Mi a profit?

Negyedszázaddal ezelőtt a szovjet rendszer többek kötött azért bukott meg, mert nem honorálta megfelelően a kreativitást és az erőfeszítést. A rendszerváltás egyik nagy állítása volt, hogy piacgazdaságban erre való a profit. Negyedszázad elteltével, a vagyonok globális koncentrációjának korában már nem mindenki biztos abban, hogy a profit valóban az erőfeszítést honorálja. Jelen írásunkban azt vizsgáljuk meg, egyetért-e egyáltalán ezzel a vélekedéssel a közgazdaság-tudomány?

 

Közhely, hogy piacgazdaságban a vállalkozás fő motivációja a profitszerzés. Az üzleti világot a nyereség reménye mozgatja. Joggal gondolhatnánk tehát, hogy a közgazdaság-tudomány – amelynek egyébként számos irányzata létezik – legalább abban a kérdésben konszenzusra jutott már, hogy mi is a profit.

De nem ez a helyzet. A közgazdasági iskolákban kevésbé járatosakat meglepetésként érheti a tény, hogy ebben az alapvető ügyben egyáltalán nincs egyetértés. Sőt kiélezett polémia alakult ki a profit forrása körül, késhegyre menő vitákkal, hatalmas téttel, a tudományon messze túlmutató következményekkel. A termelési többlet forrásának és elosztásának kérdése kifejezetten nyugtalanító téma.

A kínos viszály eredeti okozója nyilvánvalóan az élete nagy részében Londonban alkotó német közgazdász és filozófus Karl Marx (1818–1883) volt, aki ismert módon a kizsákmányolásra vezette vissza a profitot. Nézete szerint a tőkés erőfölényéből adódóan megteheti, hogy többet dolgoztatja a munkást, mint amennyit munkaerejének bérbevételéért fizet, és nyeresége ebből a nem túl korrekt eljárásból adódik. A munkaszerződés ugyanis az egyetlen olyan adásvétel, ahol a foglalkoztató a havi munkabérért nem egy előre megállapított mennyiségű terméket vagy szolgáltatást vásárol meg, hanem a foglalkoztatott munkaidejét. Ha nem így lenne, akkor nem foglalkoztatottként szerződne vele, hanem beszállítóként. Mivel pedig a munkaidőbe több és kevesebb termelés is belezsúfolható, a foglalkoztatónak nyilván az az érdeke, hogy adott munkabérért minél többet termeltessen. Erőfölénye pedig azért van, mert míg a munkásnak felkopna az álla, ha nem dolgozna, a tőkés folyamatosan válogathat a rendelkezésre álló munkanélküliek tömegéből. Nem mellesleg Marx szerint pontosan emiatt nem is valódi cél a munkanélküliség visszaszorítása, hiszen a munkanélküliek tömege alkotja a „kapitalizmus tartalékos hadseregét”.

Marxot a egykori kommunista országokban előszeretettel látták és láttatták elszigetelt gigásznak, aki egész elméletét önállóan alkotta. Ez a felfogás a rendszerváltás után sem vált árnyaltabbá. Marxról annyira nem volt szó évtizedeken keresztül, hogy elhelyezésére sem volt esély a közgazdaság-tudomány fejlődésében. A valóságban (a német filozófiai és a francia szocialista hagyomány mellett) nagyban támaszkodott a brit közgazdasági örökségre, a profit kérdésében konkrétan a klasszikus közgazdasági iskola meghatározó alakjára, az angol David Ricardóra (1772–1823). A közgazdaságtant megalapozó Adam Smith gondolataira építve a tőzsdei spekuláns és egyben közgazdasági gondolkodó Ricardo vezette be ugyanis az úgynevezett munkaérték elméletet, amely szerint minden árucikk értékét a belefektetett munkaerő határozza meg. Más, mint az emberi munka nem teremt értéket, hiszen nélküle minden gép pusztán halott eszköz. Marx felhasználta tehát Ricardo megközelítését annak bizonyítására, hogy máshonnan nem keletkezhet a profit, mint a munkások által megteremtett többletértékből, amelyet a vállalat tulajdonosa, a tőkés nem fizet ki teljes egészében.

Amennyiben Marxnak igaza van, abból egy súlyos morális következmény is adódik: a profit etikátlan. Ezért igyekeztek sokan alternatív magyarázatokkal előállni. A Ricardót meghaladó, úgynevezett neoklasszikus közgazdaságtannak nincs egységes profit magyarázata. Abban nagyjából egyetértenek, hogy a profitot vagy a tőkés jutalmának, vagy valamilyen formában a tőke értékteremtésének tudják be. Tőke alatt egyszerre értették a befektetett pénzt, illetve annak későbbi megtestesülését a termelési folyamatban, azaz a legkülönbözőbb gépeket, eszközöket.

A neoklasszikusok súlyos problémája azonban ott kezdődik, hogy paradigmatikus világukban, a Leon Walras (1834–1910) francia közgazdászról elnevezett, walras-i tökéletesen versengő egyensúlyi modellben elvileg nem lehetséges a profit. Nem lehetséges, hiszen a profit számviteli értelemben az összköltség és az eladási rés közötti különbözet, azonban a tökéletes verseny lenyomja az eladási árat a költségek szintjére, azaz a profitot teljesen eliminálja. A tökéletes piacok híveinek tehát valamilyen kiutat kellett találnia ebből az elméleti csapdából.

Az első megoldási kísérletet Frank Knight (1885–1972) chicagói közgazdász szolgáltatta 1933-ban. Szerinte a profit egyfajta prémium az üzleti élet bizonytalanságának vállalásáért. Meglátása szerint, ha egy esemény, ha nem is biztos, de előre látható, akkor azt kockázatként kezelhetjük. Egy ilyen kockázat által okozott potenciális veszteség azonban beszámítható, azaz figyelembe lehet venni a termelés költségeinek tervezésekor. Egy példa erre az árfolyamváltozás kockázata, amelyet elvileg minden vállalkozó ugyanúgy lefedezhet forward ügyletekkel vagy opciókkal. A profit tehát nem lehet az előre látható, de nem biztos események vállalásának honoráriuma, csakis az előre nem láthatóké. Ezeket Knight „bizonytalanságnak” nevezi. A profit tehát Knight álláspontja szerint ezen bizonytalanságok vállalásának költsége. Ez egyfajta véletlen: ha szerencsénk van, keletkezik nyereség, ha viszont beüt egy előre nem látható esemény, akkor nem. Elméletének gyengesége azonban nyilvánvaló. Ha ugyanakkora eséllyel adódna egy vállalkozónak profitja, mint vesztesége, ez nem motiválna olyan tömegesen vállalkozásra, ahogy ez a valódi világban történik. A profit a tulajdonost a valóságban nem meglepetésként éri, hanem bizonyos hozamot „elvár”, profitot „maximalizál”. A kapitalizmus nem valamifajta abszurd szerencsejáték.

Joseph Schumpeter (1883–1950), a piacpárti osztrák iskola tagja azzal az alternatívával állt elő, hogy a profit az innováció díja. Aki hamarabb vezet be újítást, az nyereségre tehet szert a versenytársaihoz képest. Ez azonban szintén nem túlságosan meggyőző megoldás. Egyrészt ez a fajta szupernormális profit egyfajta monopolisztikus járadék, azaz a versenyhelyzet korlátozásából jön létre. Addig áll fenn, ameddig az adott innováció, az új technológia el nem terjed a piacon a versenytársak között. Még komolyabb hiányossága, hogy nem magyarázza meg, honnan származik a többi, nem innovatív piaci szereplő normál-profitja.

Ludwig von Mises (1881–1973), az osztrák iskola doyenje úgy látta, hogy a profit eredete egyfajta arbitrázs. A vállalkozó olcsón vesz, drágán ad el, azaz learatja ugyanazon termék két ára közötti különbséget. (Mindezt a közgazdasági szakirodalom francia eredetű szóval arbitrázsnak nevezi, és fontos szerepet tulajdonít neki a folyamatnak a piaci árak kialakításában, egységesedésében.) Von Mises ezzel ugyan megmagyarázza a kereskedő nyereségét, amely azonban továbbra is egy nem egyensúlyi profit, hiszen könnyen közbevethető, hogy a már említett walras-i egyensúlyi, tökéletesen versengő modellben nincsenek különböző árak, így nincs lehetőség arbitrázsra sem. Még nagyobb hiányosság, hogy von Mises nem ad magyarázatot a termelő cégek profitjára. A kereskedő cégek ugyanis csak azt adják tovább, amit valaki más már előállított. De hogyan teremt értéket az adott termék előállítója? Israel Kirzner (1930–), az osztrák iskola ma is élő tagja megpróbálja a termelő cégeket is valahogy beleerőltetni a kereskedők cégek arbitrázs sémájába. Azt próbálja meg bemutatni, hogy a termelő cég tulajdonképpen olcsón vesz alapanyagokat a piacon, és drágán adja el a végterméket. Kirzner szerint tehát tulajdonképpen minden profit arbitrázs. Ez a megközelítés azonban elmossa a különbséget a kereskedő cég és a termelő között. A kereskedő ugyanis ugyanannak a terméknek az egyik piacán vesz olcsón, és ugyanannak a terméknek a valamilyen okból, mondjuk földrajzilag külön álló másik piacán ad el drágán. A termelő cég azonban nyilvánvalóan valami egészen mást csinál, mint egy kereskedő. A nyersanyagok piacán vásárol, és a késztermékek piacán, azaz egy teljesen más piacon ad el. Kirzner elképzelése az arbitrázs fogalmának olyan kiterjesztése lenne, amely kiüresítené magát a fogalmat. A végtermék ugyanis nem azonos a nyersanyagok halmazával. Ha ez így lenne, akkor nem szükségeltetne hozzá megmunkálás, feldolgozás, termelési lánc, a foglalkoztatottak munkája. Ráadásul továbbra is fennmarad a probléma: tökéletesen versenyző piacon ilyen arbitrázs profit nem lenne érvényesíthető, hiszen a sok szereplő leversenyezné a késztermék eladási árát a nyersanyagok összköltségének szintjére. Azaz Kirzner profitja ismét csak monopol-profit.

Ráadásul mindez azt feltételezi, hogy a profit a vállalkozó tevékenységének díjazása. A vállalat irányítása azonban elválhat annak tulajdonlásától. A nyersanyagokból a késztermékig terjedő folyamatot, sőt, az új piaci kombinációk felfedezését is egy családi vállalkozást meghaladó cégben piackutatók, fejlesztő mérnökök és menedzserek végzik munkabérért, a tulajdonos pedig mindenfajta vállalatirányítási tevékenység nélkül profithoz juthat. Átélheti amúgy ezt bárki, aki akármekkora összeget berak a bankba kamatra, vagy részvényt vásárol.

Az osztrák iskola magyarázata meglehetősen közel áll ahhoz a nézethez, amely a nyereséget valamiféleképpen a vállalkozó munkadíjának látja, amiért az jó menedzsment döntéseket hoz. Ez az értelmezés széles körben elterjedt volt a közgazdaságtan alapító atyja, Adam Smith (1723–1790) idejében, amikor a kapitalizmust alapvetően családi vállalkozások alkották. Ezekben a tulajdonos és a cégvezető egy személyben összpontosult. A Smith után kialakult világban azonban a globális multinacionális cégeknek már sokmilliónyi tulajdonosa, részvényese van, akik semmifajta vállalatirányítási tevékenységet nem látnak el. A profit ezekben a vállalatokban teljességében elvált bármifajta irányítási döntéstől, azt jól fizetett top menedzserek kasztja végzi. A két szerep különválása relatíve hamar bekövetkezett, így a „profit mint a vállalkozó díja” értelmezés tarthatatlansága már Marxnak is feltűnt.

Ha a profit nem konkrétan az irányítási tevékenység vagy a vállalkozói felfedezés bér jellegű kompenzációja, akkor lehet-e a tőke nélkülözésének ára? Amíg kölcsönadom valakinek a tőkém, addig nem tudom saját céljaimra használni, érthető tehát, hogy „használati díjat” kérek érte. Ez azonban az összes érvelés közül talán a leggyengébb. Nélkülözni, kölcsönadni ugyanis csak az tud, akinek van mit. Akinek nincs tőkéje, az nem is tud érte járadékot szedni, ő csak a munkaerejét tudja áruba bocsájtani. Azaz ez a fajta érvelés nem más, mint a marxi kizsákmányolás elmélet újrafogalmazása anélkül, hogy az érvelő ennek tudatában lenne.

Máig hatóan egyedülállót alkotott a profit kérdésében egy olasz közgazdász, Piero Sraffa (1898–1983), akit a Cambridge-i Egyetem Keynes kérésére fogadott be, amikor az Mussolini elől Angliába menekült. Sraffa 1960-ban megjelent The Production of Commodities by means of Commodities (magyarul: Áruk termelése áruk révén, 1975, fordította: Major Iván) című könyve atombombaként hatott. Kritikájának értékét az adja meg, hogy ellenfelei által is elismert módon bizonyítja be kristálytiszta logikával a neoklasszikus profit és bérelmélet tarthatatlanságát. A neoklasszikus egyensúlyi, kereslet-kínálati modellek megalapozatlanul vezetik le a költségekből a profitot. A Ricardo-féle klasszikus közgazdasági modellhez visszatérő levezetése szerint a termékek ára hatással van egymásra. Az egyik árucikk árát meghatározza az előállításához szükséges más termékek ára. Ebből az is következik, hogy a profitrátából lehet csak levezetni a termék előállításához szükséges más termékekét, magyarul a költségeket. Azaz az áruk előállításához szükséges más áruk költsége illetve a profit közötti viszony fordított, mint ahogy azt a neoklasszikus iskola tanítja.

Ha pedig ez így van, abból az is következik, hogy a profit rátát nem valamifajta semleges, objektív piaci mechanizmus határozza meg. A profit nem lehet a tőke határtermelékenységének az ára, a bér pedig a munkáé, ahogy azt a neoklasszikus közgazdaságtan tanítja. Élesen fogalmazva: az érvényes közgazdasági álláspont szerint tehát nem lehet a bérszínvonalért a munkást okolni, ahogy az sajnálatos módon a magyar közvitákban például gyakran megtörténik. Sraffa bemutatja, hogy a két termelési tényező által kombinációban előállított többletérték elosztása bér és profit irányba a szereplők közötti nyers erőviszonyokon múlik. Ahol a munkavállalók szétaprózódottak, ott a bérek visszaszorulnak, a profit pedig megnő. Ahol erős szakszervezetek kvázi monopóliumként „árulják a munkaerőt”, ott a bérek magasabbak lesznek a profit rovására.

Mi marad tehát akkor? Ha a neoklasszikus közgazdaságtan és az osztrák iskola minden profit magyarázata gyenge talajon áll és cáfolható, azt jelenti-e ez, hogy Marx győzött, és munkaérték elmélete karcolás nélkül kiállta az érvek csatáját? Nos, valójában a marxi formuláció is komoly sebeket szenvedett időközben. Ladislaus Bortkiewicz (1868–1931) orosz matematikus ugyanis bebizonyította, hogy a marxi értékmérőt, a standardizált „társadalmilag szükséges munkaórát” képtelenség úgy valódi piaci árakká transzformálni, hogy ez ne vezessen ellentmondásokhoz Marx saját állításaiban. Ugyanis nem lehet az emberi munka a többletérték egyetlen forrása, ha elfogadjuk Marx saját feltételezéseit, miszerint 1.) a különböző iparágak különböző mértékben használnak fel emberi munkát, azaz különböző a kizsákmányolásból adódó profit mértéke, ugyanakkor 2.) a különböző profitrátáknak ki kell egyenlítődnie, mivel a tőkések a kevésbé jövedelmező iparágak helyett mindig a jövedelmezőbbeket választják. A két állítás közti fenntarthatatlan ellentét transzformációs probléma néven híresült el, és Marx elméletének központi elemén ütött léket. Bár a marxiánus teoretikusok megszállott elfoglaltságává vált valamifajta kivezető megoldás keresése ebből az önellentmondásból, széles körben elfogadott javaslat máig nem született.

Mindez nem jelenti azt, hogy a marxi munkaérték elméletet halott lenne, vagy hogy ne lennének képesek a cégek az alkalmazottaikból minél több munkát kisajtolni. Azt viszont igen, hogy a kizsákmányolás mértékét nagyon komolyan csökkenteni tudja például a munkavállalók érdekérvényesítése, kollektív bérharca a szakszervezeteken keresztül. Ahogy Luigi Pasinetti, a kései marxiánus közgazdaságtan talán legnagyobb alakja bemutatta, nem igazolható olyan általános törvény, amilyet Marx felvázolt, mely szerint a tőkések profitrátájának folyamatosan csökkennie kellene, amely aztán a kapitalizmus bukásához vezetne.

A marxi elmélet ilyetén módosulása tehát egyrészt hangsúlyozza a szakszervezetek fontosságát a piacgazdaságokban, amelyet a kontinentális és skandináv jóléti kapitalista modellek fel is ismertek, amikor érdemi bérmegállapodásokat és kiterjedt jogokkal és tagsággal rendelkező szakszervezeteket segítettek elő állami eszközökkel. Másrészt pedig cáfolja azt a közkeletű, a főáramú, de téves neoklasszikus iskolából eredő elterjedt nézetet, hogy a béreket a foglalkoztatottak képességei, termelékenysége, munkamorálja határozná meg egyedüliként, és ne lenne köze ahhoz annak, hogy milyen típusú tőkét, azaz például magas vagy alacsony hozzáadott értékű termelési folyamatot, technológiát, gépeket adnak az alkalmazott kezébe. A két termelési tényező termelékenysége csakis együtt értelmezhető.

Sraffa és Pasinetti logikai levezetéseit egyébként visszaigazolta Thomas Piketty (1971–) francia közgazdász nem régen megjelent és óriási visszhangot kiváltó könyve. A Tőke a huszonegyedik században című vaskos mű empirikus adatokkal igazolja, hogy erős szakszervezet (munkaerőpiaci kínálati monopólium) hiányában a kapitalizmus alapvető sajátossága, hogy a munkaadók vannak erőfölényben, ezért a megtermelt többletérték egyre nagyobb arányban a tőketulajdonoshoz vándorol. A huszadik század közepén ezt a szervezett munkásság képes volt nagyrészt ellensúlyozni, és némileg visszafordult a trend. Hasonlót állít John Kenneth Galbraith (1908–2006) kanadai-amerikai közgazdász is, aki a tőke és a szakszervezetek egymással szemben álló erőinek egyensúlyában látta a kapitalizmus stabilitásának zálogát. A hetvenes évektől, a neoliberális fordulat beköszöntével azonban ismét visszájára fordult a helyzet. Piketty adatai szemléltetik, hogy a visszaszorított szakszervezetek képtelenek voltak ellensúlyt képezni, és a világ vezető gazdaságaiban ismét a tőke javára változott a megtermelt többlet felosztása, azaz egyben a munkavállalók kárára.

Összegezzük tehát az eddigieket: főáramú neoklasszikus közgazdaságtan nem ismer olyan profitelméletet, amely ne valamifajta monopóliumra épülne. Bármennyire is furcsán hangzik a hétköznapi kapitalizmus narratívájának fényében, de ha tökéletes a piac, nincs profit. Ha viszont van profit, akkor nem tökéletes a piac. Profitot pedig csak az realizálhat, akinek egyáltalán tőkéje van. Márpedig ahogy Piketty bebizonyítja, ha valaki nem örököl megfelelő mennyiségű tőkét, akkor alkalmazottként nem lesz képes akkora kezdőtőkét akkumulálni, amivel felveheti a versenyt a már létező, hatalmas tőkekoncentrációval versenyző nagy cégek méretgazdaságossági előnyeivel, politikai befolyásával.

A helyzet úgy áll tehát, hogy azok a közgazdasági elméletek, amely még nem nyertek cáfolatot, nem objektív piaci versenyben eldőlő mennyiségként vagy valamifajta tevékenység vagy lemondás megérdemelt díjaként értelmezik a profitot, hanem egyrészt a tőke monopóliumból adódó hatalomból a többletmunka kikényszerítésére, másrészt a megtermelt többletérték feletti munkahelyi bérharc eredményének. Miért nem kelt ez feszültséget a gazdaságon belül? Leginkább azért, mert bár egyértelműen megbukott, ennek ellenére még mindig a neoklasszikus iskola és annak domináns profitelmélete az, amit az egyetemeken és az üzleti iskolákban tanítanak. Hiába igaz, hogy a tudományosság logikája alapján Sraffa értelmezése cáfolat nélkül fennmaradt, korroborálódott, és hogy Paul Samuelson (1915–2009) a Sraffával szemben álló oldal vezéralakja nyilvánosan beismerte, hogy a tudományos vitát elvesztették. Ennek ellenére a világszerte használt Samuelson-féle tankönyvben – ahogy a legtöbb más közgazdasági tankönyvben is – a neoklasszikus profitelmélet szerepel. Mintha mi sem történt volna…

Marx gondolatmenetét, még annak érvényesen fennmaradt, meg nem cáfolt részeit is a kommunizmus bukása után kevéssé ismeri a szélesebb közvélemény. Sraffa pedig talán a közgazdaság-tudomány legméltatlanabbul kezelt zsenije, akinek munkáját általában csak doktori szinten ismertetik. Egy átlagos egyetemista általában arra való hivatkozással nem kerülhet közelebb Sraffa neoklasszikus közgazdaságtant „kivégző” okfejtéséhez, hogy munkássága túl bonyolult. A tudomány logikáján kívüli valóság narratíváját pedig egészen más elvek, más szimbolikus uralmi viszonyok működtetik. A Sraffa előtti piaci profit kép él a szélesebb köztudatban is. A profit ezen érdemelvű értelmezése pedig hasznos a status quo szempontjából, hiszen tompítja a tőkével nem rendelkezők, az alkalmazottak békétlenséget.

 

Pogátsa Zoltán

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá