Amikor nem volt tiszta víz a cigánytelepeken

– történelemlecke mai törvényhozóknak

Az elmúlt időszakban megrettentő hírek árasztották el a sajtót: az ózdi cigánytelep lakóitól a legelemibb szükségletet, a vizet tagadta meg a helyi vezetés. Ózd önkormányzati testülete 2013. július 17-én kelt határozata értelmében a város közigazgatási területén számos közkutat felszámolt, vagy azokon nyomáscsökkentőket helyezett fel. Az ülésen előterjesztett javaslat a következőkkel indokolta az eljárást: „A jogszerű használat mellett azonban igen elszaporodott a közkifolyókról történő illegális vízvételezés (autómosás, locsolás, medence feltöltése, cél nélküli folyatás stb.), azok részéről is, akik rendelkeznek vezetékes ivóvízzel, azonban a számukra ingyenes megoldás alkalmazása során kívánnak vízhez jutni.

Az imént idézett sorok egy jogos problémára hívják fel a figyelmet, a közkutak valóban nem arra vannak, hogy autómosásra, vagy medence feltöltésére használják azokat. Ózd városában 123 közkifolyó üzemelt, melyeknek lakossági használata évente 11-12 millió forintot rótt az önkormányzatra. A kiadások csökkentése érdekében 28 közkutat elzártak, 61-en nyomáscsökkentőt helyeztek. A fennmaradó 34 közkút esetében nem rendelték el a nyomáscsökkentők felhelyezését, mivel az így eszközölt megtakarítás nem fedezte volna a szerelés során felmerülő kiadásokat.[1]

A fentiekre alapozott határozat a cigánytelepi lakosokat is érintette, akik bizonyára nem az említett módokon használták a közkutakat, hanem mindennapi nélkülözhetetlen szükségleteik kielégítésére. Továbbá a közkutak használata miatti kiadásoknak töredék részét okoznák a cigánytelepi lakosok, például a Hétes-telepi és az Akácos úti közkutakon vételezett vízmennyiség éves díja kb. 900 ezer forint volt az előző évben.[2] Ahhoz, hogy az ózdi önkormányzati testület döntésének az érintett cigánytelepi lakosságra mért hatásáról képet kaphassunk, indokolt a szocialista korszakbeli cigánytelepek körülményeit feleleveníteni, mivel a rendelet következetes végrehajtása hasonló állapotokat idézhet elő. A következőben a szocialista korszakbeli cigánytelepek tiszta ivóvízzel való ellátottságát ismertetem, valamint az pártállam azon törekvéseit, melyet a tarthatatlan körülmények megszüntetésével kapcsolatban fejtett ki.

„A cigánytelepek kommunális ellátottsága rendkívül alacsony szintű, egészségügyi viszonyaik ijesztőek. A hiányos és rossz vízellátás, árnyékszékek hiánya s az elhanyagolt környezet különböző fertőző betegségek melegágya.” – írta az MSZMP KB Politikai Bizottsága, az 1961. június 20-án kiadott határozatában.[3] A megyei tanácsok és a KÖJÁL a párthatározat kiadását megelőzően is kiemelt kérdésként foglalkoztak a cigánytelepek tiszta vízzel való ellátottságával. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Közegészségügyi és Járványügyi Állomás 1960-ban kelt jelentése beszámolt arról, hogy a megye területén fekvő cigánytelepek 4%-án nem volt kút, 21%-án megfelelőnek és 37%-án tűrhetőnek minősítették. A fennmaradó telepeken az ellenőrzés során ugyan találtak kutakat, de azokról megállapították, hogy vizük közegészségügyi szempontból nem minősíthető ivóvíznek.[4] Szabolcs-Szatmár megyében is hasonló problémákkal szembesült a helyi vezetés, a megyei főorvos jelentése a következőkről számolt 1957-ben: „Közegészségügyi helyzetüket nézve a cigánytelepek ivóvízellátása általában nem kielégítő. Sok helyen egy közönséges gödör szolgáltatja az ivóvizet. Ököritófülpös községben a volt fülpösi telep lakói a holt Szamos vizét isszák.”[5]

A fenti forrásokkal kapcsolatban kritikaként fel lehet hozni, hogy a tanács vagy a KÖJÁL alkalmazottainak cigányok iránti ellenérzése miatt a valóságosnál botrányosabb képet festettek a cigánytelepekről, azonban ezt az érvet az 1971-es Kemény István nevével fémjelzett kutatással kapcsolatban már egyáltalán nem lehet. A vizsgálat a következőket állapította meg a cigánytelepek közegészségügyi helyzetéről: „Az egészséges ivóvíz, az árnyékszékek hiánya, a szétdobált szemét miatt sok a fertőző betegség, vérhas, hastífusz, fertőző májgyulladás.”[6] Továbbá a felmérés szerint a magyarországi cigánylakosság közel felének a vízellátása megoldatlan, ezért gyakran szennyezett vizű árkokból, vagy rossz kutakból nyerték a vizet.[7]

A pártállam felső vezetése a fenti probléma orvoslásáról az 1961-es párthatározatban rendelkezett[8], a konkrét teendőket pedig a végrehajtására kiadott 1-72 számú utasításban írták elő: „A cigánytelepek megszűnéséig fokozottabb mértékben gondoskodni kell azok kommunális ellátottságának növeléséről. Fokozni kell az egészségügyi ellenőrző és felvilágosító munkát.[9] Az Egészségügyi Minisztérium pedig körlevélben szólította fel a megyei, megyei jogú városi és a fővárosi tisztiorvosokat arra, hogy működési területükön tegyenek lépéseket a cigánytelepeken „főleg a jó minőségű ivóvíz biztosítása” érdekében.[10]

Az előírtaknak megfelelően az illetékes tanácsok a cigánytelepeken kutak építésébe kezdtek, valamint a már meglévő kutakat közegészségügyi szempontból fokozottabban ellenőrizték. Az 1970-es évek második felére a helyzet valamelyest javult[11], amiben az is közrejátszott, hogy a telepfelszámolási program következtében számos cigánytelep megszüntetésére sor került.[12] Ugyanakkor a határozatok végrehajtását a tanácsok időnként mellőzték, vagy elhanyagolták. Ezt jól szemléltette egy magyarországi megye közegészségügyi helyzetét taglaló jelentés, mely beszámolt arról, hogy a megye területén fekvő cigánytelepek 60,7%-án ásott kútból, 18%-án forrásból nyerték a vizet a lakosok, 21,3%-án pedig a vízellátás semmilyen formában nem volt megoldott.[13] A tanulmány szerzője az 1974-es adatok ismertetése után a vízellátással kapcsolatban a következő megjegyzést tette: „Mindez jelzi azt a tényt az orvos vagy védőnő számára […] hogy még az ivóvizet is az esetleg szennyezett erdei forrásból vagy patakból kellett meríteni. Ez nem ritkán okozott különböző (tífuszos, bélhurutos stb.) megbetegedéseket, sőt járványokat.”[14] A cigánytelepek számottevő részét az 1980-as évek végére sikerült felszámolnia a pártállamnak, melynek eredményeképpen a tiszta ivóvíz biztosításának a kérdése is feledésbe merült.[15]

Összességében tekintve; az ózdi önkormányzat lehet, hogy néhány százezer forintot megtakarít a cigánytelepeken a közkutak elzárásával és a nyomáscsökkentők felhelyezésével, azonban ennek a cigány lakosságra nézve rendkívüli következményei is lehetnek, melyek kezelése jelentősebb kiadásokat róna az önkormányzatra. Az ózdi önkormányzat illetékesei azáltal, hogy elzáratják a cigánytelepeken a vizet, olyan tarthatatlan állapotot élesztenek újjá, amit az előző rendszerben a pártállam felső vezetése felismert és helyi szinten az érintett tanácsok akarva, vagy akaratlanul, de kezeltek. Továbbá ez a tény különösen kellemetlen egy olyan világra nézve, ami az előző rendszerrel szemben határozza meg magát.

Hajnáczky Tamás

Fotó forrása: Tamás Ervin – Révész Tamás: Búcsú a cigányteleptől. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 58. p.


 

Jegyzetek

[1] Javaslat a közkifolyókkal kapcsolatos döntések meghozatalára. http://www.ozd.hu/content/cont_51c15c83514216.66390597/9_napirend_Kozkifolyokkal_kapcs_dontes.pdf

(Letöltés ideje: 2013. augusztus 22.)

[2] Javaslat a Hétes telepi és Akácos úti lakossági ivóvízvételei helyekkel kapcsolatos döntések meghozatalára.

http://www.ozd.hu/content/cont_50ceeaa7a06637.28374066/5_napirend.pdf

(Letöltés ideje:2013. augusztus 22.)

[3] MOL M-KS 288. f. 5/1961/233. ő. e. Lengyel Gabriella szerint az idézett részlet a párthatározat számos más részével ellentétben a valóságnak megfelelő leírást adott a cigánytelepek helyzetéről: „A telepi körülmények leírása viszont igen érzékletes és valósághű, ez szóljon a megszövegező mellett.” In: Lengyel Gabriella: Cigánytelepek egykor és ma. In: Kállai Ernő – Törzsök Erika: Átszervezések kora. Cigánynak lenni Magyarországon. Jelentés 2002-2006. Eökik, Budapest, 2006. 71. p.

[4] BAZML XXIII-3a-243/1962

[5] Nagy Pál: „Ugyanolyanok, mint mindenki más ember”. Válogatás a Szabolcs-Szatmár megyei cigányság történetének forrásaiból (1951-1961). Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár – Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Nyíregyháza – Gödöllő, 2010. 183. p.

[6] Kemény István – Rupp Kálmán – Csalog Zsolt – Havas Gábor: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó; 1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézetének kiadványai, Budapest, 1976. 26. p.

[7] Uo. 24. p.

[8] MOL M-KS 288. f. 5/1961/233. ő. e.

[9] Hajnáczky Tamás: Az 1961-es párthatározat margójára. Múltunk, 2013. 1. sz. 246. p.

[10] Füzes Miklós – Márfi Attila: Dokumentumok a pécsi cigányság történetéből 1959-1990. Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 2003. 118. p.

[11] MOL M-KS 288. f. 41/1974/226. ő. e.

[12] Hajnáczky Tamás: „Karhatalommal a cigánytelepekért.” Kritika, 2013. 7-8. sz. 30-31. pp. Berey Katalin: A szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolása 1961-1986. In: Berey Katalin – Horváth Ágota: Esély nélkül. Vita Kiadó, 1990. 5-72. pp.

[13] Dr. Horváth Mihály: A cigány lakosság egészségügyi helyzete egy magyarországi megyében. In: Szegő László (szerk.): Cigányok honnét jöttek merre tartanak? Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983. 287. p.

[14] Uo. 288. p.

[15] MOL M-KS 288. f. 41/1984/434. ő. e.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá