Kilencéves ’56

2015-ben egy híján hatvan éve volt ’56. Amit ’56-ból láttam (láttunk) és átéltem, a kezdetektől egyértelmű és egységes volt. Szinte semmiféle érzékelésbeli, emlékezeti vagy értékelésbeli változáson nem ment bennem keresztül.

’56 filozófiai problémát is jelentett a számomra. Mint mindenki, én is viszonylagos rendszerességgel igyekeztem követni az ’56-ról, róla szóló, filozófiai igényű irodalmat Hannah Arendttől Camusig. Apám és barátai is rendre elolvasták az ’56-ról szóló későbbi irodalom legjavát. Polányi Mihály kiváló írásáról írtam is. Emlékszem, hogyan háborodtunk fel azon (amin eredetileg maga Polányi is felháborodott), hogy akkor egy konkrét nyugati tudományos közösség elvtelenségig elmenő és az erkölcsbe is átcsapó – éppen ’56-tal kapcsolatos – opportunizmusán. Vagy naivan, vagy nem, de nem tudtak mit kezdeni ’56-tal, ezzel foglalkozott ez a Polányi-írás.

Sok embert mindig szenvedélyesen foglalkoztatta ’56, én türelmes voltam.

Egyrészt pontosan őriztem azokat a képeket, amiket én láttam, és ehhez nem nyúltam, másrészt viszonylagos folytonossággal gyűjtöttem az igazán fontos értelmezéseket. ’56 azon kérdések közé tartozott, amelyekben képes voltam türelmesnek lenni, nem is tudtam más lenni, mint éppen türelmes.

A türelemnek ebben a kontextusában (mely egyébként nem volt rám jellemző, ’56 végső értelmezéséhez (valóban legvégső értelmezéséhez) nem volt arra szükség, hogy magamban teljesen helyre tegyem a létező szocializmus, a marxizmus, a baloldaliság és az imperializmus egymásba nyúló komplexumait. Hála Istennek, ezek összefüggéseinek tisztázásával intellektuálisan most már egészen jól állok, ’56-képem is változatlan.

***

’56 folyamatosan volt a minden nap velünk élő történelem. Mindenki gondosan ápolta saját emlékeit. A barátok közötti bizalom egyik jele volt, ha beszéltek már egymásnak ’56-ról. Csak példaként: az egyik barátomnak három olyan nevű barátja disszidált, mint ami az én nevem volt, egy másik barátom szinte ijesztő történetet mesélt arról, amikor 12-12 éves korában nekiindult a golyózáporban a Tabán felé.

Egyik kedves tanítványomnak a Rózsák terén véletlenül járva beszéltem az ’56-ban ott domboruló sírokról, és a meggyújtott Halottak napi gyertyákról. Nem szólt, de láttam, hogy nagyon csodálkozott.

Az egyik munkahelyen volt egy kedves és igen segítőkész, akkor középkorú titkárnő, akit Nagy Imrénének hívtak. Ő mindig szinte huncut mosollyal tette hozzá a bemutatkozásnál, hogy „Nem az a Nagy Imre…”

Végeláthatatlanul sorjáznak bennem az 56-os emlékekről való rejtett kommunikáció elemei.

Ebben a pillanatban R. G. befejezetlen története mondja számomra a legtöbbet. Ez a történet is csak 2005 táján kezdődött a számomra, azaz 50 évvel később. R. G. régi sporttársam volt, értelmiségi, magasra szaladt az intézmény pártszervezetében. Modern szemlélet, konszenzusos hatalomgyakorlás, kompromisszumkeresés jellemezte. Érdeklődése más emberek iránt őszintének tűnt, fél távolból nézve nem volt magatartásában semmi negatív, pozitívum viszont az, hogy minden megbízatásában rengeteget dolgozott, így vagy úgy, ennek jó része „közösségi” munka volt.

  1. G. 1989 után, mint a jelekből számunkra is lassan kiderült, MSZP-és lett. Időnként tett óvatos lépéseket felém egy érdemibb politikai és egyben baráti kommunikáció érdekében. Ezeket a beszélgetéseket rendre azzal kezdte: „Te bölcsész vagy, mondd meg…” (Úgy látszik, itt megvalósult a nagy álom, én voltam az egyedüli bölcsész a láthatáron.) Ilyen, majdhogynem folytonos előzmények után szólított meg 2005 táján, hogy talált otthon egy fényképsorozatot, erről egyszer beszélnünk kellene.

Több nekifutás után a következő kép rajzolódott ki bennem. R.G. „talált”, vagy a „birtokában volt” egy fényképsorozatnak, amiről az a képem alakult ki, hogy összefüggő és jó minőségű képekből áll. A képeken összefüggő, csepeli (vagy erzsébeti vagy soroksári) jelenetsor látszik 1956 októberéből! A történet, ami a kis részletekből összeállt, a következő volt: valaki (nem tudtam meg, hogy ki) szerzett a földszintes csepeli házsorok utcái között egy ágyút. Akkora ágyút, amibe el tudott helyezkedni a kilövő pozíciójában. Saját kertjében kilövő állásba helyezte magát, és amikor bekanyarodott az utcába az első szovjet tank, kilőtte. Amikor bekanyarodott a második, azt is kilőtte. Két kilőtt tank már el is torlaszolta a földszintes házak utcáját, talán már nem is érkezett újabb célpontja.

R.G. birtokában volt tehát egy nyomtatható minőségű, eredeti fényképsorozatnak erről az eseményről. Hogy egészen pontosan mi van az egyes képeken, nem mondta.

Ami nem nyilvánvaló, hogy ki lőtt. Én azt javasoltam, hogy hozza el a képeket, és („mint bölcsész”) elmondom a véleményemet, hogy milyen típusú szöveget kellene hozzá írnia egy szép könyv létrehozásához. A beszélgetés abbamaradt. R.G. egy-két év múlva meghalt. Előtte már csak híreket hallottunk betegségéről.

Az, hogy maga lőtt volna az ágyúval, több szempontból is igen valószínűtlen. Az már valószínűbb, hogy ismerhette azt, aki lőtt, ismerőse, szomszédja, esetleg rokona is volt, ebben az esetben természetesen tudta (amit én nem), hogy ennek az embernek mi lett az ’56 utáni sorsa.

Azt viszont majdnem teljesen biztosra veszem, hogy a fényképeket R.G. vette fel. A fényképek tárgya nem lehetett kérdéses: kilőtt orosz tankok, a megsemmisülés közelebbről nem ismert részleteivel.

2005 táján (talán az ötvenéves évforduló is foglalkoztatta) nem lett volna akadálya, hogy megjelentesse a sorozatot. De nem merte megtenni a döntő lépést, nem tudta, nem rombolja-e le vele Kádár-korszakbeli identitását.

Uwe Johnson remekműve, a Das dritte Buch über Achim tér vissza egyszerűbb formában.

A félelmek és az identitás védelme végül megakadályozta abban, hogy egyszer is nyíltan elmondja, mi történt.

***

’56 világos elválasztó vonal volt a Kádár-korszakbeli hatalom és a társadalom között. Ez akkora politikaelméleti és politikatudományi probléma, amelynek legszerényebb érintése sem végezhető el ebben a kísérletben.

Ezért minden, ami most következik, őszinte vélemény, igazolás és érvelés nélkül.

A Kádár-korszak meg tudta nyerni az emberek racionális oldalát, tudatos viselkedését, de nem tudta megnyerni az emberek szívét (mélyen sajnálom a közhelyet, de a végtelenségig le kell egyszerűsíteni mindent).

Elsősorban nem azért nem tudta megnyerni az emberek szívét, mert leverte ’56-ot (senki sem gondolhatta ép ésszel, hogy az Üllői úton megverjük a II. világháború legfélelmetesebb és legsikeresebb hadseregét, de azt sem, hogy a hőslelkű amerikaiak lovagiasan megtámadják Budapest miatt a Szovjetuniót). Azért nem tudta megnyerni a szíveket, mert hivatalosan érvényben tartotta az ellenforradalom-értelmezésnek egy sztálini elemekkel tűzdelt, primitív, helyenként egyenesen szadista változatát, mi több, ezt be is hajtotta, a társadalmi érintkezésben tabuvá tette, az egyre csökkenő megfélemlítés fegyvereként használta.

Ez döntő volt a kádárizmus megítélésében.

Minden (kádárista) rossznál látni kellett a valódi szövetséget, minden (kádárista) jónál látni kellett a valódi kibékíthetetlenséget. Szinte még a koncepciós perekről is nagyvonalúbb és igazabb kép alakulhatott ki, mint ’56-ról.

Érzékelhető volt a Berecz, később a Berecz–Balogh Sándor nevéhez fűzhető törekvés ’56 átértelmezésére már a nyolcvanas évek elején (Mozgó Világ-interjú és csatolt részei).

Miközben, mint a politikai-hatalmi játék részeit, jól lehet identifikálni ezt a közeledő korszakot, a hatalom más szárnyai visszavetik ’56 hivatalos rehabilitálását, miközben a közeledés képviselői sem nyerik el a társadalom szimpátiáját. Ez igen jellemző a nyolcvanas évekre. Ennyi évtized után egy pozíció sem lehet hiteles vagy közvetlen, mindegyik a „hatalom” mozgása, még akkor is, ha igazat mond (ez az igazi csúcs-összefüggés a Kádár-korszak végén!).

A Pozsgay-féle bejelentés ’56 átértelmezéséről már csak ezért is pusztán hatalmi sakkhúzás volt. Akinek fontos volt, annak is vette, aki számára jelzés volt, megértette, de ’56-ról már egyáltalán nem szólt. Ráadásul még elég direkt és ezért még elég ügyetlen lépés is volt.

S végül harmadrészt, a nagypolitika talán legnagyobb tévedése, a posztkommunista baloldal szellemi képességeinek igazi sikertelen érettségi vizsgája csődje, ugyancsak ’56-tal volt kapcsolatos.

Amíg Kádár népfrontos arca szinte erőfeszítés nélkül tovább élt a ’89 utáni demokráciában (amit a temetés vagy a számos erre vonatkozó közvélemény-kutatás is fényesen igazol), az ’56-ra vonatkozó éles határt nem is próbálták meg lebontani.

Ami történt, az opportunusnak ugyan opportunus volt (a retorika megváltozott, a szimbolikus politika egyenesen túlszerette ’56-ot), de meggyőző nem. Amire viszont valóban szükség lett volna, az egy gyökeresen hiteles állásfoglalás lett volna a múltról. Hiteles újrakezdés.

Maga az MSZP nem látta, amit már Bereczék nyolcvanas évek eleji kísérletei alapján látnia kellett volna, hogy mások szemében immár minden kizárólag a hatalom belső koreográfiájáról szól. Tovább táncolták ezt a balettet a demokráciában is.

’56 egy percre sem engedte szabadon a magyar társadalom tudatát.

Ennek alapján teljes élességgel rajzolódik ki a monografikus nagyságrendű tudományos mű, amely rendszerezve dolgozná fel ’56 emlékezetét a magyar társadalomban a hatalom kivételezett gyűlöletének és ellenségességének médiumában.

Ebből a baloldal ’89 után nem értett meg semmit, érdemileg tovább játszotta a ’89 előtti játékot (természetesen átvette a main-stream magatartást ebben is, mint ahogy mindig átvette mindenkinek a main-stream szövegét, s megpróbált meggyőződés és meggyőző erő nélkül az új main-stream szellemében cselekedni is).

Mindebből azonban csak a lényeg hiányzott, az igazi önkritika és az igazi megbánás – a saját szempont igazságtartalmának vállalása mellett.

Túlzásnak tűnik (s ennek kiegészítését és korrekcióját meg sem próbáljuk), mégis az a véleményünk, hogy a posztkommunista baloldal tehetségtelensége, ineffektivitása és mostani hóemberként való elolvadása részben „csak” szimbolikusan, részben azonban valóságosan is az erről a legfontosabb kérdésről való hallgatás volt.

A baj nem jár egyedül. Az 1989 utáni MSZP nem találta meg a helyes szavakat és nem vált szerethetővé. Másrészt az 1989 utáni MSZP-nek minden main stream-szava, összes szimbolikus vagy valóságos tette, összes konciliánsnak tűnő személyi lépése, összes szónoklata minden pillanatban kínosan és nevetésre ingerlően idézte fel azt a három és fél évtizedet, aminek az emlékét Kádár összes érdeme nem tudta ellensúlyozni.

Objektíven legalább öt vagy hat (vagy még több) ’56 van, és mindegyikben van igazság.

Bizonyos, hogy több ’56 létezik, van egy ’56 „imperialista” kontextusban, a nemzeti függetlenség kontextusában, általában a kommunizmus restaurációjának kontextusában, különösen a Horthy-rendszer restaurációjának kontextusában, de van a szocializmus megújításának kontextusában is, de a CIA és az akkori hidegháború szövegösszefüggésében is.

Az én ’56-om lelkiállapot.

Boldogság, megtalált idő, amelynek azóta már objektív történelmi, sőt, világtörténelmi magyarázatát is megtaláltam.

’56 nekem egy kedd délelőtt kezdődött (sokáig azt hittem, hogy hétfő volt, de mások szerint kedd). Délután iskolába kellett volna mennem, lementem délelőtt, valószínűleg azért, hogy van-e valaki a „grundon”, ami a Lágymányosi és a Saru utca sarkán volt, és ez volt a központja a teljes grund sok perifériájának és csatolt részének.

Ezen a délelőttön azonban tele volt emberekkel a Budafoki és a Lágymányosi út kereszteződése, a forgalomnak már régen le kellett állnia.

Az emberek nagyon sokan voltak, állandó mozgásban, kis köröket alkottak, és láthatóan izgatottan, de nem hangosan beszélgettek. Vitatták a helyzetet. Annyian voltak, hogy szinte elsötétült tőlük az útkereszteződés.

Ezt az önmagában is nagyon érdekes és teljesen szokatlan jelenetet egyáltalán nem értettem. Arra gondoltam, hogy akár még aznap délután is elmehetek iskolába, csak ez érdekelt.

Felmentem, megint lejöttem. Aztán kiderült, hogy nem kell iskolába menni (amin csodálkoztam), s ezután nagyjából egy hónapig nem is kellett.

Úgy emlékszem, ezen az első napon kicsit borús volt az ég, talán esőre is állt.

Vezető képem azután a szép ősz lett, a kék ég, a napsütés, a fák rozsdabarna levele, de anélkül, hogy hűvös lett volna, ez az idő az ősz ellenére friss volt. Vezető képem ’56-ról, hogy focizunk. Hosszan, a délelőtt átnyúlik a délutánba. Végig hosszában a Lágymányosi úton, a Saru utcától a Stoczek utcáig nyúló szakaszig. Balra a Vegyesipari Vállalat magas téglakerítése (bejáratán hosszú évekig: „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”, plusz vörös csillag és két kutya, egy nagy fehér komondor és egy kis fekete kuvasz).

Jobbra zöldségeskertek, áttekinthetetlen kerítésekkel egymástól elválasztva, nyilvánvalóan egykori bolgárkertek, bolgároknak nyoma sincs, de bizonyos jelekből lehet következtetni arra, hogy a környező házaknak van bizonyos tulajdoni része a kertekben. A Stoczek utca sarkán egy merőleges telken még lakik egy öreg kerti munkás, két kézzel targoncát húz maga után, hegyeseket köp és gyakran káromkodik.

Közvetlenül ezzel szemben már a Műegyetem új, az ötvenes években épített épületei. Reggel nyolckor harsány, egyszerre elkiáltott politikai jelszóval itt indul a műegyetemisták napja. Időnként kiáradnak az utcára, sokan vannak, az akkori mércékhez mérve nagyon jól öltözve.

A futballpálya hosszú, klasszikus szabályok szerint kétszer két fél tégla a két kapu, a szabályos gólt bonyolult szabályok írják körül (mi a magas, mi a kapufa, három korner).

1956 után nyomban nekiláttak az egész terület átépítésének. Mind a jobb oldalon, mind bal oldalon élhetőnek tűnő társasházakat építettek. Idejött lakni Krencsey Marianne, amíg nem ment Nyugatra, eltűnt viszont a Vegyesipari Vállalat két, este sokáig ugató kutyájával és a „becsület és dicsőség” büszke jelszavával. Eltűntek a zöldséges kertek, s ami a legrosszabb, egy nap már a mi központi grundunkon is megjelent egy klasszikus földszállító futószalag, amelyre a munkások nagy lapáttal kezdték rászórni a földet.

’56-ban még mindez megvolt.

Egyedül voltunk a Lágymányosi utcán. Nem voltak járókelők, nem voltak járművek. Csak mi futballoztunk.

Azt tudtuk, hogy a Verpeléti kanyarja hadi út, gyors páncélautók rohannak végig rajta, néha személyautók is, teherautók természetesen. Két utcával beljebb már nem járt senki.

Az emberek egy része a pincékben volt, másik része, mint mi, már felment a lakásokba.

Kék volt az ég, rozsdabarnák a levelek, nem volt meleg, de hideg sem.

Folyamatosan szóltak a fegyverek. Órák hosszat, szünet nélkül. Nehezebb fegyverre a dörgésből nem emlékszem, nem tudtuk, milyen fegyverek ezek, de géppisztolyok lehettek és golyószórók. A fegyverek folyamatos hangja hasonlított az ég folytonos és nyugodt kékségéhez.

Nagyon sokáig fociztunk. Nem éreztük az időt. Nagyon lassan ment az idő. Végtelen biztonságban éreztük magunkat. Jobbról védtek minket a kertek, balról a Vegyesipari Vállalat magas téglafala.

Boldogok voltunk.

Nem nagyon tudtuk, hogy pontosan mi történik.

Nem tudom, hányszor fociztunk ebben a hangulatban, ezek között a körülmények között, de nem tévedhetek abban, hogy hosszú időkig, több egymást követő napon.

’56 alapemléke: kívül az időn és a körülmények miatt részben kívül a téren is. Természetesen ez a kívülállás, semmilyen kívülállás nem volt jellemző egész ’56-os magatartásomra. ’56-ban mindenki bőségesen el volt látva az események értelmezésének jól verbalizált változataival, mindenki mindenkivel erről beszélt, mindenki futott, hogy megvegye a gyors ütemben feltűnő és eltűnő újságokat (benne a Melbourni Olimpia gyorsan avuló sporthíreivel), nem is beszélve a rádióról, amit mindenki hallgatott, és ami mi másról szólt volna, mint az események értelmezéséről.

A futball boldog kívülállása egy vékony szálon mégis érintkezett ’56-os alaphangulatommal.

Átadtam magam az eseményeknek. Tudtam, hogy miért nevezik forradalomnak, azt is tudtam, hogy ez nekünk, a mi családunknak nemcsak egyszerűen jó, hanem egyben a rend és a normalitás visszaállítása is.

Ennek ellenére egy pillanatra sem felejtettem el, hogy van sok ember, aki ezt egészen másképpen éli át. Nem festettem fel ezeket, mint politikai erőt, de az önálló tekintet végig megvolt bennem.

Ezért mondhattam, hogy ’56 nekem már akkor jól azonosítható lelkiállapot volt (ami a futballal kezdődött), amit igyekeztem végig megőrizni.

Annál nagyobb volt majdnem hat évtizedes meglepetésem, amikor alig találkoztam az ’56-os emlékek között ezzel a változattal. Feltűnően kevesen említettek olyan elemeket, amelyek akár csak távolról is kapcsolatba lettek volna hozhatók az én alapvíziómmal.

Egy éjszakát töltöttünk a pincében, talán a második nap éjszakáját.

Az egész ház meglepően, sőt, egyenesen megdöbbentően fegyelmezetten vonult le a pincébe a lépcsőházon át, illetve a liften. A felnőtt nemzedékeknek 1956-ban hibátlanul működött az 1944-45-ös reflexe. A lakók úgy vonulnak le a pincébe a harcok és a belövések elől, mint az ártér lakói, akik időről időre összecsomagolnak, ha azt a hírt hallják, hogy közeledik az árvíz.

Hatodik emeleti szomszédunk apja a Margitszigeti Nagyszálló főpincére volt, s mint ilyen, rendelkezett is azzal a nimbusszal, ami akkoriban egy Nagyszálló főpincérének természetesen módon járt ki. Ez a Nagyapa nem lakott a mellettünk lévő lakásba, de ebben a helyzetben, amikor le kellett menni a pincébe, odajött családjához, hogy együtt legyenek. Előttem van ennek a Nagyapának a tekintete, ahogy a hatodik emelet lépcsőházának ablakából kinéz az égboltra, és megpróbál képet alkotni a helyzetről a magasban száguldó repülőgépek vonulása alapján, egy hozzáértő pillantásával nézett fel és szakértő megjegyzés futott ki a száján a hadi helyzetre vonatkozóan.

Egy éjszakára emlékszem a pincében, ekkor a ház lépcsőházbeli fegyelmezettsége már megbomlott, apró viták törtek ki. Megtörtént, amit nemzedékemből többen is megörökítettek, hogy valaki valahogy éppen Dunnyuskáról kezdett beszélni, aki a folyónál áll. A közel lévő szülők sietve jelezték is, hogy Dunnyuska nem való ebbe a pincébe.

Az egyik reggel elindultam kenyérért, önálló vállalkozásként egyedül, elkeveredtem a Bartók Béla út elejére. A Szeged étteremtől visszafelé a Körtér felé, hatalmas sor állt, négy-öt ember egymás mellett. Beálltam. Közben kiderült, hogy benn a pékműhely már dolgozik, és meleg kenyeret lehet kapni. Az is kiderült, hogy ez a pék nem akármilyen pék, ez privát pék, ez a Schuh-műhely (egy pillanat alatt megtalálta a tömeg az egykor államosított műhely eredeti nevét, adta is tovább, s mire odaértünk, már mindenki tisztelettel emlegette a becsületes magáncéget). Csodák csodája, bejutottam az udvarba, és kaptam is volna forró kenyeret, de amikor a zsebembe nyúltam, kiderült, hogy nincs nálam pénz.

Megfordultam, és hangos sírással kimentem. Amikor elhaladtam a még mindig hatalmas sor mellett, a sorból egy hölgy rám szólt, miért sírok, én előadtam, hogy nem volt pénzem kenyérre, erre pillanatok alatt a kezemben találtam néhány forintot, visszamentem, és vittem haza egy kiló friss, meleg kenyeret a Schuh-pékségből.

A régi rendszer elemei gyorsan tértek vissza. Minden utcának, térnek, intézménynek a régi nevét emlegették, a Villányi út elején a templom előtt elmenő tömeg (ott is volt tömeg) jó része keresztet vetett, egyszer még a villamoson vetett keresztet valaki, amikor egy templom előtt elhaladtunk. A közbeszédből kihallatszott a Horthy-rendszer végének közbeszéde („Három tenger mosta Magyarország partjait…”).

Ahová lehetett, kitették a Kossuth-címert. A társadalom kezdte újratermelni a kommunizmus előtti rendszert, mindaz, amit láttam, nem állt még össze politikai magatartássá, de félreismerhetetlen volt.

A Lágymányosi utcai boldog futballozás közben megállt az idő. Ez volt ’56 lényege, az egész társadalom eufóriája olyan magaslatra ért, ahol meg is állt.

Ennek az alapképnek volt egy ellenpontja. A tömeg megtölti a Nagykörutat, és sűrű sorokban jár körben a városban. Mindenki úton van. Türelmesen megvárják egymást, sok helyen át kell mászni a barikádokon.

Csendben, szüntelenül tart a tömeg körbejárása a városban. Mindenki meg akar látogatni valakit, mindenki tudni akarja, hogy vannak a családtagjai, a barátai, kollégái. Eközben mindenki minden mást is látni akar és lát is. A barikádokat, a hatalmas belövéseket, az eltűnt emeleteket, a mozik hatalmas plakátjainak megmaradt foszlányait, egy-egy összefüggő szót még el is lehet olvasni. A Corvin moziban a Papa, mama, ő meg én című francia sorozat második darabjának plakátja néz le a sűrű tömegre, a Papa, mama, feleségem meg én. A francia család boldogsága nem változott.

Oroszok is vannak, tankok, körülöttük katonák. Ekkor az emberek kerülik az oroszok tekintetét. Én belenéztem a Kilián-laktanya sarkán egy alacsony, akkor nekem idősnek tűnő katona szemébe, magasabb rangú altiszt lehetett, tányérsapkát hordott. Máig emlékszem hideg, nyugodt, kegyetlen tekintetére. Kilenc éves voltam, de tudtam, hogy ez az ember tudna ölni, de azt is tudtam, hogy a világhoz hozzá tartozik, hogy abban időnként ölnek. Nem féltem ettől a tekintettől, inkább kíváncsi voltam. Tapasztalatot jelentett a számomra. Sokkal később, Liblicében, a szocialista filozófusok találkozóján láttam egy-két ilyen tekintetet, nem véletlen, hiszen a hetvenes évek közepén hetven felé járó idősebb filozófus-nemzedék be- és kifelé járt a sztálinizmusba és a sztálinizmusból.

A városban való állandó gyaloglás során a Körtérnél testvérem, Árpád figyelmeztetett a Himfy utca alján kilőtt harckocsi-roncsra, amelynek környéke vastagon be volt szórva durva salakkal (hogy milyen volt a finom salak, azt már a teniszpályáról ismerhettem).

Árpád az igazán fontos helyzetekben gyakran használt nyugodt és flegma hangján közölte, hogy a salak alatt medencecsont látszik, a szovjet kiskatona maradványai.

A Körtér „köríve” tele volt hatalmas belövésekkel.

’56 forradalmi oldaláról két élményem volt (később már sokkal több mindenről hallottam, akár csak a környékbeli gyerekektől is). Az egyik talán a második nap delén volt. A Budafoki úton a második vagy a harmadik házban, a Gellért tér felé, az első emeleti erkélyen egy férfi állt, és magabiztos mosollyal, nyugodt mozdulatokkal kivágta a Rákosi-címert egy piros-fehér-zöld zászló közepéből. Ez az események elején volt, én ekkor láthattam az ’56-os szimbólum, a címer nélküli zászló megszületését. Lenn, az utcán, félkörben, elég nagy tömeg állt, az emberek megértő és együtt érző nevetéssel nyugtázták a címer kivágását. A címer lassan, köröző repüléssel ért földet, akár egy nagyobb hulló falevél.

Valamelyik este a Körtéren jártam. A tér közepén négy-öt ember húzott maga után egy nagyobb gipsz-szobrot, valószínűleg Lenin-szobor volt. Húzták, és közben fel is próbálták darabolni. Kisebb hisztéria is kialakult, mindenki maga akarta a nagyobb darabokat. Valahogy nálam is maradt egy kisebb gipszdarab, amit haza is vittem. Átéltem tehát a Sztálin-szobor ledöntését is, gipsz-változatban, de nem szenvedélyek nélkül.

’56 kivételes korszak volt.

Az idő felfüggesztése, a boldogság korszaka volt.

Az emberek mentek az utcán. Az ismerősök üdvözölték, megölelték egymást. Értették, hogy miért boldogok, még akkor is, ha nem akarták, talán nem is tudták volna egzakt módon megfogalmazni.

Valami feltámadt.

Kiss Endre

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá