Azt hittük, csak egy rossz álom

A milliókat érintő migrációs válság kellős közepén – amikor a napi öt-tízezres érkezés, a regisztráció, táborokba zárás, emberválogatás, visszatoloncolás, vagyis az emberek tárgyként való kezelése mindennapos gyakorlat – arról írni, hogy egy magyarországi faluból hetven évvel ezelőtt nyolcszáz embert kitelepítettek szülőföldjéről őseinek hazájába, Németországba, vajon kinek éri el az ingerküszöbét? És az, hogy közülük hatvanan – nem tudván, hogy két héttel kitelepítésük után a magyar állampolgárságukat is elvesztették – visszaszöktek, mert hazavágytak?

(Részlet a szerzők Visszaszököttek című a Noran Libro Kiadónál tavasszal megjelenő könyvéből)

Róluk szól ez a könyv, a szigetújfalusiakról, elsősorban a Németországból visszaszököttekről, akiket kitelepítettek – akaratuk ellenére. S ez az, ami alapvetően megkülönbözteti ezt a „népmozgást” a jelenlegi migráció megannyi formájától, fajtájától. Legyen az ok menekülés, a háborúk miatt ellehetetlenülő élet, legyen „csak” a jobb élet vágya – az elhatározás önkéntes. Igaz ez még akkor is, ha az embercsempészek manipulálják őket a nyugati Kánaán ígéretével, de végül mégis ők döntenek. A Magyarországról kitelepített németek nem dönthettek. Kollektíve bűnösnek nyilváníttattak, hogy kitoloncolásukra legyen valamilyen ürügy.

Hetven év telt el azóta, a 24. órában vagyunk, sőt már azon is túl, hiszen a nyolcszáz újfalusi kitelepített közül visszaszökött hatvan emberből már alig tucatnyian élnek, azok többsége is gyerek volt még, átélője, de nem eldöntője, nem megtervezője, nem önálló, tudatos részvevője a megpróbáltatásokkal teli visszaútnak, s az itthoni évekig tartó bujkálásoknak, kitelepítés utáni belső kirekesztettségnek. Az ő elbeszélt emlékeik alkotják e könyv igazi belső magját, de megszólaltatunk mindenkit, aki valamit hozzá tud tenni az elhallgatott, elfojtott, elfelejtett, eltorzult, összekuszálódott emlékképekhez. A hányattatások átélői sokáig semmit, aztán is csak keveset beszéltek szeretteiknek arról, amit tettek, és ami történt velük. Hallgatott mindenki, mert a rosszat jobb elfelejteni, a megalázott, megfélemlített ember úgy érzi, egyetlen védekezése a hallgatás. De hallgattak azért is, hogy ne terheljék rá gyerekeikre a szégyenletes bánásmódot, emberi méltóságuk megcsúfolását, minden javaik elvételét, s a mindezzel járó bánatot, haragot, gyűlöletet. Ezzel az életstratégiával elérték, hogy gyerekeik a jövő felé fordulhattak, a megrabolt „svábok” és javaikból megjutalmazott „telepesek” gyermekei összebarátkozhattak, összeházasodhattak – oldva a konfliktusokat, halványítva a rossz emlékeket, feledve a sérelmeket. Megszegve minden pszichológiai törvényt, mely a dolgok hangos kibeszélésében látja az egyedüli megoldást. Pedig alighanem ez a hallgatás – belső feldolgozás, belső megbékélés – az egyik fő oka, hogy Újfalu népe egészséges lélekkel él, szaporodik, gyarapodik.

A hallgatás – nem felejtés. Mert felejteni nem kell, nem is szabad. De az élet fontosabb a sérelmeknél. És az élet parancsa a minél békésebb együttélés. A falvak, országok különféle népcsoportjai általában így is élnek. Évszázadok, ezredek óta. Ami azt bizonyítja, hogy nem az etnikumok, nemzetiségek összeférhetetlensége a fő oka az olykor fölizzó konfliktusoknak. Így 1945 és 46 tragédiája sem etnikai gyökerű, akkor sem, ha a kitelepítést célzottan a németség szenvedte el. (Meg a csángók, a bukovinai székelyek, a felvidéki magyarok, a szudétanémetek, krími tatárok stb.)

A hallgatás évtizedei azonban mégis a felejtés foltjait nagyítják. A sokszor elmondott történet rögzül, bevésődik az emlékezetbe, bár természetesen közben némileg változik, torzul, átalakul, s az elbeszélő tudatában ez a rögzült, „fabulált” változat válik egykor volt valósággá. De ez ellen nincs mit tenni. A módosult emlékkép is a történelem része – és hiteles része, ha annak tekintjük, ami. Emlékezetnek. Úgy éreztük, azt tisztelnünk kell, mert a hetven évvel ezelőtt történtekről ez a legértékesebb hagyaték. Természetesen ott vannak a dokumentumok is, melyek ugyancsak a történelem részei, de korántsem csalhatatlan tények. A dokumentumok egyik része egyszerűen hazudik, másik része képmutató, harmadik meg nem valósult törekvésekről szól, a negyedik valódi érdekeket fed el hamis érvekkel, az ötödik bürokratikus nyelvezetbe fullaszt vagy hallgat el vérlázító tényeket.

Mély és homályos a múltnak kútja…

Werny László (1928) visszaemlékezése

Én azt a mondást tartom, hogy „Egy embert ki lehet űzni az otthonából, de az otthonát kiűzni az emberből nem lehet.”

A második világháború után az MKP hirdette meg, hogy aki belép a kommunisták pártjába, a környező sváb községekben házat kap. Mi pedig kaptunk egy értesítést, hogy mindenki egy batyuval jelenjen meg a HÉV-állomáson ekkor és ekkor. Én 18 éves voltam, nem sokat tudtam arról, mi történik velünk. Apám annyit mondott, hogy azért kerültünk rá a kitelepítési listára, mert 1941-ben a népszámláláson, amikor kérdezték, igazat mondott. Német anyanyelvűnek vallotta magát, mert hiszen az volt. Annyit mondott még: ez most bűn, de amikor az ipart, a szaktudást, a szorgalmat hoztuk ebbe az országba, akkor nem volt bűn. Az az igazság, hogy tulajdonképpen nem hittük el, hogy ami történik, igaz, s nem egy múló, rossz álom. Igyekeztünk javainkat átadni a szomszédoknak, hogy ha visszajövünk, legyen valamink. Ez nem tarthat sokáig, az nem létezik, hogy csak úgy elvehetik mindenünket, kiebrudalhatnak a házunkból, a hazánkból. De létezett.

A családunk Mária Terézia idején jött Magyarországra, egyik részük Bajorországból meg Elzászból, a francia határ közeléből, a többség azonban ausztriai területekről. Az újfalusiak többsége az osztrák nyelvjárást beszélte, a máshonnan érkezettek is lassanként átvették azt a beszédmódot. Anyám is osztrák nyelvjárással beszélt, így én is. Egyszer Hévízen meg is szólított egy osztrák atyafi: azt hallom, hogy Ausztriából jöttél, de azon belül honnan? Ugyancsak meglepődött, amikor meghallotta magyarországi szülőfalum, Szigetújfalu nevét.

Még el se indultunk, amikor a házaink már ki voltak utalva a főleg Áporkáról, Majosházáról érkező telepeseknek. Sőt be is költöztek, s figyeltek bennünket, nehogy elvigyünk vagy eldugjunk valamit. A beköltözöttek gyakorta mondták azt is, jaj, de kéne az a szomszéd ház a sógornak. S ha jó összeköttetése volt, el is tudta intézni, hogy a kiszemelt ház gazdáját is kitelepítsék.

A felvidékiek mindent hozhattak, vagonokkal érkeztek. Hozták az állataikat, bútoraikat, még a cséplőgépet is. Mi semmit, csak ruhát, ágyneműt, s valamennyi élelmet.

Eljött a nap, amikor indulnunk kellett. A mi családunk: két szülő és három gyerek. János bátyám pékinas volt Pesten, ő nem került föl a listára. Heinrich bátyámat ’44-ben 17 évesen besorozták német katonának. Heinrich amerikai fogságba esett. Amikor visszajött, bezárták a Károly laktanyába. Onnan hajtották ki őket naponta dolgozni. Az Erzsébet híd roncsait kellett kihúzniuk a Dunából. Én jártam be hozzá a Károly laktanyába látogatóba. Egyszer mondtam neki, hogy rajta vagyunk a kitelepítettek listáján, mennünk kell. Ő megkérte az őket őrző orosz katonát – aki tudott németül –, hogy engedje haza hétvégére, itt lakik a közelben. A katona elengedte, de a lelkére kötötte, hogy hétfő reggelre jöjjön vissza. (Heinrich bátyám ehelyett velünk jött – de csak kifelé. Kint maradt Németországban. Nem mert hazajönni, mert nem tudta, mi vár arra, aki a német hadseregben szolgált.)

Az állomáshoz közel, mielőtt átmentünk volna a síneken, asztalok álltak, mögöttük ellenőrök ültek, akik ellenőrizték a csomagok tartalmát. Apámon új csizma volt – nem volt szíve otthon hagyni –, elvették tőle, mondván: ilyet nem lehet kivinni. Ami elég abszurd szabály, valószínűbb, hogy szemet vetett rá valaki.

A vonat indulása előtt az újfalusi zenészek elkezdték játszani a magyar Himnuszt, és a kitaszított svábok könnyes szemmel énekelték. Marhavagonokban mentünk, ha jól emlékszem, 28 vagon volt, de néhányban nem újfalusiak, hanem mártoniak és délvidéki németek voltak. Mi a 2. vagonban voltunk huszonheten. Az volt ráírva, hogy 4. transzport aus Ungarn 23. május 1946. A padlón ültünk. Nem volt se vécé, se semmi. Délelőtt kellett kimenni az állomásra, éjfélkor indultunk. Körülbelül egy hétig tartott az út. Azt ettük, amit vittünk, s úgy ittunk, hogy ha egy állomáson megállt a vonat, rohantunk a kúthoz. A határig magyarok kísértek, aztán osztrákok, végül németek. Amikor átléptük a német határt, fertőtlenítették a vagonokat. Kassel volt a végállomás, de közben is folyamatosan kapcsoltak le vagonokat a szerelvényről. A környékre sok újfalusi került. Mi Udenhausenbe. Otthon óta itt kaptunk először meleg ételt. Aztán a kezünkbe nyomtak egy papírt, hogy hol és kinél fogunk lakni. A házigazdák kiürítettek egy szobát, oda beköltözhettünk, aztán mondták: kommen – gyerünk dolgozni.

Paraszti munkát végeztünk. Aratáskor azt láttuk, hogy egy külön bottal rá kellett nyomni az álló búzára, hogy vágás után a marokszedő könnyebben fel tudja szedni. A papa odaszólt nekem: Laci, figyelj, hogy fognak ezek majd nézni. Vágott egy ágast, rászerelte a kaszára, ezt hívják takarónak vagy csapónak. Úgy működik, hogy amikor a kaszás levágja a gabonát, az nem a tarlóra dől, hanem az előtte lévő sorra. Az így keletkezett terítéket a marokszedő könnyebben tudja összegyűjteni kézzel vagy marokszedő horoggal. Ámultan nézték a helyiek. De rögtön felismerték a jelentőségét, mert mondogatták: én is csináltatok ilyet, én is. Anyánktól pedig főzésben tanultak sokat. Ott akkoriban az Eintopf volt a legelterjedtebb étel, azaz egy fazékban összefőztek egyszerre mindent. Jó volt, de… Egyszer anyám szilvás gombócot csinált, s küldött velem a háziaknak néhány gombócot, porcukorral meghintve. Rettentően ízlett nekik. Aztán a háziasszony azt kérdezte: csak azt mondja meg Werny néni, hogy került bele a szilva a gombócba?

A szomszédunkban is kitelepített újfalusiak laktak. Volt egy gyerekük, a Pistike. Szegénykém állandóan azt hajtogatta: éhes vagyok. De Pistike, mondták neki, most ettél, ezt is, azt is, jól lehetsz lakva. Erre Pistike megjegyezte: anya, hogy lehet azt érezni, hogy jól vagyok lakva.

Én nemsokára bekerültem Kasselbe egy kőműveshez. Szerettek, mert látták, hogy szorgalmas vagyok.

A kintiek írtak egy dalt, így szól – általam magyarra fordítva:

Isten veled, Magyarország

Isten veled, szép hazám

Minden Istentől függ

Látunk-e még újra.

1946 őszén elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Miért? Mert Magyarország a szülőhazánk, és Szigetújfalu a szülőföldünk. Idevalósiak vagyunk, magyarok vagyunk. Otthon mindenki németül beszélt, de az óvodában, iskolában magyarul. Először nem is értettünk mindent. Emlékszem 2. vagy 3. osztályban a plébános megkérdezte, tudjátok-e, mi az a megszentelő malaszt. Egy kislány jelentkezett: én tudom, olyan kicsi disznó… De aztán belejöttünk. A tanítónk, Szecsői Sándor egyszer föladott egy Petőfi verset. Gondoltam, feleltet, jól megtanultam. El is mondtam hibátlanul. Akkor a kezembe nyomott egy levelet, és azt mondta, Laci fiam, ezt vidd el a Manci néninek. Mikor átadtam, Manci néni azt mondta, várj csak. Bement, s jutalmul a kezembe nyomott egy jó nagy karéj zsíros kenyeret.

Ilyesmik jártak a fejünkben, de azt is gondoltuk, hogy mindent, amit elvettek, vissza fogjuk kapni. Ebből semmi sem lett, a mai napig. Nekiindultunk, jöttünk, vonattal, busszal, gyalog, ahogy lehetett. Körülbelül tizenkét család jött akkoriban vissza, az újfalusiak mellett többen budaörsiek is. Viszonylag zavartalanul elérkeztünk az osztrák-magyar határig. Jól megértettük egymást az ottaniakkal, azt mondták, kivisznek a határig, s megmutatják, hol lehet átmenni. Át is jutottunk, csakhogy a határ magyar oldalán elfogtak bennünket. Bezártak egy helyiségbe, s másnap visszatoloncoltak Ausztriába. Az osztrák ismerősök újra befogadtak. Azt mondták, aludjatok egy jót, s másnap megmutatjuk, hogyan mehettek vissza. Másnap nekiindultunk újra. Megint elkaptak. Akkor bezártak bennünket Sopronban egy börtönbe. Pár napig ott tartottak bennünket, s láthatólag nem tudták, mit csináljanak velünk. Mi meg azt hajtogattuk, hogy haza akarunk menni. Végül elengedtek. Azt mondták, menjetek Isten hírével, majd csinálnak veletek valamit. Pestig vonattal jöttünk, aztán haza HÉV-vel. Mire beértünk az állomásról, már elterjedt a híre, hogy megjöttünk. A telepesektől csak azt hallottuk: „már megint itt vannak”, „ezek lassan visszaszivárognak” stb. Nyilván be is jelentették a hatóságoknak, mert rendszeresen kerestek bennünket. Pár napig a nagyszülőknél húztuk meg magunkat, aztán el kellett hagynunk a falut, mert féltünk, hogy visszatoloncolnak bennünket. Valaki ajánlotta, hogy menjünk Dömsödre, ott tud ismerőst, aki munkát ad, s nem leszünk szem előtt. Anna húgom maradt egyedül otthon, őt, ha jöttek a rendőrök, elbujtatták a nagyszülők: padláson, vécében, pajtában, fölváltva, ahogy biztonságosabbnak látszott. A papa Pereg és Dömsöd között az ún. Szűcs tanyán lett béres, a mama Dömsödön Lángéknál cselédasszony. János bátyámat elvitték málenkíj robotra, én pedig Ráckeresztúrra kerültem béresnek. Egy évig az istállóban aludtam. Mindig éhes voltam. Egy bögre kukoricát ledaráltam, valahogy kiszitáltam, az ercsi cukorgyárból való melasszal ízesítettem a kását, azt ettem. Egy év alatt háromszor, ha láttam kenyeret. Emlékszem egy esetre: egy asszony ment előttem a fiával az utcán. A gyereke kiflit majszolt, de leejtette. Én önkéntelenül odakaptam, fölvettem a kiflivéget, lefújtam róla a port, és megettem. Láttam, ahogy néznek rám. Borzalmas érzés volt. Elhatároztam, ezt nem csinálom tovább, elmegyek innen. Át is mentem Martonvásárra. Bekopogtam egy házba, s megkérdeztem: nem kell maguknak béres? Azt mondták, nekik nem kell, de nem messze lakik egy özvegyasszony a fiával, nekik talán kellenék. Turcsányinénak hívták, bizalmatlanul méregetett. Kéne béres, mondta, de ahogy te kinézel… Kiderült, hogy volt béresük, ám egy vasárnap, amíg ők a templomban voltak, kirámolta az egész lakást. Ami mozdítható volt, elvitt, és eltűnt. De megsajnálhatott az asszony, mert mégis azt mondta, mikor tudnál beállni. Mondtam, egy hét múlva. Nem mertem azonnal eljönni az előző helyemről. A következő vasárnap este érkeztem meg. Az asszony azt kérdezte: ettél már? Igen, mondtam, de az asszony látta, hogy nem tudom levenni a szemem az ételről. Hívott, üljek az asztalhoz. Friss kenyér volt szalonnával. Úgy éreztem, ennél jobbat még soha életemben nem ettem.

Itt is az istállóban aludtam, egy lépcsőn kellett felmenni a padlásra, ahol a béres ágy volt. Egy hét múlva az asszony megkérdezte, hogy’ kerülök én ilyen helyzetbe. Elmondtam neki mindent, hogy elvették mindenünket, és kitelepítettek, de mi hazajöttünk, s most bujkálunk a hatóságok elől. A néni elsírta magát, kiderült, hogy őket is kuláklistára tették. Aztán azt mondta: mától kezdve a fiam vagy, nem alszol az istállóban, velünk eszel, s ha éhes vagy, menj be nyugodtan a spájzba, és egyél. Aztán amikor jött a nagy lánya látogatóba, megkérte: holnap menj föl Lacival Pestre, vegyél neki ruhát, hogy jöhessen velünk vasárnap a misére.

De olyan ruhám nem volt, amiben esküvőre mehettem volna. Ezért amikor ’49-ben a nevelőanyám öccsének volt a lakodalma, csak a vőlegénytől kapott kölcsönruhában tudtam elmenni – kétszeresen is inkognitóban.

Nem sokkal ezután jelent meg az amnesztiarendelet, mely előírta, hogy akik visszaszöktek, jelentkezzenek a hatóságoknál. Visszajöttünk Újfaluba, a szüleink is a cselédségből, bérességből. ’49 őszén lehetett újra együtt a család egy albérletben, a Templom utca 8-ban. A kis lakásban egy idős néni lakott, aki elment a nővéréhez, s az üres lakást szívesen odaadták nekünk, nem túl nagy bérleti díjért. Semmink sem maradt, ebédkor kölcsön asztalnál ültünk kölcsön székeken. Mi pedig dolgoztunk, dolgoztunk, hogy mielőbb visszaadhassuk, amiket kölcsönkértünk. A mi szülői házunkat a Fűzfa utca 9-et egy majosházi ember kapta meg, de úgy látszik, nem érezte jól magát a máséban, mert eladta a házat, a pénzből vett egy másikat: amelyre már mondhatta: ez az én házam, én vettem.

Akik beköltöztek a svábok házaiba, formálisan megváltási összeget kellett fizetniük. Ez 500 forint körüli összeg volt, amit, öt-tíz év alatt kellett befizetniük.

Feleségemmel, Szeltner Hedviggel 1955-ban házasodtunk össze, aki özvegy édesanyjával élt. Öt hold földjük volt, ebből kettő szőlő. Sokat dolgoztam, nappal kőművesként, este a földeken. Feleségem nagyszülei is visszajöttek Németországból. De másképp, mint mi. Ezt mondja el ő, maga.

Szeltner Hedvig (1935): A nagypapát (1886) és a nagymamát (1889) kitelepítették, anyám itt maradt velem. Apám 1946-ban meghalt – az orosz fronton szerzett betegségben. Anyám hadiözvegy volt, 1948-ig a nagypapa házában laktunk, aztán egy romos házba akartak kitenni, de végül a főutcán apám anyukájának a házában kaptunk helyet. 1955-ben kerültem a községi tanácshoz dolgozni, s ’55-ben esküdtünk meg Werny Lászlóval.

A nagyszüleim idősek voltak, és hazavágytak. Többször megpróbáltak visszajönni, de nem sikerült nekik. 1957-ben turista busszal, német útlevéllel és magyar vízummal jöttek először haza. Pesten laktak a Nemzeti Szállóban. Akkor megbeszéltük, hogy mi nyilatkozatban vállaljuk, hogy eltartjuk őket, ők pedig arról nyilatkoznak, hogy nem követelnek az államtól vissza semmit. Így sikerült visszahonosítani őket. Utolsó éveikben itthon éltek, és újfalusi földben nyugszanak.

Werny László: 1961-ben készült el az új házunk a Fűzfa és a Vasút utca sarkán, ahol jelenleg is lakunk. A téeszszervezés során a földeket tagosították, a miénket is. Ezután a hétvégeken is kőművesmunkákat vállaltam. 1955-től önkéntes tűzoltó lettem, és a mai napig is az vagyok. 1977-ben kapcsolatot teremtettem a németországi Waghauseli tűzoltósággal. Gyakran látogatjuk egymást, az eltelt időben három modern tűzoltóautót ajándékoztak nekünk, teljes felszereléssel. A polgárőrségnek alapító tagja voltam, s dolgoztam benne, míg egészségi állapotom megengedte. Sokszoros véradóként többször kaptam kiváló véradó jelvényt. Nagy sportélet volt a faluban, főleg foci. A feleségem könyvelt, és saját gépkocsival besegítettünk a játékosok szállításába is, vittük őket az idegenbeli meccsekre.

Munka, tűzoltóság, polgárőrség, véradás – és foci. Szóval, éltünk – magunkért és másokért – a mi falunkban, és élünk, amíg élnünk adatik.

 

Bodrogi László – Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá