A magyar pártrendszer változásai az intézményes hatások tükrében 2010-2014

1. rész

2010 tavaszára jelentős átalakuláson ment keresztül a magyarországi pártrendszer a korábbi húsz évhez képest. Teljesen új pártok megjelenése, rendszerváltoztató erők kiesése, továbbá egyetlen hatalmi centrum minősített többsége jellemzi ezt a fordulatot. E földcsuszamlásszerű eredményt hozó választás óta egy ciklusnyi idő telt már el, éppen ezért szükséges megvizsgálni, hogy ebben az időszakban milyen fontos hatások érték a magyar pártrendszert, milyen mozgások jellemezték, miként alakult az aktorok egymáshoz való viszonya, illetve, hogy a társadalomban milyen hatásokat váltottak ki a politikai szereplők.

Ebben az írásban először azt vázoljuk, hogy a 2010 után történt intézményes változások mennyiben befolyásolják a pártok szerepét a magyar politikai rendszer egészén belül, továbbá, hogy ez milyen mozgásteret enged a különböző szereplőknek. Utána azt vizsgáljuk, hogy ezen belül a magyarországi pártrendszer mely szegmensei változtak leginkább, s itt foglalkozunk az úgynevezett „baloldali ellenzék” összefogási stratégiájának elemzésével is.

Bár nem tartozik a szűkebb értelemben vett politikai paletta bemutatásához, mégis szükséges azokat az alapvető intézményi jellegű kereteket is érinteni, amelyek a pártok magyarországi működését behatárolják, s arra komoly hatással vannak.

A pártok helye a politikai intézményrendszerben

Mit értünk politikai intézményrendszeren? Szoboszlai György a politikai rendszer három legfontosabb vizsgálandó elemének a hatalommegosztás szervezetrendszerét, a törvényhozó hatalom megválasztására szolgáló választási rendszert, továbbá a pártrendszert tartja[1].

A hatalommegosztás tekintetében kiemelt szerep jut (a régi és az új szabályozás szerint is) a pártoknak. Ennek az egyik fő alapja az, hogy a magyarországi szabályozásban a szervezetalakító és a kinevezési funkciók is – közvetlenül vagy közvetetten – a törvényhozáshoz kötődnek. (Közvetettségen azt kell érteni, hogy a törvényhozás által delegált intézménynek jogköre jelölni/kinevezni/választani). Fontos tényező továbbá, hogy egykamarás törvényhozás működik, illetve, hogy a Köztársasági Elnököt is az Országgyűlés választja. Mindezek mellett a magyar szabályozás szélsőségesen fontos szerepet szánt a minősített többségi elvnek. Ez mind a személyi jellegű döntések szempontjából, mind pedig a sarkalatos törvények esetében megjelenik, ráadásul Európában ismeretlen mértékben.

Mindebből az következik, ha valaki ebben az országban egymaga a törvényhozási helyek legalább kétharmadát megszerzi, gyakorlatilag mindenféle törvényi akadály nélkül képes korlátlanul mind az intézmény-alakító, mind a kinevezési/választási funkciókat gyakorolni, a törvényhozó hatalom, és a végrehajtó hatalom kontrollálásáról nem is beszélve.

Lényeges kérdés az is, hogy a választási rendszer milyen alkalmat teremt az egyes pártok számára, hogy akár az abszolút, akár a minősített többséget elérjék. A kulcstényező a 2010-es kétharmados győzelemben az volt, hogy az egyéni választókerületek jelentős részében nem volt valóságos verseny az első helyért. A Fideszt még a korábban stabil baloldali körzetekben sem voltak képesek akár csak megközelíteni is a szocialisták, sőt, egyes kelet-magyarországi korábbi „baloldali bástyában” a Jobbik is megelőzte az MSZP jelöltjeit.

Az intézményrendszer hatása a pártrendszerre

A 2010-et követő jelentős intézményi átalakulások a politikai pártok közvetlen környezetét is érintették. A hatások közül a legjelentősebb a választójogi szabályozás átalakítása.

Első helyre mégis egy közvetett hatás kívánkozik, nevezetesen az egész alkotmányos konstrukcióhoz, illetve az annak fundamentumát jelentő Alaptörvényhez való viszony. Mivel a kormánypárt egymaga elegendő erővel rendelkezett a szabályok alakításához, a gyakorlatban az ellenzéki erők bevonása nem, vagy csak korlátozottan következett be. Az ellenzék jelentős része épp ezért ab ovo a lefektetett alkotmányos struktúra ellen foglal állást, ami egy (egyelőre implicit) közjogi jellegű törésvonal kialakulásához vezetett.

Abban, hogy a magát baloldalinak mondó ellenzék az Alaptörvénnyel szemben foglal állást, a szimbolikus elemek szférájának is jelentős szerepe van. Hiszen az Alaptörvény szimbolikájában több elem is a kormányzó nemzeti-konzervatív oldal saját ideológiájához köthető. Vagyis az alkotmányozó az ideológiai vitát alkotmányos szintre emelte. Ez egyrészt a Nemzeti Hitvallás tartalmában nyilvánul meg, amelyben hangsúlyos szerepet kaptak a keresztény és nemzeti szimbólumok. Másrészt az Alaptörvényben a posztkommunista-antikommunista ellentét is helyet kapott, egyfelől szintén a preambulumban, másfelől pedig az U-cikkelyben, amely a negyedik módosítással került az alkotmányba. Utóbbiban az állampárt felelősségét részletezik a korábbi diktatúra időszakában, valamint megbélyegzik a diktatúra felelősségét úgymond „megöröklő” utódpártot.[2] Kérdés, hogy ez az állapot egy jól működő demokráciában meddig tartható fenn? [3].

Hazánkban emellett jelentős szimbolikus ütközőpontok is vannak a szereplők között. És az is konfliktusforrás, hogy a fékek és egyensúlyok rendszerében sok független intézmény vezetője a jelenlegi kormánytöbbségtől hosszú évekre nyerte el a megbízatását, ráadásul (az előbbinél komolyabb problémát okozva) jelentősen bővült a minősített többséget igénylő döntések (korábban is soknak számító) száma.

A választási rendszer[4] megkönnyíti a kisebb pártok eredményes szereplését. Ez még az 5 százalék bejutási küszöb mellett is igaz, hiszen a megyei listák eltörlése miatt (ez a nagyobb pártoknak kedvez) nem áll fenn az a veszély, hogy bizonyos megyékben egyáltalán ne tudjanak szavazni egy-egy pártra, a helyben induló, nem megfelelő mennyiségű jelöltjei miatt[5].

A változtatások másik iránya azonban a nagyobb, országosan erős (első, vagy második helyen álló), vagy egy-egy régióban rendkívül beágyazott erőknek kedvez (relatív többségi szavazás[6], egyéni kerületek nagyobb súlya, ill. az ún. „szuperkompenzáció[7]”). Az új választási rendszer hatásait tekintve a kis pártok hosszú távú szerepére is következményekkel bír. Az eddigi rendszerben eddig minden egyes pártnak megvolt az esélye arra, hogy valamikor kormányzati tényező legyen (hiszen abszolút többséget eddig mindössze a később még így is koalíciót kötő MSZP ért el 1994-ben, 2010-ben pedig a Fidesz-KDNP). Azonban egy olyan rendszerben, amely a győztest mindig kiemeli, ez a lehetőség megszűnhet, márpedig ez egy potenciálisan „örök ellenzéki” párt számára vagy a stratégiája átértékelését igényli[8], vagy pedig azt, hogy a kisebb erők nagyobb konglomerátumokba integrálódjanak.

Nem csak a választási rendszer, hanem a parlamenti Házszabály is képes befolyásolni a szereplők stratégiáját. Leginkább azáltal, hogy szabályozza a parlamenti képviselőcsoportok alakulásának és működésének a rendjét. A magyar Házszabály egyértelműen úgy határoz, hogy kizárólag olyan frakciók működhetnek, melynek pártjai indultak a megelőző általános választáson (ezzel a „szakadár” pártok helyzetét nehezítik meg). További fontos szabályozó elem a képviselőcsoport alakításának létszámkorlátja. Felső korlát nincsen, alsó viszont – alapesetben – 5 fő[9]. A tervezett Házszabály 2.§ (2) bekezdése azonban kivételt enged, amennyiben „Képviselőcsoportot alkothat az ugyanazon párthoz tartozó legalább három képviselő akkor is, ha mandátumukat ugyanazon önálló országos pártlistáról szerezték.[10] Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a törvényhozási küszöböt önállóan elérő párt saját frakcióval vehet részt a parlamenti munkában. Ehhez hasonló „könnyített” határ azonban nem létezik a közös listán és közös jelöltekkel induló szervezetekre vonatkozóan. A kéttagú szövetségeknek a külön-külön frakciókhoz legalább 10 hellyel kell rendelkezniük, úgy, hogy ez 5-5 arányban oszoljon meg, az öttagú szövetségnek pedig legalább 5×5, azaz 25 ilyen arányban megoszló mandátumra van szüksége, amennyiben az összes erő önálló képviselőcsoportot kíván alkotni.

A fent említett intézményes változások nemcsak az egész magyar politikai rendszerre való hatásuk miatt meghatározók, hanem a baloldali szövetségkeresési stratégiákra is döntő hatással bírtak.

A politikai paletta legfontosabb szereplői és a viszonyulási pontok

A magyarországi belpolitikát a XX. század végén és a XXI. század elején két törésvonal strukturálta, a posztkommunista-anti(poszt)kommunista, továbbá a veszternizáló (nyugatosító) – tradicionalista ellentét[11]. A 2010-es választás újdonsága az volt, hogy ezek mellett két további tényező is hatott a sikeres pártokra. A Jobbik (relatív) sikerét a cigány–magyar együttélési problémák tematizálása hozta el[12], az LMP-ét pedig az, hogy magát teljesen új, a korábbi politikai elittől független, azzal szembenálló pártként jelenítette meg.

S habár több elemző is elképzelhetőnek tartott további jelentős átrendeződéseket a magyar politikai palettán, mára megállapítható, hogy parlamenti esélyekkel voltaképpen ugyanaz a négy potenciális szereplő-csoport számolhat a választásokon. A kormánypárt, annak ellenére, hogy rengeteg társadalmi konfliktust felvállalt és komoly átalakításokba kezdett, képes volt megőrizni vezető szerepét saját politikai térfelén, a jobbközép mezőben egyedüli szereplőként van jelen, és támogatottsága sem omlott össze.

Nem sikerült az áttörés a jobboldali radikális Jobbiknak, azonban bár több belső vita és nagyobb visszhangot kiváltott kilépések[13] is kísérték négy évüket, saját térfelükön (a jobbszélen) nem rendelkeznek érdemi kihívóval, őrzik pozíciójukat.

A politikai palettát érintő legkomolyabb mozgások annak baloldalán történtek. A régi szereplőket új kihívások érték, új, különféle jelszavakkal fellépő szerveződések jöttek létre, továbbá az elmúlt több mint két éves időszakot folyamatosan végigkísérte a baloldali erők összefogásának szorgalmazása, illetve újabb és újabb kísérletek születtek ennek manifesztálására.

Itt kell röviden megemlíteni a 2010 utáni időszak releváns – és egyéb valamilyen okból említésre érdemes – ellenzéki erők önálló céljait és azt is, milyen helyzetben voltak 2010 után.

Releváns erőnek tekinthetjük azokat, akik 2010 tavaszán saját jogon bekerültek az Országgyűlésbe, és ott saját frakciót alkothattak. Az, hogy az újonnan felbukkanó további erők közül végül is melyeket szükséges számba venni, a választás fogja eldönteni, azonban némely szereplő – főként a médiának köszönhetően – a különféle kormányellenes tüntetések, illetve a releváns erőkkel folytatott tárgyalások kapcsán különös figyelemre tett szert. A választás mindazonáltal arra is választ fog adni, mennyire volt reális ez a megelőlegezett figyelem ezen szereplők irányába.

Az MSZP elsőrendű célja a választást követően az egyben maradás, az erózió megakadályozása, illetve a további gyengülés megállítása volt. Miután az önkormányzati választásokon biztosították vezető ellenzéki szerepüket, a párt „megújítása” vált céllá, továbbá annak hangsúlyossá tétele, hogy a baloldal vezető ereje akár önállóan, akár egy összefogás keretében az MSZP legyen. Az MSZP legnagyobb belső válságát a Gyurcsány-platform törekvései hozták el, aminek az eredménye a markánsan balliberális[14], a 2010 előtti korszakot büszkén felvállaló DK megalakulása, és Gyurcsány körének MSZP-ből való kiválása lett.

Az LMP létrejöttét és működését kettős célrendszer határozta meg. Az első, egy új, a korábbi gyakorlatoktól és korábbi törésvonalaktól független, mindemellett új stílust is képviselő politikai párt létrehozása és sikerre vitele volt. Ennek következtében az LMP a teljes korábbi 20 év gyakorlatával szemben állt. Másik fő célja a zöld gondolat, egy ökopolitika önálló képviselete volt. Az LMP belső viszonyrendszerét is ez a kettős célrendszer határozta meg, a belső törésvonal a kettő közötti primátus kérdésében alakult ki. Az egyik szárny mindenek fölé helyezte az elmúlt húsz év pártjaival és személyiségeivel való szembenállást. A másik késznek mutatkozik más baloldali erőkkel szövetkezni, hogy az ökopolitika és a zöld baloldaliság értékeit kormányzati pozíciókban is képviselhesse. [15].

A többi, kisebb szereplő felosztható három csoportba. Az első csoportba nem releváns pártok tartoznak, ide azok csoportosíthatók, amelyek valamelyik korábbi baloldali vagy liberális párt egykori vezető személyiségei köré alakultak. (Szili Katalin nemzeti baloldala, Schmuck Andor szociáldemokratái, Bokros Lajos pártja, Kuncze Gábor szerveződése, Fodor Gábor liberálisai, vagy Ungár Klára szerveződése)[16]

A további ellenzéki szervezetek második köre a bizonyos közpolitikai lépések ellen tiltakozók csoportja: a Milla[17] és a Szolidaritás[18]. Ők nem is értelmezhetők pártként, hanem protestmozgalomként.

Egyik körbe sem sorolható, hiszen pártszerű tevékenységet egyáltalán nem folytató szervezet volt a 2010-es választások után a Haza & Haladás Alapítvány, amely Bajnai Gordon köré épült, törzsét pedig a Bajnai-kormány nem szocialista szakértő személyiségei (Szigetvári Viktor, Oszkó Péter, Balázs Péter, Tordai Csaba, Hegedűs Dóra) adták. Ez egy agytröszt jellegű szerveződés volt, ez lett 2012 őszén az Együtt 2014 magszervezete.

A baloldali ellenzék két ága

Jóllehet, egységesen baloldali ellenzékről beszélünk, mégis már 2010 óta nagyjából két vonulat különböztethető meg. Az egyik a 2010 előtti állapotok restaurálására törekszik, politikájának célja, hogy a Fidesz-kormány leváltása után a baloldal visszatérhessen. Őket nevezzük revansista, vagy restauráló baloldalnak. Velük szemben a másik csoportosulás túl kíván ezeken lépni, elhatárolják magukat a 2010 előtti létező baloldal politikájától, a rendszerváltozást követően jelen levő ideológiai alapú jobb-bal szembenállástól, továbbá elismerik, hogy 2010-ben jelentős igény mutatkozott a változásra, illetve a Fidesz-kormány leváltása után egy újfajta rendszer létrehozásában kívánnak közreműködni, amely lehetőség szerint új konszenzuson alapul. Őket megújító baloldal névvel illetjük.

Az első körbe sorolható az MSZP, a 2010 előtti időszakot legmarkánsabban felvállaló DK, illetve a feléjük tájékozódó, szerzett jogokért síkra szállókból alakuló Szolidaritás. Továbbá ide sorolhatók azok a pártkezdemények is, amelyek korábbi baloldali meghatározó szereplők körül alakultak.

A megújító ellenzékbe csoportosíthattuk a pártok közül az LMP-t, a kisebb szervezetek közül pedig azon tüntetések szervezőit, melyek a Fidesz-kormány egyes lépései ellen szerveződtek, de egyúttal határozottan el is határolták magukat a 2010 előtti magyar baloldaltól. Fenntartásokkal, de ide tartozik még a Szili Katalin vezette Közösség a Társadalmi Igazságosságért (KTI) programszövetség is, noha ez a szervezet a kormányerők és az ellenzék közé pozícionálja magát[19].

2012 őszéig a két csoportosulás szervezeteit kizárólag a közjogi ellenzékiség tartotta össze, azon felül – még ha bizonyos szakpolitikai kérdésekben egyet is értettek – a megújító ellenzék mereven elzárkózott a revansistákkal való mélyebb együttműködéstől.

Az ellenzéki összefogási kísérletek rövid, kronologikus összefoglalása[20]

Az ellenzéki összefogás történetét nagyjából két nagy szakaszra bonthatjuk föl. Az első szakasz 2012. október 23-ig terjed, amikor is megjelent az együttműködés első lényegi, konkrét intézményes javaslata. A második szakasz akkor kezdődött, és a végleges választási szövetség 2014. januári megkötéséig tartott.

Az ellenzéki összefogás gyökerei az Alaptörvény elfogadásának körülményeire vezethetők vissza, a korábban már említett egy implicit közjogi megjelenéséig. Ezt erősítette a sarkalatos törvények elfogadása, amikor is policy jellegű kérdéseknek adott a kormánypárti többség kétharmados „védelmet”.

Ezen esetekben elsősorban a közjogi problémákra adott kérdésként merülhetett föl az ellenzéki pártok együttműködésének igénye.

Az ellenzéki összefogás első konkrétabb megfogalmazása történt meg 2011. július 12-én, amikor Karácsony Gergely megtette „technikai” koalíciós javaslatát[21]. A közvetlen indíték erre a javaslatra a választójogi törvény (és a választási rendszer) kiszivárgása volt. A többséget erőteljesen támogató szisztéma aránytalansága, és a kis pártok diszkriminációja miatt váltotta ki az LMP frakcióvezető-helyettesének javaslatát. Itt két fontos megjegyzést szükséges tenni. Egyrészt, itt még a Jobbik is mint potenciális szövetséges szerepelt, másrészt, az együttműködés itt közjogi természetű volt. Ekkortól kezdve volt jelen egyre erősebben az összefogás narratíva a baloldali közéletben.

Az együttműködési javaslatok, illetve az erről való gondolkodás során az első ötleteket követően a Jobbikkal való összefogás tervezete eltűnt, ehelyett a baloldal, és a hozzá köthető civil szféra minél erőteljesebb integrációja jelent meg igényként. 2011–12 fordulóján, az év végi „törvényhozási dömping” elleni tiltakozások, valamint az új Alaptörvény elleni tüntetések idején erősödött fel már konkrétan a baloldal erőinek összefogása, alapvetően közjogi témák mentén, az alkotmányos korrekció jegyében.

Az első időszakot tehát alapvetően a közjogi jellegű problémák orvoslásának szándéka mozgatta, érdemi integráció, vagy szövetségkötés pedig nem történt. Ekkor még a megújító erők egyértelműen elhatárolódtak a 2010 előtti baloldali vezetőktől.

Ezt változtatta meg 2012. október 23-a, Bajnai Gordon által az Együtt 2014 mozgalom meghirdetése, és a teljes ellenzéki együttműködés igényének kifejeződése. Ez a teljes együttműködés nem csak a szűkebben értelmezhető baloldalt, hanem a liberálisokat és zöldeket, továbbá a „csalódott jobboldaliakat” is érinteni szándékolta[22].

Az Együtt 2014[23] már konkrétabb szervezeti forma volt az együttműködésre, olyan mozgalom, mely szervezeteket és személyeket is integrálni kívánt. Az Együtt mellett Bajnai Gordon meghirdette az „új politikai közepet”, amely nem párt kívánt lenni, hanem az összefogáson belül a katalizátorszerepet vivő csoportosulás, illetve a követni kívánt irány[24].

Az Együtt alapító szervezetei a meghaladó ellenzéki körbe sorolható Milla, a restaurátor-revansista erők felé tájékozódó Szolidaritás, valamint a Bajnai szűkebb körét jelentő Haza & Haladás voltak. Ez jelezte egy későbbi szélesebb integráció szándékolt magját: Az ellenzék mindkét ága képviselve van benne, vezető ereje, ha úgy tetszik, katalizátora pedig maga Bajnai (és csapata).

A kezdeti, mozgalmi szakasz azzal az előnnyel bírt (volna) a meghirdető szervezetek – és különösen Bajnai Gordon – számára, hogy nem kötelezte el semmilyen irányba. Mint a „politikai közepet” meghirdető szereplő egyrészt pozícionálhatta magát konkrétabban is középre (amellett, hogy a teljes összefogást is képviselni tudta). Ebben az új középben megvolt egy teljesen új párt magva is, ha a többi résztvevő mozgásai nyomán rákényszerül.

A következő konkrét lépés az Együtt párttá alakulása volt, továbbá a szövetségkötés az LMP-ből kiszakadó Párbeszéd Magyarországért Párttal. A pártalapítás ugyan ellentmondott Bajnai eredeti célkitűzésének („nem újabb pártot akarunk alapítani”[25]), azonban a lehetőség még mindig adott volt az ellenzék – immár LMP nélkül[26] –integrációjára, továbbá, hogy a vezető ereje a vélelmek szerint nagyobb presztízzsel bíró, és a bizonytalanokat nagyobb eséllyel megszólaltatni bíró Bajnai legyen.

Az együttműködés és összefogás viszonylatában egy minőségi változás is kezdődött Bajnaiék megjelenésével. Jóllehet, alapvetően hangsúlyozta, hogy alkotmányos kiegyezést és új, konszenzusos alaptörvényt kíván megalkotni, beszédében és későbbi javaslataiban már megjelentek konkrét, szakpolitikai jellegű programok is. Az ellenzéki összefogás innentől kezdve már tartalmaz – a jogállamisággal kapcsolatos alapelvek mellett – szakpolitikai jellegű elemeket, amely azt is jelenti, hogy egyre baloldalibb karaktere lesz az összefogásnak, és elmozdul a teljes Jobbikon kívüli ellenzék integrációjától a baloldal (újra)integrálása felé[27].

A szocialistákkal való tárgyalás-sorozatok során még inkább eltolódott a hangsúly a szakpolitikai programok mentén történő megállapodás, végül pedig a közös szakpolitikai program irányába. 2013 szeptemberében az első megállapodás megkötések már gyakorlatilag listák számától függetlenül is azt jelentette, hogy a választó egyazon programra adja voksát.

Mindezt tulajdonképpen csak betetőzte 2014 januárja, a közös lista, Mesterházy kormányfőjelöltsége, továbbá a DK (és a volt SZDSZ elnökök[28]) bevonása a szövetségbe. Ennek lényege már csak annyiban rejlett, hogy egyrészt Bajnai itt mondott le végleg a kormányfőjelölti ambícióiról, továbbá, hogy ez már egy hangsúlyozottan a revansista régi baloldal dominálta szerveződés lesz, annak eredeti céljait zászlajára tűzve. A meghaladó oldalról gyakorlatilag a PM maradt meg ezen szövetségben, azonban beszorulva a revansisták stratégiája által meghatározott szűk mozgástérbe.

Az ún. „baloldali összefogás” tehát a korábbi kísérletek és próbálkozások után végül ugyanazon pozícióból kívánja kihívni a Fideszt, mint amiben 2010 előtt volt, az időközben felmerült innovatív tendenciák 2013-tól fokozatosan elsikkadtak, a mindent maga elé helyező egység-igény mögött. A revansisták dominálta baloldali újra-integráció ráadásul a szimbolikus és ideológiai elemek újraerősödését is maga után vonja a magyarországi politikai konfliktusok viszonyrendszerében.

Figyelemre méltó, hogy a különféle együttműködési javaslatok felmerülésétől kezdve az ún. megújító/meghaladó körbe sorolható erők komoly energiát fektettek abba, hogy szövetségüket a szocialistákkal (és főként a DK-val) minél lazábbnak, mindössze taktikai jellegű együttműködésnek őrizzék meg, a hosszú távú, stratégiai szövetségkötéstől elzárkózva. Ehhez képest a létrejövő együttműködés formája és tartalma arra utal, hogy ez a törekvésük nem vezetett sikerre, 2014 tavaszára az „Összefogás”/”Kormányváltás” tagjai között a különbségek legfeljebb szakpolitikai szinten értelmezhetők. A kormányzattal és a kormánypárttal való szembenállás legfőbb dimenziója sem az egyébként az egész szövetségkötési folyamatot voltaképpen előhívó intézményes jellegű konfliktus, hanem alapvetően beleillik a korábbi bal-jobb versengési folyamatba[29].

Szólni kell továbbá a „maradék” LMP-re vonatkozó konzekvenciákról. A baloldali összefogás manifesztálódását követően Schiffer András pártja maradt az egyetlen releváns erő, amely a közepet, a „tömbön kívülieket” megszólíthatja. Ők képviselik továbbra is konzekvensen a korábbi politikai elittel való szembenállás stratégiáját – ami egyszer már sikert hozott számukra.

Tanulmányom következő része immáron a választási eredmények ismeretében elemzi a pártok közötti erőviszonyok változását, azt, mely pártok stratégiáját igazolta vissza, és melyekét cáfolta meg az április 6-i voksolás. A kettőt összevetve képet lehet kapni azon folyamatokról, melyek a 2010 és 2014 közötti időszakban végbementek a magyarországi pártrendszer tekintetében, illetve az eredmény választ adhat arra is, miként tudtak a pártok adaptálódni a megváltozott intézményi környezet okozta kihívásokhoz. A választás eredménye továbbá döntő lesz a 2010 óta lezajlott közjogi természetű változások legitimációja szempontjából is.

Tóth László


Jegyzetek

[1]Szoboszlai György: Reform és strukturális összetevők a választási rendszerben; In.: Magyarország Politikai Évkönyve 1993-ról, I. Rész (DVD-ROM)

[2] Forrás: Magyarország Alaptörvénye (http://www.njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=140968)

[3] Többek között Maurice Duverger is megfogalmazta, hogy a bipoláris pártszerkezet egymást nem elfogadó és tiszteletben tartó pártok részvételével káros a demokráciára, a nyugati demokráciákban is! (Duverger, Maurice: The Two-party and the Multi-party systems; In: The West European Party System (ed. Peter Mair); Oxford University Press, 1990.; p. 288.) Különösképpen igaz lehet ez akkor, ha valamelyik aktor a fennálló intézményes keretekkel áll szemben.

[4] 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról (http://www.njt.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=142940)

[5] Valójában az országos lista (és a pártra való országos szavazási lehetőség) feltétele, hogy legalább 27, minimum a Fővárosban és 9 megyében állított képviselőjelöltjük legyen.

[6] A kétfordulós szisztéma megszüntetése Európa főáramához közelít minket. A kormányzatra is hatással levő törvényhozási kamarák esetében mindössze Franciaország és Litvánia alkalmazza a kétfordulós egyéni kerületi módszert.

[7] Mindez azonban komoly bizonytalansági faktor is. Mivel az eleve kevesebb listás mandátumra három csatornán (leadott listás szavazatok, vesztesek után járó kompenzáció, győztes kompenzációja) érkeznek a szavazatok, az országos eredmények komolyan befolyásolhatják az egyes ágak súlyát, ezáltal az egyes potenciális szavazatokra vadászó pártok frakciójának méretét is.

[8] Hiszen a választó felmérheti, hogy minek is szavazzon olyan pártra, ami biztosan nem fog kormányozni.

[9] A Házszabályra vonatkozó, H/13253 számú határozati javaslat alapján, 2.§ (1) bekezdés (forrás: http://www.parlament.hu/irom39/13253/13253.pdf)

[10] H/13253, 2. § (2) bekezdés (forrás: Uo.)

[11] A törésvonalakkal kapcsolatban lásd: G. Márkus György: A politikai törésvonalak tipológiája Magyarországon és nemzetközi összehasonlításban; Tudományos közlemények, 2001. szeptember; illetve G. Márkus György: Kultúrharc és törésvonalak Magyarországon; (http://epa.oszk.hu/02000/02051/00011/pdf/EPA02051_Tudomanyos_Kozlemenyek_21_125-134.pdf); továbbá: Fricz, T.: Az árok két oldalán; Budapest, XXI. századi intézet, 2006.

[12] Karácsony Gergely – Róna Dániel: A Jobbik titka. A szélsőjobb magyarországi megerősödésének lehetséges okairól; Politikatudományi Szemle, 2010/1.

[13] A legismertebb Szegedi Csanád volt EP képviselő távozása, miután kiderült zsidó származása.

[14] Ebben az értelmezésben az MSZP és az SZDSZ örökségét is felvállaló.

[15] ld.: http://nol.hu/belfold/_ha_orban_marad__az_okopolitikanak_reszeltek_?ref=sso. A párt egyik, a törvényhozásból biztosan távozó képviselője fogalmazta meg, hogy a párt egyik fele a baloldalt kívánta megújítani, a másik pedig az egész magyar pártrendszert, és ebből fakadt a szakadáshoz vezető szembenállás.

[16] Kuncze és Fodor végleges szövetségbe kerülése az ellenzéki szövetségkötési taktika eredményeként értelmezhető.

[17] Hivatalos nevén „Egymillióan a magyar sajtószabadságért”, a médiatörvény elleni tiltakozásul szerveződött meg.

[18] A kedvezményes nyugdíjazások megszüntetése ellen léptek fel.

[19] A korábbi házelnök konstruktív, a két oldal szembenállásán túllépni szándékozó szerepfelfogására példa, hogy független képviselőként saját alkotmánytervezetet nyújtott be, illetve, hogy – a baloldal többi erejétől eltérően – végig részt vett az Alaptörvény parlamenti vitájában, és a zárószavazáson.

[20] A baloldali összefogási kísérletekről Langer Ármin írt szubjektív, kritikai hangvételű cikket: Langer Ármin: Kis magyar politikai kertművelés; In.: Új egyenlítő, 2013. július)

[21] http://nol.hu/archivum/20110712-javaslat_alkotmanykorrekcios_szovetsegre?ref=sso

[22] Forrás: Bajnai Gordon beszéde 2012. október 23-án (http://hazaeshaladas.blog.hu/2012/10/23/bajnai_gordon_beszede_a_milla_oktober_23-i_tuntetesen)

[23] Amely nem azonos az ezen a néven bejegyzett, Tiner György vezette párttal.

[24] Forrás: Bajnai Gordon beszéde 2012. október 23-án

[25] Forrás: Bajnai Gordon beszéde 2012. október 23-án

[26]Fontos hozzátenni, hogy nem sokkal Bajnai zászlóbontását követően az LMP konkrét javaslatot terjesztett elő az Alaptörvény módosítására

(http://lehetmas.hu/wp-content/uploads/2012/10/Az_alkotmanyossag_helyreallitasa.pdf), melyjel orvosolták volna annak kritikus részeiből eredő problémákat. Ez tulajdonképpen javaslat volt az összefogás legelső, legalapvetőbb céljának manifesztálása irányában, annak elmélyítése nélkül.

[27] Itt szükséges megjegyezni, hogy a 2013. februári párttá alakulást követő évértékelő rendezvényen Kónya Péter, az Együtt társelnöke egészen konkrét, munkaügyekkel kapcsolatos, erőteljesen baloldalra húzó szakpolitikai programpontokat fogalmazott meg!

[28] Kuncze Gábor és Fodor Gábor bevonása szimbolikusan is tovább erősítette a szövetség revansisták dominálta voltát.

[29] Ezek után az önálló arcél megtalálása is kritikus lehet az (egyes baloldali szereplők által önállóan vállalni kívánt) európai parlamenti választásokig hátralevő mindössze hét hét alatt.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá