Ötvenhat Romániában

Trianon óta a mindenkori román titkosszolgálatok igyekeztek úgy mozgatni a szálakat, de a médián, vagy szószólókon át leginkább az embereket, hogy az országban sarjadó, rendszerkritikus ellenállásra, ellenvéleményre, netalán tüntetésre, szervezkedésre rásüssék a magyar billogot. Még pontosabban: az ellenszó kizárólag magyar gyökerű lehet. Legrosszabb esetben csak finoman, áttételesen, ám  a fogaskerekek közötti szíjakat rendre piros-fehér-zöldre festették.

Természetesen nem történt másként 1956-ban sem, habár a tényt, hogy a magyarországihoz hasonló forradalom, a kommunista hatalommal szembeni elégedetlenség itt nem torkollott fegyverropogásba, és rövid hetek alatt elcsitult, azért nem varrható teljes egészében a represszív erők nyakába. Annak ellenére, hogy elévülhetetlen érdemeket szereztek a megosztásban, a kommunista-buktatásra hajlandó erők szétforgácsolásában.

A helyzet

1945-től szovjet csapatok állomásoztak Romániában, és Gheorghe Gheorgiu-Dej pártfőtitkár a segítségükkel-támogatásukkal az 1955-ös pártkongresszusig (Román Munkáspárt – RMP) sikeresen tisztogatta meg a pártot a rebellis gondolkodású személyektől. Az úgynevezett „nyers terror” mögött azonban a RMP grémiuma egyáltalán nem tapsolt a szovjetek jelenlétének, és az ’50-es évek elejétől megpróbálták kipiszkálni őket az országból. Más kérdés, hogy a többségi románok, a többi szocialista országgal ellentétben sosem követelték a sztálinista káderek kiseprését a pártelitből, ebből a szempontból az országban elmaradt a váltás.

Az 1955-ös genfi nagyhatalmi tanácskozást követően Dej egyre hangosabban követelte a szovjet csapatok távozását, mondván, semmi nem indokolja jelenlétüket Románia területén. Hruscsov elsőre természetesen tüzet okádott, ám hirtelen – nyilvánvalóan nagypolitikai okokból, de ezt most ne részletezzük – megváltoztatta hozzáállását, és az 1955. november 7-i ünnepségen tudtára adta Gheorgiu Dejnek, hogy az enyhülés jegyében beleegyezik a szovjet csapatok kivonásába. Ennek jegyében Dej és rendszere egy fokozatot enyhített az értelmiség üldöztetésében, többen kikerültek a börtönből, 1956-ban több írót és műveiket rehabilitáltak. Ugyanebben az évben Tito moszkvai, majd bukaresti látogatása a romániai értelmiségben begyújtotta a lángot, hogy nem csak Jugoszláviában, hanem Romániában is lehetséges „más fajta szocializmust” építeni.

Az ’50-es évek elején a romániai magyarság „felfedezte” az anyaországot, és amikor 1956-ban, évtizedes bezártságot követően ismét lehetőség nyílt az utazásra, simán begyűrűzött a Nagy Imre-vonal. Közben a román kommunista vezetés – jó néhány, megvett magyar segítségével – megpróbálta leszűkíteni a magyarok szervezett játszóterét az országban. A „nesztek valami” elv alapján 1952 júliusában, szűk lehetőségekkel, de létrejött nagyjából a mostani Maros megye területén a Magyar Autonóm Tartomány. Persze, ennek fejében Bukarest 1953 januárjában megszüntette a Magyar Népi Szövetséget. Mindezzel párhuzamosan minden igyekezettel háttérbe szorították a magyar oktatást, értelmiségieket, igyekeztek elfojtani a magyar létet és fejlődést.

Mi is volt?

A történészek, elemzők a mai napig vitatkoznak azon, hogy 1956 októberében volt-e forradalom volt Romániában. Nyilván, a magyarországi forradalom hatására.  Minden érv vagy ellenérv bizonyítottnak, sőt akár elfogadhatónak is látszik, ám a probléma, hogy a román történészeket csúcsmagasan nem érdekli a dolog, nem kutatják a kor dokumentumait, annak ellenére, hogy ma már könnyebb a források elérése. És furcsa módon a fiatal magyar történészek, kutatók sem tűzték zászlórúdra a kérdést. Sajnos, az ’56-os magyar forradalom romániai lecsapódása egyre inkább megreked a sablonértelmezés szintjén, megreked a kolozsvári események feltárásában. Pedig volt Temesvár, Bukarest vagy Iasi (Jászváros) is, a három legjelentősebb egyetemi központ.

1956. október 23. véletlenül sem érte meglepetésként a román titkosszolgálatot, és a legfelsőbb pártvezetést.A  gyűlölt Securitate október 24. és november 5. közötti diáktüntetésekbe a legerőszakosabb,levéresebb módszerekkel csapott bele.

Sikeresen.

A történészek legalább abban egyetértenek, hogy Erdélyben csupán Temesváron fulladt kudarcba a nemzetiségek összeugrasztásának „ősi” módszere. Itt román, magyar, sváb és szerb diákok összefogva vonultak utcára, fogalmazták meg követeléseiket, amelyek szinte pontról pontra megegyeznek a szegedi vagy budapesti diákok óhajaival. Amikor a párt, az állambiztonság, a katonaság látta, hogy Temesváron a diákok, a hétköznapi, elégedetlen polgárok, értelmiségiek magasról tesznek az etnikai kártyára, és az összefogás tüntetése akár forradalomba is átcsaphat, amely aztán vészesen terjed a többi tartományra is, a demonstrálók derékhadát begyűjtötték az utcáról, és egy elhagyott szovjet kaszárnyába zsuppolták. Úgy tudni, több, mint kétezer egyetemistát internáltak, vallattak, kínoztak meg. Megjegyzendő, hogy az egyetemisták követeléseinek élén nem a rendszerváltás szerepelt, hanem a kollégiumok építése, az ösztöndíjak, a tanulási feltételek javítása, az orosz nyelv tanításának megszüntetése. Egyébként kisebb városokban is voltak apróbb diákmegmozdulások középiskolások részéről, s a szívfájdalmuk csúcsa nekik is az orosz nyelv volt.

Temesvárral ellentétben Kolozsvárból a Securitate magyar ügyet fabrikált. Könnyű volt, hisz tudták, hogy a magyarokat rettentően bántja, hogy az ’50-es évek első felében a masszív román betelepítéssel a Kincses Városban a nemzetiségi többség a „gyüttmentek” javára billentette az etnikai mérleget. Több, Kolozsvár melletti román falut is a tartományi székhelyhez csatoltak csak azért, hogy a magyarok végre kisebbségbe kerüljenek. A nemzetiségi citromfacsaró, a reformok hiánya, a sztálinista maradványok és relikviák burjánzása nyilván a magyarságot bántotta leginkább. Dúlt a közintézményi kádercsere, százával seperték ki a magyarokat és zsidókat, s helyükre messziről betelepített románokat ültettek, akik vitrinben sem láttak még nemzetiséget, sosem hallottak etnikai toleranciáról, békés együttélésről. Kiemelem és külön hangsúlyozom: nem a Kolozsváron és környékén élő románok szították a nacionalizmust, hisz ők multikultiban nőttek fel, hanem a betelepítettek. Sajnos a jelenség Erdélyben mai napig él és virul, de ez másik téma.

A lényeg: Kolozsváron – Temesvárral ellentétben – Trianon óta nem sikerült összekovácsolni a közös, évszázados múltban gyökerezett nemzetiségeket, ezért sorvadt el a forradalom-csíra, azért csomagolta össze játszva a problémát a párt és az állambiztonság.

Ritkán és kevés szó esik Bukarestről, de ez aztán pláne nem a magyar történészek bűne. Mint említettem, a románok tudatából érthetetlen módon kikerült – ismétlem, ennek fő oka, hogy magyar sárral kenték be a témát az évtizedek során, és félnek hozzányúlni  –, a 2000-es években azonban végre jelent meg néhány tanulmány, visszaemlékezés, ám egyik sem késztette felpislogásra az „őslakosságot”.

Pedig rájuk férne feltárni legalább azt, ami Havasalföldön, Moldvában történt.

Bukarestben elsőként a Filológia Kar mozdult meg, ám rendszerváltó kiáltvánnyal ők sem álltak elő, a többi egyetemi központhoz hasonlóan „öncélú” gondjaikat fogalmazták meg, bónuszként pedig értelmetlen gazdasági kérdésekkel tűzdelték tele „kiáltványukat”. Egyetlen, jellemző példa: azt kérdezték a párttól, hogy a Vietnamba szállított villanyóráknál miért drágább a csomagolás, mint maga az eszköz, de megtűzdelték revizionizmussal is: mikor kapják vissza Besszarábiát?

A bukaresti diákok több egyetemen is a pártvezetéssel akarták megtárgyalni a magyarországi helyzetet, s ebben élen járt a Munkás Ifjúsági Szervezet (UTM), amelynek több tagja nyíltan szembefordult a csitításra kivezényelt pártaktivistákkal. Egy elemzésből kiderül, hogy UTM-tagok szimpatizáltak a magyar forradalommal. A bukaresti egyetemek különböző karain megfogalmazott tiltakozások azonban megrekedtek a kijelentéseknél – „Le az orosszal és a marxizmussal”, „Kövessétek a magyar, cseh, lengyel egyetemistákat” stb. –, ám szervezett, nagy horderejű, hosszan tartó tiltakozásra nem került sor a román fővárosban. A diákok november első napjaiban kivonultak tüntetni az Egyetem térre (1989-ben is ez volt a diktatúra-buktatás helyszíne), de november 4-ről 5-re virradó éjjel a belügyi alakulatok hermetikusan lezárták a teret, gépfegyverekkel vonultak ki, ellehetetlenítették a tüntetést, azt, hogy további ezrek csatlakozhassanak.

 Megtorlás

 A megtorlás borzalmas volt. Bukarestben a RMP KB október 27-én már válságstábot hozott létre – tagja volt Nicolae Ceausescu is – széles körű jogosítványokkal, beleértve a tűzparancsot is. A különböző fővárosi egyetemeken alakult csoportokat letartóztatták, a kihallgatások, kínzások, perek 1957-ben is folytatódtak, sokan a börtönben haltak meg. 1956. novemberében a párt programot dolgozott ki „a diákok szociális összetételének” megváltoztatására, kiebrudaltak minden olyan diákot az egyetemekről, akiknek bármilyen sárfolt volt a múltjában. Vagy családjának. Átszervezték a diákegyesületeket, ebben elévülhetetlen szerepet kapott Ion Iliescu, Románia első, reformkommunista bőrbe bújt, rendszerváltó államfője.

Pártberkekben természetesen magyar árulók is voltak, élükön az évtizedekig díszmagyar-kommunista Fazekas János, akit Gheorghiu Dej a Székelyföldre küldött hűteni a hangulatot.

A megtorlás 1958-1959-ben tetőzött. Csak ebben a két esztendőben az állambiztonság 15 272 személyt tartóztatott le, de egy másik tanulmány szerint 1956-1963 között 24 472 személy esett áldozatul, őket politikai áldozatoknak tekinthetjük. És akkor nincs statisztika arról, hogy hány, a rendszer vagy a szomszéd haragját kiváltó embert nyírtak ki köztörvényes vagy gazdasági „bűntettekért”. Ennek sokszorosa a titokban meggyilkolt, halálba kényszerített, véletlenül elgázolt, ellehetetlenített rokonok, barátok száma.

  1. január 1.- 1959. július 31. között tízezer politikai ítélet született.

És ne feledkezzünk meg a „magyar perekről”, amelyekben 1958-1959 között hozták meg a legtöbb halálos ítéletet: Szoboszlay-per (10 halálos ítélet), Sass Kálmán-per (két halálos ítélet).

A kolozsvári magyar és román egyetem összevonása (Babes-Bolyai) pedig szintén a forradalom „eredménye”, akkor nem csak diákokat, hanem tanárokat is megnyomorított a román kommunista rendszer.

Az pedig külön, elgondolkodtató érdekesség arról, hogy a pártapparátus mennyire tolta nemzetiségi vonalra a dolgot, hogy 1957-ben a letartóztatottak zöme román volt, s a magyarok aránya évről-évre emelkedett, az 1960-as évek elején is tartó megtorlási akciókban már elérte a 20 százalékot.

Mindez bizonyítja, amit a cikk elején megfogalmaztam.

Az biztos, hogy a megtorló kommunista hatalom Romániában 1956-ban ágyúval lőtt verébre. Nem létezett, legalább a háromnegyed országot átfogó szervezkedés, a forradalmi hangulatról nem is beszélve. A magyarok rádióra ragasztott füllel hallgatták az eseményeket, ám forradalmi szellemről nem beszélhetünk a magyar közösségben. Maradtak az elszigetelt tiltakozások. Érdekes, hogy amennyiben 1989. decemberéhez hasonlóan, amikor az etnikailag egységesen fellépő Temesvár mellé végül becsatlakozott Bukarest is, 1956-ban is megépült volna a „forradalmi híd”, akkor Románia biztosan elkerüli Ceausescu véres diktatúráját.

Érdekes, hogy amíg nemzetiségi tekintetben Magyarország és Románia nem igazán talált közös hangnemet, az ’56-os megtorlásban ritka együttműködés alakult ki Budapest és Bukarest között: 1957. január 1-4. között Budapesten megtanácskozták az ügyet, biztosra vehető, hogy együttműködés alakult ki az „ellenség leleplezése és megsemmisítése” terén.

Irházi János

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá