EXPERIMENTUM – Megjegyzések “Kiss Endre: A 20. század befejezetlen mondatai – Déry Tibor és vidéke” című tanulmánykötetéhez.

Ein Gespräch sind wir, mondta Hölderlin, igaz, jó kétszáz évvel ezelőtt, és nem a XXI. században. Mindazonáltal lehetnek máig érő tanulságai és talán mégsem a monologue interieur az egyetlen lehetőségünk.

Meghökkentő volt a számomra az, hogy Kiss Endre e tanulmánykötetében a XX. századot mennyire Déry Tibor életműve köré tudta rendezni. Ezzel együtt pedig a „száműzetés-irodalom” fogalmába. Eddig nem is gondoltam bele, hogy ez a kor mennyire a „száműzetés” évszázada volt, függetlenül még attól is, elhagyta-e valaki a szülőföldjét. A „száműzetés” ugyan nem ismeretlen a régibb irodalmakban sem, csakhogy ott befejeződik valamiképpen – a XX. században viszont életfogytig szól. Épp itt látom a nagy különbséget is. A régi irodalom száműzetései elvezetnek valahová, valamilyen kibontakozáshoz, és ez az, ami korunk irodalmából immár radikálisan hiányzik. Mondhatjuk, hogy nemcsak az irodalomból, mondhatjuk, hogy maga a XX. század is egy „befejezetlen mondat”.

Óriási tévedés, hogy „véget ért” volna 1989/90-ben, ahogyan a magát győztesnek vélő optimizmus sugallta. A berlini fal leomlásakor mondta Northrop Frye, a nagy és szkeptikus vallástörténész, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. Folytatódik biz ez a problématikus évszázad, sőt nagyon is, az esetleges befejeződése pedig lidércnyomásosnak ígérkezik. A könyv egyik érdeme éppen ennek a kontinuitásnak a mesteri levezetése az „írástudók” történetén keresztül.

A Száműzetés archetípusa a „kitaszítás a közösségből”, ami az archaikus társadalomban rosszabb a halálnál. Viszont a közösség megsemmisülése is effélét eredményez. Az űrben lebegő individuum világszemlélete azonban nem ismeri létezésünknek ezt az ontológiai alapját. ahogyan Karácsony Sándor mondaná. Ettől válik érték- és értelemnélkülivé az életünk, nem pedig a ránk rótt szenvedéstől. Az érték, ami ekképpen csak önmagára vonatkoztatható, nem fejez ki semmit (szolipszizmus), az elmúló létezésünk értelme pedig, mint oly találóan mondják az egzisztencialisták, zárójelbe kerül, hacsak nem találunk hozzá egy nietzschei „rögeszmét”. Ezzel függhet össze az irodalomnak az a „tárgyvesztése” is, ami e kötet egyik fő mondanivalója.

Ha kinn sincs senki, akkor benn sincs senki, írta Ionesco, vagy a tavaly tragikus hirtelenséggel, fiatalon meghalt Prágai Tamás regényhőse: „Nem vállaltam a történetet, mert nem vállaltam magamat. De lehet-e vállalni egy történetet, amelynek nem sejted a végét?” A műfaj klasszikusa, a polgári regény, a világ berendezhetőségéről szól, olyasmiről, aminek van reális köze a hőseinek erőfeszítéséhez. Azt hiszem, korunk sikerkönyve, a fantasy, ezt a lehetőséget keresi, és sikerei arra utalnak, hogy reális igényt elégít ki a benne lévő irrealitás.

Úgy vélem, „a tudat hipertrófiája”, amivel a tárgyvesztést ez a könyv valahol összekapcsolja, nem ok, hanem következmény. És itt eszembe jut Kafka lidércnyomásos parabolája, az Ítélet, ahol is az önpusztítás előtti utolsó pillanatban „szinte végtelen forgalom hullámzott a Károly-hídon”. Telitalálat ez, de nem ez az oka a történteknek. A „végtelen forgalom” (mondjam azt, hogy „információs forradalom”?) csupán a Semminek a megjelenési formája.

A semmi viszont semmi, ennél többet nemigen mondhatunk róla. Legfeljebb a hozzá vezető útról. De ha ezt valóban komolyan mondja a művész, akkor a pusztulásvízió valóságos pusztulásba mehet át, mint Paul Célan, Tadeusz Borowski, Silvia Plath, vagy akár Thomas Bernhard esetében. Ha viszont csupán fantázia-játékként tekintjük, olyannak, aminek azért még sincsen köze a valósághoz, akkor Lukács György maliciózus szava juthat az eszünkbe a Hotel Abgrundról, ahol oly komfortosan lehet élni.

*

A könyv egyik fontos tanulmánya, ahol Franz Kafka harcol ironikusan Joseph Stalinnal, a hajdani nagy port felvert „realizmus-vitában”. Nem hiszem, ez a vita túl sok nyomot hagyott volna hátra az irodalomesztétika történetében. A „parttalan realizmus”, ahová kilyukadt az egész, az meg egyenesen értelmetlen, mint esztétikai fogalom – hiszen ha „minden realista”, akkor elvész a szó megkülönböztető jellemzője, vagyis fölöslegessé válik. Viszont úgy tűnik, az elemzésből, hogy egyrészt ez a vita hozta vissza egyáltalán az „esztétikát” a szocialista irodalomba. Másrészt pedig igazolódni látszik Révai József klasszikus mondata. „A szocializmus egyetlen lehetséges fajtája a sztálinizmus. Ettől a legkisebb eltérés is kivezet a szocializmusból.” Így tehát ez az esztétikailag eléggé jelentéktelen nemzetközi vita talán többet tett a rendszer felbomlásáért, mint a mi ’56-os forradalmunk, amely a jellegénél fogva nem tetszhetett sem a „társutasoknak”, mint kellemetlen lelepleződés, sem a polgári erőknek, mint valami fontos, ami őrajtuk túlhaladt, – sőt a társadalom-építés helyett mindinkább a szociálpolitikára zsugorodó szocdemeknek sem. Történetem is van arról. hogy ’56 egyik tanulságának a reminiszcenciája egyszer mekkora pánikot keltett a konszolidált Nyugat-Németországban. Rőczei János, aki oda menekült, hosszú ideig fontolgatta a történtek értelmét és sikerült neki egyetlen mondatban összefoglalnia. „Ha én választhatom a köztársasági elnökömet, akkor miért nem választhatom meg a munkahelyi főnökömet is?” Történt pedig a ’80-as években, hogy az egyik Springer-lap elkezdte közölni Hitler naplóját. Hatalmas szenzáció volt, ám a második folytatásnál már kiderült, hogy ormótlan hamisítvány, és a botrány elől a főszerkesztő lemondott. e pillanatban sétált be Rőczei a szerkesztőségbe, és adta elő a tézisét. Fölöttébb tetszett az újságíró uraknak, ámde két azonnali következmény lett. A konszern rögvest kinevezte az új főszerkesztőt, Rőczeivel meg közölték, hogy nem kívánatos személy a Szövetségi Köztársaságban. Elvégre mindennek van határa, a szabadságnak és a demokráciának is…

*

A szocreálról írottak hozzám személyesen is közel állnak. Gimnazista koromban kezdődött ez a „realizmus-vita”, és énnekem előadást kellett tartanom a szocialista realizmus fölényéről a dekadens burzsoa maszlaggal szemben. Csak hát fogalmam se volt arról, hogy ez utóbbi micsoda – semmit se lehetett róla olvasni, Kafkának, a vita főszereplőjének egyetlen sorát se ismertem, sőt az az érdekes, hogy a vitában még csak magyar hozzászóló sem volt, ezek erősítvén meg a mieink a filozófusi mivoltukat (si tacuisses, philosophus mansisses…). Voltak viszont oroszból lefordított tanulmányok. Sajnos, ezeket nem értettem, bár a kulcsszavak máig megmaradtak bennem. Eszerint „a szocialista realizmus módszer, stílus és irányzat.” (Hátha segít majd valakinek a dolog megértésében.) Természetesen volt valami véleményem róla, de azzal éppúgy nem értettem egyet, mint Kohn bácsi a hajdani viccben. (A Nagyidai cigányokkal kapcsolatos esztétikai nézeteim miatt egy gimnáziumból már kirúgtak, nem sok kedvem volt ezt megismételni.) Így azután megtanulhattam, hogyan beszélhetünk valamiről, amiről fogalmunk sincsen, sőt, ez az esemény abban is lényeges szerepet játszott, hogy a mérnöki pálya felé kezdjek tájékozódni.

Azt mondják, aki megszeg egy parancsolatot, az megszegte valamennyit. Találóan mutatja meg e könyv a politika, episztemológia, esztétika összefüggéseiben az „elaggott gárda” példáján. Szegény kis indián szabadsághős, Oleg Kosevoj! Nem elég, hogy a nácik kivégezték, ráadásul az utókor megtette egy nemlétező párttitkár csicskásának… Nem tudom, az oroszok hogy olvasták ezt a könyvet – minálunk üres propagandának és vicctémának számított, egyikeként azoknak, amelyek a szovjet kultúrát teljesen lejáratták. Hasonlóképpen Gladkov „Cement” regényének az alapkonfliktusához, amelyről számos abszurd viccet költöttünk annakidején, a Párt és a Szex kapcsolatának az ellentmondásaiból… (Iván, amikor rajtakapja a feleségét: „Natasa, te csak itt b…, amikor Sztálin elvtárs beszél a rádióban?!”)

*

Rákosi önéletrajza aránylag érdekelt, de annyira azért nem, hogy végigrágjam magam a 7000 oldalon. Jól jött ezért a tárgyszerű ismertetés. Gondolom, a politikai szerepét illetően nincsen köztünk lényeges nézetkülönbség. De a személyiségképhez volna hozzáfűzni valóm. Még egy ennyire objektívnek tűnő önéletrajzi írás is félrevezető lehet. Tanúk vannak rá például, hogy Rákosi halálosan rettegett Sztálintól – nem mondom, az oka is megvolt rá, mint mindenkinek, aki e paranoiás zsarnok látókörében élt – de ennek úgy tűnik, nyoma sincsen e megszállott emlékei között.

Meg kell jegyeznem azt a korunkban egyébként nem szokatlan furcsaságot is, hogy rendkívül művelt és olvasott ember létére is igen buta volt. Két egészen eltérő tanú van erre: fiatal korában ezt mondta róla Weisz Manfréd, végül pedig ugyanezt Grósz Károly. (Unus testis nullus testis – de kettő azért már valami.)

A ’80-as években pedig az agg Demény Pált hallgattam, aki a harmincas évek végén Szegeden közös cellában volt vele egy ideig. „Nem volt könnyű életem, mondta, többször ültem börtönben, egyebek közt 11 évig magánzárkában is. De egész életemben ez a két hónap volt a legszörnyűbb!

Azután egy anekdota, ami akár igaz is lehet. ’56 tavaszán már erősen zavarta Hruscsov Tito-politikáját, és szívesen megszabadultak volna tőle. Bekérette tehát Andropov nagykövet, és célozgatni kezdett, Rákosi elvtárs, nem gondolod, hogy változtatni kéne a vezetésen. Dehogynem, nagykövet elvtárs! Éjjel-nappal azon gondolkodom. De hát ezek a fiatalok még oly tapasztalatlanok. Nem lehet felelős munkát bízni rájuk! De hát ott van Révai elvtárs – próbálkozik Andropov. Rákosi felsikolt: De nagykövet elvtárs! Az egy demagóg zsidó! (Valóban az, de azért furcsa kicsit.) Újabb kísérlet: vagy ott a Kádár elvtárs. Újabb, még nagyobb sikoly: De nagykövet elvtárs, ő a felelős a mi drága elvtársunk, Rajk László törvénytelen kivégzéséért! (Ebben is van igazság, de azért mégis csoda, hogy nem szakadt le a mennyezet.) Érdekes egyébként, hogy Rauschning szerint a náci vezérekre ugyanez a szelektív memória volt jellemző. Talán ez a nyugodt élet titka…

*

A G.A. úr X-ben sok fejtörést okozott nekem. Ez a legfurcsább negatív utópia, amit valaha is olvastam, nagyon nehéz volt mit kezdenem vele. Nem Orwell, hiszen az erőszaknak nyoma sincsen benne, és nem is Kafka, mert éppen nem az idegenségről szól, hanem valami furcsa módon pontosan az ellenkezőjéről. Kiss Endre magyarázatával sem értek egyet, amely szerint a kádárizmus emblémája volna, ami még nem is létezett a könyv megírása idejében – habár valami köze végül mégis támad hozzá.

Célszerű X-ből, a lepusztult, félig-meddig működésképtelen városból kiindulni. mert ez alapjában véve az a Budapest, amelyet egy jó évtizeden belül kétszer romboltak le. Csakhogy nagy különbség van a kettő közt. 1945-ben, bármi sok borzalom történt is, a végét mindenki felszabadulásként élte meg, politikai nézetektől lényegében függetlenül, és ennek megfelelően olyan hatalmas lelkesedéssel látott neki az újjáépítésnek, aminek X-ben nyoma sincsen. Ez tehát az ’56-os rombolás eredményét ábrázolja, midőn semmiféle helyreállító lelkesedés nem volt – a gyors helyreállítást a tettesek szervezték, hogy a bűnjeleket mihamarabb eltüntessék.

Ha ebből indulunk ki, akkor elérkeztünk ’56 pszichózisához, amit Déry ugyan látványosan megtagad ebben az utópiában, de a regénybeli kivezetés épp ettől válik hitelessé. Jómagam 15 éves voltam, saját élményem, lényegében felnőtt ésszel az a fajta, minden személyességet felülmúló segítőkészség, szolidaritás, önfeláldozás, amiről persze hiába beszélek, nem hiheti el, aki saját maga át nem élte. De hadd hivatkozzam egy neves autentikus tanúra is, az embermegvető Füst Milánra, „a düh prófétájára”, erre a tapasztalatai alapján megtért Athéni Timonra. (Emlékbeszéd Thukydides modorában)

Megfáradt öreg vagyok, sok mindent láttam hosszú életem során, de ilyet még soha. S ezt a csodálkozást akarom itt előttetek terjeszteni. barátaim. Arról a soha nem látott fegyelemről akarok szólani, amely ebben a forradalomban megnyilvánult. S ez a fegyelem nemcsak abban mutatkozott meg, hogy rablás sehol sem történt a betört üvegablakok mögül senki sem lopkodta ki az árut, de még csak nem is ebben áll az a csoda, ami engem alapjaiban megrázott. A politikai meggondoltság és okosság, a politikai mérséklet, valamint a forradalmároknak embertársaik iránt való szolgálatkészsége és szívbéli jóakarata volt az a csoda, amely újra feltámasztotta a szívemben minden szeretetemet honfitársaim iránt.”

Füst Milán még elment januárban az Írószövetségnek a feloszlatása előtti utolsó közgyűlésére, de az élete hátra lévő évtizedében soha többé nem lépett ki az utcára, és mikor megkérdezték tőle, hogy miért, annyit morgott, hogy „nagyon hideg van”.(Attól tartok, hogy ez a meteorológiai helyzet azóta sem sokat változott.)

Déry azonban más úton járt, olyanon, amelyik elvezette Orwell lidércnyomásos zárómondatáig: „szerette a nagy Testvért”. Ennyiben viszont ez a műve tökéletesen autentikus, mert jól kifejezi a társadalom lelkiállapotát. Azt hiszem, még szabadlábon volt eme út kezdeténél, az 1957. május elsejei tömegfelvonulásnál, ami fejbeverő élmény volt annyiunk számára, és ami elvezette ezt a regényt is a záró szentenciáig: „bármit, csak ezt ne” – menekül el a szerinte meghalt ’56-os városból a főhős, Déry alteregója. X város természetesen torzkép, de erre a torzításra volt szüksége Dérynek ahhoz, hogy elidegenedjék attól a csúcsponttól, amelynek az igényrendje szerint lehetetlennek vélte a továbbélést. Tehát nem egyszerűen benyalásról volt szó nála, ahogyan Lukács György gúnyolódott rajta („szegény Tibort lábon vették meg, mint a gabonát”), hanem erkölcsi világképének a totális összeomlásáról, és a győzelme által legitimált új világrend feltétlen elfogadásáról.

És akkor itt vagyunk Kádár Jánosnál és az ő népénél. Igaza van a könyvnek abban, hogy „Kádár” inkább szerep, mint személy volt – olyasféle politikai szerepben, amelyet Bibó István „hamis realizmusnak” nevezett. Tökéletesen megoldja hosszú időn át a napi kérdéseket, és azután oly tökéletesen eltűnik az efemer megoldásaival együtt, mintha soha nem is létezett volna. Kell ehhez a stabilitáshoz egy jó adag taktikai finesz, emberismeret is, de az is, hogy valamiképpen adekvát legyen a (roncsolt) társadalom állapotával. Rákosiból például elsősorban ez hiányzott, mint ahogyan Antall Józsefből is. (Amivel nem párhuzamot vonni kívánok kettejük közt.) A korszakát természetesen elég élesen három részre lehet osztani: vérfürdő – stabilitás – hanyatlás. Ám én hangsúlyoznám itt azt is, hogy ez nem egyszerűen egy Kádár által felismert politikai exigencia-sor volt, hanem olyasvalami, ami karmatikusan determinálva volt a múltjában.

(Méltányolom ugyan azt az egész könyvön végig húzódó megközelítést, hogy kerüli a történelmi karman hivatkozásait. Összezavarodott helyzetünkben, amidőn kész zsigeri válaszok vannak minden kérdésre, talán nem is lehet másképpen eljárni. Mindazonáltal ez szűkíti a perspektívát.)

Kádár János és a „homo kadaricus” közt azért mégis lényeges különbség van – mégpedig az akasztófák számát tekintve. Nem arról van szó, hogy mi ezt számon tartottuk volna, ellenkezőleg, össznépi amnézia fedte el. Viszont megtörtént. És nem királyokat, hercegeket, grófokat akasztottak, hanem munkásokat és parasztokat. (Marosánnál olvastam egy fölöttébb különös kommentárt Nagy Imre felakasztásához: „végre nemcsak a prolikat büntetik meg.” Megható ez a proletár-érzékenysége, nemde?) És az ősproli Kádár egész politikája azt hiszem, erre vezethető vissza. 1964-ben, midőn Hruscsov felajánlotta, hogy kivonja a csapatait innen – akkortájt rajtunk kívül csak az NDK-ban voltak – az ő kérésére tekintett el ettől. A hatvanas évek „eretnek gazdasági engedményei” abból a lelki kényszeréből fakadhattak, hogy betegesen félt mindvégig egy új felkeléstől – racionálisan nézve oktalanul. Azután ez a „jó Jani bácsi” szerep hozzá nőtt, bár anélkül, hogy ő maga őszintén hitt volna benne. Amikor, már a nyolcvanas években komoly, érdemi rendszer-reformra is lehetősége nyílt volna, olyanra, ami ezt az álarcot hitelesíti, attól visszarettent. (A reformtitán Gorbacsov például eleinte eszményképnek látta, a közép-európai gonosz és szenilis aggastyánok között, de hamar kiábrándult belőle.) A helyzet nyitja az lehetett, hogy Kádár, ámbár önértékelése szerint a munkásokat kívánta képviselni, ’56 óta betegesen rettegett tőlük. (Hiszen novemberben még annak is megvolt a lehetősége, hogy a szovjetek elejtik és közvetlenül a hallatlan erejű Központi Munkástanáccsal fognak megegyezni – ami az ő számára, két szék közt a pad alatt, a véget jelentette volna.)

Ám a „rendcsinálás” (december 8. és a többi) után a Hatalomnak ez a félelme már irracionális volt, ámbár mindvégig létezett. A hetvenes évek vége táján például egy Marhás János nevű csepeli szakmunkás a Lenin-szobor kinyújtott kezébe tett egy zsíros kenyeret. A következő hetekben sok ezer rendőr és civil nyomozó árasztotta el Csepelt, ’56 óta nem volt ekkora akció Magyarországon, mivel egy általános munkásfelkelés csíráját vélték felfedezni ennek az elégedetlen embernek a magánakciójában. (Végül még őt magát sem találták meg, Németországból üzent később haza.)

Ezért azután, midőn a ’80-as évek közepe táján a düledező gazdaság megszorításokat, sőt horribile dictu a munkanélküliség bevezetését is igényelte volna, ettől úgy megrettent, hogy inkább lelökte a gazdaságot a gödörbe, elősegítve ezzel a rendszerváltást. (Alvezérei rúgták ki – attól tartok, hogy azidőtájt még megnyert volna egy népszavazást „Addig jó, amíg ő él” – hangzott az elterjedt szentencia.)

Az is igaz persze, hogy nem sokkal később a régi rendszer a „belső” reformígéretei dacára is kiütéses vereséget szenvedett (az utódpárt 11 százalékot kapott – se azelőtt, se azóta, soha ilyen keveset, és ez a gyenge eredmény nemzetközi összehasonlításban is példátlan.) Végül is kiderült, hogy a stabilitás csupán a választók millióinak a pragmatikus, és nem ideologikus megfontolásain alapult. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ezt a rendszert bármiféle „felkelés” fenyegette volna. Effélének a társas lelki alapjai eltűntek, mint erről oly pontosan beszámolt még annakidején Déry Tibor.

A rendszerváltás csődjével kapcsolatban pedig, ámbár Nyugatról semmi jót nem tudok mondani, mégis lássuk be azt, hogy akaratérvényesítésük mögött nem álltak tankok és a helyzet ismeretében másképp is csinálhattuk volna az egészet, netán jóval sikeresebben is. (És mivel az idő tájt Magyarország a megszabadult Közép-Európa szellemi zászlóshajójának számított, egy efféle siker könnyen Európa egész, katasztrófába irányuló fejlődését másfelé terelhette volna.) Ezért a monumentális, és tán világtörténelmi kihatású kudarcért pedig a társadalomnak, és főleg az önjelölt vezetőinek a felkészületlenségét okolhatom. (Itt is G. A. úrhoz érkeztünk…) A kapitalizmus, mint az általunk elutasított államszocializmus ellenfele, nyilván azonos kell legyen a Mikulással, fogadjuk ekképpen az ajándékait… De nem kívánok belemenni a politizálásba.

*

Ez a történelmi fordulatunk azonban szoros kapcsolatban áll a könyvnek azzal a fontos észrevételével is, ahogyan megmutatja a neomarxizmus átmenetét a neoliberalizmusba az antibolsevizmus hídján át. A hamisított egyenlőségből, amit Churchill úgy mondott, hogy „a nyomor egyenlő arányú elosztása”, a hamisított szabadságba, kedvenc reklámszövegemmel: „valósítsd meg önmagadat! Igyál Coca Colát”! (Azt hiszem, ezen a metamorfózison még maga az Alapító Atya is álmélkodna…) A Szovjetunió apológiája, hogy dialektikusan fejezzem ki magamat, átcsapott az ellenkezőjébe, a globáltőke apológiájába. Abban a pillanatban, midőn a Mértékadó Körök meghirdették a Profit mindenek fölött való uralmát, rögvest lomtárba került a társadalom iránti érdeklődés – sőt úgy tűnik, mintha örömmel is vetették volna le, mint egy túlságosan szoros álarcot. Amint eltűnt vele együtt a szociális kohézió maximája is, ami pedig nagyjából uralta az egész XX. századot (a maguk módján még a nácik is osztoztak benne…).

Az én hipotézisem ezzel kapcsolatban Hegel, akivel megtörtént a filozófia bűnbe esése. Sok ezer éven át filozofáltak a filozófusok és politizáltak a politikusok, a kettő nagyjából elment egymás mellett, mígnem Hegel a politikát filozófiailag igazolni nem kívánta – a Világszellem testet öltése Napóleonban, majd sajnálatos bukása után (miféle Világszellem az, amelyik képes volt megbukni? De nem tanult az esetből. Itt van helyette Frigyes Vilmos porosz király.) Önként csinálta, teszem hozzá, még nem követelték tőle. De ez boszorkányos fordulópontnak bizonyult – azóta már megkövetelik, hogy a filozófia igazolja a mindenkori politikát. Felmerülhet a kérdés, hogy van-e még egyáltalán filozófia, vagy ha van, akkor megismerhető-e, vagy ha megismerhető, akkor közölhető-e, mint a szkeptikus ókori bölcs kérdené.

A reálpolitikai elvárások mögött nem feltétlenül a gumibot van – kulturáltabb fajtája az érvényesülés. Jól látja a könyv, hogy – furcsa ellentétben az „individualitás” apoteózisával – ma már „csoportok” vannak, náluk az érvényesülés titka, és az ő elvárásaik kötelezőek, ha valaki nem akarja azt, hogy kitaszítsák a Falkából. Az elvárás aztán idővel interiorizálódik, innentől automatikussá válik, hogy miről mit lehet gondolni egyáltalán. De semmi sem új a Nap alatt. Erről az értelmiségről már Dosztojevszkij is diagnosztálta, hogy a legfőbb jellemzője a saját gondolatok szégyellése.

Azonban mégis, hogy történt ez a nagy átalakulás? Találónak érzem azt, hogy a ’68-as anti-establishment lázadás, amely bárminő zavarosan is, de az egyéni szabadság jegyében robbant ki, és ellenkultúrát kívánt felépíteni, ’89-re az államot és a közösségek kialakult kultúráját már a globál-tőke és a kulturális egyen-koszt, a lefelé nivellálás, vagyis épp az egyén totális tagadása jegyében támadta meg. Ez ám a metamorfózis! Megfontolandó itt a „biogenetikai alaptörvény” korszerű átfogalmazása: „ostobaság csak ostobaságot szülhet.”

A belülről és nem kívülről vezérelt ember elítéltetésének szép példája egyébként a könyv elemzése a belga szocialista Hendrik de Man esetéről. „Fúj, eljutott a nácikkal való kollaborációig” – mondják. De nézzük csak meg, voltaképpen mi volt itt a baj? Hiszen derekasan kollaboráltak a nyugati kommunisták is, társutasaikkal együtt. Csakhogy ők ezt nem a saját fejük után, hanem utasításra tették, tehát helyesen. (Bár például Faludy Györgynél ez kivágta a biztosítékot De hát ő sohasem volt társutas…)

Mellesleg megjegyzem, József Attila kommunista szempontú és problematikus Hendrik de Manról szóló elmélkedése mellett jó lett volna említeni Németh László nagy tanulmányát is. Annál is inkább, mivel elég jól összefoglalja a nem-kommunista magyar baloldalnak azt az eszme-rendszerét, amely azért jelentősen különbözhet mind az eredetitől, mind pedig Szelényi-Konrád nagy port felvert tézisétől. Mivelhogy arra, hogy a politikai emancipáció milyen óriási mértékben különbözik az általános emberi emancipációtól, kiváló példa az egész XX. század. (Egyébként azt se hiszem, hogy ez utóbbit a marxizmus korifeusai komolyan gondolták volna.) Hazai elméleteinkben viszont a felszabadítás az emberi emancipáció szellemi programját jelentette és nem osztályhatalmat. Karácsonyt és Fülepet is említhetném e tekintetben. A program mindenesetre elindult 1945-ben, és éppen a Marxra joggal-e vagy anélkül hivatkozó politikai praxis számolta fel. Elég hatékonyan, mint azt ma láthatjuk.

Hogyha nem engedhető meg a saját gondolat, akkor persze feltehető a kérdés, ki szabja meg az irányt. Az úgynevezett Értelem XX. századának a nagy részében nyilván azok, akik a Haladás mozdonyát vezették. Most, a mozdonycsere után, hogy immár nem „haladás” van, hanem „fenntartható növekedés”, alkalmasint a növekedő agymosodában születnek a formatervezett gondolatok. Korunk hőse, mint azt helyénvalóan írja a könyv, a mediátor. Ismételten mondom, semmi sem új a nap alatt, ezt már Ariszophanész is így ábrázolta a Madarak című örökbecsű komédiájában. Vagy ahogyan a goromba Hamvas Béla mondja, Brigands in the Sacristry. A Mosoda fenntartásához ugyanis pénz kell és a nótát az rendeli, aki fizet – mint a régi bölcs cigányprímások mondták, vagy ez a könyv. „Ez a finanszírozás új osztályokat vág az értelmiségbe”.

Zseniális észrevétel a posztmodern politikai dimenziója, mint „a kultúra és a társadalmi kommunikáció dekonstrukciója”. Erről van szó! Én tematizálom a világot – az látszik belőle, amit én megmutatok. Ezt persze el kell végezni az irodalomra, sőt a hagyomány egészére is. Nagy jelentőségű mondjuk Loyola és Marquis de Sade nyelvi hasonlóságának a kimutatása, mivel a morális és a metafizikai tartalom egybemosása a benne foglalt radikális destrukcióval a kultúrát következmény-nélküli média-szórakozássá alakítja. Azt hiszem, a jelentéseknek az efféle eltűnése vezette Kafka hősét is a prágai Kátoly-hídra.

Mint látható, az én fogyatékos latintudásommal nem igazán tudom megkülönböztetni a dekonstrukciót a destrukciótól. Az persze nyilvánvaló, hogy a műalkotás személyes befogadása óhatatlanul dekonstruálja, pontosabban transzkonstruálja a Te megmutatkozásodat az Én befogadásom számára. (Ez az, amit Karácsony megfejthetetlen rejtélynek mondott.) Mégis, ez nem válthatja le az eredeti jelentést, hanem azt csupán a „számomra-valóvá” kell tegye. Nem könnyű ez, és igényeli a felfogásra irányuló személyes akaratot is. Ezért ne rágja meg nekem előre senki, mert akkor már az ő appercepcióját fogadom be, és nem az eredeti műét. „A költő azt akarta mondani” a kritikus szerint – mire Arany János a népszerű anekdotában így méltatlankodott. „akarta a fene”.

*

Ez a könyvben sajnos jól jellemzett értelmiség végül is vesztő pozícióba manőverezte önmagát. Ide se merem írni, hogy Karácsony Sándor hogyan definiálta az értelmiséget és annak szerepét… A társadalom szemében mindenesetre a tekintélyük megsemmisült. Pár éve hallottam például egy elmélkedést arról, hogy meg kellene szüntetni az iskolákat, ahol nem folyik egyéb, mint a gyerekek félre vezetése és elhülyítése. Karácsony Sándor beszél arról valahol, hogy a magyaroknak van egy végső, de bevehetetlen védőbástyája, a csömör. Ezt a jóembert például aligha lehet indoktrinálni. Persze felvetődhet a kérdés, hová juthat ezen az úton. Vox populi – vox dei? Attól tartok, ez inkább vox diaboli – következményében ugyanis pontosan megegyezik a lefelé nivellálás globál-programjával, amely reálisan véli úgy, hogy hülyéket sokkal könnyebb kormányozni. (Úgy hallottam, az amerikai népoktatás már eljutott eddig a maximáig.) Kiküszöbölte immár a feladatát betöltött és ezért fölöslegessé vált értelmiséget is – a finanszírozott avantgárd New Yorki fénykora véget ért. A világ mégiscsak egységes lehet, hogyha fenn ugyanaz van, mint lenn. Ezért nem biztos, hogy a mi történelmileg eddig bevált passzív rezisztenciánk a jövőben is eredményes marad.

Megjegyzem, olyan fiatal anarchista gondolkodók, mint Michel Onfray, ma már a gaulleizmus méltatóivá váltak, amikor még rend volt, tisztesség volt, kultúra volt, működő társadalmi alakzatok voltak. Látható befolyásuk ugyan nincsen ezeknek az embereknek, de esetleg elindíthatnak valami kibontakozást a kollektív elmebaj világrendjéből. És ez talán némi válasz a könyv alapvető, de rosszul feltett kérdésére is: „lehetséges lehet-e ismét megteremteni az értelmiségi felelősség egyéni erkölcsét?” Az én egyéni erkölcsöm éntőlem függ, és nem bármiféle gondolatszobrásztól. Legfeljebb vállalom a kiválást az értelmiség finanszírozási rendjéből, amiképpen a „451 fok Fahrenheit” hősei őrzik magukban a kultúrát egy lehetséges jövő számára.

*

A filozófusok, mint e könyv írja. egyre szívesebben hivatkoznak irodalmi művekre. És ennek a fontos észrevételnek lényeges világszemléleti összefüggései vannak. Fülep Lajos, aki évtizedeken át gondolkodott a művészetfilozófián, és végül is nem jutott hozzá az összegezéshez, az ide vonatkozó számos töredékében legalább a kiinduló alapjait tisztázta, ami egyetlen fogalomban kifejezve annyi, hogy „konkrét valóság”. Egy hatalmas korszakváltás ez, elszakadás a „platonizmustól”. Idéznem kell itt vázlatos distinkcióját. (Megjelent a Bölcsészmagazin Fülep-centenáriumra kiadott „Hóbagoly” számában, 1985-ben)

A platonizmus problémája volt a fenyegető relativizmusban az abszolútat biztosítani, hiposztazálva, a fenyegető relatív valóság ellényegtelenítve. Csak az ideákkal való methexis révén valóságos. A platonizmus nagy tette – nem platonikus szemében is – hogy a relatív, konkrét valóságból, mert onnan, eljutott az örök ideák magasztosságáig, amiben mégis csak részesül a devalvált valóság. Ma az ellenkező a világtörténeti helyzet és feladat. A konkrét valóságot kell megteremteni. Nem ez van az ideák methexisében, hanem ellenkezőleg, az ideáknak kell részesülni a konkrét valóságban, mert benne a gazdagság. Az ideavilág önmagában üres.”

Amit ő „művészetfilozófiának” mondott, az tehát láthatóan általános filozófiai alapnak tekinthető. Sokat foglalkozik ennek, vagyis a „konkrét valóságnak” megfelelően Descartes-tal és Kanttal, pontosabban az ő ontológiai félreértéseikkel, a valóság és a gondolat viszonyában. Viszont nem tudom, elmélkedett-e arról, hogy a huszadik századi emberi társadalom „konkrét valóságának” az alakításában milyen félelmetes károkat okozott „az ideák hiposztazálása”, amely a konkrét létezőket relatívnak, csupán az eszmék megvalósulásához szükséges tégláknak tartotta.

Mindenesetre, ahogy észre is veszi a könyv, a „filozófusok” kezdenek valamit érzékelni ebből, és kiindulási pontjukat megkísérlik vissza helyezni a konkrétba. Ami konkrét viszont több kell legyen, mint az én saját személyes tapasztalatom, érdemes ezért a másokét is figyelembe venni. Itt jön vissza az „írók” világszemlélete, mint tájékozódási pont a konkrétról.

*

Egy mondat erejéig vissza kell térnem Fülephez. „A konkrét – individuális és a lehetőség kategóriája. A konkrét jelentés lehetőség, par excellence speciálisan emberi. De hogy elvesszen, az is emberi lehetőség.

Ma már nyilvánvaló, hogy a kommunizmus nem „az emberi fejlődés főiránya” volt, ahogyan azt a modern kori platonizmus tanította, hanem éppoly efemerida, mint mondjuk a nácizmus volt. Az elmúlása tehát önmagában semmiképp se „világtörténelmi fordulat”, ahogyan még ma is tukmálják. Ami talán tényleg változott, az az „ordas eszmék” eltűnése. Ma már nemigen lehet effélékre világrendszereket építeni.

Más kérdés, hogy ettől még nem jutottunk el az értelem paradicsomába. Sőt még az sincsen kizárva, hogy a helyzet még tovább romlott. Hiszen minden eszmében, a leggonoszabban is benne foglaltatik a vitathatóság bizonytalansága, ennyi jót legalább mondhatunk róla. De mára mintha Nyugat már eljutott volna a mechanikus létezés bizonyosságához. Semmi sem bizonytalan többé – a gondolatok pedig nem számítanak.

 

Miklóssy Endre

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá