Hidak a józan észnek

A szlovákiai választások számunkra is fontos tanulságokkal szolgálhatnak. Mindenekelőtt arra figyelmeztetnek, hogy a kisebbségi létben összefogás nélkül nem boldogulhatunk. Az összefogás, az oly gyakran hangoztatott egység persze veszélyekkel is járhat. Ha az egységet egyszínűségként, egyetlen alternatíva elvakult követéseként értelmezzük életveszélyes is lehet számunkra.

Minden emberi közösség (sőt bármely biológiai populáció) életképességének alapfeltétele a sokszínűség megőrzése, hiszen csak és csakis a választható alternatívákhoz való rugalmas alkalmazkodás képessége tarthatja életben a közösségeket. Azok az emberi közösségek és állati vagy növényi populációk melyek a változó körülményekhez nem képesek alkalmazkodni, gyakorlatilag halálra vannak ítélve. Márpedig az alkalmazkodás alapja a változatosság. Egy sokszínű – a piszi beszédmód által olyannyira lejáratott – másságot becsülő emberi társadalom mindig hatékonyabban alkalmazkodik, mert mindig rendelkezésére állnak az alkalmazkodás levezénylésére legalkalmasabb egyedek.

Különösen igaz ez a kisebbségi közösségekre. A sokszínűség, az eltérő vélemények, a viták, ha kizárólagosság a vezérelvük, valóban gyengítik a közösségeket. A demokratikus versenyszellemre alapozott konfliktusok azonban kohéziós erőt jelentenek, a vitázó feleket nem csak szembeállítják egymással, hanem egymáshoz is láncolják. A hangsúly a demokratizmuson van, hiszen a modern világban csupán a valóságos demokrácia az, mely a minden emberi közösségben magától értetődően felbukkanó ellentéteket világos, tehát a felek által betartható játékszabályok alapján békés versengéssé alakíthatja.

A probléma a demokrácia értelmezéséből fakad. E pillanatban ugyanis a nyugati (és bennük a kelet-közép európai) társadalmak csak nagy fenntartásokkal tekinthetőek valóban demokratikusaknak. Ezek a demokráciák nem csak lehetővé teszik, de számos szempontból törvényes eszközökkel garantálják is a kisebbségek jogfosztottságát. Egyetlen kelet-közép európai állam alkotmánya sem teszi lehetővé a kisebbségi nyelvek helyi hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A többség nyelve azonban mindenikben úgynevezett államnyelvnek számít, melyet ráadásul külön törvények is védelmezhetnek úgymond. Még a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó európai szabályok többségét sem tartja be senki. Az úgynevezett utódállamok egyikében sem.

Ilyen körülmények között kényes kérdés természetesen, hogy egy számos – főként nemzetiségi – vonatkozásokban antidemokratikus többségi társadalom keretei közt a kisebbségek alakíthatják-e egyáltalán tényleg demokratikussá saját közösségeiket?

Elvben igen. Pusztán egymás iránt is azt a toleranciát, megértést kellene gyakorolniuk, melyet a többség részéről oly vehemensen megkövetelnének. Ez utóbbi persze legyőzhetetlennek tűnő akadályokba ütközik, hiszen a kisebbségi lét szűkös keretei, a többségi intolerancia, a frusztrált igazságérzet a kisebbség tagjait fokozottan érzékenyekké és sérülékenyekké teszik. A közösség tagjaiban szinte már szükségszerűen felerősíthetik a messianisztikus hajlamokat, arra késztetik őket, hogy a sikertelenségekért mindig mások taktikai és stratégiai elgondolásaiban és ezekből fakadó döntéseiben keressék az okokat. A kisebbségi ember nem csak a végletes gondolkodásra válik hajlamossá, de indokolt tehetetlenségében és kétségbeesésében gyakorta az egyik végletből a másikba esik.

Mindez azonban korántsem jelentheti azt, hogy kisebbségi körülmények közt a demokrácia alapelvei működésképtelenek lennének, épp ellenkezőleg, a kisebbségek számára csupán a mai többségi társadalmakban jól érzékelhetően hanyatló demokratikus eljárások érvényesítésének következetes hangoztatása és érvényesítése, azaz a polgári demokráciák hagyományaihoz továbbra is eltökélten ragaszkodó „konzervativizmus” jelenthet valóságos kiutat. Ezeket a technikákat sajnos sem a széthullott magyar államból nem hozhattuk magunkkal, sem az utódállamoktól nem asszimilálhattuk. Nekünk magunknak kell (világtörténeti előzmények nyomán) ismét kigyöngyöznünk őket. Annál is inkább, mert úgy tűnik, a Nyugat számára sem marad más alternatíva, mint hogy visszataláljon ezeknek a technikáknak a korszerűsített változataihoz. Ellenkező esetben a fokozódó társadalmi egyenlőtlenségek, s az általuk generált áldemokratikus, sőt gyakorta már leplezetlenül diktatórikus megoldások szétfeszítik őket. Az egy százalék szinte már korlátlan uralma a kilencvenkilenc fölött, amint azt a Nobel-díjas amerikai közgazdász Joseph Stiglitz is véli, hosszabb távon fenntarthatatlan. A modern civilizáció elkerülhetetlen széthullásához vezet, tehetjük hozzá.

De van a szlovák választásoknak egy másik, az kisebbségi egységen túlmutató tanulsága is. A többség demokratikusan gondolkodó tagjaival való összefogás, azaz egyfajta ismét csak sokszínűségre alapozott állampolgári egység kialakítása sem kerülhető meg. Nem lehet véletlen, hogy a szlovákiai magyarok közel fele a magyar–szlovák Híd-Most és Most-Híd nevű nyelvi-kulturális vonatkozásban is többszínű pártalakulatra adta szavazatát. Érthető okokból. Egy nemzetiségi vonatkozásban súlyosan elfogult állampolgári közösségben egy többségi a kisebbségek érdekében is sokkal hatékonyabban érvelhet, mint egy kisebbségi, akinek érveit a többség – az elfogultság (azaz a szlovák- vagy a románellenesség) vádjára alapozva – reflexből elutasítja. Csak és csakis azok a szlovákiai állampolgárok, akik képesek arra, hogy kettős identitásukat, azaz a többségi és kisebbségi vagy megfordítva a kisebbségi és többségi kulturális közösségekhez való tartozásukat is képesek vállalni, válhatnak képesek arra, hogy a többség és a kisebbség közt a XIX. század eleje óta kölcsönösen építgetett falakat fokozatosan lebontsák.

A törvények és az intézmények természetesen fontosak, de az együtt élő közösségek mentalitásainak megváltoztatása nélkül sem a kisebbségi, sem a többségi kérdés nem rendezhető. Sem Európa, sem Magyarország nem válhat képessé arra, hogy a kisebbségi jogok de facto elismerését kikényszerítse. Erre – minden kényszertől távol – csakis a kölcsönös belátás tehet képessé mindnyájunkat. Az a józanész, melynek érvényesülését az európai jog is meglehetős hatékonysággal gátolja. Máig menően.

Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi nyilvánosságban, melyet az Európában is egyre inkább elharapódzó kisebbségi (főként arab) terrorizmus miatt egyre türelmetlenebb kisebbségellenesség jellemez, egy többségi – kisebbségi nézőpontot feltáró – érvei, egészen más súllyal esnek a latba, mint a mi pusztába szórt tiltakozásaink. Szakállas (de komolyan oly kevesek által vett) közhely: az esztelen nemzeti elfogultságokat csak belülről áshatjuk alá, ki-ki a magáéit. Ennek lehetőségét teremthetik meg a Most-Hídhoz hasonló, a kulturális pluralizmus – nemzetállami diskurzusokból fájdalmasan hiányzó – fogalmát napi gyakorlattá tévő pártalakulatok.

Az persze tény, hogy a mai szlovák és román társadalomban viszonylag kevés olyan valódi demokrata van, akivel szót érthetünk. Ebben azonban annak a talán túlzott elkülönülésnek is lehet némi szerepe, melyet az etnikainak bélyegzett pártok jelentenek. A szlovákiai magyarok jelentős része, mintha már felismerte volna ezt a veszélyt. A nyelvi-kulturális közösségek közti határok átjárhatóvá tétele, főleg többségi oldalról, hosszú és nehézkes folyamat. E nélkül azonban bizonyosan nem rendezhetjük „közös dolgainkat”.

Az egyelőre nem túlságosan látványos eredmények ellenére a szlovákiai magyarok mind nagyobb része véli úgy, hogy más lehetőség nem is nagyon adódik. A romániai magyarságban mintha még nem is nagyon érlelődne ez felismerés. Az RMDSZ viszonylag hosszú időn át a román pártokkal folytatott kizárólag hatalomtechnikai alkudozásokra alapozott stratégiája hosszú időn át gyümölcsözőnek tűnt. Kiderült azonban, hogy a mindig konjunkturális szövetségek szétesésével az ún. engedmények is visszavonhatóak, tehát nagyon is viszonylagosak. Főként a mai, a kisebbségek számára fokozottan hátrányos nemzetközi helyzetben, amikor is (nap, mint nap érzékelhetjük) alig-alig van valami, ami a román, a szlovák, a szerb, az ukrán nacionalistákat visszatarthatná.

Az immár kormánypárttá vált Most-Híd kísérletét azonban a kisebbségek szempontjából rendkívül kedvezőtlen európai helyzet dacára is, a keleti-európai fejlemények, jelesül a Visegrádi államok és néhány kelet-közép európai kívülálló szövetségének elmélyülése minden korábbinál kedvezőbb – mert szigorú önkéntességen alapuló – esélyeket teremt. Hidak építésére soha nem voltak kedvezőbb kilátásaink, mint éppen most.

Sokan attól rettegnek, hogy a Híd-Most által képviselt alternatíva a szlovákiai magyarság amúgy kétségbeejtően előrehaladott asszimilációjának kedvezhet. Ez a félelem akkor volna indokolt, ha nemzeti elkülönülés képes lehetne az asszimiláció többé-kevésbé hatékony megfékezésére. A jelek arra mutatnak, hogy maga sem képes. A Most-Híd talán azzá válhat.

Ez a pártalakulat ugyanis – ismételnem kell – olyan kompromisszumokra törekszik, melyek nem „engedményeken”, hanem az állampolgári közösség egészének fokozatos átformálásán, a valóban demokratikus látásmód kialakításán és megszilárdításán alapulhatnak. Ez persze kínkeserves és hosszan tartó folyamat, s ráadásul korántsem bombabiztos, de a magyar kisebbségek „repatriálásától” eltekintve mégiscsak ez tűnik az egyetlen életképesnek. A román kulturális közösségben is vannak partnereink, akikre alapozhatnánk. Főként a fiatalok közt. S Szerbiában, sőt talán Ukrajnában is hasonló a helyzet.

Ideje volna jobban körülnézni.

Bíró Béla

A szerző a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára  

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá