A cigányság nem volt nemzetiség, s mi lett azáltal, hogy azzá lett? – Hajnáczky Tamás dokumentumgyűjteményének csemegézése kapcsán

Három idézet, három dokumentum gyűjtemény. A Hajnáczky Tamás szerkesztette Cigánypolitika dokumentumokban 1956–1989 című könyv „Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetőek nemzetiségnek” felkiáltással hirdeti magát, mely mondatot Kádár János 1961. június 20-án, az MSZMP KB Politikai Bizottságának ülésén mondta, amikor „A cigány lakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos feladatokról” tárgyaltak, s ez a mondat mond ítéletet egy korszak fölött. (Gondolat kiadó, 2015.) A Nagy Pál válogatta és szerkesztette „Ugyanolyanok, mint mindenki más ember” Válogatás a Szabolcs–Szatmár megyei cigányság történetének forrásaiból (1951–1961) kötet (A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltár kiadványai II. Közlemények 40.) és az ugyancsak Nagy Pál által válogatott és jegyzetekkel ellátott „Nem szabad őket lenézni” A cigány népesség felmérései Szabolcs-Szatmár megyében az 1950-es években (A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltára kiadványai II. Közlemények 45.) kötetek címül választott idézetei mást akarnak jelezni. Amíg a „nem nemzetiség” a távoltartás, addig az „ugyanolyan”, és „a nem szabad lenézni” a be és elfogadás gesztusát szimbolizálja.

A cigányság csoportjai – a politikai megközelítés

A következőkben a kádári korszak harminchárom éve alatt keletkezett dokumentumkötet izgalmairól szólok. De ha már a címmel való bíbelődéssel kezdtem, folytassam is azzal. Én egy folyamat darabjaiként olvasom a dokumentumokat, ahol egy negációtól („nem tekinthetőek nemzetiségnek”) eljutunk odáig, hogy „a Politikai Bizottság hatálytalanítja 1961-es és 1979-es, cigányságról szóló határozatának azt a részét, amelyben a cigányságot etnikai csoportnak minősíti és elveti nemzetiségként való kezelésüket”. (Ezen a PB ülésen Kádár János már nem vett részt.) A korszak több mint három évtizede a cigány probléma megoldásának folyamatos keresésével telt. Egyáltalán nem lehet számon kérni a korszaktól, hogy a cigányokat nem tekintette „nemzetiségnek”.

Mert mi volt a kezdő állapot? A II. világháborút követően a birtokszerkezet átalakítása, a parasztság likvidálása, majd a mezőgazdaság szocialista átszervezése következtében vészesen megváltoztak a mezőgazdasághoz kötődő cigányok életlehetőségei. Az ’50-es évek a cigányok széles tömegeire soha nem látott szegénységet hozott. A cigányok helyzete már a rendszer vallott értékeit kérdőjelezte meg, ezért az 1950-es évek második felében előbb a különféle minisztériumok szintjén, majd az MSZMP KB szintjén foglalkoztak a „cigánykérdéssel”. A cigányság körében kibontakozódó politikai szerveződésnek és önszerveződésnek a gyökereit az 1950-es évekig vezethetjük vissza. 1957–61-ig a Kulturális Minisztérium égisze alatt működött a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (MCKSZ). E néhány fős apparátussal dolgozó szervezet egyfelől segített feltárni a cigányok nyomorúságos életkörülményeit, mellyel hozzájárult az 1961-es párthatározat előkészítéséhez, másfelől közreműködött kulturális öntevékeny csoportok szervezésében. Előbb vezetőjét, László Máriát bocsátották el, akinek jelentős szerepe volt ekkortájt több tudományos kiadvány és művészi munka létrejöttében, majd a párthatározattal egy időben magát a szövetséget is megszüntették.

A cigányokat egy sajátos helyzetben lévő szegény néprétegnek tekintették, s társadalmi beilleszkedésüket tűzték ki célul. Munkába állításuktól, iskoláztatásuktól és a lakáshelyzetük megváltoztatásától remélték társadalmi integrációjukat, vagyis a többség kispolgári és paraszti értékrendjéhez való alkalmazkodást várták el. Ebben az időben még mindennaposak a cigánytelepeken és iskolákban végrehajtott fertőtlenítési akciók. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1961. június 20-ai határozata „A cigánylakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról” rendelkezik. A korszak szóhasználatával élve ebben az időben három cigány csoportot különböztettek meg. Számon tartották a beilleszkedő cigányokat – akik már valójában nem is cigányok, hiszen a beilleszkedéssel elvesztik korábbi szegény társadalmi státuszukat, s ezáltal a társadalom rendes tagjává válnak –, a beilleszkedés útjára lépett cigányokat és a be nem illeszkedő cigányokat. Az utóbbi csoport tagjaiban elsősorban a legszegényebb, valamint a „vándorló életmódot” legtovább fenntartó oláh cigányokat fedezhetjük fel, jóllehet a korszak a cigányokat nem etnikus alapon tartotta nyilván. Világosan látható tehát, hogy a hatalom és a közigazgatás logikájában a cigánykérdés egybemosódik a ki nem mondott szegénykérdéssel, illetve a devianciával. (Az 1950-es évek elején volt egy rövid időszak, amikor szovjet mintára a cigányokat etnikumként próbálták kezelni.) 1961-ben az MCKSZ megszűnésével létrejön az Országos Cigányügyi Bizottság, amelyet 1968-ban a kormány megszűntet, s létrehozza a Cigány Tárcaközi Koordinációs Bizottságot.

A cigányság nyelvi és etnikai csoportjai – a tudományos megközelítés

Ha a tudományosság felől közelítünk, akkor azt kell kiemelni, hogy a magyarországi cigányság három nagyobb nyelvi és etnikai csoportra tagolódik. A cigánynak mondott népességnek az 1971-es, Kemény István vezette reprezentatív szociológiai felmérés szerint 71 százalékát tette ki a magyar anyanyelvű, magát muzsikusnak mondó magyar cigányság, megközelítőleg 21 százalékát a romani anyanyelvű, magát romnak, romának mondó oláh cigányság, s hozzávetőleg nyolc százalékát a román anyanyelvű, magát beásnak mondó teknővájó cigányság. (Nem érte el a cigányságon belül az egy százalékot a szinto vagy vend cigányok aránya.)

A cigány nyelvi és etnikai csoportokra mind a mai napig az endogámia jellemző, vagyis az egyes csoportokhoz tartozó egyének jellemzően csak saját csoportjukon belül házasodnak. Az etnikai, nyelvi csoportok további alcsoportokra tagolódnak. A magyar cigányok esetében kisebb a jelentősége a leszármazás számontartásának, inkább a lokalitás elve érvényesül, és a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely fontossága figyelhető meg. A muzsikus önelnevezés nem azt jelenti, hogy minden magát muzsikusnak mondó cigány ember felmenői között található muzsikus foglalkozású ős, hanem csak azt, hogy a muzsikusok mint a csoporton belül legmegbecsültebb foglalkozással bíró emberek megnevezése etnikus értelmezést kap. A ma is valóban muzsikálással foglalkozó muzsikusok így elhatárolódhatnak a nem muzsikálással foglalkozó szegényebb, más foglalkozású, de magukat muzsikusnak mondó cigányoktól.

A román anyanyelvű, magukat beásnak mondó cigányok is több alcsoportra oszthatók. Erdős Kamill még csak területi elv alapján osztályozott, az újabb kutatások azonban a Dél-Dunántúl területén élő beás cigányokat – éppen a beások körében élő önelnevezések alapján – árgyelánokra, tincsánokra és muncsánokra osztják fel. Az egyes etnikai alcsoportokhoz tartozó beás emberek magukat frátriák, nemzetségek alá sorolják be, vagyis erősen számon tartják a leszármazási elvet. A beás cigányok nyelve a nyelvújítás előtti román nyelv. Körükben a használt nyelvi dialektusok egymástól kevésbé eltérőek, és az egységesülő köznyelv is hamarabb kialakult, hiszen létrejött a beás nyelv intézményesülése, elsősorban az oktatásban való bevezetése révén. Az oláh cigány csoportok terminológiája az embereket, illetve csoportokat a következőképpen osztályozza: a mi csoport tagjai a romák. A mi csoporttal szemben állók a gádzsók, akik tovább oszthatók parasztokra és úriemberekre (azaz ellenséges érzületűekre és szolidárisakra), s köztes kategóriaként a romungrókra, vagyis magyar cigányokra, akiket megnevezésük szerint már nem romának és még nem gádzsónak tartanak. A magyar cigányok hasonlóan osztják fel a világot, a mi csoportot muzsikusnak mondva, oláh cigánynak nevezve azokat, akiket a tudományos nyelv is annak mond, míg a nem cigányokat a cigány nyelvből átvett elnevezéssel illetik, úgy tartva számon őket, amint teszik azt az oláh cigányok.

A kérdés tehát az: értelmes lett volna 1961-ben nemzetiségről beszélni? Ha igen – s meggyőződésem, hogy igen – akkor is nemzetiségekről kellett volna, kellene beszélni, az egymástól elkülönülő nyelvi és etnikai csoportokból nemzetiséggé váló közösségekről. 1992-ben, az 1993. évi LXXVII. törvény a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól előkészítő szakaszában már felmerült, mi lenne, ha az eltérő cigány nyelvi és etnikai csoportok önállóan definiálnák magukat, s küzdenének az egymástól független cigány, roma, beás státuszért. 1995-ben – bizonyos értelemben ennek kudarcaként is – egy BUKSZ-béli cikkben azt vizionáltam, hogy bekövetkezik a magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációja, és a nemzeti kultúra megalkotása. Vagyis az egyes cigány nyelvi csoportokon belül létrejön egy kulturális egységesülési folyamat, s az egyes etnikai csoportok közösen fogalmazzák meg a közös cigány nemzeti kultúra kereteit. Abban a pillanatban ennek még csak csíráit láttuk, ma azonban legalább annyi konfliktusát. Egy szélsőséges, ám annál emblematikusabb példát említve: van-e, volt-e, legyen-e „vajdarendszer”. A cigány/roma nemzeti kultúra egyik oláh cigány identitású konstruktőre elkötelezetten küzd érte, mítoszokat épít is ennek érdekében, míg a társadalmi egyenlőségért küzdő magyar anyanyelvű „testvérei” bírálják ezt, s mi több, el is utasítják.

Egy titkos tanácskozás jegyzőkönyve – etnikum, de nem nemzetiség

De visszatérve a dokumentumgyűjteményhez: az MSZMP KB Közoktatási és Kulturális Osztályának jelentése a Politikai Bizottságnak a magyarországi cigány lakosság helyzetéről (1979. április 18.) III. Határozatok pontja a következőt javasolja:

„- A hazánkban élő cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek, hanem olyan etnikai csoportnak, amely fokozatosan beilleszkedik társadalmukba, illetve asszimilálódik.

– A cigányok helyzetével való foglalkozásnak társadalompolitikai jelentősége van. Beilleszkedésük elősegítése fontos politikai, gazdasági és művelődési feladat, melynek megoldása feltételezi az érintett központi és helyi társadalmi állami szervek tevékenységének folyamatosságát, összehangolását.” (270. oldal)

Ezt az előterjesztést a Politikai Bizottság május 18-án megtárgyalta. Ennek fennmaradt a jegyzőkönyve, ami a kötet talán legizgalmasabb fejezete. Az előterjesztő Kornidesz Mihály (elvtárs) volt, s hozzászóltak Németh Károly, Nemes Dezső, Óvári Miklós, Losonczi Pál, Fock Jenő, Győri Imre, Sarlós István, Brutyó János, Aczél György és Kádár János (elvtársak).

Ha figyelembe is vesszük, hogy egy jegyzőkönyv nem szükségszerűen az egyes megszólalók szó szerinti megszólalását tükrözi, de a mondanivalók és „a filozófiai kifogások” mindenesetre megragadhatók. Képzeljük el a PB ülését, ahol egy nagy asztalt körbe ülnek az elvtársak. Az említetteken kívül Apró Antal, Benke Valéria, Biszku Béla, Huszár István, Lázár György, Maróthy László, Borbély Sándor, Gyenes András, Havasi Ferenc, Korom Mihály és Méhes Lajos (elvtársak). A kötetben ez az egyetlen olyan forrásközlés (valószínűleg az egyetlen fennmaradt is), amely egy valódi és nem formális vitát tár elénk. Az alábbiakban ebből a többoldalas jegyzőkönyvből mazsolázok olyan mondatokat, illetve gondolatokat, amelyek éppen a kötet címének kiemelt problémáját világítják meg és járják körbe.

Nemes Dezső (elvtárs): „Szó van arról, hogy a cigánykérdés nem nemzetiségi, nem etnikai, hanem szociálpolitikai kérdés; a cigányság nem tudott nemzetiséggé fejlődni, de miért nem mondhatjuk, hogy etnikai csoport? Ettől még lehetne ezt a kérdést szociálpolitikai kérdésként kezelni.” (253. oldal)

(Az 1970-es években részben a bontakozó cigány értelmiség, részben pedig a velük szolidáris társadalomkutatók munkássága nyomán körvonalazódik a cigányság előbb etnikumként, majd nemzetiségként való meghatározása is. Az első, magukat cigányként meghatározó művészek – Bari Károly, Lakatos Menyhért, Péli Tamás, Choli Daróczi József – mozgalmat indítottak a cigányság és a cigány kultúra elfogadtatásáért. Ennek egyik fontos segítője volt az akkori Népművelési Intézet, mely többek között szervezője lett a magyarországi autodidakta cigány képzőművészek első országos tárlatának.)

Kornidesz Mihály (elvtárs) erre azt válaszolta: „Azért tekintjük társadalompolitikai ügynek mindenekelőtt, mert a feladatot abban látjuk, hogy a társadalom egészébe integrálódjanak be, a társadalom egészének életébe kapcsolódjanak be. Úgy tűnik, ennek kapcsán az etnikai jegyek is szűnőben vannak, legalábbis hosszabb perspektívában csökkenő tendenciájúak.” (253. oldal)

(A valóság persze az, hogy ebben a pillanatban már megjelentek irodalmi művek, formálódik a cigány irodalom, képzőművészet – Balázs János emblematikus művésszé lett –, egy éve muzsikál a Kalyi Jag, és Schiffer Pál filmjei erősen hatnak a roma közösségek öntudatára.)

Óvári Miklós (elvtárs) hozzászólásában ezt mondta: „Nem volna célszerű, ha kimondanánk, hogy a cigányság etnikai csoport. Merevítené a beilleszkedésüket. Meg kell adni a lehetőséget, ha valaki szabadulni akar cigány voltából, szabadulni tudhasson. Vannak olyan, a társadalomba beilleszkedett cigányemberek, akik nem csak dolgoznak, hanem cigány mivoltuk is megszűnik.” (253. oldal)

(Több mint húsz évvel később Kőszegi Edittel Kitagadottak címmel dokumentumfilmet készítettünk egy olyan kiterjedt falusi munkáscsalád körében, ahol éppen a cigány stigma elől való menekülés határozta meg több generáción keresztül az emberek életét. Pedig akkor már létezett a kisebbségi önkormányzatiság is, s számosan voltak már ismert roma személyiségek, politikusok, művészek.)

Losonczi Pál (elvtárs): „A jelentéssel és a tennivalókkal egyetértek. Csupán azért kértem szót, mert a tennivalók sorrendjét javaslom megváltoztatni. A tennivalók közül én az első helyre a tömegtájékoztatást (?), az oktatást és a műveltségi színvonal emelését tenném. Úgy képzelem, elsőként kellene az oktatás általánossá tételét célul kitűzni, mert azokat a cigányembereket már másképp tudjuk foglalkoztatni, akik tanulnak. A mellékletek is bizonyítják, hogy a bűnözés terén is azok vannak többségben, akik kevésbé iskolázottak, ugyanúgy, mint a magyarok között”. (254. oldal)

(Feltételezem, hogy Losonczi Pál olvasta az 1971-es kutatás jelentését, és átélte a Mit csinálnak a cigánygyerekek? dokumentumfilm szívszorító pillanatait. Érteni is vélem, hogy számára mi lehetett abban a pillanatban a fontos: a társadalmi integráció, s kevésbé a nemzetiségi elkülönülés.)

Fock Jenő (elvtárs) hosszan szólt a tanácskozáson. Felvetése közül az alábbit idézem: „Nem tartom tragikusnak, hogy addig, amíg a cigánynők 31 százaléka dolgozik csak, a nem cigánynál 40 és valahány százalék. Ez a cigány lakosság helyzetével összefüggő dolog. Ha választani kell, amikor leépítések vannak napirenden, inkább a fiatalok munkába állítása a döntő, és nem a nőké. Inkább szociálpolitikai kérdésként kell kezelni azokat a cigányasszonyokat, akiket a férjük elhagyott, vagy börtönben van, és egyedül nevelik gyermekeiket.” Az etnikai kérdésről szólva: „Egyébként kik foglalkoznak ezzel a kérdéssel? Általában a cigány értelmiségiek csoportja foglalkozik vele.” A lakáskérdéshez pedig a következőt javasolta: „Ha üresen álló házak vannak, ezzel a kérdéssel komolyan kell foglalkozni. Ha anyagi lehetőségük van, okosabb dolog a cigány lakosságot hozzájuttatni ezekhez, mintsem ezek üresen maradjanak.” (255. oldal)

(Fock Jenő talán naiv volt, mindenesetre jó szándékú. Ha meg is teremtődött volna a pénzügyi alapja annak, hogy egy központi forrásból üresen álló házakat kapjanak a cigány családok, a helyi tanácsok ezt megakadályozták volna. Elég utalni a felszámolt cigány (nyomor) telepek után létrejött újbóli szegregált, legfeljebb némileg modernizált cigány telepekre, a falu- és város-széli egyforma Cs-lakások látványára.)

Sarlós István (elvtárs) hosszú és tartalmas hozzászólásából (majdhogynem előadásából) több elemre is utalnék. A lakáskérdéshez szólva a következőt mondta: „A lakásprobléma megoldásánál van olyan gond is, egyrészt nem tudják a belépéshez szükséges összegeket előteremteni, másrészt nem találnak kivitelezőt. Az állami vállalat nem vállalja, magánépíttető pedig olyan összeget kér, amit nem tudnak megfizetni. Ahol komolyan foglalkoznak ezzel a kérdéssel, mint pl. Veszprém megyében, Szabolcsban, ahol szervezetten biztosítják, hogy a bontott anyagot a cigányok kaphassák meg, abból építkezhessenek, sokkal jobban tudják őket letelepíteni.” A Hazafias Népfront cigány bizottságairól a következőt fogalmazza meg: „A bizottságoknak van egy általános hibája; a tárgyalásokon alig van jelen cigány. Nem egy helyen szóvá tettem már. Egyszerűen elfelejtették meghívni a cigányok képviselőjét. Úgy néz ki a dolog, hogy a társadalom egyik része akarja megoldani a táradalom másik részének a problémáját. Hatni kellene az értelmiséggé vált cigányokra, hogy ne szakadjanak el. Sokan szégyellik, hogy ők cigányok, s külső jegyeikben minden kapcsolatot meg akarnak szakítani. […] Az etnikai kérdés: akár akarjuk, akár nem, a jelentés is etnikumnak kezeli a cigánylakosságot. Egyrészt: van egy elnevezésük, az egész világon cigánynak nevezik őket. Nem mondjuk arra az értelmiségre sem, aki pedig már letelepedett és egyetemen tanít, hogy magyar. A jelentés javasolja, hogy valamilyen formában tartsunk kapcsolatot a nemzetközi cigánybizottságokkal. Szerintem is szükség van erre a kapcsolatra. Márpedig ha szükségesnek tartjuk, hogy egy nemzetközi cigánybizottsággal tartsunk kapcsolatot, megint az derül ki, olyan etnikumként kezeljük a cigányságot, amely nem magyar, de magyarrá válik valamikor. Van magyar, román, oláh cigány. Aszerint, hogy a kulturáltság melyik fokára jutott; a legmagasabb fokú a magyar cigány, a legalacsonyabb az oláh. Háromszázezer cigány él Magyarországon, ez egy olyan csoport, amelynek nincs szervezete. Főként a nem cigányokból álló bizottságok, testületek foglalkoznak velük. Szervezett irányítás mellett kellene, hogy legyen olyan csoportjuk, amely szervezi a többiekkel való törődést.” (255–256. oldal)

(Sarlós István szavaiból a megértést és a szolidaritást olvasom ki. Egyaránt beszél a kiszolgáltatott építtetőkről, a cigány közösségeket elhagyó értelmiségivé válókról, a cigányok nélkül hozott, ám a cigányokat érintő döntéshozatali mechanizmusról, a nemzetközi cigány mozgalommal kapcsolatban pedig arról a dilemmáról, hogyha etnikumként (netán nemzetiségként) beszélnénk a cigányságról, mi lenne magyarságukkal. Nem tehetünk szemrehányást neki, hogy nem találta ki a pélitamási kettős kötődés vagy identitás „kettős aranypánt” metaforáját.)

Nemes Dezső (elvtárs) igazán pragmatikusan közelítette meg az etnikai csoport kérdését: tudjuk, hogy van, de nem kell annyit beszélni róla. „Az etnikai csoport a beolvadási folyamat menetében zsugorodik. Az eredmények is mutatják, hogy ez a folyamat halad előre. Ugyanakkor a magas születési aránnyal ez pótlódik is. Tehát van zsugorodás is, és pótlás is.[…] Ismétlem, nem kell meghirdetnünk, de nem is kell kétségbe vonni, hogy a cigányság etnikai csoport. Nem szabad úgy tekinteni, hogy ez akadályozza a beilleszkedésüket.” (256. oldal)

Az előítélet kérdését többen is szóba hozták, de én itt csak egy mondatot, Aczél Györgyét emelem ki, amúgy rendkívül szűkszavú hozzászólásából. „Nekem is az a véleményem, hogy az anyagban jobban meg kell fogalmazni saját párttagságunk felé, vezetőink felé követelményként állítani, hogy az előítéletek leküzdésében többet tegyünk.” (257. oldal)

(A problémát abban látom, hogy bármilyen bölcs és előrelátó határozatok is születettek, netán még a végrehajtás lépései is megfogalmazódtak, a helyi szinteken szinte mindent finoman elszabotáltak, érvénytelenné tettek. Aczél György pontosan látta, hogy az előítéletek ellen a „párttársaknak” is volna dolguk küzdeni, de hát, ha a pártagok is oly előítéletesek voltak. Érvényes volt még ekkor – s az ma is – Kardos Ferenc 1972-ben készített tv-sorozata, a Társadalmi előítéletek 2. Cigányok.)

És ekkor következett Kádár János, aki két és fél oldalon foglalta össze a tanácskozás úgymond eredményeit, s határozta meg, hogy mi legyen a határozatban. Egy korábbi, közvetett megjegyzéséből már jelét adta annak, hogy „képben van”, hiszen tudatta a többiekkel, hogy egy időben úgy hívták a cigányokat, hogy újmagyarok. Most az előterjesztés elfogadását javasolta, sőt, azt tanácsolta, hogy valamilyen szervezeten keresztül tegyék nyilvánossá az anyagot. Az 1961-ben kezdődő folyamat kapcsán azt mondta „Meg kell mondani: megfelelő erőfeszítéseket kell tenni, hogy ez az egészséges folyamat folytatódjék. Megfelelő intézkedések, döntések vannak. Azok végrehajtása a társadalom feladata.” A részleteket illetően az etnikum versus nemzetiség kérdéséről: „Nem nemzetiség, hanem etnikum, amely fokozatosan integrálódik a társadalomba és asszimilálódik.” Fock Jenő indítványát erősítve pedig ezt mondta „A népi írók sírnak, hogy a falvak elnéptelenednek, üresen maradnak a paraszti házak. Úgy gondolom, ezeket az üres házakat fel kellene használni arra, hogy oda cigányokat beköltöztessenek, legalábbis azokat, akiket lehet.” A korábban idézett, már-már filozofikus gondolatmeneteket kerülve hétköznapi, kispadi bölcsességgel adta meg jóslatát: „Egyébként mindenkinek vannak személyes tapasztalatai. A termelőszövetkezet is sok mindenre jó. Még a nemzetiségi kérdésben is sokat segített. Száz éven át éltek emberek egy faluban egymás mellett, csak különböző nemzetiségűek voltak, akik nem házasodtak össze, nem is nagyon álltak szóba egymással; a termelőszövetkezet megoldotta ezt a problémát. Egy helyre kerültek, tisztviselők lettek, a fiatalok összeházasodtak, és mindjárt más a helyzet. Ugyanez vonatkozik a cigányokra is. A termelőszövetkezeteknek munkaerő gondjai voltak, a cigányok is akartak dolgozni, elmentek a termelőszövetkezetbe; ma már kitüntető oklevelet kapnak, jutalmakat. A termelőszövetkezet elősegítette az ő társadalmi előrehaladásukat is.” És a végén a verdikt „Nézzék át az anyagot, a tennivalókat is. Ami ideális és szép, ne írjuk be, mert nem tudjuk megcsinálni. Folytatni kell a munkát. Mindenféle közbülső formát igénybe kell venni, alkalmazni kell. A lakásnál is. Hirtelen megszüntetni a telepeket nem lehet. Igazítsanak egy kicsit az anyagon.” (259–260. oldal)

Apró lépésekben mégis csak nemzetiség

Néhány évvel később, 1982. május 18-án készült el a Társadalomtudomány Koordinációs Bizottság ad hoc munkacsoportjának A hazai cigányság helyzete és távlatai című vitaanyaga. Ez a dokumentum úgy tekinthető, mint a ’79-es PB határozat egyes pontjainak kritikai „felülvizsgálata”. Ennek egyik egyértelmű igazolása a következő passzus. „A munkacsoport tagjainak többsége az asszimiláció lehetőségét (a teljes beolvadást) mint egyedüli végcélt, kétségesnek tartja, mindamellett, hogy néhány évtized távlatában az társadalmilag sem reális, politikailag pedig a »késztetett« asszimiláció szocialista társadalmunknak a kisebbségekkel szemben tanúsított elvi politikájával is ellentétes. Úgy tűnik, hogy egy rugalmasabb politika, a cigányok véleményének fokozottabb feltárása, figyelembe vétele és öntevékenységének, önszervezésének felhasználása; a beilleszkedés folyamatában egyes csoportjegyek, csoportösszetartó erők megőrzésének a lehetősége a nemzeti egység keretein belül és ennek elfogadása a társadalom részéről kevesebb konfliktussal és több eredménnyel járhat, mint az eddigi – az elmúlt évtizedek fejlődési szakaszában lényegében indokolt – magatartás. A beilleszkedés a valóságban több úton és torz mozzanatokkal is keveredve folyik. Az asszimiláció útját járók gyakran feladják, megtagadják gyökereiket, s esetleg ennek ellenére előítéletekbe ütköznek. Más csoportok a befelé fordulást, s ezzel elmaradottságuk teljes (tudati és gyakorlati) vállalását »választották«. Az integrálódni kívánók kevéssé tudják cigány identitásukat pozitív alapokra építeni.” (303. oldal)

  1. november 15-én a Politikai Bizottság az MSZMP KB Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztályának javaslatot tett a nemzetiségi törvény irányelveire. Ebben olvasható: „A Politikai Bizottság hatálytalanítja 1961-es és 1979-es, cigányságról szóló határozatának azt a részét, amelyben a cigányságot etnikai csoportnak minősíti és elveti nemzetiségként való kezelésüket. Ez politikai oldalról lehetőséget ad arra, hogy a törvény életbe lépését követően, magukat cigánynak valló állampolgárok megbízásából szervezeteik kezdeményezhessék nemzetiséggé válásukat (ilyen kezdeményezés állampolgárok és szervezet részéről is történt).” Azaz a rendszerváltás hajnalán a Politikai Bizottságnak már az volt a szándéka, hogy szülessen Magyarországon nemzetiségi törvény, mely a cigányokat is a Magyarországon élő nemzetiségek közé sorolja. Ehhez képest az 1993. évi LXXVII. törvény a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól a cigányokat etnikai kisebbségnek tekinti, s majd csak a 2011. évi CLXXIX. törvény a Nemzetiségek jogairól tekinti a cigányokat nemzetiségnek.

Az, hogy a cigányok számára ténylegesen milyen előny származott a törvényből, az már sokuknak kérdéses. A törvény lényegében három fontos közösségi jogot nevezett meg, ezek: a kisebbségek művelődési és oktatási önigazgatása, nyelvhasználata, és a kisebbségek önkormányzatai. A valóság ezzel szemben az, hogy nincs művelődési és oktatási önigazgatás, nincs a vágyott és megfogalmazott intézményhálózat, és nem sikerült standardizálni a romani nyelvet sem. Mindössze a kisebbségi/nemzetiségi önkormányzatiság működik, az is számtalan kérdéssel. Egyfelől a nagy önkormányzatok előszeretettel testálják a cigány vezetőkre a cigányok problémáinak megoldását, mondván, foglalkozzatok ti a fajtátokkal. Természetesen ehhez forrás nem társul, úgy kell hát foglalkozni a szociális problémákkal, hogy csak szimbolikus lehet a törődés. Valójában a helyi – ma már – roma önkormányzatok a szegénység etnicizálódásához statisztálnak. És rosszabb a helyzet, mint 1979-ben volt. De azért a cigányok is nemzetiség!

 

Szuhay Péter, antropológus

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá