A Syriza story – egy évvel az OXI után

Egy évvel ezelőtt, 2015 közepén volt az elhíresült OXI (ejtsd: „ohi”, görögül NEM) népszavazás, amelyben a görög választók 61%-a elutasította az EU immáron sokadik megszorítási diktátumát. Mint ismeretes, ezek után mégis csak sikerült újabb közkiadási vágásokat és adóteher emeléseket kényszeríteni a baloldali görög kormányra. Ennek eredményeképpen a görög gazdaság továbbra is zuhanórepülésben van. Cikkünkben visszatekintünk a tavalyi év történéseire.

            Sokan felteszik a kérdést, hogy lehetne-e, lehetett volna-e olyan gazdasági programot megvalósítani, amely Görögországot gazdasági értelemben rendbe rakja, és nem a további süllyedés irányába hajtja. A válasz egyértelműen igen: ilyen volt a 2015 elején megválasztott mérsékelt balos Sziriza párt programja, amelyet azonban az Európai Unió nem engedett megvalósítani.

Tavaly év elején Athénban olyan – nagyrészt egyetemi oktatókból, aktivistákból álló – kormány került hatalomra, amelyiknél tisztábbat az EU soha nem fog látni Görögországban. A Szirizának egy korrupció és megszorítás ellenes programmal sikerült kimozdítania a hatalomból a több évtizede uralkodó bal ás jobboldali korrupt politikai elitet. Az új kormány választási programja szerint kész volt az oligarchák által foglyul ejtett demokrácia megtisztítására, annak a nagykorrupciónak a megszüntetésére, amely a 2009 előtti adóssághegyet okozta. Keynesiánus, szociáldemokrata gazdaságpolitikát kívánt folytatni ahelyett a megszorítás helyett, amely számos elemzés, így például az IMF közgazdászai szerint is gazdasági és társadalmi katasztrófába sodorta Görögországot 2009 és 2014 között. Folyamatos vágások helyett befektetni szeretett volna a gazdaság értékteremtő képességébe, az északi modell logikájának megfelelően. A Szirizát bár radikális baloldalnak nevezte a főáramú nemzetközi sajtó, ám az programja szerint valójában még a hatvanas évek mérsékelt nyugat-európai szociáldemokráciájához képest is mérsékeltnek volt mondható. Egy valódi radikális baloldali párt államosított volna, tervutasítást vezetett volna be, és nem csak az eurozónából, de az Európai Unióból is kilépett volna. Ehhez képest a Sziriza ezek közül egyiket sem akarta. Míg ellenfelei azzal vádolták, hogy titkos terve van Görögország kivezetésére az euró övezetből, a későbbiekben kiderült, hogy olyannyira a bennmaradásban gondolkodott, hogy nem is volt „B terve” arra az esetre, ha a másik fél kísérelni meg kiszorítani onnan az országot.

Pusztán a gazdasági racionalitás alapján az európai hitelezőknek érdemes lett volna megtámogatnia egy valóban „görög hitelcsomagot”. Azért fontos ezt idézőjelbe tenni, mert – ahogy ezt még mindig túl kevesen tudják – 2009 után ténylegesen két olyan IMF és uniós hitelt finanszíroztak meg, melyeket valójában 95%-ban a megelőző időszak adósságállományát ostobán megfinanszírozó és ezért összeomlás által fenyegetett nyugat-európai bankok megsegítésére költöttek, nem pedig reformokra Görögországban. Az egyik oka a megszorítás ellenes Sziriza elleni kemény fellépésnek 2015-ben pontosan ez volt. Schauble és a pénzügyminiszter társai nem akarták, hogy a megszorításokon túllépő gazdaságpolitika lehetősége világossá tegye a „korrupt, lusta görögök túlköltekező állama miatt jószívűen megsegítjük Athént” fedősztori mögött rejlő valódi történetet. Valójában ugyanis 2009-ben az akkor még csak közepesen eladósodott Görögországot mind az eurózóna, mind pedig az IMF szabályai szerint hagyni kellett volna csődbe menni. Angela Merkel első nyilatkozatai annak idején erről is szóltak. Nagyon rövid időn belül világossá vált azonban, hogy a korábban Athénnak felelőtlenül hitelező európai nagybankok (Deutsche Bank, ING, Paribas, stb.) túlságosan kitettek a görög és a többi dél-európai és ír államadósság miatt. A görög államcsőd lavinát indított volna el, amely bedöntötte volna az európai gazdaságot nem sokkal az amerikai pénzügyi válság okozta pánikkal teli időszakban. Az első és a második „görög” hitelcsomag tehát – melyet, hangsúlyozzuk ismét, nem a görög gazdaság rendbetételére költöttek – arra szolgált, hogy nyugat-Európa időt nyerjen ahhoz, hogy a privát bankoknál levő toxikus adóssághalmazt átpakolja az adófizetőkhöz (az Európai Központi Bankhoz és a különböző uniós válságalapokhoz). Ez az a bonyolultabb sztori, amely aztán 2015-ben a Sziriza kormány működése kapcsán az európaiak nyitottabb része számára világosság vált. A felszínesen, nemzeti sztereotípiákban gondolkodó többség számára azonban maradt továbbra is a „felelőtlen ingyenélő” görögök narratívája.

A 2015 elején induló tárgyalásokat az új athéni kormány abban a hitben kezdte meg, hogy ott racionális vitákban képesek lesznek majd bemutatni a másik félnek, hogy Görögországban politikai földcsuszamlás következett be. Joggal gondolhatták, hogy gazdaságpolitikájuk racionalitásáról meggyőzhetik tárgyalópartnereiket, hiszen a közgazdaság-tudomány globális elitje támogatta meg az álláspontjukat. Ezért még azt is bevállalták februárban, hogy fél éven át nem kormányozhatnak érdemben, minden lépésüket csakis a Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap hármasa) ellenjegyzésével teszik meg. Ezzel kitették magukat annak, hogy az üzleti sajtó mindössze pár hónap megkötött kézzel való kormányzás után a nyakukba varrja az évtizedek alatt felhalmozódott adósságállomány miatt bekövetkező államcsődöt, mondván, hogy nem kormányoznak.

Teljesen értelmetlen az a gyakran hangoztatott vád, miszerint a görög kormánynak valahogy alkalmazkodóbbnak kellett volna lennie. (Ennek az érvelésnek a minősítetten buta változata szerint a „hitelt felvevő legyen szerény”.) A Sziriza pontosan arra jött létre, hogy fél évtized megszorító politikájával szemben immáron valóban leszámoljon a korrupcióval, és olyan gazdaságpolitikát valósítson meg, amellyel a gazdaság értékteremtő képességének folyamatos erodálása helyett erősíti, alátámasztja azt, az emberi erőforrásokba és termelékenységbe történő állami beruházásokkal, a belső kereslet igazságosabb újraelosztáson keresztüli növelésén át. Erre volt demokratikus mandátuma. A választók akaratának megcsúfolása lett volna, ha a „politikai realitásokra” hivatkozva valamifajta egyéb alkura törekedett volna közvetlenül megválasztása után. Görögország ekkorra már hosszú évekkel túl volt ezen a ponton, különböző színezetű kormányok sora vezette az országot egyre mélyebbre a választásokon hangoztatott kiállásával szemben a gyakorlatban megvalósított „kompromisszumképességével”.

Janisz Varufakisz pénzügyminiszter visszaemlékezései szerint azonban egy idő után világossá vált számukra, hogy az európai pénzügyminisztereknek az a politikai célja, hogy a Sziriza északi modellre épülő, keynesiánus gazdaságpolitikája ne teremthessen precedenst, ne hozhassa helyzetbe a saját otthoni politikai porondon aktív, velük szembenálló megszorítás ellenes pártjaikat (a Podemost, a Sinn Feint, a Cinque Stelle-t, a Linke-t, stb.). Az üzleti sajtó minden érv nélkül szélsőbalosnak írta le azt a szocdem Szirizát, amiről később bebizonyosodott: annyira Európa-párti volt, hogy semmiféle B tervet nem készített az eurózóna elhagyására. Sokan kétkedve fogadták Varufakisz állításait, mígnem világossá vált: Schäuble német pénzügyminiszter célja még ennél is ambiciózusabb volt, hiszen nyíltan Athén „ideiglenes kilépésére” szólított fel a valutaövezetből. A cél mindvégig az volt, hogy a görög kormány vagy fogadja el a megszorításokat, vagy vigye Görögországot csődbe, illetve ki az eurózónából. Ebben az esetben évtizedekig lehet mutogatni majd: így jár, aki megszorítás ellenes politikusokra szavaz. Az IMF fél éven át asszisztált Schäublénak, és csak a Guardian kiszivárogtatásai után kényszerült arra, hogy nyilvánosságra hozza: soha nem gondolta részleges adósságeltörlés nélkül fenntarthatónak Görögország megsegítését.

Végül a rendkívüli külső nyomás hatására Ciprasz miniszterelnök annak ellenére behódolt, hogy pár nappal előtte a világsajtó által közelről követett OXI népszavazáson a görögök 61%-a, a fiataloknak pedig egyenesen 85%-a mondott nemet a megszorítások folytatására. Sokan kétségbe vonták a népszavazás értelmét is, mondván, hogy költségvetést érintő kérdésekben nem érdemes megkérdezni a polgárokat, mert mindig a könnyebb terhek és a nagyobb állami támogatások irányába fognak szavazni. Ez a közvetlen demokrácia ellenes nézet sok szempontból inkoherens. Egyrészt a parlamenti választásokon az emberek ugyanúgy költségvetési szempontok alapján választhatnak pártok között: aki tud felelősen választani, az tud felelősen népszavazni is. A szavazópolgárokat nem lenézni és kizárni kell a demokráciából, hanem olyan oktatási rendszert, közmédiát és szakpolitikai vitákat kell elősegíteni, amely tájékozott, felelős választópolgárokat termel ki. Ez történik Észak-Európában, ahol ennek következtében a választok kifejezetten a magasabb adókkal működő állam mellett szavaznak immáron nyolc évtizede, rácáfolva a közvetlen demokrácia ellenfeleinek nézeteire. Ciprász egy konkrét uniós ajánlatról szavaztatta meg a görögöket. Egy hét állt rendelkezésére a sajtónak, hogy ízekre szedje annak minden részletét. A görög polgárok, akik akkor már hosszú évek megszorításain, költségvetési vitáin voltak túl, pontosan tudták miről szavaznak. (Hasonlítsuk ezt össze az idei BREXIT népszavazással: tudta-e hogy mire szavaz az, aki a kilépésre szavazott?)

A népszavazás eredményéhez képest óriási meglepetést okozott, hogy Ciprasz napokon belül elfogadott egy olyan újabb „görög hitelcsomagot”, amely ismét csak megszorításokra épült, és szemben állt a Sziriza programjával. Varufakisz pénzügyminiszter azonban már a népszavazás utáni hajnalon lemondott, és azóta az EU megreformálására létrejött pán-európai mozgalmat vezet.

Európai polgárok milliói számára Varufakisz formabontó pénzügyminiszterségének köszönhetően vált csak világossá, hogy az eurózóna valódi irányítója nem az eleve csak nagyon áttételesen elszámoltatható Európai Központi Bank, hanem az úgynevezett Eurócsoport. Ez az eurózóna pénzügyminisztereiből álló, működési szabályzat nélküli, feljegyzéseket nem készítő, és ezért tulajdonképpen átláthatatlan és elszámoltathatatlan ad hoc irányító testülete. Ennek a testületnek a működése száz százalékban szembemegy az unió saját elfogadott, úgynevezett „lisszaboni” versenyképességi stratégiájával. Ez ugyanis a tudás alapú, humán tőkébe befektető gazdaságról szól.  Ennek a demokratikusan elfogadott stratégiának a szellemében az Eurócsoportnak és az Európai Bizottságnak a minden más uniós tagállamnál alacsonyabb görög oktatási és kutatás-fejlesztési (k+f) büdzsé emelését kellett volna szorgalmaznia, a befektetést az értékteremtő képességbe. Ehelyett az EU-ban eleve GDP-arányosan legalacsonyabb görög oktatási költségvetés további csökkentése következett be. Szintén feltételként kellett volna szabnia az uniós intézményeknek a költségvetést ellehetetlenítő masszív offshore elszivárgások megszüntetését. Ezek helyett mik voltak az Eurócsoport főbb követelései? A már felére vágott nyugdíjak további csökkentése, a nyomorgó időseket megsegítő transzferek eltörlése, a turizmus brutálisan magas adóztatása, az Észak- és Nyugat-Európában általános iparági bérmegállapodások vissza nem állítása. Ténylegesen komolyan gondolhatták, hogy öt év kudarcos megszorításai után ezek a lépések fogják visszaállítani Görögország fizetőképességét? Lehet azt mondani, hogy a pénzügyminiszterek megszorítás pártisága felülírja az unió saját hosszú távú versenyképességi stratégiáját, de akkor ki kell mondani, hogy az halott: az eurózóna tagállamaiban tilos a keynesiánus gazdaságpolitika, az északi modell, a moderált szociáldemokrata alternatíva! Ne valamit radikális baloldaliságot tiltott be ugyanis de facto az Unió, hanem a neoliberális megszorítások enyhe balközép alternatíváját.

Miért alkudott meg Ciprasz végül? Nem Schäuble és az Eurócsoport nyomásgyakorlása miatt, hanem mert az Európai Központi Bank (EKB) gyakorlatilag kiszárította a görög bankrendszert. Intellektuálisan nem őszinte az, aki a görög helyzet elemzésénél figyelmen kívül hagyja Charles Wyplosz, Paul de Grauwe és Barry Eichengreen állásfoglalásait, akik az eurózóna politikailag elfogulatlan, vezető akadémiai közgazdászai. Sziriza-pártisággal nem vádolhatók, ellenben az ő könyveikből tanulják az európai monetáris politikát világszerte. Írásaikban feketén-fehéren leírták, hogy az EKB a Sziriza kormányra kerülése után tudatosan, politikai okokból ellehetetlenítette azt a görög pénzügyi rendszert, amelyet a megelőző év végének stressztesztjein még rendben lévőnek talált. Sőt, ezen pártatlan monetáris politikai guruk szerint már az is szembement az EKB statútumával, hogy kizárta a görög kormányt a kötvényvásárlási programjából, mellyel Athén olcsó forráshoz jutott volna értékteremtő programja megvalósításához. A görög bankok nem a Sziriza miatt kényszerültek bezárni, hanem az uniós fél politikai nyomásgyakorlása miatt. Ezt világosan látták azok a görögök is, akik nemmel szavaztak a népszavazáson. A referendum után a bankrendszerre nehezedő nyomásgyakorlás folytatódott. Hirtelen világossá vált, hogy az a Sziriza, melyet ellenfelei azzal vádoltak, hogy a drachma visszavezetése a titkos célja, a valóságban olyannyira elkötelezett volt az euró mellett, hogy semmilyen tervet nem készített az övezet elhagyására. Ciprasznak egészen egyszerűen elfogytak a lehetőségei a saját politikája érvényesítésére.

Összességében tehát az történt, hogy a megszorító politika mellett elkötelezett európai politikai elit az unió technokrata intézményrendszerét politikai nyomásgyakorlásra használta fel. Akik keményebben fogalmaznak, azok szerint politikai puccsot hajtott végre Athénban. Tette mindezt nem egy szélsőséges párttal, amely államosított volna, tervutasítást vezetett volna be, el akarta volna hagyni az uniót, vagy akár csak az eurózónát. Egy olyan demokratikusan megválasztott és népszavazáson megerősített kormányt buktattak meg, amely elkötelezett európai és európárti volt, mérsékelt szocdem és keynesiánus. Világosan látni kell: a ténylegesen létező EU politikai establishmentje még ezeket a mérsékelt politikai alternatívákat sem tűri meg, ha az veszélyeztetné az eurózóna szabályrendszerébe beágyazott neoliberalizmus hegemóniáját.

Elvileg egyetlen uniós szerződés sem tiltja a megszorításoktól eltérő gazdaságpolitikát, vagy szolgáltat jogalapot az ország újrafinanszírozásának, kereskedelmi bankrendszerének rosszhiszemű megfullasztására. Az Európai Unió versenyképességi listáját évek óta az északi modell országai vezetik. A keresletnövelő gazdaságpolitika pedig tetten érhető szinte minden a válságból sikerrel kilábaló gazdaság esetében az USA-tól Észtországon át Lengyelországig, nem is beszélve magának az EKB-nak a mennyiségi könnyítési programjáról. Görögország esetében azonban az eurózóna architektúráját egy pontosan ehhez hasonló próbálkozás elfojtására használták fel.

A technokrata, politikai eunuchként megjelenített Európai Unió fél évszázados története ezzel lezárult. A görög válság összeurópai vitáiban megszületett a régóta várt európai démosz. Zajosabb és kellemetlenebb, mint amilyennek a brüsszeli elit akarta, ám végre a tényleges politikai gazdaságtani kérdések kerültek terítékre. Soha többé nem áll majd az uborka görbületének szabályozása az európai integráció fókuszpontjában. Az európai integrációt foglyul ejtő neoliberalizmus azonban olyan mértékben megerősítette az etnikai sztereotipizálásra alapuló nemzetek közötti ellentéteket, hogy nagyon nehéz lesz innen megmenteni az egységes Európa álmát.

 Pogátsa Zoltán

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá