A menekültválság külpolitikai vonatkozásai

I.

A mostani – 2015-2016 – „menekültválságot” övező, túlfokozott érzelmektől kísért, egyébként nem alaptalan félelmeket keltő és tápláló, különféle politikai törekvéseket is megjelenítő és tükröző közhangulatban mintha elsikkadna maga a jelenség, melynek a tömeges menekülés, a mostani is, részét képezi: a népességmozgás, a migráció. Közismert, elfogadott tény, hogy migráció mindig volt, feltehetően lesz is: szűkebb területekre korlátozódó, államokon belüli, országhatárokon átlépő és kontinensek közötti is. Mögöttes okként jobbára valamilyen kényszer munkál, ami egyáltalán nem lehet teljesen független a politikától, a modern korban egyre inkább a külpolitikától. A kényszerek sorában mindenképpen a fizikai értelemben vett kényszerítés, az erőszak kívánkozik – témánk szempontjából – az első helyre; a hódítás, mely irányulhatott s irányulhat terület-, haszon-, és befolyásszerzésre, s mint ilyen, oka lehetett és lehet emberek tömeges menekülésének, de elüldözésének is. Kényszer az is, amit a gyomor diktál; amikor emberek puszta létük, túlélésük miatt kerekednek útra, vállalnak minden kockázatot, hogy a reménytelenséget hátrahagyva, valahol befogadásra és valamilyen biztonságra leljenek. Nem sokkal áll távolabb ettől az, amikor a jobb élet, a könnyebb boldogulás, a nagyobb és jobb tudás megszerzésével kecsegtető társadalmi érvényesülés ígérete ad vándorbotot tömegek kezébe. Csupán árnyalja a helyzetet, hogy a tömeges migráció, vagy menekültáradat felkerekedéséhez sokszor az utolsó lökést a befogadók nyitott ajtaja, vagy egyenesen hívó szava adja meg – lásd az ún. lakatlan kontinensek benépesítését Amerikától Ausztráliáig –, vagyis migrációs politikája, hogy megint csak mai kifejezéssel éljünk. A migrációs célpontok, a befogadók magatartását vizsgálva általánosságban megállapíthatjuk, ugyan nem ritkán fordult elő, hogy egy-egy nagyobb közösség, ország a feléje irányuló migrációt, menekültáradatot fenyegetésként fogadta, élte meg, mégsem ez a jellemző! Az általános gyakorlatnak az tekinthető, hogy a migránsok, menekülők tömegeit – még ha fegyveresen érkeztek is – a történelem során a célállamok integrálni igyekeztek: olyan friss embertömegként kezelték, minden átmeneti, akár éles kezdeti konfliktusok ellenére is, amely munkaerőként és fegyverforgatóként az adott közösség, ország, állam javára válhat. Ez határozta meg, és ehhez igazították konkrét politikájukat (ld. kunok Magyarországon; 1239. IV. Béla), amelynek célja századokon át az uralkodó rendbe való beilleszkedés – és nem az etnikai asszimiláció – volt, és azt gyakran különféle kedvezményekkel is igyekeztek elősegíteni. (ld. erdélyi szászok) Míg a korábbi évszázadokban az emberi erőforrások időnkénti és helyenkénti szűkössége (járványok pusztítása, időjárási katasztrófák stb.) is ebbe az irányba terelte a védelmi szükségletek mellett az állami politikát, addig a kapitalista termelés térhódításával a racionális megfontolások (olcsó és elégséges munkaerő) váltak irányadóvá a migrációs szempontok meghatározásában, így a menekült kérdés kezelésében is. Természetesen a hatalmi szempontok és igények messzemenő figyelembe vételével, annak alárendelve érvényesült és érvényesül a mindenkori migrációs politika. Minderre jó példa a magyar történelemből az 1690. évi koszovói felkelés után, a török megtorlások elől, vallási vezetőjükkel (III. Arszenije Csarnojevics patriarcha) az élen Magyarországra menekült, és letelepedési engedélyt (Lipót császár és magyar király) kapott mintegy százezres szerb tömeg esete: az elritkult lakosságú bánáti, szerémségi és bácskai területeket töltötték fel; vallási autonómiát és egyéb kedvezményeket kaptak (határőrvidék); a Rákóczi szabadságharc idején pedig a Habsburg hatalom egyik fontos katonai erejét adták. A fenti vázlatos megállapításokat megfogalmazó áttekintés témánk, a 2015-16-os menekültválság külpolitikai vonatkozásainak tárgyalásához egyfajta kiindulási pontként szolgál. Kitérünk néhány konkrét történelmi előzményre, ami talán segíti megértenünk az események homlokterébe került Német Szövetségi Köztársaság és a Török Köztársaság politikáját, illetve konkrét lépéseit.

II.

Törökország a XIV. században jelent meg az európai politikai színtéren, mégpedig hódító hatalomként, oszmán vezetéssel az iszlámot képviselve. Azóta játszott szerepet balkáni hódításait követően (Bulgária XIV. sz. vége; Szerbia 1389. Rigómező; I. Murad és I. Bajazid szultán) az európai hatalmi viszonyok alakításában. Fizikailag is jelen van a kontinensen azóta, egészen az I. világháború befejezéséig, legalábbis formálisan, ha eltekintünk a mai Törökország megmaradt, stratégiailag fontos kontinentális nyúlványától. Nehéz eldönteni a tények alapján, hogy az oszmán birodalomnak, vagy valamely uralkodójának valóban szerepelt-e az elképzelései között egész Európa meghódítása; az iszlám vallás mint birodalmi ideológia e tekintetben nem ad világos útmutatást, lévén hogy az oszmán világi hatalomnak nem volt feladata a hit terjesztése, legalábbis az akkori értelmezés szerint. Ha Európát egészként vesszük, amit a keresztény vallás egyetemessége és 1517-ig (reformáció kezdete) a római katolikus egyház kizárólagossága indokolna, akkor azt mondhatjuk, hogy a kontinens és az oszmán birodalom viszonyát az erős hatalmi politikai szembenállás, a területileg behatárolt együttélés és korlátozott kereskedelmi, gazdasági együttműködés egyszerre jellemezte, bár változó intenzitással. A partneri viszonyt és ezzel az európai politikai folyamatok közvetlen alakításában való együttműködő részvételt eleve kizárta a szultánok vallási eredetű és az iszlámban hivatkozási alapot találó, kategorikus elzárkózása más uralkodók – beleértve a német-római császárt is – egyenrangúságának elismerésétől: vagyis legalább a formális behódolás elvárása, megkövetelése. Ugyanakkor Isztambult élénk diplomácia jellemezte: folyamatosan fogadott az európai központokból és – ugyan kisebb intenzitással – küldött követeket oda. De facto alkalmi együttműködés is kialakult némely európai hatalom és a porta között, ahogy ez V. Károly (1519–1556), német-római császár, spanyol király és I. Ferenc (1515–1547), francia uralkodó hosszan elhúzódó viszályában történt az 1530–40-es években. Velencével pedig a Földközi tengeri kereskedelemhez fűződő kölcsönös érdekek stabilizálták a viszonyt. De, az oszmán birodalom soha nem vált európaivá! Itt a fő ellenfél a német-római császárság volt, egyszerűbben a Habsburgok; az európai szárazföldön pedig a két birodalom a történelmi Magyarország területén feszült egymásnak, és osztozkodott is. Ha erről az oldalról vizsgáljuk a tényeket, az európai oszmán hódítás teljes felszámolása évszázadokig nem volt elsődleges birodalmi érdek, így stratégiai cél sem, vagyis alárendelődött az európai ügyek alakításának. Előbb, a már említett francia viszálynak V. Károly császársága idején; a protestáns mozgalmak térhódításával a velük szembeni fellépésnek, majd a harmincéves háborúnak (1618–1648); illetve a francia térhódítás akadályozásának a XVII-XVIII. században, valamint a további belső német ügyeknek ugyanebben az időben és a XIX. században. A magyarországi status quo megőrzéséhez fűződő osztrák érdek is erősebbnek bizonyult a XVIII. sz. végéig, mint a török visszaszorítására kínálkozó kedvező időnkénti lehetőségek (pl. 1664–65 Zrínyi Miklós) kihasználása. Magyarország felszabadítása az 1680-90-es években legalább annyira köszönhető az oszmán birodalom krónikussá váló legyengülésének, és a stratégiai hibának bizonyult 1683-as bécsi ostrom következményének, mint a Szent Liga csapatai hősiességének. Nehéz eldönteni, hogy akkor a lendületes balkáni előrenyomulást a kifáradás állította-e meg, vagy saját céljaikat követve ezúttal a franciák (XIV. Lajos, 1643-1715) segítették ki – mellékesen – az ottomán birodalmat. A Karlócai békével (1699) lényegében nyugvópontra került az osztrák/német-török viszony. Az oszmán birodalom számára pedig egy hosszan elnyúló, belső lázadásokkal és külső háborúkkal teli agónia vette kezdetét. Kényszerű védekezés vált egyre jellemzőbbé (XVIII-XIX. sz.), veszélyként viszont állandósult a terjeszkedésben kitartó, makacs, kielégíthetetlen étvágyú és katonailag egyre erősebb nagyhatalom, Oroszország fenyegetése. Törökország számára az európai útjelző visszafordult, márpedig Isztambulban sem lehetett kétséges, hogy a világ dolgairól végérvényesen Európában döntenek. Sok szempontból érdemel megkülönböztetett figyelmet az 1853–56 között lezajlott és a Párizsi békével lezárult krími háború. Egyesek szerint azért, mert itt került sor a nagyhatalmak – egyik oldalról Oroszország, a másikon az oszmán birodalom mellett kiálló Anglia és Franciaország – közvetlen összecsapására a napóleoni háborúk befejezése, 1815 óta. Mások a nagyhatalmi erőegyensúly névvel illetett nemzetközi rend legékesebb bizonyítékát látják elsősorban benne. Sokan az Oroszországgal szembeni, máig tartó, gyanakvás és elutasítás kezdetét datálják hozzá; vagy éppen a császári Ausztria „hálátlan” Oroszország ellen fordulását és a Szent Szövetség felbomlását emelik ki. De újdonságot hozott ez a háború a hadászatban és a haditechnikában, meg a háborús propagandában is. Törökország ugyan győztesen került ki ebből az összecsapásból, de nem feltétlenül nyereséggel: a román fejedelemségek, Moldva és Havasalföld elnyerték teljes függetlenségüket, és elhárultak az akadályok az egyesülésük elől; tovább gyengült a török uralom Szerbiában és Bulgáriában is. Igaz, Ausztria levált Oroszországról, és ezzel sok szempontból új irányba fordultak a török-német kapcsolatok, mégis a legfontosabb következmény az volt, hogy az ottomán birodalom sorsa egyértelműen a nagyhatalmak kezébe került, döntéseik során pedig nem feltétlenül, nem mindenben és nem mindig a porta, hanem saját érdekeik szerint jártak el. A bismarcki (1862–73 porosz, 1873–90 német kancellár) időszakban a porosz ill. német külpolitika mérsékelt érdeklődést mutatott a szövevényes és kevés haszonnal kecsegtető balkáni, közel-keleti térség iránt, miközben a német tudományos érdeklődés – régészet, történelemtudomány stb. – erőteljes volt, és sok eredményt produkált. Közismert a kancellár vonakodása, hogy 1878-ban a Balkán félsziget hatalmi viszonyait mélyen érintő újabb orosz-török háborút lezárandó, semleges félként, magára vállalja a béke tető alá hozását (Berlini kongresszus). A német-török kapcsolatok II. Vilmos császár (1888–1918) trónra kerülését követően vettek fordulatot a szövetség irányába. A terjeszkedni kívánó német birodalomban a porta a brit és francia területszerzési törekvések ellensúlyát látta. Látványos és sokatmondó kifejeződése volt ennek, hogy a tervbe vett bagdadi vasút építési jogát a szultán a németeknek adta (1899). Törökország az I. Világháborúból – Németország oldalán hadakozva – vesztesként került ki; a Sevres-i békében (1920. aug.10.) elvesztette ázsiai területeit, a birodalom de facto megszűnt. Anglia és Franciaország egymás közt felosztotta (Sykes-Picot egyezmény, 1916) a Közel Keletet, formálisan népszövetségi mandátumos területként vették birtokukba. Ekkor úgy tűnhetett, hogy a mai Törökország hosszú útja a kontinens felé végleg zsákutcába került, ebbéli törekvésében újra tekintélyes partner nélkül maradt, amin az sem sokat változtatott, hogy az orosz veszély hosszú időre megszűnt (1817-es forradalom). Kemal Atatürk vezetésével végrehajtott radikális, világi ihletésű és célú modernizációs fordulattal (1920–22) máig tartó gyökeres átalakulás vette kezdetét. Jóllehet vitathatatlan és megmásíthatatlan változásokat gerjesztett, látványos gazdasági és társadalmi átalakulásokat hozott, de nem eredményezett mind a mai napig politikailag stabil és kiszámítható viszonyokat, beleértve az Európához fűződő kapcsolatokat is. A birodalmi tehertől megszabadított, forradalmi változásokkal szembekerülő Török Köztársaságnak (1923) gyökeresen megváltozott nemzetközi környezetben és viszonyok közepette kellett megfelelő külpolitikai stratégiát találnia. A virulens vagy éppen csak szárnyait bontogató nemzeti mozgalmak és nacionalista indulatok fűtötte szembenállás és ellenséges magatartás hamar háborús helyzetekhez vezetett. A máig vitatott és napjainkig nyúló nemzetközi következményekkel járó 1920-as örmény konfliktus (polgárháború vs. népirtás), a kurd felkelés, majd pedig Kis-Ázsia Égei-tengeri partvidékéért vívott görög-török háború (1920–22) egyben előre vetítette azt is, hogy hosszabb távon mivel kell majd Törökországnak szűkebb környezetében és az egykori birodalom arab területein szembesülnie. Megváltozott a térség, és benne Törökország geopolitikai helyzete is. Az ipari nyersanyagokhoz való biztonságos és olcsó hozzáférés jelentősége a nagyhatalmi politikában egyre erősödött a XIX. században. A századforduló időszakában káprázatos karrierbe kezdett kőolaj iránti igény növekedésével párhuzamosan a világviszonylatban is leggazdagabb forrásokkal és tartalékokkal rendelkező öböl menti arab térségbe tolódott át a Közel Kelet súlypontja. A Szuezi Csatorna megépítését (1869) követően ez a második változás egyben azt is jelentette, hogy Törökország stratégiai értelemben is végleg teret vesztett és leértékelődött, nem csupán korábbi önmagához és a benyomuló nagyhatalmakhoz (Anglia, USA stb.) képest, de a térség más szereplőjéhez (Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia, Izrael) viszonyítva is. A realitásokkal számot vető, ha úgy tetszik bölcs döntés volt, hogy Törökország a II. Világháborúban semleges maradt, de a hidegháború időszakában ezt a státusát nem őrizhette meg. A szoros nyugati szövetség, erős amerikai jelenlét (katonai) és hatás, a NATO tagság (1952) és a végsőkig kiélezett kelet-nyugati viszony eleve kevés külpolitikai mozgásteret adhatott a Török Köztársaságnak, még ha ennek belső feltételei meg is lettek volna. Szerény, bár nem lebecsülendő eredmény, hogy Törökország sokáig kimaradhatott a térséget megrázó nagy fegyveres konfliktusokból (1949, 1956, 1967, 1973 évi arab-izraeli háborúk), és valamennyi államával egyfajta modus vivendit alakított ki. Furcsa kivételt jelentett az 1974. júliusi válság, amikor Ankara katonailag avatkozott be Cipruson, formálisan a török kisebbség érdekében, a szigetállam és Görögország egyesülésének megakadályozása végett. Az esemény és annak kezelése, főleg a nemzetközi közösség részéről, jól mutatja a bizonytalanságokat, és a konfliktusmegoldás buktatóit: a két egymással szemben ellenségesen gyanakvó NATO tagállam közvetlen háborúját megakadályozták ugyan, de a sziget kettéosztottságát máig nem számolták fel, ennek ellenére a Ciprusi Köztársaság görög fele felvételt nyert az Európai Unióba (2004).

III.

Bármely állam külpolitikája hitek és tévhitek, remények, vágyak és lehetőségek, vonzások és elutasítások, csábítások és kényszerek bonyolult szövevényeként formálódik, de sohasem nélkülözheti, ha a siker reményében kíván cselekedni – márpedig melyik nem? – a világos irányvételt, a stratégiát. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy ez a stratégia Törökország esetében nem lehet más, sok kacskaringó után, mint Európa. A hidegháború végéhez közeledve és a rendszerváltások időszakában úgy tűnhetett, hogy a nemzetközi viszonyokban végre megszületik a szükséges áttörés. Törökország idejében és jól reagált: 1987-ben csatlakozási kérelmet nyújtott be az Európai Közösséghez. Az 1990-es évek eleje azt üzenhette Ankarának, hogy Nyugat-Európa fokozatosan, de hamarosan megnyílik a keleti térség és Törökország előtt. A két nagy, többnemzetiségű állam, a szovjet világbirodalom és Jugoszlávia felbomlási folyamata más üzenetet is közvetíthettek Ankarába. A közép-keleten türk népességű független államok sora jött létre, amit joggal értelmezhettek úgy, hogy Törökország baráti, jobbára iszlám vallású környezetbe kerül, és gazdasági fejlettsége, piacgazdasági tapasztalatai és a nyugati világba való, minőségileg más beágyazottsága kedvező külpolitikai és gazdasági lehetőségeket kínál számára. Ráadásul erősebb orosz ellenzéstől sem kell tartani. De érzékelnie kellett azt is, hogy az elhúzódó és egyre nagyobb áldozatokat követelő posztjugoszláv válság nyomán olyan megosztottság és ellenséges viszonyok állandósulnak a Balkán félszigeten, amelyek – a szembenállás és az instabilitás okán – nem csupán árnyékot vetnek a gyors európai betagozódáshoz fűzött reményekre, de hosszú távon is akadályozhatják azt. Keletről nyugatra haladva elsőként a független Macedóniánál kell elidőzni: etnikai viszonyait tekintve erősen megosztott (a népesség kb. 1/3-a muzulmán, albán nemzetiségű), az 1,6 millió lakosú kis állam létét bolgár (a macedónok bolgárok!) és görög szomszédja is erősen kétségbe vonja, az utóbbi elismerni sem hajlandó (területi követelés veszélyére hivatkozva!). Könnyű belátni, hogy akármilyen mélyebb és tartós belső destabilizálódás, vagy a nemzetközi közösség támogatásának gyengülése, esetleg a kettő együtt, beláthatatlan következményekkel járó helyi, államközi, akár fegyveres konfliktussá eszkalálódhat. Koszovó kiválásával a Szerbián belüli szembenállás vált nemzetközivé, amelynek megoldására ma nem mutatkoznak reális kilátások. Ráadásul Koszovó független államisága – a NATO fegyveres beavatkozását követően – erősen szembe ment az érvényes nemzetközi jogi normákkal; megosztotta az uniós államokat is (Spanyolország, Románia, Szlovákia nem ismeri el; egyébként az utóbbi kettő ki nem mondva a magyar kisebbség miatt). Emellett a Szerb Köztársaság nem csupán a boszniai háborút lezáró béke megállapodás (1995. dec. 14., Párizs) egyik aláírójaként érintett a bosnyák állam sorsának alakulásában, de magát az ott élő (kb. 1,2 millió) szerb lakosság anyaországának is tekinti. Bosznia-Hercegovina húsz esztendővel az idézett megállapodás után is, három etnikailag „tiszta” – muzulmán-bosnyák, szerb, horvát – területre elkülönülő, gyenge kohéziójú és közös igazgatású állam, amely továbbra sem nélkülözheti a masszív nemzetközi jelenlétet (katonai és közigazgatási) és támogatást. Anélkül, hogy konkrét találgatásokba bocsátkoznánk, az általánosság igényével állapíthatjuk meg, hogy a térség valamelyik államának elhatalmasodó destabilizálódása elkerülhetetlenül beláthatatlan, és csak masszív, összehangolt külső politikai, diplomáciai és katonai beavatkozás révén kezelhető háborúba torkolhatna. Egy újabb, kiszélesedett balkáni válságban a szomszédjaival szemben erős fenntartásokkal élő Horvátország magatartása sem teljesen előrelátható. Itt most nem térünk ki a térség vallási viszonyaira, ami egyáltalán nem közömbös és elhanyagolható, csupán témánk szempontjából mellőzhető.

Kanyarodjunk vissza Németországhoz és a migráció kérdéséhez. Az Amerikai Egyesült Államok hosszú – az angol gyarmatosítás kezdetétől a mai napig nyúló – migrációs története és politikája közismert. Az európai belső legújabb kori migráció folyamatai kevésbé köztudottak, eltekintve a II. világháború alatti és utáni, milliókat érintő, jobbára hatalmi eszközökkel kikényszerített és nagyhatalmi jóváhagyást maga mögött tudó népességmozgástól. Munkavállalási célú, kelet-nyugati migráció – beleértve a szezonális munkavállalást is – viszonylag széles körű volt a két világháború között, elsősorban Észak-Franciaországba, a Benelux államokba, majd a háború előtti és alatti Németországba. Más okai és jellemzői vannak a II. világháború utáni európai migrációs folyamatoknak. A politikai okokból országuk elhagyását választók eseteit jobbára egyedi körülmények jellemzik: folyamatos, de erősen változó volt az egykori NDK-ból az NSZK-ba menekülők száma; az 1956-os forradalom alatt és után Magyarországot elhagyóknak nem mindig volt kiszemelt célországa, idővel a fejlett világban szétszóródtak; és hasonló volt a helyzet a „Prágai tavaszt” (1968) követően Csehszlovákiát elhagyókkal is. Az 1950-es, ’60-as évek migrációját fűtötte Nyugat-Európa az erőteljes, folyamatos és tartós gazdasági növekedés. A déli államoktól eltekintve, szinte valamennyi fejlett nyugat-európai ország befogadóként jelent meg. A beáramlást szervezetten bonyolították le, és nagyon hamar kialakult ennek az infrastruktúrája (külképviseleti és belföldi) is. A munkaerő toborzásban politikai szempontok is érvényesültek, részét képezték a befogadó államok, így Németország külpolitikájának, beleértve preferenciák érvényesítését is. A kibocsájtó országokkal általában államközi megállapodásokban rögzítették a feltételeket. Mindezt jól szemlélteti az NSZK által aláírt munkavállalási egyezmények sora (forrás: Németh István: Migráció Németországban a 17-20 század között. Rubicon 2016/1.) 1955. Olaszország 1960. Spanyolország, Görögország 1961. Törökország 1963. Marokkó 1964. Portugália 1965. Tunézia 1968. Jugoszlávia A kibocsátó államoknak folyamatos, jelentős, kiszámítható bevételt jelentettek és jelentenek a migránsok hazautalásai. De más módon is gazdasági, némely esetben politikai stabilizáló hatással járt a tömeges külföldi munkavállalás (munkanélküliség csökkentése, befektetések odahaza, szakképzettség szerzése stb.). Nehéz eldönteni, és főleg bizonyítani, hogy 1961-ben (!), amikor Németország megnyitotta kapuit a török vendégmunkások tömege előtt, akkor a felek, és főleg a németek mennyire vették figyelembe a történelmi előzményeket, ha egyáltalán. Ma bizton állítható azonban, hogy saját érdekeit követve Németország fontos, Törökország európai útját is egyengető gesztust is gyakorolt, ráadásul elsőként Európában, vállalva az előre látható és a kalkulálhatatlan kockázatokat is. 1999-ben 7,34 millió külföldi élt az NSZK-ban, az összlakosság 9 százaléka; ebből 2,1 millió volt török – ez a szám nem tartalmazza az időközben német állampolgárságot szerzetteket, a Németországban születettek azt automatikusan megkapják. (Forrás: u.a.) Az arányok azóta nem sokat változhattak. Kétségtelen, mára erős kölcsönös függés alakult ki a két ország között fontos területen, megfelelő politikai implikációkkal együtt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Németország nem csupán az Európai Unió legerősebb államaként, hanem európai jövője szempontjából is Törökország legfontosabb partnere. Igaz ez akkor is, ha a Német Szövetségi Köztársaság újonnan hivatalba lépett (2005. nov.22.) kancellárja, Angela Merkel volt az, aki egyértelműen Törökország, Európa és a világ tudtára adta, hogy a szintén 2005-ben (okt. 13.), még elődje idején elhatározott csatlakozási tárgyalások megkezdése ellenére sem látja beláthatón időn belül reálisnak a török csatlakozást az Európai Unióhoz. Emlékezzünk: a kérelem 1987 óta az asztalon van! Ez akkor, és ma visszanézve is, nem csupán meglepő fordulat volt, de hatása a török-európai viszonyra máig érezhető. A kiváltó okok számosak lehettek. Ezek sorában nem csupán kronológiailag kívánkozik első helyre 2001. szept. 11-e és az amerikai merényletekre adott válaszok. Ez az eseménysorozat brutális módon szembesítette a világot – a muzulmánt is – azzal, hogy a baj még annál is sokkal nagyobb, mint amit ki lehetett olvasni a korábbi időszak számtalan kisebb-nagyobb iszlám vonatkozású konfliktusából. Törökország a következményekkel vallási és külpolitikai értelemben, ha közvetetten is, de rögtön szembesült. Nem vonhatta ki magát az iszlámmal szembeni gyanakvás, elutasítás és elzárkózás alól. Az újabb iraki háború (2003) megindítása pedig a szövetségesi kapcsolatokat és viszonyokat illetően kellett, hogy ott is sokakat elgondolkoztathasson. A 2003-ban hivatalba lépett Recep Tyyip Erdogan személyében egy tehetséges, tapasztalt, rátermettségét bizonyított politikus került a török kormányfői székbe, akinek becsvágya és személyes tulajdonságai jelentős változásokat sejtethettek. Nem könnyíthette eligazodását ebben a helyzetben járatlansága a nemzetközi politikában és a diplomáciában. Nem jeleskedhetett a német kancellár asszony (mások által is osztott) álláspontjára adott válaszok során sem: kevés empátiával kezelte a nyugati félelmeket, és szem elől tévesztette, hogy a vágyott EU-s tagság szempontjából a feltételek teljesítése komolyan vett és nélkülözhetetlen kritérium ugyan, de a végső döntés ez alkalommal még inkább politikai érdekek és mérlegelés alapján születhet meg. Külpolitikai kihívásként és egyfajta csábításként is kezelte a török miniszterelnök a 2011-12-es ún. arab tavasz eseményeit, kedvező jeleket látott a török modell terjesztésére, átvételére, és ezáltal a török befolyás erősítésére. Ebbéli várakozások azonban nem igazolódtak be. Nem volt képes ellenállni a kísértésnek, és távol maradni az egyre inkább elmélyülő szíriai polgárháborútól; az Asszad-rezsim megbuktatásának megnövekedett esélye (a nyugati nagyhatalmak engesztelhetetlen álláspontja nyomán) látszólag minden más szempontot elhomályosított. Az új hatalmi tényezőként is megjelent iszlám állammal kapcsolatos török magatartásban számos olyan kétértelműség mutatkozott (tranzitszállítások lehetővé tétele, pénzügyi együttműködés, logisztikai szolgáltatások gyanúja stb.), amelyek enyhén szólva is rossz fényt vetettek a török vezetésre. Megoldhatatlan dilemma elé állította Erdogánt az egyik legfontosabb partner, Oroszország fegyveres beavatkozása a szíriai elnök oldalán, hiszen ez azt jelentette, hogy – átmenetileg – katonailag is szembekerült egy nagyhatalommal, aminek szinte elkerülhetetlen következménye lett a fizikai összeütközés is (ld. orosz vadászbombázó repülőgép aligha véletlen lelövése legalábbis vitatható körülmények között), valamint viszonyuk ellenségesbe fordulása. S ha folytatnánk a sort vagy a részleteket kutatnánk, valószínűleg további tények árnyalnák a képet.

Utólag török forrásokból is megerősítve, megalapozottnak fogadhatjuk el azt az állítást, hogy a hatalmas, milliós főt is meghaladó, alapvetően szíriai állampolgárokból álló menekültáradat kezelése nem haladja meg Törökország képességeit. Ennek bizonyítékát láthatjuk abban, hogy aktív német közreműködéssel, az Európai Unióval tető alá hozott megállapodást (2016. márc.19.) követően a Törökországból útra kelő menekültek száma nagyságrenddel csökkent, és nem ismétlődtek meg eddig 2015 nyarának, őszének eseményei: sok százezres tömeg folyamatos, szinte zavartalan, szervezetett (embercsempészet) átkelése az Égei-tengeren és görögországi tranzit után Macedónián keresztül különféle útvonalakon (előbb Magyarországon, később Horvátországon és Szlovénián át) Ausztria és Németország elárasztása. Végül pedig megszűnt az a törökországi háttér (vagy legalábbis jelentősen beszűkült), amely nélkülözhetetlen volt a tömeges kiáramláshoz, és az erőfeszítések a Törökországban maradás feltételeinek megteremtésére összpontosulnak (regisztráció, elszállásolás, életfeltételek stb.) egyelőre; természetesen jelentős nemzetközi támogatással. Nincs minden kétséget kizáró bizonyíték azonban arra, hogy az európai menekültáradatot szándékos török magatartás idézte elő, és ilyen feltételezéssel nem is élünk! Nem rendelkezhetünk teljes információval arról, hogy diplomáciai csatornákon, két- és többoldalú tárgyalásokon milyen érvek bírták magatartásának megváltoztatására a török kormányt; természetesen az ismert és kilátásba helyezett ígéreteken túl (vízum eltörlése, uniós csatlakozási tárgyalások felgyorsítása, jelentős anyagi támogatás stb.). Ezért csupán kérdésként tesszük fel: miért nem számolt, vagy hagyta figyelmen kívül a török kormány azokat a következményeket, amelyek előre láthatóak voltak, európai érdekeltségei és törekvései szempontjából Törökországnak is károkat okoztak? Általában véve azt, hogy a menekültáradat fokozza a fenntartásokat és félelmeket, az Európán belüli bizalmatlanságot; növeli a bizonytalanságot, kiélez(het) néhány hosszabb ideje meglévő feszültséget és újak keletkezéséhez járulhat hozzá? A történelme talán legsúlyosabb gazdasági, politikai válságát élő, legfontosabb partnereivel bonyolult alkut folytató Görögországot jelentős mértékben destabilizálja; nemzetközi kötelezettségei (határőrizet, külföldiek regisztrációja stb.) teljesítésének kényszerű elmaradása szövetségesei sorával állítja szembe. Macedónia a hozzá Görögországból érkező áradattal szemben tehetetlennek bizonyul, elhúzódó kiszolgáltatottsága könnyen belső összeomláshoz és szomszédjai beavatkozásához vezethet. Arra számított, hogy a Nyugat kiáll mögülük? Szerbia a menekültáradat elosztó bázisának szerepébe kényszerül, és egyáltalán nem biztos, hogy a menekültfolyam kezelése, a továbbutazás irányítása során ellent tud-e állni saját elfogultságai érvényesítésének? És folytathatnánk a sort! Egyáltalán, Törökország miért nem az együttműködést kereste a kezdetektől; miért nem ennek a humanitárius katasztrófának a kezelésére igyekezett mozgósítani; miért nem saját pozíciója és kötődései erősítésének lehetőségeit látta benne? Miért nem akarta észrevenni a török kormány, hogy egyre több kérdésben szigetelődik el, kerül nyomás alá? A diplomáciában a nyomás hatására tett engedmények megtételének számos módja van. Az önkéntesség látszatának megőrzése is fontos; miért nem figyelt erre? Ebben a játszmában nem a német kancellár és az Európai Unió tett engedményeket, engedett a kényszernek, még ha egyeseknek úgy is tűnik! Az időközben elnökké (2014) előrelépett török vezető egyre inkább elmagányosodik; csak megalázó bocsánatkérés nyomán tudta normalizálni (?) kapcsolatait Putyin Oroszországával; és a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását Izraellel sem volt miért tovább halogatnia. A közelmúltban megkísérelt, és sok találgatással övezett katonai puccs eseményei sem feltétlenül Erdogan elnök erejét bizonyítják; a szinte egyöntetű nemzetközi visszhangot és az aktus elitélését sem lenne bölcs dolog személyes szimpátia és támogatás gyanánt értelmeznie. Túl sok az olyan körülmény, amely arra utal, hogy a török vezetés a menekültkérdésben az Európával/Unióval szembeni zsarolási lehetőség csábításának engedhetett. A korrekció megtörtént, de nem tudni, végleges-e. A meggyengült belpolitikájával szemben is egyre több fenntartást halmozó, elszigetelődött török elnök mint partner leértékelődött, szándékait sok tekintetben homály fedi. Törökország európai útja szempontjából ma Erdogan elnök a legbizonytalanabb tényező, de Európa számára is.

 

Őszi István

 

Felhasznált irodalom

Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus

Brzezinski, Zbigniev: Stratégiai vízió – Amerika és globális hatalom válsága

Csatári Dániel: Románia története a XIX-XX. században

Galló Béla: A mediterrán térség geopolitikai jelentősége és az európai integráció

Gonda Imre-Niederhauser Emil: A Habsburgok

Goldzieher Ignác: Az iszlám

Hobsbawm, Eric J.: A forradalmak kora (1789-1848)

Herczegh Géza: A diplomáciai kapcsolatok története 1914-1945

Huizinga, Johan: Hogyan határozza meg a történelem a jelent?

Kovács Péter: Nemzetközi közjog

Kincses László: Diplomáciatörténet

Kissinger, Henry: Diplomácia

Kissinger, Henry: Világrend

Mitrovicei Vratiszlav Vencel viszontagságai

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után

Nemeskürty István: Elfelejtett évtized

Palotás Emil: Az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni politikája a berlini kongresszus után, 1878-1881

Perényi József – Arató Endre: Jugoszlávia története

Perényi József – Niederhauser Emil: Bulgária története

Péter Katalin: A magyar romlásnak századában

Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá