Kifelé a Balkánról?

(gyors reflexiók Horvátország EU-csatlakozásáról)

A több mint százéves anekdota szerint a Balkán Zágrábban kezdődik és fejeződik be. Ha bemegyünk a Zagreb nevű kávézóba, és a bal oldalon foglalunk helyet, úgy Európában vagyunk, ha a jobb oldalon, akkor a Balkánon… Hosszú tárgyalások után Horvátország csatlakozik az EU-hoz, bár mindig is Európához tartozott, mondják a mindenkori horvát vezetők. A csatlakozással kapcsolatban nem csak a horvátok szkeptikusak. Sok az olyan hang az EU-ban is, amely szerint korai ez a csatlakozás, és az unió úgy jár majd velük, mint Romániával és Bulgáriával, sőt a gazdaság kapcsán meg egyenesen Görögországot emlegetik. Ugyanakkor a horvátországi (ultra)baloldali kritika azt hangsúlyozza, hogy az EU egy gazdasági moloch, csupán egyesek gazdasági érdekeit szolgálja, s amely most őket is bekebelezi. S rögtön példával is szolgálnak az összeesküvésre: Barroso, az EU „kormányfője” a miniszterelnöknél kilobbizta, hogy egy izraeli üzletember építhessen golfpályát Horvátországban. Golfpálya, tőke, biznisz, Tel-Aviv, Brüsszel – íme, a szöveg. Ismerős, ugye?

Horvátország a XX. század során sosem szenvedett a nacionalizmus hiányától. Most ugyan – legalábbis ami a hivatalosságok ünnepi megnyilvánulásait illeti – optimizmussal néz a jövőbe, a mélyben viszont fortyognak az érzelmek. Boris Buden, a Berlinben élő neves, poszt-marxista filozófus, kultúrteoretikus és író a csatlakozás előestéjén banális dolognak nevezte az EU és a horvátok viszonyát. Az ország kisebb szuverenitással bír majd, mint az egykori Jugoszláviában – amely ellen harcolva pár éve olyan sokan áldozták életüket. Banálisnak nevezi azt a „dumát” is, hogy most térnének vissza a Balkánról Európába. Abba az Európába, amit húsz éve még azzal vádoltak a horvátok, hogy akkoriban nem segített nekik eleget. Másfelől persze az Európa-párti értelmiség jeles horvát képviselői akkortájt inkább emigráltak a szerintük úgymond nacionalista-soviniszta posványból. Buden úgy véli, az emberek ma az egész kontinensen a szociális Európa romjain élnek, s nincs ez másképp a horvátoknál sem – de ezt a tényt senki sem óhajtja átgondolni. A horvátok harminc éve még egy többnemzetiségű ország ellen lázadtak, hogy a szerb katonák, rendőrök, hangok, szavazatok ne nyomják el őket. Most pedig egy másik, de nagyon hasonló történetbe keverednek bele – releváns kritika nélkül. Kis csepp lesznek a népek tengerében, és ellentmondásos lesz itt minden. Hiszen a Brüsszelbe kerülő elit jól jár majd, ám aki cseresznyét árul a helyi piacon, az persze nem. S idézhetünk a nagy európai lapok „ünnepi” riportjaiból is. Példának okáért arról írnak, hogy Horvátországban hatalmas a munkanélküliség, főleg a fiatalok körében. Próbálnak a szürkegazdaságban boldogulni – de havi kétszáz euróból aligha lehet megélni. Főleg, hogy Zágráb drágább, mint Berlin, Dalmáciáról nem is szólva – mondja az örök ellenzéki Buden.

A német tüske

Tény, hogy a hivatalos ünnepségeken maga a horvát kormányfő, Zoran Milanović is rezignáltnak tűnt kissé. Országa EU-csatlakozásának küszöbén, a száborban megtartott ünnepi rendezvényen 2013. június 29-én rövidke beszédet mondott – igaz, ezt fejből tette. Előtte a horvát parlament elnöke, Josip Leko üdvözölte a vendégeket, de itt is mintha üröm vegyült volna az örömbe. A horvát sajtó pedig főleg azt firtatta, vajon miért nem érkezett meg az ünnepségekre Angela Merkel? Ő ugyanis bokros teendőire, a választási kampányra hivatkozva otthon maradt, csakhogy a sajtómunkások hamar kiderítették, hogy az ominózus napokon semmilyen különösebb dolga nem akadt. Igaz, 30-án mégis küldött egy erős üzenetet: Horvátországnak még rengeteg teendője van, hogy jogállamként működjön…

Pedig a kilencvenes évek legelején, ha volt politika, amely támogatta a horvát és a szlovén önállósodási törekvéseket, az éppen a német volt. Ha pedig akadt ország, amelynek politikusai Németországot az idő tájt a legalpáribb hangnemben szidták, azt Kis-Jugoszláviának hívták (azaz a későbbi és a mai Szerbiának), amely most minden feltétel nélkül dörgölődzik Németországhoz, s amely e napokban a szerb csatlakozási tárgyalások kezdetének bejelentése kapcsán újabb és újabb feltételeket kapott Merkeléktől.

A szábor elnöke, Josip Leko június 29-ei beszédében rövid történelmi értékelést adott a régióról, amelyben, mindent, amit a múltért csak lehetett, Miloševićre kent. A horvát ellenzék viszont azon háborodott fel, hogy Franjo Tuđmanról nem emlékeztek meg egyperces csönddel. Tuđman 1999-es temetéséről feltűnően távol maradt az európai vezetők többsége – a kevesek közt, akik megjelentek, volt Orbán Viktor kormányfő, aki Tuđman rendszerét demokráciának nevezte, nem véletlenül. A Tuđman-rezsim bukása után a fél-elnöki szisztémából parlamentáris demokrácia lett. Ennek ellenére az uniós csatlakozási tárgyalások 2004 óta meglehetősen nyögvenyelősen haladtak. Aligha véletlen hát, hogy a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) tagjai, illetve egykori kormányfői – Ivo Sanader és Jadranka Kosor – a csatlakozási ünnep helyett most is inkább a fél-bojkottot választották. (A korrupciós ügyekbe keveredett, börtönben ülő Sanader esetében ez persze nem is csoda, hiszen ő novemberben – még nem jogerősen – tíz évet kapott, háborús nyerészkedésért, korrupcióért.)

De a kormányfő, Zoran Milanović beszédét sem fogadta egyöntetű lelkesedés. Az ellenzék és egyes külföldi vendégek rögtön lecsaptak a beszéd ama félreérthető részére, amelyben Milanović a horvátok „sztereotipikus” (hagyományos?!) ellenségeiről szólt, akik, íme, már nem azok. Továbbá azt is kijelentette, hogy a szláv országok közül egyedüliként a horvátok kötődnek a tengerhez… Erre meg a szlovén vendég és mások háborodtak fel, lévén, hogy a földrajzi atlasz szerint más szláv népeknek is van tengerük. Azt, hogy Milanović mire akart utalni, nehéz kibogozni… Kiderült továbbá, hogy számára az EU egy béke-projekt, de nem föderáció. Amely néha jó, néha meg nem jó, azaz vitatható döntései is vannak. Meg hogy egyszer náluk is lesz euró, amely pénznem jelenleg még gyerekbetegségekben szenved. Majd a biztonság és a szuverenitás kérdését érintve kiemelte a jogállamiság és a NATO-tagság fontosságát. Megígérte, segíteni fogják a többi, csatlakozni kívánó balkáni államot – itt elsősorban a szomszédokra gondolhatott: Bosznia-Hercegovinára és Szerbiára, valamint Montenegróra.

Június 30-án aztán mindenütt felidézték, milyen kacskaringós út vezetett addig, amíg Horvátország az EU 28. tagja lett. Tuđman és a HDZ bukása után az egykori kommunisták-szocialisták kerültek vissza a hatalomba, s Ivica Račan volt a kormányfő, három éven át. Illetve 2000 és 2010 között az a Stjepan Mesić töltötte be a köztársasági elnöki posztot, aki korábban pár hónapig Jugoszlávia utolsó elnöke volt, majd ő lett az első független horvát állam kormányfője. Ekkor egy ideig úgy tűnt, még pár év, és a horvátok EU-taggá válnak. Ám 2003-ban a HDZ visszakerült a hatalomba, s a nacionalista jobboldal Gotovina tábornok miatt összetűzésbe került Hágával. Ezért aztán Carla del Ponte hágai főügyész úgymond sikeresen gátolta meg a csatlakozási folyamatot, a háborús bűnösök kézre kerítését szabva ki feltételként. Ráadásul a HDZ jó kiállású, sármos kormányfője, Sanader korrupciós ügyekbe keveredett, ami sokkolta Brüsszelt – és utódjának, a szintén HDZ-s Jadranka Kosornak sem volt könnyű dolga. Nemcsak a korrupció volt probléma, hanem a bíróságok függetlensége, a halászat, a horvát-szlovén tengeri határ, no meg az emberjogi és kisebbségi kérdések kapcsán sem jutottak dűlőre. Mi több, mindezekért ma is számos kritika éri őket.

Ám ennek ellenére a hivatalos ünnepségeken inkább optimistára hangolták a dolgot, s akárcsak Tito temetésekor, azt számolgatták, vajon hány külföldi vezető politikus érkezett (hetvenet számoltak össze), továbbá hány újságíró érkezett (hétszáz), azaz a látszat szerinti legitimációval nem volt semmi baj. Merkel ugyan – mint említettük – hiányzott, és hozzájuk hasonlóan a franciák is csak külügyminisztériumi hivatalnokokat küldtek. Azonban Nagy-Britannia Cameron kormányfő helyettesét delegálta Zágrábba, és az EU vezetői is mind megjelentek – úgyhogy megnyugodhattak a kedélyek. A külföldi vendégek éltették az EU-t és Horvátországot, José Manuel Barroso az Európai Bizottság, Herman Van Rompuy, az Európai Tanács és Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke azt említették, hogy Horvátország most visszatért Európába, oda, ahová mindig is tartozott.

S az is igaz, hogy Milanović kormányfő a június 29-ei parlamenti beszédéhez képest június 30-án már igen összeszedett volt. Pohárköszöntőjén és a Zágráb központi terén megtartott késő esti ünnepségen azt mondta: lakosait tekintve kis ország ez, de annál nagyobb a szabadságigénye. Hangsúlyozta továbbá a szolidaritás és az oktatás fontosságát, sőt, semmiféle kollektivista vagy akár nacionalista érzelmekre nem apellált. Arról beszélt, hogy a horvátok identitása több, egymásnak olykor akár ellent is mondó részekből áll: Közép-Európa és a Nyugat is meghatározza őket, de a Balkán, azaz keleti hatások is formálják, de mint mediterrán ország egyben a civilizáció bölcsőjéhez is tartozik. Ugyanakkor sem ő, sem Josipović köztársasági elnök nem szólt az ország legnagyobb kisebbségét kitevő szerbekről, miközben persze elkötelezték magukat a többi balkáni állam csatlakozásának segítése mellett.

Túl a lózungokon

E lózungokon túl az országnak azonban magától értetődő módon számos, „apró-cseprő” problémával kell szembenéznie. Polgárai ugyan végre szabadon léphetnek át a határon, de csak Szlovénia és Magyarország irányába. Keleti szomszédjaik felé szigorítaniuk kell a határátlépést és a határőrizetet. Bosznia-Hercegovinát ugyanis szinte átöleli Horvátország: ez az 1011 kilométeres határ az EU leghosszabb schengeni (azaz őrizendő) határszakasza, hosszabb az eddigi rekorder lengyel-ukrán határtól is. A két ország kapcsolata már eddig is speciális volt, gondoljunk csak a bosnyák-horvát föderációra, gondoljunk Horvátország és Bosznia-Hercegovina katonai és államszövetségére a 90-es években, és gondoljunk a főleg horvátok által lakott Hercegovinára, ahol a háború előtt még több mint félmillió horvát élt, ma pedig már százezerrel egész biztosan kevesebben. (Tuđman annak idején a kettős állampolgárság intézménye révén részben nekik köszönhette hatalmon maradását.) Bár minden hasonlat sántít, mégis a hercegovinai horvátok amolyan poszt-trianoni helyzetbe kerülnek, amit egyéb tények is súlyosbítanak. Rossz a közhangulatuk a katasztrofális gazdasági és politikai helyzet miatt, valamint azért is, mert május végén hat boszniai horvát katonai és polgári vezetőt ítéltek el Hágában (összesen 111 évre) háborús bűncselekmények, illetve a muzulmánok elleni etnikai tisztogatás miatt. E súlyos büntetéseket tetézi, hogy a bíróság kimondta: a bosnyák-horvát háború idején a bosznia-hercegovinai horvátok parancsnokai a zágrábi vezetőkkel közös bűnszövetkezetben törekedtek Herceg-Bosznia (a boszniai horvátok állama) Horvátországhoz csatolására. Azaz, ha Tuđman még élne, elvileg ő sem úszhatta volna meg a büntetést.

De Horvátország a boszniai konfliktus helyett az EU-t választotta. Lakosságának java része is elfogadta ezt, amelyhez nagyban hozzájárult az is, hogy 2012 novemberében Hágában felmentették Mladen Markač és Ante Gotovina tábornokokat, akik az egykor főleg szerbek által lakott, ezért Miloševićék által az elsők között megszállt horvát területeket szerezték vissza. Különösen Gotovina számít nemzeti hősnek, és ha annak idején, 2005-ben nem adják ki Hágának, Horvátország ma aligha lenne az EU tagja. Gotovináék hágai felmentése természetesen hatalmas felháborodást okozott Szerbiában – ám Hágában legutóbb Milošević két titkosszolgálati vezetőjét, a szabadcsapatok létrehozóit, működtetőit is felmentették első fokon. Nota bene Szerbia is elkezdheti az EU- csatlakozási tárgyalásokat, s a két ország ismét rendezi kapcsolatait. Mutatja ezt az is, hogy az egykori csetnik vajda, Tomislav Nikolić és a szerb kormányfő Ivica Dačić (Milošević egykori szóvivője) is meghívást kapott Zágrábba a június 30-ai ünnepségre. Mintha tehát Hága (és Brüsszel) arra játszana, hogy inkább futni hagyja a háborús bűnösöket, ha cserébe az új politikai elitek biztosítják a stabilitást a Nyugat-Balkánon. Csak az nem világos, hogy akkor a boszniai horvát vezetők miért nem úszták meg a büntetést? A bíróság ugyanis kimondta: horvátországi politikai és katonai támogatás nélkül semmire sem mentek volna. A bosznia-hercegovinaiakat ezen túl még külön irritálja, hogy eddig személyivel jöhettek-mehettek át a határon, innentől fogva viszont csak speciális útlevéllel tehetik ezt, azaz újra egyfajta gettóba szorulnak, miközben államuk egyébként is csak nehezen működőképes. A horvátországiak persze szívesen járnak hozzájuk az áruk és szolgáltatások olcsósága miatt. Ám a határon a jövőben sokkal tovább kell majd várniuk.

S még egy kicsit térjünk vissza a német tüskére. Annak, hogy Angela Merkel csupán nyúlfarknyi videó-üzenetben üdvözölte a horvátokat, és nem jelent meg az ünnepségeken sem, valós oka van. A horvát kormány a csatlakozás küszöbén egy olyan törvényt hozott, amely nem engedi meg horvát állampolgárok kiadatását a 2002 előtt elkövetett bűncselekmények miatt. A németeket a területükön megölt horvát emigránsok ügyei, különösen Josip Perković esete érdekli, akit az INA, az egykori horvát olajipari társaság egyik igazgatójának megölésében való részvétellel gyanúsítanak. (A meggyilkolt Stjepan Đureković 1983-ban már német emigrációban élt.) A német-horvát nyilatkozatháború kapcsán a horvát kormányfő azt mondta, jól ismeri Merkelt, s ha épp a Perković-ügy lenne a baja, azt elmondta volna, mert a németek őszinték a diplomáciában is. Ezzel szemben az viszont tény, hogy a német parlament elnöke kijelentette: Horvátország nem érett még a csatlakozásra, főleg nem efféle törvényekkel. Válaszként a horvát elemzők arra utaltak, ha más országok hozhatnak olyan törvényeket, amely más tagállamoknak nem tetszik, ugyan miért ne védhetnék meg saját érdekeiket a horvátok is? Miközben a 35 csatlakozási fejezet aláírásával arra is ígéretet tettek, hogy az (egykori) politikai bűncselekmények eljárás alá kerülnek.

A horvát belpolitikában ugyanakkor ez a téma sem zavar sok vizet, ahogyan az EU-csatlakozás sem okozott akkora eufóriát, mint például éppen Gotovináék felmentése. Már az EU-csatlakozási referendumon sem jeleskedtek a horvát szavazók. 44 százalékuk szavazott csupán, bár e kisebbség kétharmada a csatlakozásra voksolt.

Mi lesz a gazdasággal?

De a horvát alapprobléma a gazdasági helyzet. Természetesen a világgazdasági, illetve a hitelválság nem tett jót nekik sem. Strukturális problémáik azonban még a kilencvenes évekből származnak. A munkanélküliség azóta egyfolytában kirívóan magas: a 4,4 millió lakosú országban ma 22 százalék körüli, a 25 évnél fiatalabbak esetében pedig egyharmadot tesz ki. Ráadásul az EU-csatlakozás sem jelenti azt, hogy ezzel a horvátok automatikusan több munkát vállalhatnak az EU-s államokban. Abnormális terheket ró továbbá a költségvetésre az egészségügyi és nyugdíjrendszer is. Az IMF ez év elején reformokat sürgetett, miközben üdvözölte, hogy az állami és közszférában máris csökkentették a béreket. Jogos kérdés, hogy ilyen körülmények között az IMF-en kívül vajon ki örülhet feltétlenül a csatlakozásnak? A közvélemény-kutatók szerint mindössze a horvátok 40 százaléka.

A kilátások tehát korántsem kecsegtetőek. A német sajtó egyenesen azt emelte ki, hogy e kis ország aligha reménykedhet gyors növekedésben. A horvát gazdaság már hat egymást követő negyedévben recesszióban van. Csökken a GDP – igaz, mostanság már csak 1,5 százalékkal, amely „előrelépés” a korábbi 2,3 százaléknyi zsugorodáshoz képest. Egy ideig persze bizonyosan jól járnak a brüsszeli szubvenciókkal, de kezdetben ebből leginkább épp a közkedvelt német cégek profitálhatnak: a Volkswagen, az Adidas vagy a Miele. Az ország több stratégiai ágazatban lemaradt. A hagyományosan veszteséges nagy hajógyáripar ezentúl nem számíthat az állami mentőövre. Ez önmagában nagy spórolást jelent a költségvetésnek, a hajógyári munkások tiltakozása azonban borítékolható több ezer munkás elbocsátása várható elbocsátása miatt. Egyes régiókat – mint például Isztriát – mindez különösen érzékenyen érinti majd. A csatlakozási tárgyalások utolsó neuralgikus pontja, amely miatt akár halasztást is szenvedhetett volna az integráció, épp a hajógyártás támogatása volt. A Balkánon régi szokás bízni az állam segítő kezében. Különösen így volt ez a jugoszláv szocialista önigazgatásban, ahol a vállalatvezetők sosem tartottak a csődtől. Most egy új leckét kellene megtanulniuk.

A halászok a piac megnyitásával a jóval korszerűbb olasz konkurencia megjelenése miatt aggódnak. S ne feledjük az országon belüli különbségeket sem. Dalmáciában és Isztrián sokaknak ad biztos megélhetést a turizmus. A folyamatosan elszegényedő, az ország legelmaradottabb régiójának számító Kelet-Szlavóniából viszont jelentős mértékű elvándorlás várható. Túl sok jót számukra az EU aligha hoz, viszont – elvileg – könnyebben vállalhatnak munkát az EU egyes tagországaiban. Kivéve persze a munkaerő korlátozást alkalmazó tagországokat, köztük Németországot, Hollandiát, Ausztriát vagy Nagy-Britanniát. A horvát közszolgálati tévé mezőgazdasági műsora a minap épp a magyar földművesek példáján szemléltette, hogy a Kánaán még messze van, hozzátéve, hogy tíz év alatt azért a magyar mezőgazdaság jól integrálódott az EU-ba (sic!). Mindenesetre a megszólaltatott horvát parasztok egyként tárták szét karjukat: fogalmuk sincs róla, mi lesz velük.

A csatlakozással nyert előnyök egy részét Horvátország épp a Balkánon veszíti el, ugyanis a csatlakozás miatt Horvátországnak ki kell lépnie a Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Koszovó, Macedónia, Moldávia, illetve Albánia alkotta CEFTA-ból, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodásból. Horvátország ugyan nem a legszegényebb rokonként integrálódik most az EU-ba, de mindennek meglesz az ára. Például Szerbiának immár szabadabb hozzáférése van az orosz piachoz a szerb-orosz barátságnak és az oroszok nyugat-balkáni stratégiai érdekeinek köszönhetően. De jól járhat Szerbia most Bosznia-Hercegovinával is, a CEFTA révén. Egyes horvát nagyvállalatok már azon dolgoznak, hogy áthelyezzék a termelésüket Bosznia-Hercegovinába vagy Szerbiába. S még egy beszédes adalék: az egész Balkánon közkedvelt rovinji dohánytermékek immár ötször nagyobb adóval juthatnak át az eddigi CEFTA-s szomszédokhoz. Nem nehéz kitalálni, mi következik ebből a rovinjiak számára: piacvesztés.

Pozitívan nézve a történetet persze Horvátország hét év alatt 11,7 milliárd eurót kaphat az EU-tól, már ha jó projektekkel pályázik. Ez a saját befizetéseik mellett kb. egymilliárd eurót jelent majd évente. Azonban ez csekély összeg a bruttó külföldi adóssághoz képest. Tavaly év végén 44,9 milliárd euró volt, azaz a GDP 101,8 százaléka! Az infláció a korábbi évekhez képest viszont csökkent, 3,7 százalékra esett vissza. És ha már adatok: a horvátok az EU lakosságának 0,87 százalékát alkotják, ám az EU-s GDP-nek csak 0,34%-át adják.

Az EU számára nem nagy falat tehát az új tag, és remélhetőleg csak a csatlakozási folyamat tíz éve volt ennyire nyögvenyelős.

Szerbhorváth György

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá