Az iránymutató Mussolini

A Gerarchia (magyarul és talán nem véletlenül: Hierarchia) című folyóirat 1924 áprilisában közli Benito Mussolini téziseit jövendő doktori disszertációjához. A szinopszis Niccoló Machiavelliről szól (Preludio al Machiavelli). A disszertáció soha nem készül el, és a folyóiratot maga Mussolini szerkeszti, amiből mégis arra következtethetünk, hogy a Duce (a fejedelem) szerepét előkészítő írásról, s nem egy szobatudós zsengéjéről van szó. Mindezektől függetlenül figyelemre méltó írás. Machiavellinek a politikus számára adott tanácsait végül így summázza Mussolini: „A népnek nincs választási lehetősége, s csupán egyetlen egytagú szót mondhat ki; helyesel és engedelmeskedik.” Mintha az uralt demokrácia meghatározását olvasnánk.
Már 1929-ben Arnold J. Lien körbejárja Machiavelli és Mussolini kapcsolatát. (“Machiavelli’s Prince and Mussolini’s Facism”. Social Science Vol. 4, No. 4 [August, September, October, 1929], pp. 435-441). Lien szerint Machiavellit és Mussolinit ugyanazok a XVI. és XX. századi, ismétlődőnek tekinthető politikai körülmények kapcsolják össze. „Az egység hiánya, a gazdasági és pénzügyi szétesettség, a politikai káosz, az erőszak és rendetlenség, az idegen uralom alatt sínylődő Itália, a kicsinyes csoportérdekek uralma volt jellemző mindkét korszakra.” Amolyan tipikus rendszerváltásos jellemzők, bármilyen korszakból.
Ezeknek az időknek felel meg Mussolini és az, ahogy önmaga szerepét ábrázolja benne. A munka, a fegyelmezettség és a fölvirágzás dramatikus figurája ő, a káosz, a konfliktusok és a romok színpadán. Érdeklődése középpontjában kizárólag az állam és az uralom áll – éppen úgy, ahogy Machiavelli a fejedelmet elképzelte. Mussolini (ahogy kései leszármazottai) a rendetlenség erőit győzik le, a káoszt, a beszűkült helyi érdekeket, a széttagoltságot, a kompromittálódott kommunizmust, szocializmust, demokráciát, liberalizmust, és kiépítik azt az intézményes rendszert, illiberális alkotmányos berendezkedést, ami mindezektől a fenéktől a jövőben megóvja a népet. Mussolini ennek az ideálnak a valósággá alakítását tűzi ki célul. Eszköze a sajtószabadság, gyülekezési szabadság, szakszervezeti mozgalmak megnyirbálása, általánosabban az egyén szabadságának bizonyos korlátozása, a helyi önkormányzatok mozgásterének jelentős szűkítése, de mindenek előtt és fölött, a hatalom központosítása az állami hatékonyság nevében, az ipari és agrárviszonyok átrendezésének politikája. Mussolini igazságügy-minisztere, Alfredo Rocco, megejtő nyerseséggel fejti ki a fasiszta ideál központi elemének, az államnak, a filozófiáját: „A fasizmus számára a társadalom a cél, az egyének az eszközök, és az állam egész életének lényege, hogy az individuumot a cél elérésének eszközeként használja.” A jog az államot illeti, a kötelesség az individuumnak jut. Jóllehet az egyén birtokol és vállalkozik, de nem azért, mert szabadságában áll, hanem azért, mert az állam ezt így akarja, és azt számára engedélyezi.
A Mussolini által Machiavellitől átvett állam-fogalom modernebb meghatározását Giorgio Agambentől, egy másik jelentős olasz filozófustól kölcsönözhetjük. Agamben korunk államát, mint ellenőrző, vagy biztonsági államot határozza meg. A mi tapasztalatunk is ez: az állam a „biztonság érdekében” tart mindent megfigyelés alatt, gyűjti személyes és bankszámláink adatait, egységes adatbankot képez személyi igazolványunkból, fölhasználja a közösségi oldalakon közzétett személyes preferenciáinkat, végül összeállít minden egyénről egy szellemképet, fiktív identitást képezve; és a rezsit is csökkenti, valamint a kényszerbetelepítéstől is megóv. A modern ellenőrző („biztonsági”) állam szimbóluma a térfigyelő kamera. Az eredetileg börtönök számára kifejlesztett eszköz, amint kikerült a közterületre, elrabolta a tér nyilvános jellegét és egyfajta magánterületre, „köz és magánterület ötvözetére” változtatja át azt. (Pisszenés nélkül átment nálunk azoknak a rendőrségi radaroknak a rendszerbe állítása, melyek egy vezetés közbeni élvezetes szexuális aktust is képesek rögzíteni – arról nem szól a fáma, hogy ennek mekkora a büntetési tétele…)
Agamben szavaival tehát: „Az általam javasolt hipotézis a következő: a biztonság jele alá helyezvén magát, a modern állam elhagyta a politikai övezetet és belépett a senki földjére, melynek földrajza és határai még mindig ismeretlenek. A biztonsági állam, bár a neve, mintha a gondoskodás valamely hiányának pótlására utalna (a securus [biztonság] a sine cura [gondok nélkül]származéka), épp ellenkezőleg, aggodalommal kéne eltöltsön bennünket, mivel ellehetetleníti a politikai életet, a demokráciát fenyegeti, melynek pontosan a politikai élet lehetősége ad értelmet.” (http://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo-allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/#_ftnref5) Tamás Gáspár Miklós ezt a meghatározást a deep state, a „mély állam” szinonimájaként kezeli és arra hívja föl a figyelmet, hogy az eszme (és praxis) eredete a török derin devlet. (http://kettosmerce.blog.hu/2016/05/30/mi_van_romaniaval).
S jóllehet a „mély állam” eredetileg egy titkos társaság létére utal, lényegében állam az államban, és az igazságszolgáltatás, a politika és az erőszakszervezetek konspiratív együttműködését jelenti, mégis, átvitt értelemben, használható egyfajta politikai magyarázó fogalomként.
Lírai emelkedettséggel ábrázolja a „mély állam”, a derin devlet kézzelfogható, mégis szinte földöntúli, isteni jelenlétét a XVIII. századi, törökök által uralt Boszniában a jugoszláv író, Meša Selimović, aki nem titkoltan az ’50-es évek Jugoszláviájának működésére is utal. Ez a remekmű A dervis és a halál, az eredetit követően (1966) magyarul is megjelent 1968-ban. A dervis (az angol kiadás egy kerengő dervist ábrázol, ahogy egyik tenyerét a föld, másikat az ég felé fordítja), amikor az igazság keresésére indul, mindenhol, a mindennapok legapróbb jelenetében is az uralom jelenlétébe ütközik, viszont a hatalom, lett légyen az mennyei, avagy evilági, végzetesen kicsúszik látóköréből és végül a dervis úgy válik tragikus áldozattá, hogy soha nem tudja meg miért és kinek az áldozata ő. (Szokás Meša Selimović regényét kafkainak mondani.) Ugyanennek a minden igazságot elmosó uralomnak, ennek a „mély államnak” a bemutatását kapjuk meg egy másik mesterműtől, az Andrey Zvyagintsev rendezte Leviatánban (2014), ezúttal korrupcióval és kishatalmi gőggel, a birtoklás mérhetetlen vágyával és egyházi jóváhagyással súlyosbított putyini változatban.
Visszatérve azonban kiindulópontunkhoz, a Preludio-hoz: amit Mussolini bevalottan átvesz Machiavellitől, az utóbbinak végtelenül lesújtó véleménye az emberekről. Mussolini idézi Machiavelli A fejedelem című könyvének 17. fejezetéből: „Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat, életüket és vérüket kínálják, mint már fentebb mondottam, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened. Amely uralkodó csak szavukra épített, s másként nem készült fel a baj ellen, tönkrejut…” És így tovább, Machiavelli egyéb megnyilatkozásaiból. Remekül foglalja össze egy bukovinai román zsidó Machiavelli emberekről alkotott nem éppen hízelgő véleményét egy olyan könyvben, mely magyarul is megjelent 1937-ben, éppen abban az évben, amikor az eredeti német változat. (Szegő István, vasöntő, nyomdász, kórista és író fordította, és Fejtő Ferenc recenzálja a Szép Szóban.) Marcu a következőképpen fogalmazza meg a pesszimista Machiavelli meggyőződését: az ember „földi léte a diszharmónia állandó zsivaja. A szerencsétlenségben az emberek mérték nélkül szomorúak, de a szerencsét is megunják. Szerencsében a hivalkodástól és büszkeségtől felfuvalkodottak és mindent erényükre vezetnek vissza. Környezetükre elviselhetetlenekké válnak. A szerencsétlenségben utálatosak lesznek és potomáron kaphatók. Szerencsétlenségben is, szerencsében is égő düh, mély életszomj kergeti őket. Ezért állnak folyton a harcra készen. Ha nem szükségből harcolnak, akkor nagyravágyásból, ami mindig megmarad bennük, bármilyen magasra emelkedjenek is. Hosszabb időre megelégedett, jóllakott győztes nincsen. Hő óhajuk, hogy szerezzenek, telhetetlen és nagyobb, mint a rávaló lehetőség. Az elégedetlenség az, ami mindent megszab, ami mindig hathatós; az emberek egy része arra vágyik, hogy többje legyen, mint amennyit birtokában tart, a másik meg attól fél, hogy a megszerzettet elveszíti.”
Ezt az embert, egy új kor hajnalán, a reneszánsz modernitásba hajló pillanatában nem más, mint az arisztokratikus (konzervatív) liberális Alexis de Tocqueville helyezi át, immáron a tömegdemokrácia közegébe és ismeri föl azt, hogy ez az ember, a látszólagos biztonságért cserébe képes önmagát és szinte teljes szabadságát átadni egy új zsarnokságnak. „Megpróbálom elképzelni, milyen új jellegzetességei lehetnének a zsarnokságnak a világban: olyan egymáshoz hasonló és egyenlő emberek tömegét látom, akik szüntelenül önmaguk körül forognak, hogy kicsinyes és közönséges örömöket szerezzenek maguknak, s ez betölti lelkűket. Mindnyájan magányosak, a többiek sorsához szinte semmi közük: számukra az egész emberiséget gyermekeik és közeli barátaik jelentik…” Az emberek fölött viszont „ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, amely egymaga akar gondoskodni kedvteléseikről és őrködni sorsuk felett. Ez a hatalom kizárólagos, részletekbe hatoló, rendszeres, előrelátó és szelíd. Az atyai hatalomhoz hasonlítana, ha célja, mint ez utóbbinak, szintén a férfikorra való felkészítés volna; ám épp ellenkezőleg, minden vágya végérvényesen gyermeki szinten tartani a polgárokat; szereti, ha mulatnak az emberek, ám akkor csak a mulatságon járjon az eszük. Készségesen munkálkodik boldogságukért; ám ennek kizárólagos forrása és föltétlen ura ő akar lenni; gondoskodik biztonságukról, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket, elosztja örökségüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmeitől is megszabadítani őket?” (A demokrácia Amerikában, Európa, Budapest, 1993, pp. 972-973)
Machiavelli emberképe és annak tocqueville-i alkalmazása a demokrácia körülményeire (lásd kissé előbb Agamben és a „mély állam” hipotézisét is) voltaképpen nem csak a machiavellianizmus de a politikai realizmus lényege. Annak a politikai realizmusnak, mely a mai magyar kormány kinyilvánított politikai filozófiája. [(Lásd G. Fodor Gábor machiavelliánus interpretációját a „politikai termékről” – http://magyarnarancs.hu/belpol/a-rendszer-igazsagait-vedem-93802, de a legpotensebb magyar politikust a hímvesszőhöz hasonlító blogbejegyzése sem minden tanulság nélkül való: „Van egy ambíció, ágaskodik, áll, mint a cövek, sőt, ki akar törni, a fenséges egy alfaja vagy alfahímje…” (http://gfg.blog.hu/2012/10/09/ferfiassag_651)].
Innen azonban visszakanyarodhatunk Mussolinihez és kiindulópontunkhoz. Mussolini is ugyanígy véli értelmezni Machiavelli politikai realizmusát: az emberi természet igazi ismeretére kell alapozni a kormányzást, amiből pedig a mítoszteremtés mindent átszövő szükségessége következik. Ahogy ezt Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom koronajogásza és zseniális politikai gondolkodója – nem mellesleg Orbán Viktor ifjúkori olvasmánya és Orbán tanárának, Bence Györgynek filozófiai ihletője –, összefoglalta volt Mussolinit idézve: a társadalmi valóság fölötti uralom csak egy társadalmi mítosz megteremtésének eszközével lehetséges. Mussolini machiavelliánus következtetése is ez: a népszuverenitást legföljebb olyan illúzióként lehet elképzelni, amit a nép megtévesztése érdekében célszerűen használni kell, de komolyan vennie egy fejedelemnek sem szabad, hacsak nem saját jó szerencséjének megrontója és végtelen jóhiszeműségében nem tör saját maga ellen. Ahogy Mussolini az általa korábban szerkesztett szocialista lapban mondja: „Hinni akarunk, hinnünk kell, az emberiségnek hitre van szüksége. Olyan hitre, amely hegyeket mozgat, mert azt az illúziót kelti, hogy a hegyeket el lehet mozdítani. Az illúzió vélhetőleg az élet egyetlen realitása.” (Avanti!, 1912. “Da Guicciardini a Sorel”).

 

Bretter Zoltán

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá