Hegylakók

Az emberi társadalmak jelene az egyre jobban tönkretett földgolyón elég kaotikus és beteges, jövője elég kilátástalan ahhoz, hogy egyre többen és egyre intenzívebben kezdjenek új utakat keresni. A ma leglátványosabb és legtömegesebb út- és helykeresői a migránsok, akik alapvetően a hiányok (békehiány, megélhetés hiánya, vízhiány stb.) felől törekednek valami jobb felé. A nagyot álmodni merők igazságosabb társadalmi berendezkedést, új Európát, vagy egyéni életükben egészségesebb, természet-közelibb életteret keresnek, benne új, szabadabb életmódot. Az emberekben a történelem során mindig ott élt a változtatás vágya, ami válságok idején még inkább felerősödik. Ha a keresés intenzitásából vissza lehet következtetni a válság nagyságára – akkor most nagyon nagy válságban élünk.

Dél-Zselic egyik kis falujában, Vásárosbécen kerestem föl egy a világból ugyancsak félig-meddig kivonuló barátomat. Haynal Rudy ötvösművész több évtizedes, sikeres amerikai élet után 2009-ben „kivonult” Amerikából régi hazájába, Magyarországra. Itthon nem valamely nagyvárosban telepedett le, hanem egy baranyai kisfaluban, ahol a háborítatlan természetben, szinte egy erdő közepén él és alkot ugyancsak képzőművész feleségével, Valeryvel. Ők nagy házban, teljes összkomfortban élnek, igaz, a kertjük nekik is biokert, tyúkjaik biotyúkok, méheik bioméhek, mégsem hasonlítható életmódjuk a „hegylakókéhoz”. Rudy javasolja, hogy keressem fel őket, nem mintha szükségük lenne publicitásra, ám az olvasónak nagyon is szüksége lehet az ő életpéldájukra. A falun túl, az egykori szőlőhegyen jurtában laknak, tényleg a természet lágy ölén, amely persze sokszor egyáltalán nem lágy, hanem nagyon is kemény. Embert próbáló környezet. De nemcsak próbára teszi az embert – meg is javítja.

Valeryvel indultunk föl a „hegyre”. Még jó idő volt, de az úttalan utat így is csak terepjáróval lehetett leküzdeni. Visszafelé még azzal sem nagyon, a zuhogó eső igen csúszóssá tette az agyagos talajt, a hatalmas gödrökben, kerékvágatokban fölgyűlő vízbe olykor tengelyig merültünk, közben csúszkáltunk jobbra-balra. Csak Valery ügyességének köszönhettük, hogy épségben hazaértünk. A népi humor vendégmarasztalónak nevezi az ilyen sarat, én inkább vendégriasztónak éreztem. Mintha azt marasztalná inkább, akinek ez az otthona: ha egyszer idejöttél, ne menj el többé, nem engedlek. Persze nem a sár köti ide őket, hanem az itt megtalált élet.

A hatalmas fehér jurta már messziről látszott, valószínűtlen könnyedségével és szépségével vonzotta a tekintetet. Már lógott az eső lába, amikor odaértünk, bent jól esett a tágas tér közepét uraló óriási tűzhely melege, melynél csak a házigazdák, Németh Bori és Szabó Tamás meg a „szomszédoló” Tabi család kedves közvetlensége volt jól esőbb. Az ősi tűzhely szót használom, mert illik a jurtához, különben sem tudnám megmondani, hogy az a „komplexum” kályha, kandalló, kemence inkább, vagy mindez együtt. A jurtában csak a tényleg legszükségesebb bútorok – asztal, szék – találhatók, a használati tárgyak és a ruhák az oldalsó falon fölakasztva függnek-lógnak, kinek-kinek természete szerint. A modern világ fétiseiből csak számítógépet látok, televíziót, hifitornyot, mosógépet, mikro sütőt és egyebeket nem. Bori különös aprósüteménnyel kínál, arab zataros pogácsát még sosem ettem, csak azt érzem, hogy bizonyosan teljes kiőrlésű biolisztből készült s mindenféle tartósítószer nélkül.

Mintha tudnák, hogy fontos dologról akarunk beszélgetni, a gyerekek elcsendesednek, a kutya kimegy, a lábunk alatt cikázó kiscicák is nyugton elhevernek a tűzhely előtt, a két nagy macska eddig is nyugton volt. A fontos téma eredetileg egy negyven méter magas átjátszó torony építésének ügye lett volna. Elterjedt a faluban és a hegyen is a hír, hogy egy nagy hírközlési társaság jeladó és -erősítő tornyot tervez építeni itt a hegyen. Tamás elmondta, hogy nem a távközlési szolgáltatás javításával van bajuk, sőt, örülnek, ha fejlődik a falu, de azt nehezményezik, hogy ezt az önkormányzat részéről nem előzte meg semmiféle tájékoztatás, s hogy a helyszín kijelöléséről sem folyt egyeztetés a lakossággal. Még azok sem tudtak semmiről, akiknek a torony a közvetlen közelükben épült volna, annak egyáltalán nem természetbarát látványával, és sugárzásának esetleges egészségre gyakorolt mellékhatásaival. A mondat legfontosabb szava a „volna”, a toronyügy ugyanis – úgy fest – elenyészett, a torony máshol, mindenki számára kedvezőbb helyen fog megépülni. Az érveket, ellenérveket hagyjuk tehát. Azt se firtassuk immár, hogy a tiltakozások hatottak, vagy az illetékesek maguktól látták be, hogy van nemcsak társadalmilag, hanem műszakilag is alkalmasabb hely. Volt azonban ennek a toronyvitának egy nagyon fontos mellékhatása, mely rávilágított a falubeliek és az idetelepültek – „hegylakók”, holland családok – kapcsolatainak problémáira, megoldatlanságaira.

Kiderült, hogy a „vissza a természethez” rousseau-i, és „műveljük kertjeinket” voltaire-i programjának mai követői nemcsak a „kivonulás” problémájával kell, hogy szembenézzenek, hanem a „bevonulás”-éval is. A természetbarát, szabad élet ugyanis sosem lakatlan szigeten valósul meg, hanem egy másik emberi közösségben, vagy annak közelében. A harmóniában élni a természettel kevés – harmóniában kell élni a helybeliekkel is. Nemcsak kell: érdemes is. Ami ugyancsak nem könnyű. Embert próbáló az is.

De kezdjük az elején, a „kivonulás” nehézségeivel. Amikor valaki eldönti, hogy valahol máshol új életet kezd, akkor abban a döntésben legalább akkora szerepe lehet a régi világa taszításának, mint az új vonzásának.

Szabó Tamás (39) négy éve él itt, de a váltást már jó tíz éve tervezi. Azt mondja, évekig csak beszélt róla. Így fogom csinálni, úgy fogom csinálni. Vágyott rá, de belevágni nem mert. Nagyon nehezen követte a szándékot a tett. Valami mindig visszatartotta. Hogy hogyan szánta rá magát mégis?

Tamás: Sok baj, megpróbáltatás ért az életben. Ezek mind érlelték bennem az elhatározást, aztán amikor újabb nagy pofont kaptam az élettől – édesanyám meghalt –, döntöttem. Rájöttem arra is, hogy fokozatosan nem lehet új életet kezdeni: ugrani kell. Mindent föladni, mindent ott hagyni. Állást, pénzt, lakást, mindent. Amikor idejöttem, egy ideig egyedül voltam. Illetve nem egészen. Húsz egérrel laktam együtt abban a fönti, akkor még romos kis présházban. Az első három hónap különösen nehéz volt. Előfordult nem egyszer, hogy kiabáltam, sírtam a tehetetlenségtől. De közben ki is ment belőlem minden baj, lelki salak.

Itt a magunk körében élünk, távol mindentől és mindenkitől. Lakik itt a hegyen rajtunk kívül még hét család – mindenkinek külön kis világa –, velük összejárunk, összetartunk. A legrégibbek már húsz éve itt vannak, a legújabbak két éve. A természet rendje szerint megy az élet. Itt a napszakok azonosak önmagukkal. A hajnal az hajnal, a nappal, nappal, az este valóban este – fényszennyeződés nélküli sötét. Őzek, szarvasok, vaddisznók a közvetlen szomszédjaink, nem félnek tőlünk, ismernek bennünket. Sokszor egészen közel jönnek. Egyre összébb szűkül az életterük, a tarvágások, a villanypásztorok miatt – sokszor halljuk, amint lövik őket. De ez nem vadgazdálkodás, mert a legszebbeket lövik, így a silányabb jut a nőstényhez, vagyis folyamatosan romlik az állomány.

Társa Németh Bori (37) egyiptológus, angol szakfordító 2005-ben végzett az ELTE egyiptológia szakán, azóta az ókori thébai nekropolisz területén ásatásokat végző magyar kutatócsoport egyik helyettes vezetője, így évente néhány hónapot Egyiptomban tölt. Különös hallani itt a zselici dombokon, hogy a háziasszonyt miért érdekli annyira az oralitás és írásbeliség kérdéseinek vizsgálata az ókori egyiptomi irodalomban, s miért foglalkozik az ásatás közelében fekvő gurnai falvak jelenkori történetével is. Pályaválasztása, témaválasztása és otthonválasztása jól mutatja, hogy érdeklődése és értékvilága nem mondható mindennapinak. De magatartásában, viselkedésében nincs semmi elzárkózó arisztokratizmus, vagy különcködés. Belső harmóniát és természetességet érzek minden szaván, mozdulatán. Mindkettőjükön az látszik: mintha a természetben élő embert nemcsak körülvenné a természet, hanem valamiképpen bele is költözne.

Bori: Azért jöttünk, hogy a természetben éljünk. Különösebb előkészületek nélkül. Itt is inkább „kísérleti kertészkedést” folytattunk: kapálgattuk a földet, elvetettük a magot, aztán lesz, ami lesz. Jó két évig gyakorlatban tanultuk, leginkább a magunk kárán. Sok munkával kevés eredményt értünk el. Olykor a fagy vitt el mindent, máskor a jégeső, ami maradt, a hernyók falták fel. Sokszor éreztük, nem megy. Nem megy, hiába küszködünk. De küszködni is jó. S ha nem sikerül valami, csak magam hibáztathatom. Nem a gonosz főnököt, furkálódó kollégát, vagy az egész önző világot. Nekünk itt mindent elölről, „élesben” kellett megtanulnunk. A készségeket, ismereteket, fogásokat nem kaptuk készen a nagyapánktól, apánktól, s játszva sem tanulhattuk meg gyerekként otthon. Anyámtól, persze, én is tanultam, főleg a konyhai tennivalókat, a takarékosságot, a kézművességet. A kertészkedést annyiban, hogy az övé volt a környék legszebb balkonja, ahol a virágok mellett fűszernövények és paradicsom is termett. Sokat tanultam bátyámtól és barátaitól, akik ugyancsak keresték a másfajta életlehetőségeket: meditációval, jógával, masszázzsal, thai-chi-val. Nagy hatással volt rám a nyitottságuk, a feltétel nélküli szeretet, a pénzt helyettesítő technikák keresése, mint pl. a kölcsönös szívesség. Egyiptomban pedig a puritán életre edződtem, ott sincs mindig víz, s a szállásunk sem ötcsillagos.

Tamás: Én tényleg nem tanultam előre semmit. Csak beszéltem róla, hogyan csinálnám. Amikor aztán itt megvettem az első ásómat, nem tudtam összerakni. Pedig összesen két részből állt, másnak egy perc sem kellett volna hozzá. Nem tudtam, melyik fa mire való, hogyan kell gyümölcsfát ültetni, hogyan kell a kályhába begyújtani stb.

Azóta már eltelt pár év, Tamás is megtanult sok mindent, fölújította az „egeres házat”, fölépítették a jurtát, traktort vettek, azzal is művelgetik a földet, kertészkednek, gyógynövényt szárítanak, gyümölcsöt aszalnak, kitisztították a hegy régi, elhanyagolt kútját, s ha kell, összegyűjtik, és konténerrel elszállíttatják a faluból a hegyre hordott szemetet, hulladékot. Igen, a természeti környezettel már rendben vannak, most már csak az emberi környezettel való együttélés „javítgatása” van hátra.

Egy másik „hegylakó”, a Tabi család is itt van látogatóban, pontosabban csak a mama, Niki a gyerekekkel, Valival és Zsigával. Az apa, Péter dolgozik valahol.

Niki: Nekünk annyi előnyünk volt Tamásékkal szemben, hogy mi már előtte tanultuk a biogazdálkodást – elméletben. Tudatosan készültünk erre az életre. Mi nem „ugrottunk”, fokozatosan álltunk át. Volt városi házunk, előbb eladtuk a mosógépet, aztán a porszívót… Itt a helybeliekkel évek óta próbálunk jó kapcsolatot kiépíteni. Nem könnyű, mert más kultúrában élnek ők is, mi is. A gyerekeink se igen jönnek ki a falubeli gyerekekkel, legalábbis egyelőre. Köztünk, hegylakók között is vannak viták természetesen, de azok pár nap alatt elmúlnak. Hiszen együtt élünk, egymásra vagyunk utalva. Igazából a falubeliekkel is, de ők sok mindenben nem értenek bennünket. Azt kérdezik: mit akarnak itt ezek a furcsa hegylakók? Rossz néven veszik, hogy mi nem akarunk mérgekkel permetezni: mi az, hogy nem permeteznek, akkor jönnek a bogarak. Nem értik, hogy miért nem mosunk mosógéppel, miért nincs bevezetve a villany, miért csak napelemmel nyert energiát használunk föl. Ezek a szemükben nem normális dolgok. Az sem, hogy a gyerekeink – úgymond – nem járnak iskolába, hogy mi tanítjuk őket itthon. Egyébként magam is pedagógus vagyok. S csak a nagyobb gyerekeink magántanulók, a kicsik átjárnak Széplakra, ott azonban csak alsó tagozat van. Igaz, az utak gyakran járhatatlanok. A férjem vett lovat, Gésa a neve, ő segít a közlekedésben és persze a szántásban is.

Tamás: Nem lehet teljesen kivonulni. Ők a permetezés elvetését kifogásolják, mi a parlagon hagyott földeket. Persze, mi is hagyunk parlagon területeteket, azokat, ahol rengeteg értékes gyógynövény terem. Ezeken a dombokon régen szőlők voltak, de a helyiek már régen elhagyták, nem művelték. Nemcsak a szőlőkhöz szükséges munkáskéz veszett el, hanem sok régi tudás is. Mi megtanultuk – és még mindig tanuljuk – a gyógynövényeket fölismerni, és használni. Így sikerült például megoldani a veseproblémámat, s beállítani a cukorbeteg barátom vércukorszintjét. A falubeliek már nem ismerik a saját gyógynövényeiket. Ha betegek, szerencsére már jönnek hozzánk. Sőt: a mi példánkon is fölbuzdulva újra kertészkednek, újra érték lett számukra a föld. Azt reméljük, hogy a közös táj, az egymásra utaltság, a kölcsönös segítségek, az egymástól való tanulás segítenek a jó viszony kialakításában, s abban, hogy a másságok, a különbségek, ne gyanakváshoz, konfliktushoz vezessenek, hanem a kölcsönös gazdagodáshoz.

Nem vagyunk „bigott zöldek”. Mi is járunk a Tescóba. Pár év alatt nem lehet teljes önellátásra berendezkedni. Ahhoz talán tíz-húsz év is kell. És bár a szabadságvágyunk hozott ide, tudjuk: nincs teljes szabadság. Vannak korlátok. Ha például traktort vezetek, itt is van benzingőz, ha nem is annyi, mint a városi utcákon.

Bori: Kezdők vagyunk, tanulunk. Nem akarunk konfliktust senkivel. Azért jöttünk ki a természetbe, hogy harmóniában éljünk a környezetünkkel, s ebbe az emberek is beletartoznak. Van rá esély. Az idősebb nénik örülnek, hogy itt a hegyen újra műveljük a földeket, tetszik nekik, hogy kitisztítjuk a régi kutat. Hiszen ők valaha itt nőttek fel, itt éltek és dolgoztak a hegyen. Ők tanítgatnak a szőlő metszésére, kötözésére, minden kis csínját-bínját elleshetjük tőlük ennek a „művészetnek”. De tanulhattunk tőlük akkor is, amikor a présház felújításán dolgoztak, vagy más ácsmunkákat végeztek nálunk. Vannak tehát kedvező jelek, hogy kapcsolataink a falubeliekkel jó irányba fejlődnek, de ez a toronyügy bebizonyította, hogy az útnak még nagyon az elején járunk.

Tamás: Amikor – nem hivatalosan – megtudtuk, hogy itt jelölték ki tőlünk száz méterre a Telenor 40 méter magas átjátszóállomását, kétségbeestünk: hogy kerülhet ide egy nagy vastorony a tudtunk nélkül. Kértük a polgármestert, hogy tájékoztasson bennünket. Másnap délben odamentünk a polgármesteri hivatalba, ahol akkor már sokan voltak a falubeliek közül, akik valósággal ránk támadtak. Úgy tájékoztatták őket ugyanis, hogy mi nem akarjuk a tornyot, nem akarjuk, hogy mindenkinek jól működő telefonja legyen, s aki használja, annak biztos internet hozzáférése. Hiába mondtuk, hogy szó sincs erről, dehogy állunk a fejlődés útjába, csak arra volnánk kíváncsiak, pontosan hol lesz, tőlünk hány méterre, milyen esetleges egészségügyi kockázatai vannak stb. A helyiek sem tudták, hol lenne jó, hol nem, káros-e az egészségre vagy veszélytelen, ők egyet tudtak: telefont, jó térerőt szeretnének. S elhitették velük, hogy mi ennek akarjuk útját állni. Afféle bűnbak-társaságot csináltak belőlünk. Az egybegyűltek kiabáltak velünk, elhangzott az is, ha nem tetszik, el is lehet innen menni. Pedig mi nem szerettünk volna senkivel vitába keveredni, ellenkezőleg: a békét keressük, az ésszerű kompromisszumot. Nem akarunk különállni, nem akarunk idegen test lenni a falu szélén. A régi és a modern dolgok összekapcsolásával épült jurtánk jól tükrözi hozzáállásunkat a világ dolgaihoz. Igyekszünk a lehetőségekhez mérten az önellátásra törekedve gazdálkodó emberekké és a falu teljes értékű tagjaivá válni.

Niki: Nézzük az internetet. Látjuk, hogy mindenütt így fogadják a jövevényeket. Amin nem lehet csodálkozni, az emberek általában idegenkednek azoktól, akik másmilyenek, másképp élnek, másképp gondolkodnak. De mi hiszünk benne, hogy lehet konfliktus nélkül egymás mellett élni. Megszokni egymást, s kölcsönösen átvenni azokat a szokásokat, eljárásmódokat, munkafogásokat, amiket – ha a gyanakvás múlik – mindkét fél hasznosnak talál.

Bori: Próbálkozunk sok mindennel. A fiatalok csináltak játszóházat a falubeli gyerekeknek. Közös ünnepeket szervezünk. Gyereknapot, adventi ünnepet, karácsonyt. Különösen szép az adventi ünnepünk. Van egy nemezelt kosár, amit ki kell tenni az ablakba. Hogy mikor hová kerül, az mindig sorsolással dől el. Erre pedig lehet tippelni, s aki eltalálja, ajándékokat nyer.

Tamás: Ezeket a helyi eseményeket én lefilmezem, az anyagot összevágom, és fölteszem az internetre. A helyiek örülnek, ha látják magukat, még jobban hogy a gyerekeiket, unokáikat.

Bori: A fő szervezők nem mi vagyunk, hanem Popa Zoltán és felesége, Eszter, akik már vagy húsz éve itt élnek. Eszter eredeti foglalkozása kohómérnök, de mint kiderült, kiváló pedagógus, könyvtáros, népművelő, színjátszó rendező, kórusvezető is. Popáéknál minden évben nyári gyerektábor van, a gyerekek a kert végében fölállított kisebb jurtákban laknak. De ezt majd ők elmondják. Ők az itt élésben is sokkal tapasztaltabbak, mint mi vagyunk.

            +

Popa Zoltánék háza, az a fajta hangulatos, tájba illő régi ház, amelybe könnyű beleszeretni, de nehéz lehet gondozni, fönntartani. Jól látszik rajta a bővítés, az átépítés, de az eredeti jellegét nem veszítette el, csak még egyedibb, meseszerűbb lett. Ahova belépünk, gerendamennyezetes, hatalmas tér, amely alkalmas konyhának, nappalinak, előadóteremnek, dolgozó, sőt hálószobának is. Láthatólag minden van benne, ami a mindennapi élethez szükséges. Ha a házban csak ez az egy szoba lenne, tulajdonképpen el lehetne lakni ebben is egy egész családnak. De van még egy emelet, hálószobákkal és egy különleges fürdőszobával, amely nem is szoba, inkább fürdőháznak lehetne mondani. Faburkolatú, szaunázásra is alkalmas, s a közepén egy egészen különleges, hatalmas fadézsa áll fürdőkád gyanánt. Különös ház, különös emberek, különös élet.

Eszter: Bevállalósak voltunk. Amikor 1993-ban idejöttünk a városi életből, én kapálni sem tudtam. Kezdetben a falusiak sokat segítettek. Nem is tudom, mi lett volna velünk – hogy csak két nevet mondjak –Horváth Pista villanyszerelő barátunk és a kőműves Chalupa Zoltán segítsége nélkül.

Zoltán: Csak úgy lehet, ha valaki fölrúg mindent, s fejest ugrik a mély vízbe. Nehezen tanultuk meg az együttélést és a bánást az itteni növényekkel és állatokkal. Előbbiek olykor nem keltek ki, vagy nem hoztak termést, utóbbiak pedig folyton elkószáltak. Ez ma már megszépült emlék, akkor maga volt a rémálom.

Eszter: Úgy kezdődött, hogy vágytunk a tágasabb, szabadabb életre. Először az alig száz lakosú Marócsára mentünk, ahol szinte kizárólag cigányok élnek. Egy pedagógus barátnőmnek ajánlották fel a teljesen új iskolát pedagóguslakással, de ő nem akart oda költözni. Mi Zolival akartunk. Kijött volna 15 gyerek Sellyéről, így már működőképes lett volna az iskola. De megtudták, hogy nincs pedagógusi képesítésem, csak kohómérnöki, így végül nem kaptam meg az állást. Az új iskola azóta is üresen áll. De mi akkor már végleg elhatároztuk, hogy vidékre megyünk. Itt, Vásárosbécen lefoglalóztunk egy házat, az utolsó előttit, de még a faluban. Akkor jött egy bácsi, épp trágyát szállított a szekerén, s amint ott tanakodtunk, megszólított bennünket. Azt mondta, pattanjunk fel a szekérre, mutat ő nekünk ennél a háznál sokkal jobbat. Ide hozott bennünket, ahol most is lakunk. Láttuk: távol van mindentől, a szomszéd az erdő és a mező, a ház nagy, a telek tízszer akkora, mint a másik helyen, jókora melléképület is van – s ugyanannyiért adták, mint a másikat. Beleszerettünk. Megvásároltuk. Aztán próbálkozunk mindenfélével: volt itt szatócsbolt, kocsma, de be kellett látnunk, a távolságnak nemcsak előnyei vannak. Eladtuk a házat. Egy holland vette meg, aki ide akart költözni a párjával. Mi Magyarlukafára mentünk. Ott alapítványt hoztunk létre, alapítottunk erdei iskolát, tagóvodát, játszóházat, építettünk egy panziót, de azzal sem jártunk több szerencsével, mint a kocsmával, szatócsbolttal. Hat évig voltunk Magyarlukafán, aztán visszajöttünk ide. Közben a holland elvált a párjától, mi pedig a duplájáért visszavásároltuk tőle „házunkat”. Azóta bővítettük, berendeztük, most azt tervezzük, hogy pályázatot adunk be „Az integrált közösségi színterek pályázat”-ra, s ha nyerünk, itt szemben ezt a hatalmas melléképületet közösségi térré alakítjuk át, berendezve különféle alkotó tevékenységek művelésére.

Zoltán: Nekünk is vannak jurtáink, a kert végében fönn a dombon, mint Tamáséknak. A különbség az, hogy az övék jóval nagyobb, állandóra telepített jurta, a mieink pedig mozgatható, ún. öt falú mongol típusú jurták, ami azt jelenti, hogy öt darab keregéből (apácarácsszerű oldalfal) állnak, átmérőjük 5,8 m, szigetelésük ipari nemez, borításuk impregnált gyöngyvászon. Ezek hosszú éveken át minden nyáron tele voltak városi gyerekekkel. Van egy közhasznú alapítványunk, a Virágóra Alapítvány – melyet egykor Demjén Ferenc alapított – célja a gyerekek környezettudatos életre nevelése. Bár a gyerekek alig várják, hogy vége legyen az iskolának, és jöhessenek ide, a táborozás jövője meglehetősen bizonytalan. Tavasztól őszig lehetne itt erdei iskola, de sajnos, nem ilyen folyamatos a táboroztatás. Az állam valami okból már nem támogatja az erdei iskolákat. Igaz, a miénk nem klasszikus erdei iskola, inkább életmód-tábor. Sokkal komplexebb, sokrétűbb, mint az erdei iskola. A városi gyerekek számára rengeteg új élményt ad. Az arborétumszerű kert önmagában sok ismeretet és persze szépséget kínál. A vadles reggel, aztán fafaragás és egyéb kézműves programok, színjátszás, szalonnasütés, tábortűz stb.

Eszter: Az egyik fő program pedig az, hogy a gyerekekkel közösen kiválasztunk egy népmesét, betanuljuk és eljátsszuk. Itt a lényeg az, hogy senkinek sincs kinyomtatott szerepe, mindenki a saját karakterét maga alakítja és mondja el. Nagy hatással van rájuk, ahogy megtalálják a „saját” szerepüket a mesében. Egy-egy kirándulás során mindig elvisszük a gyerekeket a közelben lakó Demjén Ferenchez, megnézzük a lovait, ősparkját, halastavát. Nagyon jó a kapcsolatunk, még a tornyos petíciónkat is aláírta – a feleségével együtt.

Eszternek és Zoltánnak három gyermeke van, Máté (21), Gergő (19) és Luca (18). A helyi általános iskola megszűnése után mindhárman otthon tanultak a középiskoláig. Most Gergő EVS önkéntes a norvég Stella Polaris Színtársulatnál, Luca az abai Attila Gimnázium (Életiskola) végzős tanulója. Éppen itthon van látogatóban a nagyobbik fiú, Máté, aki a pécsi egyetemen pszichológiát tanul. Kérdezni sem kell, mit szól szülei egykori döntéséhez, s annak következményeihez.

Máté: Gyerekkoromban nagyon szerettem itt élni, így felnőni. Akkor nem biztos, hogy mindig minden tetszett, de innen visszanézve jó élet volt. Annak sem éreztem hátrányát, hogy negyedik általánostól magántanulóként ebbe a házba jártam iskolába.

Zoltán: Nem úgy történt, hogy kivettük Mátét az iskolából, hanem úgy, hogy megszűnt a helyi iskola. Akkor Eszterrel elhatároztuk, hogy nem buszoztatjuk a gyerekeket, hanem mi tanítjuk őket, fölkészítve az életre, de a továbbtanulásra is.

Máté: Gimnáziumba Abára jártam, s bár a beilleszkedés a közösségbe nem ment zökkenők nélkül, a tanulásban a másfajta előélet nem okozott különösebb nehézségeket. Most Pécsről is mindig szívesen jövök ide haza, ha egyetemi elfoglaltságom engedi.

Zoltán: A középső fiúnk, Gergő pedig itt akar letelepedni. Ő nem falumegváltó típus, inkább magának való művészfajta.

Eszter: Szeretnénk nemcsak a gyerekeinknek, hanem a falubelieknek is minél többet adni. Nem könnyű. Adni sem könnyű. Mondhatnám úgy is, hogy mai napig szeretnénk megváltani ezt a kis helyi világot, sajnos egyelőre inkább akaratuk ellenére. Négy év után legutóbb nem választottak meg képviselőnek… Ez, bevallom, meglepett. A „jöttment” – falu ellentét létezik. A toronyügy csak előhívta, fölerősítette, de az okok mélyebbek. Igazából a másságot nem tudják elviselni: mi az, hogy otthon tanulnak a gyerekek? Miért nem dolgozunk mi is napi nyolc órában, mint mások. Persze, azt ők nem tudják, hogy mi mindketten főállásban csináljuk az alapítványt, s nem számoljuk, hogy napi hat órában vagy tizenkettőben. Egyébként korábban dolgoztunk mi is kötött munkaidőben: Zoli az önkormányzatnál volt munkairányító, én pedig az önkormányzatnál adminisztrátor. A helyi könyvtárat is csinálom, pár évig tiszteletdíjért, azóta társadalmi munkában. Egyébként máig sem értem, hogy választották ki a torony első helyszínét, hiszen az semmilyen követelménynek nem felelt meg. Se út, se áram nincs a közelben – csak a „hegylakók”. Ránk sem voltak tekintettel: amikor mondtuk, hogy ha az ökotábor közelében épül meg a torony, nem maradhatunk itt, el kell költöznünk innen. Ajánlottunk számos jobb helyet, hiába. Be kellett látnunk, nem sokat számít a térségbe befektetett két évtizedes munkánk.

Zoltán: A faluban több holland család is lakik. Pusztulásra ítélt házakat vettek meg, s újítottak fel gyönyörűen, híven az itteni hagyományokhoz. Ők is gyanús „jöttmentnek” számítanak, pedig ők nemcsak, hogy itt laknak, megélhetést is nyújtanak sok helyi embernek. Akár két családnak is ad munkát egy-egy holland betelepülő. Akik már gyűjtést is rendeztek a falu számára…

Eszter: Nem adjuk fel. Itt akarunk élni, s azt szeretnénk, hogy ez itt összetartó, boldog kis faluközösség legyen. Egyébként egyénileg mindenkivel jóban vagyunk, de a tömeg ellenáll. Miközben van igényük a jóra, a szépre. A gyereknapot, a karácsonyi műsort nagyon szeretik, már harmadik éve csináljuk. Két éve már betlehemhordozást is. Az énekkart is szeretik, a tagok többsége helyi. Színjátszó csoportunk is van. A Magyar Művészeti Akadémia támogatásával három éven át vittük a „Hagyományaink Őrzői. A Népmesék kurzust”, ebből nőtt ki a Vásárosbéci Színjátszó Kör. Sajnos nehezen tudunk új darabot betanulni, mert 25 embert összehozni nehezebb, mint egy zsák bolhát. Pedig a próbák fergetegesek. Többet nevetünk, mint próbálunk. Így volt ez, amikor A Bolond falu című mesét dolgoztuk fel és állítottuk színpadra, zenével, és persze saját ötletekkel dúsítva. Bárhol léptünk föl vele, mindig nagy sikert arattunk, amit a szereplők láthatólag nagyon élveztek. Azóta elkészült új darabunk, a Virág János szerencséje, Szabó Tamás a főszereplője, és elképesztően jó benne. Már föl is vettük videóra.

Zoltán: Mindezért a munkáért a Magyar Művelődési Intézet „év önkéntese” címére a megyéből Esztert javasolták. A szakma elismeri, a helyiek kevésbé.

Eszter: Most a helyi fiatalokkal és a Nemzeti Művelődési Intézettel egy óriástársas projekt pályázatán dolgozunk. Az értéktár programban is részt veszünk. Most pályázunk. Mi az ifjúság bevonásával akarjuk a természeti értékeket védeni, a helyi tárgyi, szellemi értékeket összegyűjteni. Így két legyet ütünk egy csapásra. Gyűjtőmunka ifjúságneveléssel egybekötve. Miért csináljuk mindezt? Egy biztos: nem anyagi haszonért. Néha meginog az ember. Abbahagyom. Ennyi. Kész. Nincs tovább. Aztán egymásra nézünk, és csináljuk tovább.

Zoltán: Ahol élünk, az egy csoda. Nekünk nem kell elmenni nyaralni. Mi itt nyaralunk.

+

Különcök? Fantaszták? Korántsem. Az országban egyre több helyen ott vannak már ezek az újat keresők – és találók. Halálra ítélt kis falvak kelnek így új életre. Mint például a Bori, Niki és Tamás által emlegetett közeli Széplak, melynek hivatalos neve Visnyeszéplak, melynek egykor 600 lakosa volt. Amikor negyedszázada Bariska Gáborék odaköltöztek, a falut már alig háromtucatnyi ember lakta. Közülük csak néhány idős ember él, de a falu – melyet az újak maguk között Zselicszéplaknak neveznek – már újra 150 lakost számlál. Fele gyerek, vagy egészen fiatal felnőtt. Két egyesület is működik a faluban: a Visnyeszéplaki Faluvédő és Közművelődési Egyesület és az Édenkert Egyesület.

Bariska Gábor az interneten részletes beszámolót ír kiköltözésükről és itteni életükről. Csak egy rövid idézet: „A széplakiak 20-25 éve kezdtek más életbe. Mindenki hozott valamit. Más vallást, más tudást, más mentalitást. Amikor idejöttem, rögtön éreztem, itt akarok élni. De sokáig küszködtem: mégis vissza kéne menni, állást szerezni, dolgozni, pénzt keresni. (…) Mindenki azzal foglalkozik, hogy megteremtse magának a szükségleteit. Megépítjük a házainkat, elkészítjük használati tárgyainkat, megtermeljük élelmünket. A teljes önellátás nem lehetséges, hisz autógyárunk sincs, de az évek során egyre több mindent tudunk megvalósítani együtt, mindenki tud valamiben segíteni a többieknek.”

A konfliktusokkal terhelt „tornyos falugyűlés” után Szabó Tamás Kedves Mindenki! címmel hosszú nyílt levelet írt a falu lakosságának, ebből idézek:

„Ma már fontosnak tartom, főleg ilyen nehézkes időkben, hogy inkább befelé forduljak, és megtaláljam a csendet ebben a hangos világban, és segítsek másokon, amennyire tőlem telik, és lehetőségeim engedik. Amikor ideköltöztem egy igazán nagyon nehéz életút után, új életet kezdtem a 0-ról, vagy inkább a mínusz 0-ról. Sok család segített a testi-lelki felépülésemben. Talán sosem tudok mindent meghálálni, de megteszek minden tőlem telhetőt! Ede, ő mutatta meg az utat, a boldog mindennap megélését tekintve is, és hogy milyen haszontalan egy napot is elfecsérelni idegeskedésekre. A Boros családnál ismertem meg a változni akarás útját, és kaptam a finom ételeket, amikor szűkén voltam az élelemnek. Sokan mások is segítettek, volt példa arra is, hogy Béla-bá vett nekem 1 kg kenyeret. Popáéktól az örök ifjúságot, s annak érzését tanultam meg újra és az elfogadást, az odafigyelést a körülöttünk élőkre. Az édesanyám után keletkezett űr és a sebek begyógyulásához vezető utat pedig Margit néninek és Bözsi néninek köszönhetem, és azt a nagylelkűségüket, hogy lelkesen tanítják ma is a szőlészet mesterségét… Sorolhatnám még a jótevőimet. Mi magunk is, „gyüttmentek” jó néhány alkalommal sértettük meg egymást, azonban mindig hála a fentiek segítségének, újra és újra egymásra találunk, mert egy csónakban evezünk, ha tetszik, ha nem. Meg kellett tanulnunk, hogy mi mind, bárhonnan is érkeztünk, más egyéni sajátosságokkal, tulajdonságokkal rendelkezünk, de az még nem ok az egymás elleni felesleges játszmákhoz. Különben, a fergeteges találkozó után, felfokozott érzelmi kitörések hatására, láthatta rajtam egy valaki az erő mögé elbújt fájdalmat, és megszánhatott, és megköszönte a videofilmet, amit a gyereknapról készítettem. Vagy így vagy úgy, de szívesen tettem! Nemcsak a gyereknapról készítek videofelvételeket, és más helyi ünnepségről, hanem a kialakult helyzetről is, mint ez a mostani. Egyfajta videó-napló ez, melyben a falu eseményeit örökítem meg, dokumentálom, hogy a későbbiekben gyermekeink tanulhassanak az esetleges hibáinkból, vagy hogy csak visszanézzék önmagukat, minket. Majd ők eldöntik, hogy helyesen cselekedtünk-e a mában, mert nekik akkorra már mi csupán a múlt leszünk. A jó oldala, hogy most legalább jól kiadhatta mindenki a benne felgyülemlett sérelmeket szemtől szemben. Finoman tudtomra adták páran, hogy hol a helyem. Tudom én azt magamtól is, és elárulom: a Szőlőhegyen van!”

 

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá