Áltestvériség a Prut két oldalán

Teljes a belpolitikai és gazdasági káosz a Moldvai Köztársaságban, túlzás nélkül állítható, az ország a széthullás peremén egyensúlyoz. Nincs kormány, bármikor bejelenthetik az országcsődöt, Nicolae Timofti államfő bábként firkantgatja alá az újabb és újabb miniszterelnök-jelöltek megbízását a kabinet megalakítására, ám a törvényhozásban egyik sem lapátolt össze magának kétharmados többséget. Timofti a pártok és gazdasági-politikai érdekcsoportok mocsarába süllyedt, a parlamenti pártok naponta festik át színeiket, opcióikat, s állítólag csak előrehozott választások gyújthatnak lámpát az alagútban. Moszkva kuncog a markába, Bukarest rágja a körmeit, Kisinyov várja a megmentőt.

Mára kiderült, hogy 1991 óta, amikor Moldva függetlenítette magát a Szovjetuniótól, a Prut[1] két oldalán élő románok időnkénti látványos összeborulása és egyesülési tervei csupán filléres komédia díszletei, mert szíve mélyéből egyik sem kívánja az újkori vérszerződést. S akkor még szőrmentén sem említettük, mit szólna ehhez az Európai Unió – Moldva társult tag –, a NATO, s nem utolsó sorban Oroszország.

Erősödő nacionalizmus, katonák

Abban mindenki egyetért most, hogy a Moldvai Köztársaság fennállásának legsúlyosabb válságát éli meg, mert területe (is) hadszíntere lett Nyugat és Oroszország közötti csatának. S ebben a helyzetben Románia csupán kibicként pislog, képtelen politikai eszközökkel rávenni a kisinyovi parlamenti pártokat a kiegyezésre, minimum valamiféle látszólagos koalícióra, amely visszaállítaná a belső békét. Ráadásul az oroszbarát vagy EU-párti politikai tömörüléseket is átszövi a korrupció, az opportunizmus, s ezek oltárán a jelek szerint bármikor feláldozzák alapvető céljaikat.

A parlamentben ellenzéki szocialisták vezére, a nacionalista, xenofób Igor Dodon népszerűsége pedig rohamosan emelkedik. A nyilvánvalóan Moszkva által támogatott politikus decemberben a parlament plénuma előtt tépte szét Nagy-Románia térképét, nem tárgyalt kormányalakításról egyetlen jelölttel sem, a párt célja az előrehozott választások. Dodon bejelentette, ha kormányra kerülnek, azonnal módosítják az alkotmányt, és abban tiltják meg Moldva egyesülését Romániával.

A belpolitikai válság, a szélsőségek megerősödésének egyik fő oka az ország megosztottsága, aminek eredményeként egyetlen párt vagy pártkoalíció sem képes szerteágazó gyökereket ereszteni a választópolgárok soraiba.

A társadalom háromba szakadt: a (még) kisebbségben lévő oroszpártiakra, a náluk sokkal népesebb románokra és a mérleg nyelvén spekuláló határozatlanokra. Ez utóbbiakra jellemző, hogy nyitottak Európa felé, de nem akarnak hátat fordítani Moszkvának sem. Az önállóság 1991-ben történt kikiáltását követően Kisinyov két puskaporos hordón ült: az egyik gyújtózsinór a gagauzok, a másik a keleti határánál élő orosz-ukrán kisebbség kezében lapult. A gagauzok megkapták a területi autonómiát, és elcsendesedtek, a kikiáltott Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság viszont, hathatós moszkvai segédlettel a mai napig állam az államban. Transznisztriában kb. 1500 orosz katona állomásozik, mellettük masíroz négyszáz orosz, 355 moldáv és ötszáz helyi békefenntartó, valamint tucatnyi ukrán „katonai megfigyelő”. A Moldvai Köztársaság hivatalosan alkotmányellenesnek minősítette az orosz csapatok állomásoztatását, nemzetközi fórumokon több alkalommal kérték ezek kivonását, de hiába. A Dnyeszteren túli katonai jelenlétet bonyolítja, hogy Kijev az orosz beavatkozást követően több katonai biztonsági szerződést is felrúgott Moszkvával, köztük azt, amelyik biztosította az orosz csapatok ellátását Ukrajnán keresztül. A tranzitvonal megszűnése logisztikai problémákat aggatott Oroszország nyakába.

Hideg és hazug viszony

Románia forgathatná a fejét a saját nyakán, ha valamilyen csoda folytán a Moldvai Köztársaság kormánya, törvényhozása bejelentené, hogy egyesülni akarnak az anyaországgal. Történészek szerint egyesülési szempontból Románia óriási bakot lőtt, amikor 1991-ben igyekezett elsőként elismerni a független szomszédos államot, bereteszelve a legkisebb rést is a Prut két oldalának összeborulására. Persze, az oroszbarát Ion Iliescu akkori államfőtől ez természetes lépés volt. Ám szívszorongató, trikolórral átkötött szirupos szóvirágokon kívül az őt követő államfők sem igyekeztek megvalósítani az egyesülést. Ahogy korábban egy moldvai elemző fogalmazott, az egyesülés „húsz éve tartó termoálommá” vált: a politikusok időnként a kapcsolatok „soha nem tapasztalat felmelegedését” szajkózzák, majd újabb kihűlés következik.

Tény, ha végigfutunk a rendszerváltás utáni időszakon kiderül, sem Bukarest, sem Kisinyov nem rukkolt elő megvalósítható, akár apró, de legalább konkrét lépésekre épülő együttműködési programmal. A szélirányt és -erősséget rendre az aktuálpolitikai érdekek szabályozták, a viszonyt két szóval jellemezhetnénk: hideg és hazug.

A moldvai politikusok választási kampányokban imádják hangoztatni a két ország kapcsolatainak még szorosabbá tételét, netalán az egyesülést, ám hatalomra, miniszteri székbe kerülve azonnal eszükbe jut Moszkva. Persze, ez bizonyos szintig érthető, hisz az ország gazdaságilag-pénzügyileg sokkal meghatározóbb függőségben áll Oroszországgal, mint Romániával.

Ami a másik oldalt illeti, Románia a kettős állampolgárság nyakló nélküli osztogatásán kívül nem sokat mozdított a „testvéreiért”. Ezt is Románia 2007-es uniós csatlakozását követően Traian Basescu államfő nyomására. Más kérdés, hogy Basescu titkolt célja az volt, hogy moldvai hálavoksokat biztosítson magának a következő elnökválasztásra. A moldvaiak a kettős állampolgárságon kívül az energiaellátáshoz kaptak baráti jobbot: Románia segített megszabadulni a száz százalékos orosz földgáz- és villamosenergia-függőségtől.

Az adósságlista viszont hosszú. Moldvában rettentően sérelmezik, hogy a negyed évszázad alatt egyetlen új híd sem épült a Pruton, elmaradt a segítség a vasúthálózat gazdaságos összekapcsolására, egy új vonal építésére Bukarest és Kisinyov között, szeretnének legalább gyorsforgalmi utat a két főváros között, s nem utolsó sorban hiába várták a romániai befektetőket. Tény, maga Románia is külföldi tőkére, beruházásokra szorul a mai napig, viszont főként az elmúlt másfél évtizedben – a gazdasági válság éveit leszámítva – volt és van akkora tőke az országban, hogy abból a Pruton túlra is csepegtessenek. A román vállalatok, befektetők távol maradtak a moldvai privatizációs kísérletektől, s habár valóban meggondolandó egy ottani vállalat megvásárlása, netalán a zöldmezős beruházás, még próbálkozások sem akadtak. Moldvában úgy vélik, kisebb iparvállalatok mellett a tőkeerős, megbízható romániai befektetők most a bankszektorból, a médiából, a szolgáltatásokból hiányzanak leginkább. Romániában viszont az ódzkodást a testvérek országában tapasztalható, az övékét is messziről lepipáló korrupció, a kiismerhetetlenség, az orosz érdekekbe való beletenyerelési félelem magyarázza.

A mindenkori román hatalom egyik fő stratégiai hibája volt az elmúlt két évtizedben, hogy gondolkodás nélkül megbíztak „testvéreikben”. Az önmagát román-pártinak, EU-barátnak megfestő gazdasági-politikai elit tulajdonképpen semmi másra nem vadászott, csak az egyéni boldogulásra és profitra. S nyilvánvalóan, ebben a törekvésben, minden szinten, bőven akadtak romániai partnerek, akik általában zsebre vághatták a maguk jussát.

A másik stratégia hiba, hogy nem kényszerítették a moldvaiakat a reformok motorjának minimum begyújtására. Bebizonyíthatatlan, de elképzelhető, hogy szándékosan hunytak szemet. Akárcsak az orosz érdekcsoportok, hisz a nyitott szem előbb-utóbb behúzza a demokratizálódási folyamatot. Az meg egyiknek sem hiányzott.

Jelzőtábla Moszkvából

Az elődeinél pragmatikusabb, a tűzijáték-politikától menekülő Klaus Iohannis máris új alapokra helyezte a két ország testvérviszonyát. Amíg Basescu bukaresti asztalcsapkodással próbálta befolyásolni a moldvai belpolitikát, Iohannis diszkrét látogatásokkal, megbeszélésekkel manipulál. Kezdte, hogy a moldvai gazdasági, közigazgatási stb. reformok megkezdéséig felfüggesztette a 150 millió eurós segélykeretet. A csapok évekig zárva maradhatnak, hisz a moldvai belpolitikai krízis jó esetben 2016 végére oldódik meg, s kérdés, milyen színű, irányzatú kormány kerül hatalomra.

A kisinyovi válsággal kapcsolatban azonban Bukarestnek semmiféle stratégiája nincs, attól is ódzkodnak a román vezető politikusok, hogy nyíltan kimondják, kiket látnának szívesen az ország élén. Mert újabban doktrína tekintetében a jobboldali, EU-orientált moldvai pártok sem megbízható partnerek. S ez a csendes, ködbe révedező politikai attitűd érthetetlen, miközben a belpolitikai válság teljében, tavaly júniusban Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes nyíltan kimondta, hogy az orosz-moldvai gazdasági kapcsolatok kizárólag attól függnek, Moldva megváltoztatja-e az orosz csapatok jelenlétének megítélését. Magyarán, amennyiben a majdani kisinyovi kormány megtapsolja az oroszok jelenlétét a Dnyeszteren túl, akkor újraindulhatnak a gyümölcs- és borszállítmányok Oroszországba, számíthatnak a keleti testvér jóindulatára. Rogozin egyelőre a pusztába kiáltott, mert nincs, akivel érdemben tárgyaljanak, de a román kormánnyal, államfővel ellentétben legalább rábökött az irányvonalra. Az, hogy a román törvényhozásban a közelmúltban kezdeményező csoport alakult a két ország egyesülésére, attól még nem lesz nyugalom a Pruton túl, és a román befolyás sem erősödik.

Főként, hogy Románia már rég elvesztette a médiaháborút az oroszokkal szemben. Moldvában a hang- és mértékadó az oroszbarát média, s habár régebben akadtak próbálkozások román magán tévécsatornák üzemeltetésére, ezek sorra elbuktak. A román médiajelenlét szimbolikus és hatástalan, s ha kell, akkor orosz feliratú filmet is vetítenek.

Az egyetlen front, ahol Románia győztesként kiálthatja ki magát, a román nyelv- és történelem-oktatás. Talmi siker, viszont a mindenkori román kormány az elmúlt két évtizedben anyagilag, tankönyvekkel stb. is támogatta a Pruton túli iskolákat. S ebben a párviadalban maga alá gyűrte az orosz propagandát. Kérdés persze, s erre válasz csak hosszú évek múlva érkezhet, hogy milyen mértékben sikerült kimosni az agyakból a történelmi, irodalmi ferdítéseket, amelyeket a gyerekek otthonról vittek magukkal az osztálytermekbe.

 

Irházi János

 

[1] A Prut egy 953 km hosszú folyó, amely Ukrajnában ered, Románián és Moldován folyik át, majd a Dunába ömlik. Az ókorban Pyretus és Porata néven ismerték (- a szerk.).

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá