Beszéljünk egy kicsit az idei bérekről

Tavaly év végén lezajlottak a szokásos országos bértárgyalások. Ha a tényeket nézzük, akkor az látszik, hogy sem a minimálbérben, sem az országos bérajánlásban nem sikerült az összes tárgyalófélnek megegyeznie. A kormány lényegében saját hatáskörben bruttó 111 ezer forintra emelte a minimálbért és bruttó 129 ezer forintra a garantált bérminimumot. A többi kérdés. pedig ad acta került. Nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni. Mégis érdemes beszélni egy kicsit erről a kérdésről, mert érdekes elvi következtetéseket lehet kiolvasni. Javaslom, hogy a közös gondolkodás során szakadjunk el olyan belénk vert mondatoktól, hogy „bért csak termelékenység növeléssel lehet adni”, „alacsony hozzáadott értékű munka csak ennyit ér”, „versenyképtelenek leszünk, ha többet adunk a dolgozóknak”.

  1. évi bértárgyalások: ideológiai küzdelem a felszín alatt

Minimális figyelmet kapott, hogy 2016. évre nem született bérmegállapodás a minimálbér, a garantált bérminimum és az országos bérajánlásra vonatkozóan. Pontosabban a tárgyalóasztalhoz engedett 3-3 munkaadói és munkavállalói érdekképviseletből öten aláírták az egyezséget, csak egy szervezet nem ment bele az alkuba. A munkaadói oldalról a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ), a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ), valamint a ÁFEOSZ-Coop Szövetség. A munkavállalói oldalt a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája (Liga), és a Munkástanácsok Országos Szövetsége képviselte az aláírói oldalon.

A dolog szépséghibája, hogy ez a szervezet éppen a legnagyobb szakszervezeti konföderáció volt, a Magyar Szakszervezeti Szövetség. A történet azonban nem ebből a szempontból érdekes, hiszen valljuk be akkor sem omlott össze a világ, amikor 2012-ben a kormány unortodox érdekegyeztetési politikája miatt nem volt bérmegállapodás. Azt sokkal fontosabb megnézni, hogy miért gondolja a társadalom, hogy csak néhány ember „hóbortja” a tárgyalgatós, érdekegyeztetős játék, és nem hat a mindennapi életre.

Ennek legfőbb oka, hogy el hisszük, ez az egész tulajdonképpen nem szól semmiről, hiszen a bérek nagyságát úgyis a munkaadó/tőkés/kizsákmányoló/főnök (ki-ki ideológiai beállítottságától függően aláhúzhatja a megfelelő szót) határozza meg. Nem vitatom, hogy van ebben igazság, csak ne higgyük el, hogy a főnöki önkényt ne befolyásolná még sok szempont. Ezek közül az egyik, hogy ennyi pénzért kap-e megfelelő munkaerőt. Ha nem, akkor kénytelen emelni a béreken, még ha ez a profit szempontjából fáj is neki.

Az országos bértárgyalások kapcsán, ha lebontjuk a kommunikációs mázat, akkor két megközelítés ütközik egymással. Szerintem abban nincsen vita, hogy egyes ágazatokban munkaerőhiány van. Ennek egyik oka, az alacsony bérszínvonal. A munkavállaló azt mondja: ennyi pénzért, ilyen körülmények között, köszönöm nem dolgozok, inkább megyek nyugatra. Látjuk, hogy a kereskedelem, a vendéglátóipar már vészhelyzet üzemmódba kapcsolt, és kinyitotta a pénztárcáját. Vagyis világos problémára megadta a társadalom és a gazdaság számára is adekvát választ, emelik a fizetéseket. És ne legyen kétségünk egy ilyen lépés végigcsorog a teljes rendszeren. Ha emel a multi kiskereskedelmi üzletlánc, akkor emelnie kell a nem multi kiskereskedelmi hálózatnak, és végül az egyáltalán nem multi és nem is hálózatnak, a sarki kisboltnak is.

A munkáltatók elképzelése viszonylag egyszerű: a piac majd megoldja a bérek emelését a hiányszakmákban, ezért nincsen szükség erőteljes beavatkozásra. Óvatosan kell emelni, és nem sokkolni a kkv szektort.

A szakszervezeti megközelítés egy ideig-óráig egységesen az volt, hogy ami hibát a magyar bérrendszerből el lehet tüntetni, az próbáljuk meg gyorsan, állami eszközökkel megvalósítani. A cél az volt, és ebben a nyilvánosság előtt is deklarálták egyetértésüket a szakszervezeti konföderációk, hogy 2018-ra a létminimumot érje el a minimálbér összege. A Policy Agenda számításai[1] alapján kb. 1 millió embert is érint ez a probléma.

A szakszervezeti elképzelés tehát az volt, hogy nagyon dinamikusan emelkedjen a minimálbér, és közben valósuljon meg az SZJA további érdemi csökkentése. A kettő egyszerre eredményezheti a kívánt célt, hogy a kormányzati ciklus végére, aki dolgozik, az ne csak az életben tartáshoz elegendő pénzt kapjon a munkáltatójától.

A kormány a piac oldalára állt, és szerintem ebben a tekintetben meggyőzte a szakszervezeti oldal egy részét. Legalábbis az öt szervezet és a kormány által aláírt papírban (a kormányzati kommunikáció szép névvel illette a nem megállapodást: egyezség) egy szó sem szerepel a dolgozói szegénység felszámolásáról, többéves bérmegállapodásról, vagy magasztos elvekről.

És szerintem ez a fontos egy bérmegállapodásban, hogy vannak e mögötte elvi célok. Az idei minimálbér-növekedés mögött látom a munkaadók, és látom a kormány célját. Az aláíró két szakszervezet szándékait viszont nem tudok kiolvasni. A munkaadók győztek, hiszen a kormány által lényegében megadott[2] minimumot fogadták el. A többi részét a problémának rábízzák a piaci folyamatokra. A kormány most nem akart foglalkozni a bérek kérdésével, ezt sokkal inkább a ciklus végére igyekszik hagyni.

Nézzük azért a számokat is

Ha a számokat nézzük tisztán, akkor az, aki eddig minimálbéren volt bejelentve, jövőre nem nettó 68.775 forintot visz haza adókedvezmények nélkül, hanem 73.815 forintot. Nézhetjük úgy is, hogy ez havi 5 ezer forint, amely éves szinten 60 ezer forint, és ha a választásokig kivetítjük, akkor milyen gáláns a kormány, hiszen 140 ezer forintot adott a kemény dolgozó kiskeresetűeknek. Ez az a megközelítés, hogy a bér egy adomány, és nem egy jogos járandóság. A béremelés pedig könyöradomány, nem a rendszer alapja.

De nézhetjük úgyis – megjegyzem ez áll felfogásomhoz közelebb –, hogy ez a minimálbér még minidig kb. 15-18 ezer forinttal kisebb, mint a létminimum összege. Azaz a legkisebb keresetűek vajában a minimálbéreseknél még vannak „lejjebb” is, ők a közfoglalkoztatottak) bére nem éri el azt a szintet amiből „igen szerény fogyasztási szintet lehet biztosítani, csak az alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget és a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás vagy jövedelem kiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését[3].

Hozzáteszem, még a garantált bérminimumot kapók sem visznek annyit haza, mint a létminimum összege. Szóval a 2016. évi bérmegállapodás a kiskeresetűeknek nem jó. Főleg azért, mert a végcélban, ha úgy tetszik, a közös ellenség legyőzésében, a dolgozói szegénység elleni küzdelemben sem tudtak megállapodni a felek.

Ennél kisebb problémának tartom, hogy országos bérajánlást sem sikerült elfogadni a munkaadói és a munkavállalói oldal képviselőinek. Ebben a kérdésben a kormány hagyományosan csak a tárgyalóasztalt és a pogácsát biztosítja, és rábízza a két félre a kérdést. Teszi ezt úgy, hogy ő az ország legnagyobb foglalkoztatója…

Az országos bérajánlás elmaradása azért kisebb probléma, mert semmilyen kötőereje sincsen a vállalkozásokra nézve. Sokkal fontosabbak lennének az ágazati megállapodások, de ezek száma minimális. Azt szokták szakszervezeti körökben mondani, hogy az országos bérajánlásnak az állami (többségi kormányzati-önkormányzati tulajdonú) cégeknél van jelentősége, mert ott orientálja a tulajdonosi jogokat gyakorlókat, hogy milyen üzleti tervet fogadjanak el. A számok még ezt sem igazolják.

A legnagyobb állami vállalatok, illetve cégcsoportokat vizsgálva az látszik, hogy 2010 és 2014 között 12%-kal emelkedtek a bérek. Ez évenkénti 2,9%-os emelést jelent, amely csak 0,6%-kal van felette az áltagos inflációnak.

cég, cégcsoport 2014/2010 egy főre jutó bérköltség változása (%) éves átlagos emelés (%)
Magyar Államvasutak 7,7 1,9
Magyar Posta 15,8 3,8
Vízi-közművek 8,9 2,2
Közlekedési központok – Volán társaságok 19,7 4,6
Kiemelt egyéb társaságok 13 3,1

 

A MÁV-csoport esetében 2010 és 2014 között átlagosan 1,9 százalékkal emelkedtek a bérek (egy főre jutó személyi juttatások). Ez még az országos bérajánlásoknak is csak a felét éri el. A Magyar Posta jobban teljesített, mivel ott 3,8 százalékos éves átlagot kapunk. Ez az országos bérajánlási szintnek megfelelő emelkedés, de a versenyszféra tényleges szintje alatt.

Az egyéb kiemelt társaságok esetén a Magyar Villamos Művek javít jelentősen az adatokon, mivel ott összesen 24 százalékkal emelkedtek a bérek. Ezzel még a versenyszféra átlagánál is jobban emelték az egy dolgozóra elköltött béreket. Ugyanakkor a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégek esetén (11 ezer főt foglalkoztat ilyen cégekben az állam) szinte nem volt emelkedés az egy főre jutó bérköltségeket nézve.

A három legnagyobb foglalkoztató adataiból (MÁV, Posta, MVM) az látszik, hogy az állam csak azon a területen „gáláns” a dolgozóival, ahol verseny van. Azaz félnie kell attól, hogy más vállalkozásokhoz képesek elmenni a szakemberek, ezért versenyképes fizetéseket kell adni.

A posta és a vasút esetében az állam nagyon meghúzta a nadrágszíjat, és ebben láthatóan a helyi szakszervezetek is partnerek voltak. Legalábbis ezt mutatja az, hogy szinte mindegyik évben született bérmegállapodás, amelyek teljesülését később sem vonták kétségbe. Azaz még azt sem lehetett mondani, hogy érdekegyeztetés hiányában a munkaadó önkényesen alakította volna bérpolitikáját.

Nyilvánvalóan lehet egy taktika a munkavállalói érdekképviseletek részéről, hogy a meglévő dolgozók béréért küzdenek, és számukra nem fontos az, ha az új belépők kevesebbet keresnek, mint például akiknek a helyére jönnek. Ez azonban az általános bérszintet is lehúzza, és kétségessé teszi az elkötelezettségüket az általános bérszínvonal emelésére.

A helyzet sajátossága, hogy az egyik legnagyobb munkavállalói szervezettség éppen ezeknél a cégeknél van, valamint potenciális sztrájkképességük (még a csonka sztrájkjogok mellett is) a legnagyobb, ennek ellenére nem voltak képesek erőt mutatni a tárgyalóasztal mellett, vagy azon kívül sem.

Miért nem háborodnak fel a választók?

A helyzet tehát világos. Az állam, a munkaadók és a szakszervezetek egy része partner abban, hogy létminimum alatt keressen 1 millió ember. Mindhárom oldal partner abban, hogy az állami cégeknél dolgozók bérét a vélt, vagy valós társadalmi igényeknek megfelelően nem kell emelni. Ezt még bérmegállapodásokkal is szentesítik.

Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor jogos a kérdés, hogy miért nem háborodnak fel a választók? Tényleg csak a szakszervezetek szerencsétlenkedése okozza azt, hogy nem lehet nagyobb béreket kiharcolni?

Azt gondolom, hogy itt jutottunk el ahhoz a kérdéshez, amit a társadalomnak el kell döntenie. És nincsen abban kétségem, hogy egységes választ nem tudunk erre adni, hiszen mindenki a saját helyzete alapján ítéli meg mások igényeit.

Érdemes szembenézni, és meghatározni a munka világát alkotó csoportokat. 2014-ben 4.070 ezer foglalkoztatott volt Magyarországon. 432 ezer ember ebből szövetkezet tagja, vagy egyéni vállalkozó vagy társas vállalkozás tagja, vagy segítő családtag. Ők nagyon direktben saját bérüket termelik meg, és minden „belenyúlást” a rendszerbe úgy értelmeznek, mint a gazdasági folyamatokba való beavatkozást. Ha emelik a minimálbért, akkor többet kell fizetniük az alkalmazottaknak, nagyobb az elvárt bér az ügyvezetőnek (adókkal, járulékokkal együtt). Az állami szektor működését úgy élik meg, hogy az viszi az adóforintjaikat, és emiatt nagyok a vállalkozók adóterhei. Hozzáteszem ezt még akkor is mondják, ha élenjárnak az adóoptimalizálásban, és költségszámlákkal „veszik” ki a pénzt a vállalkozásból.

Van további 3622 ezer alkalmazott, akikből kb. 1 millió az államnak dolgozik. Állami vállalatnál dolgoznak, közalkalmazottak, köztisztviselők és tűrik, hogy bérük még a versenyszféránál is kisebb mértékben növekedjen. Utóbbiaknál a törvényben meghatározott bértábla a zsinórmérték, attól eltérni szintén csak a törvényben meghatározott esetekben és mértékben lehet. Az állam meg nem meri látványosan emelni a bérüket, mert fél a többi társadalmi csoport haragjától. Ezért minden nagyobb foglalkoztatói csoportnak szóló béremelést úgy csomagol be, hogy azért mennyivel kell többet dolgoznia az érintetteknek. Így lett az, hogy a tanárok „alapbére” ténylegesen nőtt, de a túlórapénzeket és egyéb pótlékokat elvették tőlük.

És végül vannak a versenyszférában dolgozók, akik közül kb. 750 ezer ember minimálbéren, vagy garantált bérminimumon van bejelentve. Őket érinti minden olyan kérdés, amely a legkisebb bérrel kapcsolatos. Persze, úgy érzik, hogy azért kell sokat adóznia a minimálbér után, mert sokat kell az állami alkalmazottakra költeni.

A nem az állami cégnél dolgozó, nem minimálbért kereső alkalmazottak esetében pedig az adórendszert látják a bérük növekedésének akadályának. És itt is visszajutunk a kiindulóponthoz, hogy ha kevesebbet költene az állam saját alkalmazottaira, akkor nem kellene annyi adó.

És van még egy igazi kisemmizett csoportunk a munkaerőpiacon: a közmunkások. Az ő bérüket mindegyik szegmens úgy érzi, hogy tőlük viszik el, ezért megérti, ha még a minimálbért sem adják oda nekik. Érdekérvényesítő képessége, szervezettsége pedig olyan alacsony a közfoglalkoztatottaknak, hogy bármit meg lehet velük tenni. Egyik társadalmi csoport sem lesz szolidáris velük.

És már is ott tartunk, hogy mindegyik csoport a másikban látja a növekedésének akadályát. Ez pedig a politika világában csak egyet jelent: működik tovább a tehetetlenségi nyomaték, azaz a jelen helyzetből nincsen akarat, amelyik ki meri mozdítani az ingát. Ez ugyanis olyan kérdéseket nyit fel, amelyet nem akar egyik politikai erő sem vitára bocsátani.

Mik ezek a kérdések? Hogyan javítható az állam hatékonysága, és közben növelhetőek a közszféra bérei? Mit kezdjünk a kiskeresetűekkel? Kell-e erősebben beavatkozni a munkaadó-munkavállaló viszonyrendszerbe, és javítani az utóbbi pozícióját állami eszközökkel? A magyar gazdaság tényleg csak alacsony bérszínvonal mellett versenyképes?

Konklúzió

A 2016. év béregyezség (hangsúlyozom nem megállapodás, mert ahhoz mindegyik fél kellett volna) rossz volt. Nem azért mert 111.000 forint lett a bruttó minimálbér, hiszen ugyanezt mondtam volna, ha pár ezer forinttal több. A problémát abban látom, hogy a munkavállalói érdekek elvesztek menet közben, és nem sikerült abban sem egyezségre jutni, hogy meg kell szüntetni a dolgozói szegénységet.

Rossz kompromisszumok hatására pedig csak folytatódni tud az a folyamat, amit eddig láttunk. Az állami cégek nem engedik a béreket emelni, az állam kiszolgálja a választóit, és csak akkor ad plusz pénzt a tanároknak, ha ég a ház, és azt is pluszterhekkel megfejelve. A minimálbéres a környező országoktól eltérően nem érzi a fejlődés lehetőségét. Azt látja, hogy belátható időn belül neki nem lesz jobb. Ez pedig növeli a kiábrándultságot, csökkenti az egész demokratikus rendszerbe vetett bizalmat (még ha a demokráciának ez esetben semmi köze a folyamatokhoz).

Azt gondolom, hogy ebből egy feladat következik a szakszervezeti oldalon. Világossá kell tenniük, hogy milyen szabályok szerint akarnak játszani. Ha képesek azt mondani, hogy cél a dolgozói szegénység felszámolása, akkor ebből annak is következnie kell, hogy minden megállapodás legyen országos, ágazati, vagy helyi, ezzel kell, kezdődjön. És az ehhez vezető utat kell tartalmaznia. Ugyanez igaz az állami vállalatoknál működő szakszervezetekre.

Ehhez vitathatatlanul elszántság kell, és társadalmi nyomás. És bár sokszor felmerül a politika kényszerpálya, vagy elköteleződés vádja a szakszervezetekkel szemben, ez mind semlegesíthető lenne, ha a tagság akarná, hogy érdekei érvényesítésre kerüljenek. Sokkal nagyobb gátnak látom a politikai machinációkkal szemben, hogy senki nem érzi a rendszerben, hogy tömeget tudna megmozgatni. Néhány százfős tüntetések nem, hogy gondolkodásra készítetik a kormányt, de inkább megerősítik bennük azt, ha „csak ennyire vagytok képesek, akkor megyek a saját utamon”.

Azaz hiába vannak jó elvek, ha szervezeti erő nem társul hozzá. Ezen csak akkor lehet változtatni, ha tudnának a szakszervezetek sikertörténeteket felmutatni, illetve szervezetileg is változni, sokkal akcióképesebbé válni. Nyilván egy olyan szervezeti struktúrában, ahol a tag és a döntéshozó között nagyon sok az áttétel, nehéz az igényeket meghallani, és a terveket megvalósítatni.

A magyar érdekképviseleti rendszer úgy épül fel főszabály-szerint, hogy a dolgozó a saját alapszervezetével tartja a kapcsolatot. Az alapszervezet területi szervezethez tartozik, amely az országos ágazati szervezethez. Végül az ágazat tagja valamelyik konföderációnak. Minden szinten választott tisztségviselők sora van, aki jobban függ az őt megválasztóktól, mint a formálisan felette lévőktől. Egy ilyen rendszer nem tud szervezetszociológia értelemben akcióképes lenni, és mindig a legkisebb kockázat-elve alapján fog dönteni.

A másik tényező, amivel szembe kell nézni, a kérdések végtelen polarizáltságának a problémája. Ha valaki kevesli a bérért, amit az államtól kap, és ezért tüntetne, akkor azonnal kormányellenes bélyeget kap, és politikai szempontból ítélik meg. Pedig ő csak egy kérdésben fogalmaz meg követelést a hatalmon lévőkkel szemben. Ez a logika végigmegy a rendszeren, és már el sem mennek a tagok egy demonstrációra, mert félnek attól, hogy kormányellenesnek tartják majd őket. Ebben benne van az egzisztenciális félelem, hiszen fél az államtól való alárendeltségi helyzete miatt, hogy elveszti munkáját. De bizony benne van az is, hogy nem általában akar a kormány ellene tüntetni, hanem adott kérdésben. És a kettő között óriási különbség van. És tegyük hozzá az egyes ügyek elleni tiltakozást sokszor lehetetlenné teszik, ha a tömeg egy része, és a szónokok is, egyből a kormány bukását akarják.

Ez utóbbi nyilvánvalóan egy másfajta kommunikációs stílust igényelne, amely keresi az ütközési pontokat a mindenkori hatalommal, de egyben világossá is teszi, hogy szándékai meddig terjednek ki. De mindez semmit sem ér, ha nem képesek a szakszervezetek szervezeti változtatásokra, és akcióképesebb működésre. Persze, ezt nagyon könnyű leírni…

Kiss Ambrus

 

[1]                     http://policyagenda.hu/hu/nyitolap/egymillio-ember-keres-kevesebbet-a-letminimumnal

[2]                     Lázár János, miniszterelnökséget vezető miniszter nyár elején egy Kormányinfón bejelentette a 110 ezer forintos minimálbért, miközben a tárgyalások még el sem kezdődtek.

[3]                     ez a létminimum definíciója

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá