Ötvenhat a hétköznapokban

Az ajtóban Veronika állt…

Mit csináltak, mit éreztek azok az emberek, akik jelen voltak, de „nem vettek részt” az ötvenhatos forradalomban? A történelmi léptékű események mellett, alatt, mögött hogyan élték át az egyes magyar családok ’56 őszének azt a két hetét? Célunk megidézni azoknak az embereknek kis, hétköznapi történeteit, akik nem politizáltak, nem harcoltak, csak éltek, féltek, örültek a „percnyi” szabadságnak, és hittek vagy nem hittek a forradalom győzelmében. Egy somogyi kisközségből induló fiúnak és egy görögországi macedón partizán lányának története következik, akik a forradalom kitörése előtt néhány héttel házasodtak össze. Közös lakásuk még nem lévén, külön laktak, a férj egy belvárosi albérletben, a fiatalasszony pedig édesanyjával és testvéreivel a Kőbányai úti görög kolónián. A forradalom kitörése után hosszú napokig semmit sem tudtak egymásról, mígnem szinte egyszerre határozták el, hogy elindulnak, és fölkeresik társukat… (Szále László)

Csák János (1934): 1956. szeptember 29-én volt az esküvőnk Nyimben, az én szülőfalumban. Október 23-án alig több, mint három hetes házasok voltunk, de nem laktunk együtt. Én a Kazinczy utcában laktam albérletben, feleségem, Leverka – nekem Veronika – pedig édesanyjával és testvéreivel a Kőbányai út és a Hungária körút sarkán, az egykori dohánygyárból és -raktárból kialakított „görög házban”. Ide költöztették hosszú hányódás után az 1948-ban Görögországból elmenekült családok egy részét. Itt laktak ideiglenesen, de sokáig. Ahogy a szovjet csapatokról szokás mondani. A mi ötvenhatos történetünk lényege az, hogy a forradalom napjaiban távol voltunk egymástól – telefon nem volt, levél, távirat szóba se jöhetett –, s mindketten arra vágytunk, hogy lássuk egymást, megtudjuk, mi van a másikkal, jól van-e, nem esett-e baja, nem szenved-e hiányt valamiben. Ezért aztán, amikor már csillapultak a harcok, mindketten elindultunk – mint később kiderült – nagyjából egy időben. Ő a Kőbányai útról a Kazinczy utcába, én a Kazinczy utcából a Kőbányai útra. Nem volt semmi megbeszélve, így hát innen, hatvan év távolából is gyönyörűség rágondolni, ahogy az akkori zűrzavaros időkben, dübörgő-csikorgó – vagy kilőtt – tankok között elindul két fiatal – egymás felé. Hogy otthon találtuk-e a másikat, vagy találkoztunk útközben, esetleg elkerültük egymást, ezt hagyjuk későbbre, mert hiszen nagyon különböző utat jártunk be addigi életünkben, s ahogy mondani szokás: mindkettő kész regény.

Csák Jánosné, Malju (Malova) Leverka (1930): Igen, ma már mindenki Veronikának hív. Az én felmenőim görögországi macedón családból származnak, s úgy kerültünk Magyarországra, hogy 1948-ban a katonai diktatúra elől több ezer antifasiszta-demokrata érzelmű családnak menekülnie kellett. Sokan Bulgáriában és Jugoszláviában maradtak, de mi, és sok száz másik család, tovább jöttünk Magyarországra. Édesanyám, Malova Frosa (1912) egymaga vagy két tucatnyi gyereket hozott, köztük a sajátjait: két öcsémet, három húgomat és engem. Először a Borsod megyei Girincsre kerültünk egy gazdag ember házába, aztán Balatonkenesére az általános iskolába és diákotthonba. 18 éves voltam, s az tűnt fel nekem, hogy Magyarország is háború sújtotta, kifosztott ország volt, mégis milyen szívélyesen és önzetlenül fogadtak be bennünket. Apám – macedón neve: Malov Vangel, görög neve: Mallios Vangelis (1901) – nem jött velünk, mert nem jöhetett. Mint partizán küzdött a katonai junta ellen. A hegyekben bujkált csapatával, s én nagyapámmal szekéren, szalma alá elrejtve vittünk élelmiszert nekik, kijátszva a falu határában lévő őrséget. Apám olykor éjszaka hazaszökött, hogy lásson bennünket. Egyszer valaki besúgta, hogy a faluban van, úgy úszta meg a letartóztatást, hogy az elfogására kiküldött járőr katonák éppen tőle kérdezték meg, látta-e Malliosz Vangeliszt. Apám azt felelte: igen, láttam, arra ment – s mutatott az erdő felé. A katonák szerencsére nem ismerték föl, s elmentek az adott irányba. Ha kiderül, kit kérdeztek, valószínűleg ott helyben lelövik. Így életben maradt, de később mégis elfogták, előbb a közeli Florinában tartották fogva, ahol még látogatni lehetett, aztán vitték el egy börtönszigetre, ahol Manolisz Glezosz cellatársa volt. Glezosz korábban szabadult, s amikor apám is elhagyhatta a börtönt, éppen Glezosznál lakott pár napig, és ő segített neki utánunk jönni. Tizenkét év börtön után úgy engedték ki apámat Magyarországra, hogy minden ingó és ingatlan vagyonáról írásban lemondott. Itt élt évekig, a Ganz-MÁVAG-ban dolgozott, aztán 1970-ben „hazatért” idős szüleihez, s Szkopjéban lakott ’82-ben bekövetkezett haláláig. Mi 1956-ban a Kőbányai úti dohánygyár épületében laktunk 400 görög menekült családdal együtt, általában egyszobás kis lakásokban. Tucatnyi családra jutott egy konyha. Oda János nem jöhetett, s én se hozzá a Kazinczy utcai kis albérletébe. A helyzet érdekessége, hogy mi görög menekültek nagyon hálásak voltunk a kommunista rendszernek, amiért befogadott bennünket, tehát mi a forradalom idején érzelmileg a régi rezsimhez álltunk közelebb, de a harcokban nem vettünk részt.

János: Mondhatnám azt is, hogy politikailag ellentétes oldalon álltunk. Bennem – enyhén szólva – nem volt rendszerbarátság. Utáltam – mint majdnem mindenki – a Rákosi-rezsimet, de sok szempontból nem voltam kibékülve később a Kádár-rendszerrel sem. 1956-ban éreztem a változások szelét, tudtam a Petőfi köri vitákról, de konkrétan nem vettem részt semmiben. Október 23-án ott voltam a Bem-szobornál, ahol Sinkovits is szavalt, aztán jött a hír, hogy tömeg gyűlt össze a Sztálin-szobornál, és le akarják dönteni. Sokadmagammal én is kimentem a Ligetbe. Amikor odaértem, még állt a monstrum, hegesztő pisztolyokkal bajlódtak vele, de nehezen adta meg magát. Amikor végre sikerült ledönteni a térdéig, jött egy hangszórós teherautó, emlékszem, 11-es TEFU volt, s a hangos bemondó azt ismételgette, hogy a Rádiónál lövik a népet. Én is fölszálltam az oda induló teherautóra, mellettem a platón egy katonatiszt állt. Mire az EMKÉ-hez érkeztünk, már nem volt rajta a parolija. Én ott leszálltam és hazamentem. Nem mentem el a Rádióhoz. Még aznap este újra nekiindultam, hogy körülnézzek. Az Astoriához érve láttam, hogy lángolva ég egy villamos a Bródy Sándor utca sarkánál. Na, János, mondtam magamban, három hete nősültél, eredj te csak szépen haza. Amikor aztán elcsöndesedtek a harcok, csak kijártam a városba. Október 25-e és 30-a között az volt az alapélményünk, hogy talán, talán most már jó lesz. Az orosz tankok tetején magyar fiatalok ültek lukas zászlókkal. Barátkoztak. Mosolygós emberek sétáltak a földúlt utcákon. Fölszabadultan. Reménnyel teli. Azt hiszem, az volt a legnagyobb baj, hogy kinyitották a börtönöket, ahonnan nemcsak a jogtalanul becsukott emberek jöttek ki. Ezek aztán fegyvert kapva, bosszúszomjjal telve lőttek és öltek. Az Aradi utca sarkán láttam egy katonatisztet fölakasztva. Nem volt válla. Október 30-a után voltam az akkor már csendes Köztársaság téren – borzalmas látvány volt. Onnan a Bérkocsis utcán, majd a Vajdahunyad utcán haladva elmentem a Corvin közig. A Kilián laktanya egész sarka hiányzott, s a szemben lévő ház emeletei is a levegőben lógtak. Láttam egy kilőtt tankot, a fölső forgó rész a robbanástól leszakítva méterekkel odébb hevert a földön. Mellette ott feküdt egy összeégett katona, a cipők leégve a lábáról, csak a csupasz lábcsontjai látszottak. Úgy összezsugorodott a teste, hogy nem volt több egy méternél. Föltűnt, hogy legkevésbé a hasi rész égett meg. Elmentem a Mester utcáig, ott álltak a lövegek sorban, kilőve. Az egyik csövére akasztva nagy tábla lógott ezzel a fölirattal: Ne bántsd a magyart, mert így jársz.

Veronika: Mi a forradalom napjaiban a dohánygyári görög kolóniában éltünk, szinte bezárva. De házon belül a családok átjártak egymáshoz megtárgyalni a történteket, s megvitatni, nekünk mi dolgunk ebben, s egyáltalán van-e benne dolgunk. A többség ellenforradalomnak látta a történéseket, s a harciasabbak úgy vélték, ha bekapcsolódunk, a minket befogadó régi rezsim mellett kell kiállnunk. Tevőleges részvételre azonban nem került sor, különben is a kolónián főleg asszonyok és gyerekek voltak, férfi alig. Én nem vettem részt ezekben a vitákban, a fő gondolatom az volt: mi lehet Jánossal. Elhatároztam, hogy elindulok gyalog, s megkeresem a Kazinczy utcában. Féltem, anyám megpróbál lebeszélni a veszélyes útról, különben sem nézte igazán jó szemmel a házasságunkat. Nyimben az esküvőn ott volt, de előtte többször mondta: János, tudd meg, hogy enyém lányom, sose lesz neked feleseto – így mondta: feleseto. Mindenesetre, amikor elmondtam anyámnak, mire készülök, nehéz szívvel, de tudomásul vette. Az útból kevés dologra emlékszem. Úgy rémlik, mintha egy darabig járt volna a villamos. Aztán gyalog mentem tovább a Népszínház utcában, s onnan át a Rákóczi és a Kazinczy utca felé. Döbbenetes élmény volt az utca kövezetén fekvő halottakat látni. Most is előttem a kép, sosem fogom tudni elfelejteni. Nyüzsgő zűrzavarra emlékszem még, s arra, hogy félek. Meg hogy fáj a lábam. A cipő szorította. A legjobb barátnőmmel nemcsak közös pénztárcánk volt, hanem egyetlen közös cipőnk is, amit fölváltva viseltünk. Csakhogy az én lábam nagyobb volt, így amikor én voltam a „soros”, alig tudtam belepréselni a lábamat. De ez nem számított, csak az járt a fejemben, hogy meg kell keresnem Jánost. A Nemzeti Színháznál – ahol korábban gyakran találkoztunk – az villant belém, úristen, mi lesz, ha nem találom otthon. Mit csináljak akkor? Várjak? Meddig? Hogy megyek haza, ha nem jön addig, amíg besötétedik.

János: Én sem bírtam tovább a bizonytalanságot, elhatároztam, hogy kimegyek a Kőbányai útra, megkeresem Veronikát. A Kazinczy utcából a Continental szálló felé közeledve láttam, hogy egy tank kidugja a csövét a Dohány utca felől. Nagyjából harminc méterre lehetett tőlem, amikor lőtt egyet. Majd szívbajt kaptam az iszonyatos dörrenéstől. Aztán kiszállt a tankból egy katona, s két kezében egy-egy géppisztollyal elindult a Continental felé. Én visszamentem, s kerülő úton próbáltam kijutni a Rákóczi útra. Végül a Rókus kórháznál sikerült átvergődnöm az út másik oldalára. Az volt a célom, hogy valahogy átjussak a Népszínház utcába, s onnan tovább a Teleki tér majd a Kőbányai út felé. A körúton azonban már nem tudtam átmenni, mert a Szabad Nép székház felől erősen lőttek a New York palota felé, onnan pedig vissza. De valahol fölül lövöldözhettek, mert a közöttük álló Nemzeti Színházat nem érte találat. Amikor egy kis csönd lett, odamerészkedtem a színház faláig, de ekkor megint heves tűzharc bontakozott ki, én pedig ijedtemben lehasaltam a Lendvai szobor tövébe. Aztán arra gondoltam, ez így nem lesz jó, még valami leselkedő fegyveresnek néznek, és célzottan odalőnek. Óvatosan fölálltam, akkor láttam, hogy egy légvédelmi üteg lőtt. Méregettem a távolságot, de aztán úgy ítéltem meg, hogy most őrültség lenne átfutnom a Népszínház utcába. Nem özvegyet akarok csinálni ifjú feleségemből, csak látni szeretném, minél előbb. Hazamentem, s azt gondoltam, holnap újra megpróbálom. Nagyon el voltam keseredve, de nem sokáig, mert tíz perc múlva csöngettek. Az ajtóban Veronika állt. Boldogan öleltük meg egymást, s talán az esküvőnkön sem voltunk boldogabbak, mint ebben a percben.

Veronika: Igen, izgatottan és félve csöngettem be, s nagyon megörültem, amikor a férjem, János nyitott ajtót.

János: Sokáig ültünk némán, egymás kezét fogva, s csak akkor ijedtem meg: mi lett volna, ha átjutok a Népszínház utcába, és tovább megyek? S ott nem találkozunk össze, hanem elkerüljük egymást? De a sors végül is szerencsésen irányította lépteinket. Elhatároztuk, hogy együtt visszamegyünk a Kőbányai útra.

Veronika: Már sötét volt, mire hazaértünk, anyám megkönnyebbülve fogadott bennünket, akkor már nem mondta Jánosnak, hogy „enyém lányom soha…”, hanem marasztalta, hogy aludjon ott nálunk. Sokan voltunk, neki már csak a földön tudott megágyazni anyám.

János: Néhány napig ott laktunk, aztán jött a sógorom, Pécseli Sándor egy Csepel teherautóval – anyámtól kapta meg a pontos kőbányai címet –, s hazahozott bennünket ide, Nyimbe.

Veronika: Arra emlékszem, hogy Sándor az úton végig énekelt. Pár sorra ma is jól emlékszem: Fülembe csendül egy nóta még, ott szunnyadott már a szívembe’ rég, a dajkanóták emléke kél, egy árva népről bús dalt regél… S a vége: Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár, szebb ott az álom, szebben dalol a madár. Nekem ez egy másik hazáról is szólt. Végigsírtam az utat…

János: A sógorom már pár nappal korábban is fölkeresett a Kazinczy utcában. Siófokról jött, ott összegyűjtött élelmiszert (krumplit, lisztet, szalonnát stb.) hozott a fővárosiaknak. Úgy „osztotta szét” a krumplit, hogy lassan haladt a Dohány utcán, s hátul szórták lefelé a zsákokból a földre. Különösen alakult az ő sorsa is. 1949-ben önként jelentkezett katonának. Akkor már udvarolt a nővéremnek, szerette volna minél hamarabb leszolgálni a katonaidőt, hogy mielőbb összeházasodhassanak. Debrecenbe került, a kék parolis ávósokhoz állt be újoncnak. 1950-ben érkezett egy távirat Nyimbe, hogy jön egy civil ruhás nyomozó „terepszemlére”, az ávó azt akarja tudni, katonájuk kit akar elvenni. Későbbi sógorom is üzent, hogy mire jön a nyomozó, vegyük le a szentképet a falról. A teremszemle jól sikerülhetett, mert „engedélyezték” a házasságot. Sógorom leszerelése után sofőrként dolgozott. 1956-ban rögtön a forradalom mellé állt, az üzemük forradalmi bizottságának helyettes vezetője lett. Ilyen minőségben hozta az élelmiszert Siófokról Budapestre. A megtorlás idején elfogták, Kistarcsára vitték. Egyszer tudtam meglátogatni, ’57. február vége felé. Onnan Tökölre került, s ott tartották fogva még öt-hat hétig. Aztán elengedték ugyan, de sokáig nem tudott elhelyezkedni.

Veronika: Lassan újra normális kerékvágásba jutott az élet, mi is visszajöttünk Pestre, s újrakezdtük a munkát. Én kézivarrónő voltam a Majakovszkij utcában, János a Nagydiófa utcában dolgozott egy szikvízüvegeket gyártó üzemben…

János: Először azt mondjuk el, hogyan kerültünk ide, Pestre, s hogyan találkozott egymástól igencsak eltérő életutunk. Veronika egy antifasiszta partizán és kommunista forradalmár családjában nőtt fel, az én anyám gazdálkodott (apám 1941-ben betegségben meghalt), én pedig gyerekkoromban rendszeresen ministráltam. Egyszer valamiért nem mentem el a kijelölt misére, amiért tanítóm, vitéz Egerváry Ferenc a sarokba térdepeltetett. Amikor a büntetésem lejárt, közöltem vele, hogy soha többé nem megyek ministrálni. De 1945 után sem voltam sem úttörő, sem DISZ-es. Kiskorom óta nagyon érdekelt a történelem, sokat olvastam. Emlékszem, a háború alatt, amikor katonáink a Don-kanyarban szenvedtek – míg a többi gyerek játszott, vagy bábút állítottak a kuglizóknak – én hallgattam az öregeket, mit beszélnek a frontról, háborúról. Hiába küldtek játszani, engem ez érdekelt. 1950-ben jöttem föl Pestre, a Thököly úti Petrik Lajos Vegyipari Technikumba. Hogy miért éppen oda, azt őszintén szólva, nem tudom, talán a tanítóm látott bennem valamit, s ő javasolhatott továbbtanulásra. Csakhogy kémiából az égvilágon semmit sem tudtam. Itthon, Nyimben osztatlan iskolába jártam, elsőtől nyolcadikig mindenki együtt, egy tanítóval. Már az első évben kiderült, hogy ez nem fog menni. Akkor kerültem a szikvízüveggyárba betanított munkásnak.

Veronika: Mi a háborúból jöttünk el 1948-ban. Ott is, aztán sokáig itt is állandó félelemben éltünk. Görögországban is mint macedón kisebbségi. A határhoz közel laktunk, s amikor apámat 1948 májusában elfogták, nem sokkal utána mi is nekiindultunk, mindent hátrahagyva egy-egy batyuval. Jánossal 1953 karácsonyán ismerkedtünk meg. Mondhatjuk: a baj hozott össze bennünket. A tüdőnkkel volt mindkettőnknek baja. Nekem kavernát találtak rajta, így kerültem Budakeszire a Fodor Szanatóriumba, ahol a rehabilitáción belül orvosi műszerész tanfolyamot szerveztek a gyógyuló fiatalok számára. Ide jártunk mindketten, a megismerkedés pedig úgy történt, hogy karácsony táján rosszul lettem, jött a mentő, hogy bevisznek a János Kórházba. Akkor odalépett hozzám egy rokonszenves fiatalember, s egy cédulát csúsztatott a kezembe. Az állt rajta: hamarosan meglátogatlak, ne félj, meg fogsz gyógyulni. Ígéretét betartotta, meglátogatott, s amikor elment, az ugyancsak görög szobatársam azt mondta nekem: meglátod, ez a fiú lesz a férjed.

János: Amikor a Petrikbe jártam, a Lehel úton laktam, diákszálláson. Onnan vittek el tüdőszűrésre, s mint később kiderült, találtak valami foltot a tüdőmön. Amikor a vegyipari technikumot félbehagytam, hazajöttem Nyimbe. Itt talált meg az értesítés, hogy beutaltak Szentgotthárdra az iskolaszanatóriumba. Ott volt ugyancsak beutaltként például Hankiss Elemér, meg egy Oláh Gusztáv nevű cigányzenész, aki sokat gitározott nekünk. Jó dolgunk volt. Az akkor még egyedül hatásosnak számító sztreptomicinnel kezeltek bennünket. Aztán hazajöttem Szentgotthárdról. Elhelyezkedni azonban nem tudtam, viszont már a falusi élethez sem fűlött a fogam. Írtam egy levelet a mindig segítőkész szentgotthárdi orvosomnak, dr. Loós Tibornak, hogy visszamennék. Elintézte. Ott töltöttem az ’52-53-as telet, aztán mielőtt hazajöttem volna, Loós doktor megígérte, hogy beszervez a Fodor Szanatóriumba egy orvosi műszerész tanfolyamra. ’53 nyarán kerültem oda. Ezt aztán kitűnő eredménnyel el is végeztem, de a szakmában nem tudtam elhelyezkedni. Mégis sorsdöntő volt ez a tanfolyam számomra, hiszen itt ismerkedtem meg Veronikával – úgy ahogy elmesélte: azzal a kis levélkével kezdődött.

Veronika: 1956 decemberében lett meg az első közös lakásunk. A Hámán Kató utcában lakott egy görög család, megrémítették őket az őszi események, s úgy határoztak, hogy hazamennek. Megsúgták nekünk, mit terveznek, s megígérték, hogy átadják nekünk a lakásukat.

Akkor még a Bulcsú utcában dolgoztam, a Közlekedési Mérőműszergyárban. Megbecsültek, fontos munkákat kaptam, azt mondták, jó kezem van.

János: Kis lakás volt, 36 m2, a folyosó végén, de ez volt az első önálló otthonunk, nagyon örültünk neki. Aztán beszálltunk egy emeletráépítésbe Zuglóban, az Erzsébet királyné úton, s amikor ’62-ben kész lett, a Hámán Kató útit odaadtuk az öcsémnek. A zuglói szomszédunkban egy textilfestő lakott, akitől Veronika megtanulta a kendőfestést. Rendkívül ügyesnek bizonyult, szabad kézzel tudott gyönyörű kendőket készíteni. Otthon dolgozhatott, a kendőket pedig egy Koltai nevű zsidó árulta a Déry Miksa utcai boltjában. Veronika tömegével gyártotta a különféle mintájú kendőket, jöttek a parasztasszonyok, s vitték a színeseket ünnepre, a feketéket temetésre. Én a végleges munkámat nehezen találtam meg. A szódásüveggyár után még kesztyűkötő is voltam, ott ahol Veronika dolgozott mint kézivarrónő. 1957 tavaszán megszereztem a jogosítványt, teherautóra is, s 1959-ben a TEFU-hoz kerültem. Főleg sódert hordtunk hét-nyolc tonnás Skoda teherautókkal az akkoriban fölfutó lakótelep-építkezésekre, a Lakatos útira és a József Attilára. Ezután találtam meg az igazi helyemet: 28 évig taxiztam. Csak akkor voltam betegállományban, ha a sok üléstől lumbágót kaptam, de akkor is csak egy-két hétig. Úgy éltem le az életemet, hogy nem húztam se jobbra, se balra. Humanista embernek tartottam és tartom magam, aki utálja az erőszakot, a fegyvert, s fő célja mindig az volt, hogy a családjának mindene meglegyen. Egyszer azonban – már a taxinál – ki akartam lépni a szocialista brigádból, mert arra akartak kényszeríteni, hogy vegyek részt a céllövészeten. Én pedig nem akartam fegyvert a kezembe venni. A főnököm közölte velem, ha kilépek, másnap már nem leszek a vállalatnál. Mert én egy felbujtó vagyok. Mondtam, nem vagyok én felbujtó, csak utálom a fegyvereket, s hozzátettem, hogy nekem egy görög partizán lánya a feleségem. Erre elhallgatott, s azt mondta, jól van, jól van, nem kell annyira mellre szívni.

Veronika: A zuglói lakás is elég kicsi volt, mindössze másfél szobás, s akkor már megvoltak a gyerekek, szerettünk volna továbblépni.

János: ’69-ben olvastam egy újsághirdetést, hogy a Sas-hegyen társasházak épülnek, s még van eladó lakás. Kiderült, hogy a Zólyomi úton a Kévés György tervezte teraszos ház egyik 120 m2-es lakásáról van szó. Sikerült megvennünk. Egy ideig a felét kiadtuk, hogy könnyebben tudjuk törleszteni az adósságokat. Aztán oda költöztünk, s gyönyörű éveket töltöttünk ott. Később ezt is eladtuk, de ez már nem ide tartozik. Mindenesetre az utolsó házamat 2004-ben építettem a szülőfalumban, Nyimben, ahova Veronikával 2007-ben végleg hazatértünk. Ahol most is élünk – és ahol most mi is beszélgetünk. A budapesti részünket az unokákra hagytuk. Lényegében a Kádár-korszakban éltük le életünk javát, s ha jellemeznem kéne a hozzá való viszonyomat, azt mondhatnám, amit a taxiban mondtam egy utasnak még a hetvenes években. A rádióban épp egy nemzetközi fórumról számoltak be, amelyik arról tanácskozott, hogy kik voltak a század legnagyobb emberei. Az illető azt mondta, neki elhihetem, mert ő „valaki”, hogy Kádár Jánosnak egyszer még szobrot fognak emelni ebben az országban. Azt feleltem neki: jó, de akkor a szobor egyik kezében kötél legyen, a másikban kenyér.

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá