Igazságosság vagy jólét

Az Új Egyenlítő áprilisi számában megjelent íráshoz (Pogácsa Zoltán: PIKETTY JELENSÉG 2.) szeretném hozzáfűzni a véleményemet.

John Maynard Keynes az első világháború után írt utoljára olyan közgazdasági elméleti művet, amelyet hasonló lelkesedéssel fogadott a szakma. Piketty műve engem Marx Tőke című alapművére emlékeztetett: óriási értékes anyag feldolgozása annak érekében, hogy a szerző világmegváltó javaslatát feltálalja. Ezzel nem azt jelzem, hogy ennek a műnek is hasonló hatása lehet, csak ezt, hogy a szerző óriási anyagot feldolgozva „adja el” a megoldási javaslatát.
Mint minden világmegváltó, Piketty is az egyenlőbb elosztásban látja a tökéletes társadalmat. Ő sem veszi a fáradságot, hogy bizonyítsa a nagyobb egyenlőségből fakadó társadalmi előnyt. Ezt Marx is elfelejtette. Szerencsémre, annakidején a Tőke elolvasása után a kezembe került két könyv, amibe azóta is kapaszkodom.

Az átlagos testmagasság

Egy bostoni történész jó hatvan éve állt elő azzal, hogy a társadalmi élet fejlődését objektív módon le lehet mérni az átlagos testmagasság változásával. (Bár magát az összefüggést már a XIX. század közepén fölismerte Louis-René Villermé francia tudós (1782-1863)). Ez óta, ha tehetem, ezzel mérem a társadalmi fejlődés dinamizmusát. Ez a mutató még mindig jól vizsgázott. Akkor is, ha előtte egészen más volt a véleményem. Ezt el is mondom.
A testmagasságot, ha másutt nem is, a katonák sorozásán mérték. Egyéni szerencsém, hogy tanított a gimnáziumban az a kaposvári gyermekorvos, Véli György, aki először írta le (1954-ben) Magyarországon az akceleráció jelenségét, azoknak a katonai évkönyveknek az adataiból kiindulva, amelyek 1870 óta tartalmazták a bevonulók magassági adatait. Ő mutatta ki, hogy a két háború közti Magyarországon, abban a rendszerben, amit én akkor, és most is elképesztően rossznak tartok, a besorozottak testmagassága gyorsan nőtt. Jóval magasabbak voltak a katonakötelesek, mint a gazdagabb Japánban. Ma már tudom az okát is: ott egységnyi megművelhető területre ötször több lakos jut, mint nálunk.
Bánatomra, a bolsevik rendszerben ezeket az adatokat katonai titokká nyilvánították, és csak 2000-ben jutottam hozzájuk. Véli adataiból megállapíthattam azt is, hogy a kiegyezés óta a legnagyobb növekedés az 1946-56 között volt. Ez azóta is álló rekord. A tény megdöbbentett, kezdtem gondolkozni, hogyan lehet ez, hiszen én ezt az évtizedet is egyértelműen negatívnak tartottam. Rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.
A padlásokat ugyan leseperték a begyűjtők, de először volt a történelmünkben, hogy szinte minden falusi családnak volt földje, és termelhetett gabonát. (A háború alatt a begyűjtőknek a falusi házak felébe be sem kellett menni, hiszen nem volt mit eldugni.)
A falvak étkezési kultúrája sokat javult. Az ételek változatosabbak lettek. Kétszer annyi munkás étkezett a munkahelyen. Ott, ha nem is házi koszt volt, de minden nap hús, sokszor főzelék. Olcsó volt a kenyér. Olyan olcsó, hogy aki tudott, még a disznajának is kenyeret vett.
Ezzel szemben romlott az arisztokrácia és az úri középosztály, a munkatáborokba hurcoltak táplálkozása. De ők csak a lakosság tizedét jelentették. Ezzel nem azt mondom, hogy ezekről nem kellett volna gondoskodni, de inkább a kilencven sorsa legyen jobb, mint a tízé.

A növekvő lakosság felnevelési költsége és vagyonigénye

A másik könyv, amit a Tőkével egy időben olvastam Rácz Jenő és Bródy András munkája volt, amiben azt bizonyították, hogy a növekvő lakossággal arányosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ez megvilágította számomra, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés elviselhetetlen felhalmozási igényt támaszt.
Ugyancsak az 50-es évek elején olvastam Jánossy Ferenc és Max Weber műveit. Jánossy azt bizonyította be, hogy a háború kimenetele nem hatott a társadalom relatív fejlettségére. Max Weber pedig ezt okolta meg azzal, hogy a puritán erkölcsű népek sikeresebbek. Nagyon fiatalon tehát voltak iránytűim. Ezeken kívül egyre több más mutató is segített a tájékozódásban.
A XX. század második fele kiemelkedően sikeres volt. A legutóbbi 25 év pedig még sikeresebb. Az emberiség száma 1900 óta csaknem megötszöröződött. Aligha volt a század küszöbén olyan társadalomtudós, aki elhitte volna, hogy ekkora növekedés ellenére ma jobban élünk, mint akkor. Az átlagos testmagasság többel nőtt, mint előtte bármelyik évezred alatt. Ez a szememben cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy jobban élünk. Nem mindenki, hanem az átlag. Száz éve még a nyomor volt a legnagyobb halálok. Akkor legfeljebb néhány százalék, ma néhányszor tíz százalék a túlsúlyos.
Az analfabéták aránya tizedére csökkent. Néhány neves közgazdász Piketty szemére veti, hogy a szellemi vagyont figyelmen kívül hagyja. A közgazdaságtan mérni sem tudja, pedig a könnyen elérhető információ az értelmiség számára felbecsülhetetlen kincs. Sokszor említem, hogy egyik bálványom, Széchenyi István örömmel írta a naplójába, hogy megkapta a két hetes Leipziger Zeitungot, és az előfizetés csak egy munkás éves bérébe került. Ma öt milliárd embernek van mobil telefonja, még ennél is többnek televízió a családjában.

Húsz évvel tovább élünk

Ennyivel mintegy ötezer év alatt sem nőtt a várható életkor. Sokszor hivatkozom az ENSZ tagállamok fejlettségi rangsorára. A tagállamok rangsorát három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredője alapján állítják össze. E rangsorban az első húsz ország mindegyike puritán, protestáns vagy konfuciánus. Az első latin ország, Franciaország a 23. rangsorban.
Végül: kutatásaim során annak nyomát sehol sem találtam, hogy a vagyonok nagyobb egyenlősége előnnyel járna. Látványos bizonyíték a két Korea példája. Dél-Koreában a vagyonkülönbség még a fejlett országok között is magasnak számít. Ezzel szemben Észak-Koreában még tőkés sincsen. Ennek ellenére az előbbiben 16-szor magasabb az egy lakóra jutó jövedelem.
Gyakran figyelmeztetek arra, hogy ma közel három milliárd ember él olyan szegényen, hogy szívesen cserélne a dán tartós munkanélküliekkel is.

 

Kopátsy Sándor

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá