Áttörve a hallgatás falán

(A „szerb–magyar megbékélés” előzményei és nehézségei)

Történelmi megbékélésnek nevezték, hogy a szerb és a magyar államfő együtt emlékezett a II. világháborúban és a háború utáni megtorlásokban meggyilkolt, ártatlan civil áldozatokra. A gesztus mérföldkő a két ország kapcsolatában.

Együtt avatta fel az 1944–45-ben meggyilkolt magyarok emlékhelyét, illetve a magyar honvédség által megölt szerbek múzeumát a szerb és a magyar elnök Csúrogon. Először fordult elő, hogy Szerbia és Magyarország legmagasabb rangú képviselői – Tomislav Nikolić és Áder János személyében – együtt emlékeztek az ártatlan áldozatokra. A szerb törvényhozás határozatban elítélte a jugoszláviai magyarok kollektív büntetését, Áder pedig a szerb parlamentben bocsánatot kért a magyarok által elkövetett bűnökért. E két szimbolikus, ám mégis nagy jelentőségű eseményre mintegy hetven évet kellett várni.

Ellenállás és polgárháború

A kommunista Jugoszlávia létrejöttét a kezdetektől erőszak kísérte. Az erőszak, a sorozatos megtorlások spiráljában a magyarok egyaránt voltak elkövetők és áldozatok.

A II. világháború kirobbanása a királyi Jugoszlávia végét jelentette: 1941-ben, a rövid áprilisi háborút követően, Belgrád kapitulált, az ország területét pedig megszállták és feldarabolták. Szlovénia jelentős részét a náci Németország annektálta, és különleges igazgatás alá vonta a Bánságot is. Olaszország is részt kapott a mai Szlovénia területéből, illetve Dalmáciából és Crna Gora területéből is. Bulgária Szerbia déli és keleti területeit, illetve a mai Macedónia jelentős részét annektálta. Magyarország a történelmi Délvidék egy részét – Bácska déli részét, a Drávaszöget, a Muraközt és a Muravidéket – csatolta vissza. A mai Koszovó, Macedónia és Crna Gora egy részét Olaszország szállta meg, és a szintén Olaszország által megszállt Albániához csatolta. Szerbia és Crna Gora önállósága elvileg megmaradt, ám Crna Gora valójában olasz katonai igazgatás alatt állt, és Szerbiát is csak névleg irányította Milan Nedić kollaboráns kormánya. Zágrábban az usztasa mozgalom vezetője, Ante Pavelić kikiáltotta a Független Horvát Államot, és ennek része lett a mai Bosznia és Hercegovina, illetve a vajdasági Szerémség is.

Ezek az eseményeket erőszakos cselekmények kisérték. A megszállók az újonnan elfoglalt területek pacifikálására törekedtek, a bábállamok pedig számos tekintetben követték a német birodalmi politikát. Így például Horvátország zsidóellenes törvényeket hozott, és koncentrációs táborokba terelte és gyilkolta a zsidókat, a szerbeket, a romákat és a kommunistának vagy illojálisnak vélt horvátokat is. A zsidókat (és kommunistákat) a szerb bábkormány is üldözte, és a visszatérő magyar közigazgatás is működtetett internáló táborokat. Mindeközben több felszabadító mozgalom is működött a volt királyság területén, ezek közül a Jugoszláv Kommunista Párt által indított felkelés lett a legjelentősebb (a kommunisták Szlovéniában a keresztényszocialistákkal is szövetkeztek, és a szlovén felszabadítási mozgalom sokáig megőrizhette viszonylagos különutas jellegét). Szerbiában a királypárti csetnikek robbantottak ki felkelést: bár eleinte a németek ellen indított rajtaütéseket, idővel egyre inkább a kommunista partizánokat tekintették fő ellenségüknek. A harcokban a megszálló erők által toborzott és sorozott helyi csapatok is részt vettek.

Így tehát a királyi Jugoszlávia romjain nem csupán az ellenállási mozgalmak küzdöttek a megszállókkal, de a helyi erők között polgárháború is dúlt. A tét pedig a háború utáni Jugoszlávia berendezkedése volt: ezt az döntötte el, hogy Josip Broz Tito kommunista mozgalma a győztesek oldalán került ki a háborúból.

Megtorlások sora

A Magyar Királyi Honvédség 3. hadserege 1941. április 11-én kezdte meg a délvidéki területek visszafoglalását. A jugoszláv hadsereg zömében már korábban feladta a területet, a bevonuló honvédség időnként mégis ellenállásba ütközött: a szabadcsapatok és a hadsereg hátramaradt egységei több helységben megütköztek a magyar erőkkel, az újonnan felállított magyar igazgatás pedig internálta a helyi szláv lakosság egy részét. A magyar erők legkegyetlenebb akciója 1942 januárjában történt: Újvidéken (szerbül Novi Sad, németül Neusatz), Zsablyán (Žabalj), Csúrogon (Čurug), Mozsoron (Mošorin) közel négy ezer polgári személyt – többségében zsidókat és szerbeket – öltek meg.

Az újvidéki razziára és a magyar megszállókkal való együttműködésre hivatkoztak az új Jugoszlávia hatóságai, amikor a háború vége felé elindították a magyarok elleni bosszúhadjáratot.

A II. világháború végének közeledtével számos csoport sorsa megpecsételődött.

Ahogy 1945 májusában nyilvánvalóvá vált a rezsim küszöbön álló összeomlása, az usztasák, a németek és rengeteg civil – mai becslések szerint 150–200 ezer ember – Ausztria felé indult, mert a partizánok megtorlásától tartva a briteknek akarták megadni magukat. A britek május 15-én Bleiburg mellett többségüket átadták a jugoszláv csapatoknak, akik a menetoszlopot Dravograd-Maribor irányban terelték. A megtorlások szinte azonnal elkezdődtek, és a foglyok egy kisebb csoportját már május 17-én, Bleiburg mellett kivégezték. A foglyokat elvileg internálótáborokba irányították, ám kivégzések a következő napokban is előfordultak. Az áldozatok pontos száma nem ismert, de feltételezik, hogy legalább 50 ezer főt öltek meg a partizánok. Hasonló megtorlások fordultak elő Szerbia területén is, ahol a csetnik mozgalom tagjaival számolt le a hatalmának megszilárdítására törekvő új rezsim.

A kommunista Jugoszlávia a kisebbségekkel is leszámolt. A felszabadító harcot uraló és irányító kommunisták például már 1943-ban és 1944-ben eldöntötték, hogy a Jugoszlávia területén élő német közösséget, kollektív bűnösnek nyilvánítva, kitelepítik. A háború után néhányukat kivégezték, többségüket pedig internálták, majd száműzték. Nem volt sokkal jobb az olaszok helyzete sem. Isztria – jelentős számú szlovén és horvát lakossággal – a II. világháború előtt Olaszországhoz tartozott, és csak a partizánoknak sikerült Jugoszláviához csatolni – Trieszt kivételével. Az olaszok elleni támadások már 1943-ban bekövetkeztek, és később is előfordultak, a foiba – az isztriai karszt víznyelője – pedig üldöztetésük és meggyilkolásuk szimbóluma lett. Az áldozatok pontos száma itt sem ismert, de közelít a 10 ezerhez. Az olasz (vagy olasznak mondott) közösség jelentős része optánsként az Olaszországba való áttelepülést választotta, és az exodusuk az ’50-es évek végéig tartott. A horvát történészek túlzónak tartják az olaszok becslését, miszerint 350 ezer olasz hagyta el Jugoszláviát, és úgy vélik, 220–250 ezer főről lehet szó.

A Vajdaság területén 1944 őszén katonai igazgatást vezettek be. Előtte azonban – mint A. Sajti Enikő fogalmaz – hatalmi vákuum keletkezett, amikor a német és magyar csapatok elhagyták a területet. Velük ment a németek egy része is, de nem mindenki: a valamivel több, mint 400 ezer vajdasági német közösség mintegy fele nem menekült el lakhelyéről. Eleinte kisebb irreguláris erők zaklatták a lakosságot, ám a megtorlás idővel szervezett lett, például a kivégzések előtt a bizottságok „tárgyalásokat” tartottak – ezt az időszakot már a partizánok politikai rendőrsége, az Ozna irányította. A kivégzési hullám után a bosszúhadjárat újabb fordulatot vett. Dél-Bácskában a németekkel együtt a magyarokat is internálták. A Szabad Vajdaság című napilap 1945. január 27-én arról tájékoztat, hogy a csúrogiak „egy részét” kitelepítették, mert vizsgálóbizottság megállapította, hogy „Csurug község valamennyi felnőtt magyar lakosa közvetlenül vagy közvetve részt vett az 1942. véres razzián”. Csúrogon kívül még két dél-bácskai település, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát – a kitelepítésre szánt németekkel együtt – a járeki (Bački Jarak, Jarmosh) különleges státusú táborba internálták. Az embertelen körülményeknek, az éhségnek és betegségeknek 1944 decemberétől 1946. április 15-ig, a tábor felszámolásáig 6429 áldozata volt.

A három település magyar lakossága a tábor felszámolása után sem térhetett haza, új lakóhelyet kellett keresniük. A járekin kívül más településeken is működtek táborok.

A hallgatás fala

A bosszút hosszú csend követte. A háború utáni megtorlás kibeszéletlen maradt: az eseményekről szó sem eshetett, az áldozatokról nem lehetett nyilvánosan emlékezni, és a kutatók sem fértek hozzá az adatokhoz.

A közelgő rendszerváltás, a pártállam fellazulása kellett ahhoz, hogy az első beszámolók megjelenjenek. Matuska Márton a Magyar Szó újságírójaként kezdte el feldolgozni az 1944-45-ös bosszúhadjárat eseményeit. Cikksorozatának erőssége, hogy a még élő tanúk, családtagok szólaltak meg. Mészáros Sándor történész a halotti anyakönyvi kivonatok alapján próbálta megállapítani az áldozatok számát, Aleksandar Kasaš történész pedig hozzáfért az Ozna által kivégzett magyarok listájához. Bár a lista vélhetően hiányos, az azonban megállapítható, hogy 1944–45-ben az Ozna parancsára öt ezer magyart öltek meg.

Az események feldolgozását két dolog nehezítette. Az egyik az ellenséges társadalmi környezet: Szerbiában hallani sem akartak arról, hogy a kivégzett magyarok zöme ártatlan lett volna. A hozzátartozók minden évben keresztet állítottak a csúrogi dögtemetőnél – mert az lett a tömegsírnál –, és azt a keresztet valakik minden évben kidöntötték. Az áldozatok rehabilitálásának folyamata hosszú évekig húzódott. A hivatalos megemlékezések csak az 1942-es razzia áldozatairól szóltak. Még 2005-ben is megjelent olyan tudományos közlemény, amelyben az áll, hogy a jugoszláv hatóságok a németekkel „teljesen humánusan” bántak, és igyekeztek normalizálni az életüket, amíg „kérdésük nem rendeződik”. Érzékelhető a törekvés, hogy az elkövetett bűnökért kizárólag a megszállókat tegyék felelőssé, például elhallgatják a szerbiai bábkormány szerepét a holokausztban.

A másik problémát a hiányos források jelentették (és jelentik még ma is). A kommunista Jugoszlávia hatóságai egészen korán igyekeztek eltüntetni a nyomokat. A belgrádi belügyminisztérium 1946-ban utasítást adott a „fasiszta megszállók temetőinek és sírhantjainak” eltüntetésére. A jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA nyugdíjas munkatársaiból összeállított bizottság pedig 1966-ban, Aleksandar Ranković bukása után hozzálátott a levéltár felülvizsgálatához, ami az iratok megsemmisítésének szinonimája volt. Srđan Cvetković belgrádi történész szerint a közel nyolc millió akta 79 százalékát elégették.

A változást mindkét kérdésben a politika hozta meg. Slobodan Milošević rendszerének bukása után a vajdasági tartományi képviselőház 2001 januárjában létrehozott egy különbizottságot az 1941 és 1948 közötti események feltárására. A bizottság kilencévnyi munka után 86 ezer 881 áldozatot tudott megnevezni. A szerb áldozatok száma valamivel több, mint 40 ezer, a németeké 20 ezer, a zsidóké 15 ezer, a magyaroké 5 ezer, a horvátoké 2700, a szlovákoké ezer volt. Ezek az ismert, azonosított áldozatok, mert a bizottság csak azokat vette számba, bár mintegy 106 ezer civil haláláról tudnak.

Amikor ezek a számok ismertté váltak, a partizánok háború utáni megtorlásai még államtitoknak minősültek. A szerb kormány 2009 nyarán úgy döntött, hogy bizottságot hoz létre a 1944 után kivégzettek tömegsírjainak feltárására, 2010-ben pedig hozzáférhetővé tette a korszak dokumentumait, és feloldotta titkosságukat. A szerb bizottság adatbázisában – amelyik az ország egész területén (tehát nem csak a Vajdaságban) elkövetett kivégzésekről, megtorlásokról gyűjt adatokat – jelenleg 49885 áldozatot regisztráltak.

A számháború vége?

A ’90-es évek eleje óta a vajdasági magyarok megemlékeznek áldozataikról. Evvel a szerb hatóságok nem foglalkoztak különösebben, de a megemlékezések mintha nem léteztek volna, ahogy az áldozatokat is legfeljebb háborús bűnösökként említették. A megtorlás már jó ideje nem számít tabunak, ám a szerb politika csak most mondta ki: az áldozatok ártatlanok voltak, akiket kollektív büntetéssel sújtottak. A háborút követő események elhallgatásának egyik következménye volt, hogy a magyar áldozatok számát általában tévesen becsülték meg, és a valósnál sokkal nagyobbnak tartották. A gyakran emlegetett 40 ezres szám túlzónak tűnik, és pontosítani kell a 20 ezer áldozatra vonatkozó becslést is.

Ez a lényegen nem változtat: Jugoszláviában 1944 őszén tárgyalás nélkül végezték ki a magyarokat. És nem csak őket, hiszen a megtorlásnak áldozatait etnikai hovatartozásuk, és vélt vagy valós politikai nézeteik alapján irtotta a kommunista rezsim. A valamikori ország egész területén, így Szerbiában is, tömegsírok vannak. Éppen a megtorlás kiterjedt és tömeges volta, a nyilvánvaló túlkapások, az igazságtalanság és jogtalanság miatt fontos a megtorlás folyamatának lehető legpontosabb feltárása.

A mostani események azt érzékeltetik, hogy Szerbiában változóban a közhangulat. A bizottságok, a politikai gesztusok tudatosíthatják, hogy az erőszaknak nem csak szerbek voltak áldozatai, hanem a kisebbségi közösségek is. A többségi társadalomnak nem lesz könnyű kitörni a gondosan ápolt áldozati szerepből, de annak már nincs formális akadálya, hogy folytatódjon a háború utáni megtorlások tudományos igényű feldolgozása.

Makai József

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá