag 17-20 ember dolgozik a fóliáinkban – és január 2-ától december 30-áig munkát biztosítok nekik, hogy akkor is nálam legyenek, amikor a legfontosabb időszak van.

Sarusi Kiss László munkaadói magatartása szinte egyedülálló a szentesi fóliások körében, ahol változatlanul az a fő szokás, hogy ha kell ember, hívnak, ha nem kell, nem hívnak. Persze, a napszámosok többsége is a pillanatnyi érdeket nézi: ha valaki 100 forinttal magasabb órabért ígér, akkor másnap már ahhoz mennek. Sarusi az idő múlásával rájött, hogy a jó munkásokat csak úgy tarthatja meg, ha nem engedi el másokhoz, hanem egész évben munkát ad nekik. A hajtatott zöldség kényes és értékes dolog: aki felelőtlenül dolgozik benne, nem hasznot hajt, hanem kárt okoz. Öt nap alatt tönkre vághatja egy egész év munkáját. Ennek érdekében még áldozatokra is hajlandó: akkor is fizet, amikor lazább a tempó, hogy akkor is neki dolgozzanak az emberek, amikor hajnaltól késő estig a fóliában kell lenni, hogy kárba ne menjen a termés.

– A piacon csak az extra minőségű árut fizetik meg. Ezért a termést szabályozni kell. Egész évben növő száron, műtrágyával táplált kókuszpaplanon termeljük a paprikát, a gyengébb oldalhajtásokat folyamatosan le kell csípni, hogy csak a főszárhoz legközelebb lévő, legerősebb hajtások hozzanak virágot. Ha ezt nem jól végezzük, sok lesz a termés, de gyenge minőségű – mondja Sarusi.

Szerinte az sem jó, ha egyik termelőtől 2-3 naponként a másikhoz mennek át a napszámosok, mert áthordhatják a növénybetegségeket, kártevőket. Azért, hogy megbízható munkásokat választhasson, és megtarthassa őket, úgy szervezi a termelést, hogy egész évben legyen mit csinálni a gazdaságában. Ennek érdekében fenntartotta a fűtött fóliát, amire gazdasági értelemben már nem sok szüksége volna.

Az egykori Árpád Téesz, amely később Árpád Agrár Zrt.-vé alakult át, a saját ültetvényén egyszer már fűtésre használt, 38-42 fokosra lehűlt termálvizet átadja az ottani vállalkozóknak – szintén a fóliasátruk fűtésére. Így azokban a sátrakban már január közepén lehet a paprikapalántát ültetni, és a hideg téli hónapokban végig van munka. Kezdetben rövid a nappal, kevesebb a munkaóra – de van munka, és van kereset. Fokozatosan mennek át a fűtetlen fóliába is, a napi munkaidő 9-10 óra lesz, olykor 12 is – de vele arányosan a havi nettó kereset is emelkedik. Télen, a leggyengébb hónapokban 100-110 ezer a nettó, amely nyáron fölmegy 200 ezerre is.

– Ehhez képest a közmunkáról a gyerekek számától függően 47-60 ezer forintot lehet hazavinni. Miért nem ide jönnek inkább a közmunkások?

– Mert itt dolgozni kell – mondja kurtán Sarusi Kiss László.

Találkozom a szentesi főtéren két asszonnyal. Közmunkásnak tűnnek, de kiderül, hogy állandó önkormányzati alkalmazottak, akiknek határozatlan időre szóló munkaszerződésük van. A bérük körülbelül nettó 70 ezer forint, ha eljön az ideje, jár a nyugdíj, jár a táppénz. Dolgozni kell, de a munka nem olyan nehéz: szemetet szednek, söprögetnek. Ha nagyon tűz a nap, elmehetnek árnyékba. Ha elered az eső, behúzódhatnak az ebédlőbe. Ha vécére kell menniük, használhatják a főtéri nyilvános vécét.

– Húsz évet dolgoztam a ruhagyárban, mielőtt tönkre ment – mondja egyikük. – Oda visszamennék, de az nem nyit ki soha többé. A fóliába nem mennék, mert télen nincs munka, nyáron pedig meg lehet ott rohadni a hőségtől. Dolgoztam kertészeknél, amikor muszáj volt, de 500 forintnál több órabért sohasem adtak.

– És a Hungerit? Az is állandó munka, nyugdíjas állás.

– Oda végképp nem mennék semennyi pénzért. Ott a vécére sem mehet ki addig az ember, míg engedélyt nem kap rá, és nem állítanak valakit a helyére. Meg az állandó hideg, a zaj, a bezártság. Itt is meg kell csinálni, amit kijelöltek, de legalább szabad levegőn vagyunk, és nem járkál utánunk a felügyelő, hogy hajtson bennünket.

– Fölvettek volna egy konyhára – mondja a társa. – Napi nyolc órát kellett volna dolgozni, de csak kettőre jelentettek volna be bennünket. Bruttó 90 ezret ajánlottak, de onnan sohasem mentem volna nyugdíjba, mert négy év alatt telt volna ki egy év szolgálati idő.

Bár ők kiváltságosnak tűnnek a 70 ezer forintos nettó fizetésükkel, és a határozatlan idejű szerződésükkel, mégis félnek. Hallották, hogy az önkormányzatnak nincs pénze, az ő munkájukat pedig közmunkásokkal is el lehetne végeztetni. Pedig a városnak jobb, ha állandó munkások tartják rendben a közterületeket. Eleinte nagyon szégyelltek söprűvel, lapáttal járkálni az utcákon. Be is szólogattak nekik az emberek, az ismerősök meg elfordították a fejüket.

– Minél jobban bujkáltunk, annál jobban fölismertek. De amikor megkaptuk a fizetésünket először, aztán megkaptuk másodszor, már fölemeltük a fejünket. Mert akinek korog a gyomra, meg éhes a kölyke, az nem válogathat. Mi mindketten egyedül tartjuk fenn a családot, nincs mellettünk férfi, aki segítsen. Nekünk nagyon sokat számít, hogy a következő hónapban is biztosan lesz fizetés. És azért azt is megkaptuk már, hogy azóta ilyen szép a város, amióta mi tartjuk rendben.

Sokan azonban menekülnek minden bejelentett munkától.

– Megjelenik egy ismerős a közmunkán, dolgozik két hónapot, és már ott is hagyja. Tudja miért? Mert tartozása van. Amikor bejelentik a munkaügyi központban, azonnal utoléri a bank, és már kezdi is levonni a 33 százalékot. Úgy pedig hiába dolgozik egész hónapot az ember, alig marad több mint a 22 ezer 800 forintos segély.

– Azoknak jó a közmunka, akiknek gyerekük van – mondja egy fiatalember a fóliatelepekkel átellenben. Egy régi, vastag termálvíz-vezeték árnyékában hűsölnek idősebb társával. A vezetékről foszladozik a hőszigetelés. Mellettük motoros fűkasza – a vezeték környékén magasra nőtt gazzal küzdöttek, míg el nem fáradtak.

– Az állam ugyanis ad családi adókedvezményt a gyerekekre, akinek három van, akár 60 ezret is hazavihet. A fóliában meg zsebbe fizetnek, egy óra 500 forint, tesznek rá nagy ívben, hogy hány gyereket kell ebből eltartani.

A fiatalember 36 éves, 22 ezer 800 forint segélyt kap, ami azt jelenti, hogy idén már legalább egy hónap közmunkát letöltött, de a több lehetőséget kínáló tavaszi-nyári hónapokban nem akart közmunkás maradni. Így most legálisan kaszálhatja gazt az Árpád Agrár Zrt.-nél. Mindjárt jobb úgy napszámra menni, hogy az embernek nem nulláról, hanem 22 ezer forintról indul a havi jövedelme.

Neki jól van így, külföldre sem kívánkozik.

– Ha közmunkára a gyerekesek törekednek, akkor külföldre azok, akiknek se kutyájuk, se macskájuk – magyarázza. – Meg azok, akiknek sok hitelük van. Ismerek egy csávót, az Norvégiában dolgozott. Egymillió forintot keresett havonta. Akkor jött haza, mikor ki tudta fizetni az összes adósságát. Gondoltuk, hogy utána majd összeáll valakivel, és családot alapít, de már nem érezte jól itthon magát. Akárhová ment, filléreket kínáltak neki – annyit, amennyit Magyarországon fizetni szoktak. Inkább fölkerekedett, és visszament Norvégiába.

Az idősebb férfi legalább 70 évesnek látszik, de mondja, hogy csak 62. Negyven éve dolgozik az Árpád Téeszben, meg a jogutód zrt.-nél. Már csak két éve van a nyugdíjig – ha megéri, mondja.

– Neked legalább lesz nyugdíjad – jegyzi meg a fiatalabb.

– És magának? – kérdem tőle.

– Tudja mit, engem nem is érdekel, mert az még olyan messze van. Majd ha én is két-három évre leszek tőle, akkor elgondolkozom, hogy legyen tovább.

Sarusi Kiss László azt mondja, legszívesebben csak 40 éven felülieket venne föl munkára. Őbennük még van felelősségtudat: legalább paprikaválogatás közben, mikor mindkét kezüket használni kell, nem nyomogatják az okostelefonjukat. A negyven év felettiek nagyon meg tudják becsülni, ha kereshetnek egy hónapban nettó 120-150 ezer forintot. A fiatalok meg úgy nézik az egészet, hogy jobb mobiltelefonból csak egy felet adnának annyiért. Jött egy fiú, megunta a piercingjét, kihajította, és akkora lyuk maradt a fülén, hogy át lehetett látni a cimpáján. A másikon meg több százezer forint értékű tetoválás, miközben az anyja azt sem tudja, mit esznek holnap. Miről tudnak egymással beszélgetni? Arról, mit láttak előző este a tévében az Éjjel-nappal Budapest műsorban. Hogy mire lehet egyetlen este több százezer forintot elkölteni. A médiában nem azt látják, hogyan lehet megkeresni a pénzt, hanem azt, hogyan lehet elkölteni.

A 17-20 dolgozó jó része nem is szentesi. Sarusi Kiss László vett két mikrobuszt, egyik Gádorosról hozza az embereket, a másik Hódmezővásárhelyről – de azzal egyelőre csak öten jönnek. Két bizalmi emberével, Dragony Szilviával és Berezvai Gáborral is készíthetek interjút. Gábor a téeszből került át Sarusiékhoz, amikor a szövetkezetben „már csak munka maradt, pénz nem”. Afféle mindenes a fóliakertészetben: műtrágyát kever, traktort vezet, árut szállít, előkészíti a csomagolóanyagokat. Szilvia három éve újsághirdetésre jelentkezett. Maga is dolgozik a fóliában, emellett felügyel a többiek munkájára, és ha kell, segít nekik.

– Albérletben lakom, egyedül neveltem fel a két lányomat. A nagyobbik már felnőtt, Németországban dolgozik a vőlegényével, rá nem kell költeni. A kisebb viszont Csongrádra jár, a Batsányi János Gimnáziumba. Neki nem mondhatom, hogy nincs vacsora, mert mindent pénzt elvitt a rezsi meg az albérlet. Éppen ezért kifizetődőbb mezőgazdasági alkalmi munkásként dolgoznom, mintha bejelentenének valahol, mert akkor tömérdek járulékot elvinne az állam. Így viszont naponta csak 500 forintot kell utánam befizetni, azzal letudják az adót és a nyugdíjjárulékot. Az egészségbiztosításra havi 6500 forintot külön kell fizetni – ezt egy ideje már átvállalja a munkáltató.

A szabályok szerint egy mezőgazdasági idénymunkás egy munkáltatónál csak évi 120 napot dolgozhat. Ezt lehet naponta, kisebb-nagyobb részletekben, vagy akár egyben is. Ha ennél többet dolgozna Sarusi Kiss Lászlónál, akkor már be kellene jelenteni állandó munkásként. Hogy ezt elkerüljék, Szilvia – és nyilván mások is – ha letelik a 120 nap, átjelentkeznek Sarusi édesanyjához, vagy anyósához, így egy kertben, de három különböző személynél dolgoznak összesen 360 napot egy évben. Fizetett szabadság és táppénz nincs – szabadságra nem mennek, megbetegedni nem érdemes.

A mezőgazdaságban nemcsak a munkavállalók, hanem a munkáltatók is legálisan spórolhatnak a közterhekkel. Lehet például minden családtag őstermelő, vagy családi gazdálkodó, meghatározott összegig – fejenként 6 millió forint árbevételig – nem kell személyi jövedelemadót fizetniük. Sarusi Kiss László, mint őstermelő, nyugdíj szempontjából még rosszabb helyzetben van, mint a napszámosai, neki ugyanis nem jár állami nyugdíj, bár befizethet önkéntes nyugdíjpénztárba.

Kérdem Dragony Szilviától, neki nem kellemetlen-e, hogy nyáron 50 fok és erős pára van a fóliában, mászni és hajladozni kell egész nap. Az asszony sovány, de izmos; azt mondja, bírja a meleget, és szereti, ha mozoghat munka közben. Nem bírná viszont a szalagmunkán a monotóniát és a bezártságot. Nem túl bonyolult a paprikatermesztés, de mégis kell valamennyi érzék hozzá. Vannak emberek, akiket egyszerűen nem lehet megtanítani arra, melyik hajtást törjék le, és melyiket hagyják meg, hogy a legszebb paprikák fejlődjenek ki.

Sarusi Kiss László hetente fizet a munkásainak. Szerinte ők olyan emberek, akiknek nem tartana ki a pénzük 30 napig. Noha Dragony Szilvia nagyon fegyelmezett, azt mondja: ő is jobban ki tud jönni, ha hetente kap pénzt, mint ha havonta kapna.

Sarusi levon a fizetésekből 15 százalékot. Ez kettős célt szolgál. Ha az illető valamilyen kárt tesz, és otthagyja a vállalkozót, akkor a kárt fedezi. Eleinte, mikor bevezette ezt a módszert, nagyon veszekedtek vele, és azt mondták, ellopja a pénzüket. Ám ő mindenkinek számon tartja a tartalékba tett pénzét, és évente kétszer, nyáron és karácsonykor egybegyűjtve odaadja. Aki először dühös volt, később már hálálkodott, mert ő maga még sohasem tudott megtakarítani egy fillért sem. Volt, akinek ebből lett először bőséges, szép karácsonya, más pedig életében először elment egy háromnapos kirándulásra a családjával.

– Nem keresne többet külföldön? – kérdem Dragony Szilviát.

– Nem hagyhatom itt a kislányomat. Látom a nagyobbik lányomon, hogy kint többe kerül az élet – pedig lakásra gyűjtenek a vőlegényével.

– Mi szeretne lenni a gimnazista lánya?

– Még ő sem tudja. Egyetemre szeretne menni.

– Ön milyen jövőt képzelne neki?

– Nehéz a mai fiataloknak. Ha nyolc általánosa van, az nem elég, ha meg diplomát szerez, le kell tagadnia, mert azt mondják: túlképzett.

– Ha nem itt dolgozna, hol dolgozhatna még?

– Egy másik kertésznél. Csak ott télen nincs munka, ülhetnék két hónapig fizetés nélkül. Azt persze nem bírnánk ki, végső megoldásként el lehetne menni egy-két hónapra a gyárba. Ott állandóan van felvétel, de egy idő után megunják, ha valaki mindig csak télen akar náluk dolgozni.

Berezvai Gábor kiváltságos: napi 4 órás munkára be van jelentve Sarusi Kiss Lászlónál. Neki vannak szolgálati évei a termelőszövetkezetből. Amikor a téeszben kitelt az esztendő, egy időre rokkantnyugdíjas lett, de aztán fölülvizsgálták, és azt mondták neki: munkaképes, egy fillért sem kap tovább, keressen munkát! Családja van, nyolc éves kislánya, külföldre nem menne. Azért sem, mert a sógora már dolgozott Németországban. Az élettársa bátyjánál volt alkalmazásban, de aztán több év munkáját nem fizették ki neki, mert az őt munkáltató rokonát is becsapták, és nem kapta meg a pénzét.

– Mi lenne, ha ez a lehetőség megszűnne?

– Ha muszáj lenne, elmennék a gyárba. Mehetnék a nővéremhez, ő is fóliázik, ki is fizetne, de ott télen nincs munka.

Ledó Ferenc kiemeli: sokkal több zöldségre, gyümölcsre lenne piaci igény, mint amennyi most megterem Magyarországon. Ha lenne nagy mennyiség, kételyen felül álló élelmiszerbiztonság, óriási mennyiségek mehetnének exportra, és nagy vásárló lehetne az idegenforgalom is. Jobb támogatáspolitikával, amelyet még eltűr az Európai Unió, mint például a lengyeleknél, szlovákoknál, gyorsabban lehetne fejleszteni az ágazatot. Sok helyen még mindig úgy működik az egész, mint egykor a háztájiban: családtagok hétvégén dolgozgatnak, kiegészítik a bérüket, vagy a nyugdíjukat a bevételből; egyáltalán nem akarnak növekedni, csak annyit termelni, amihez nem kell idegen munkaerőt igénybe venni. Holott a jobb integráció és a nagyobb üzemméret nagyobb árbevételt, több profitot, visszaforgatva jobb fejlesztési lehetőséget jelentene. Mindez jelentős vidéki térségek foglalkoztatási helyzetén javíthatna.

Megkérdem Sarusi Kiss Lászlótól: mi akadálya, hogy a nála voltaképpen egész évben tisztességesen dolgozó embereknek állandó munkaviszonyt létesítsen?

– Annyi a hasznunk, amennyit az alkalmi munkának adott állami előnyökön megspórolunk. Ha azt a húsz embert hivatalosan alkalmaznám, már rég tönkre mentünk volna. Amióta beléptünk az Európai Unióba, nincs igazán nagy haszon a termelésen. Van évi 20-25 százalék profit – de az is függ az időjárástól, a napfényes órák számától. Amikor még vámok védték a magyar piacot, a pesti nagybani piacon egy autó árát lehetett egy éjszaka kiárulni. Én akkor minden bevételt befektettem a vállalkozásba. Ha nem így tettem volna, a szociális otthonban végezném, mint azok a kertészek, akik akkoriban januárban a meleg tengerekre jártak üdülni az árbevételből.

A növekedés másik útja a termelés korszerűsítése. Megvannak a technikák az élőmunka minél nagyobb kiváltására – de Sarusi szerint ez akkora befektetést jelentene, amit az eddigi huszonhét év munkája sem termelt ki. Most meg már nem is termeli – ha három napig kevés a magyar áru, és elindul fölfelé az ár, már megjelenik öt kamion import a pesti nagybani piacon. Azzal a technikával, amellyel ők termelnek, hektáronként (10 ezer négyzetméterenként) átlag 8-9 ember munkája szükséges. Csúcsmunkák idején akár 12-re is szükség van. A legmodernebb technikához nem kell 4 embernél több – csakhogy míg a hagyományos fóliában egy négyzetméter anyagi költsége 3-4 ezer forint, addig a csúcstechnológiában négyzetméterenként 30 ezer forint.

– Hiába vagyok én szép meg ügyes, ha a beruházáshoz nem kapok támogatást, akkor nem tudok beruházni – mondja. – Egy üvegháznak a megépítése is horribilis költség, később pedig fűteni kell, hogy folyamatosan ki lehessen használni. Aki hozzáfér termálvízhez, annak nem kell fizetnie a gázért. Magyarországon azonban nincs kultúrája az együttműködésnek. Korábban tárgyalgattunk arról, hogy az egyik szentesi gyár egy hőcserélőhöz termálkutat fúrat, a csurgalékvízre pedig közösen fóliatelepet létesítünk. A tervből végül nem lett semmi – a csurgalékvizet egy árokban vezetik el. Az egyik élelmes kertész mégiscsak telepített fóliát az árok mellé – egy búvárszivattyúval nyomatja be a fóliába a félig lehűlt, de neki még jó termálvizet – ameddig a cég meg a hatóságok ezt elnézik neki. Ilyen kondíciókra nem lehet egy ágazat fejlesztését alapozni.

Keretbe:

Ledó Ferenc szerint igenis lehetne állandó és hivatalos munkahelyet létesíteni a jelenlegi idénymunka helyett. A fóliás kertészet jelen állapotában évi 9-10 hónap munkát képes adni. Télen semmit, vagy csak néhány órát, nyáron akár 10-12 órát naponta. Évente van körülbelül 250 munkanap, ami hatórás munkaidővel 1500 munkaóra. Vagyis, hatórás, egész éves részmunkaidős állást igenis lehetne teremteni az állandó munkásoknak.

Tapasztalat, hogy akinek állandó munkája van, és számíthat arra, hogy holnap is hívják, annak 30-40 százalékkal javul a munkához való hozzáállása. Az állandóság és a biztonság nagyon fontos – ez az egyik oka, hogy az emberek a közmunka által nyújtott biztonságot nem akarják otthagyni azért, hogy valamivel többet keressenek. Egy több gyermekes ember kap körülbelül havi 60 ezret a közmunkán – ez biztos, és nem kell halálra hajtania magát érte. Az átlagos kertészeti munkás keres nettó 100 ezer forintot – de csak akkor, ha van munka. A biztonságot negyvenezer forint időszakos különbségért nem érdemes otthagyni.

Ha a magyar bürokrácia nem volna annyira rugalmatlan, akkor meg lehetne oldani, hogy a közmunkás – azzal együtt, hogy az állandó munkalehetőségét, és az ott elérhető jövedelmét megtartsa – közben is elmehessen alkalmi munkára. Azokra a napokra nem az állam fizetne neki, hanem a maszek munkáltató, ő fizetné utána a normál közterheket is.

Így a közmunkások közül a szellemileg és fizikailag jobb állapotban lévőket vissza lehetne vezetni a munkaerőpiacra. Itthon lehetne tartani azokat is, akik ma elmennek Németországba, Ausztriába idénymunkára. Ott ugyanis csak néhány hónapig van szükség rájuk, és hiába keresnek 800-1000 eurót egy hónapban, éves szinten úgy is kevés marad a jövedelmük, és bizonytalan, hogy a következő évben is megkapják-e.

A munkaerő megtartása és képzése az ágazat fejlődése érdekében is fontos lenne. A korszerű technika ugyan kevesebb, de képzettebb emberrel működtethető. A tápoldatos technológiához növényvédelmi, műszaki, sőt informatikai tudás szükséges. Ha ezt nem tudják a hazai munkavállalók köréből kiképezni, akkor marad az a bizonytalan helyzet, hogy válságövezetekből, elmaradott, szegény helyekről kell képzetlen embereket ideszállítani, valamilyen tömegszállást biztosítani nekik, az áru minőségét pedig mindvégig meghatározza, hogy nekik milyen a munkához való hozzáállásuk.

 

Tanács István

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá